Fónay Jenő: A kisfogházban
/ahol élned és halnod kell/
Bádog az ablakon.
Penész a falakon.
Penész a testeken.
Éjjel-nappal 25 Watt…
Szemben a mélyedésben.
Nem ragyog.
Könny gyűlik szememben
ha álmodni merek
egy magányos sápadt pillanatban.
Mégis mindig álmodok.
Megfeszülök az álomhúrokon itt
ahol penészmáz ül a csendben is.
A hallgatás kopogja az időtlen időt.
Ajtónyitás… sóhaj… búcsúzás
„Isten veletek. Éljen Magyarország!”
Minden oly hirtelen
A csend ma sem véletlen
a hosszú néma csend
a kémlelő hallgatás.
Hallod!? Már csattognak a lópaták
zörög az az átkozott kocsikerék.
Istenem! meddig bírják még?
Lenyelt könnyek… szégyellős eldugott szipogás.
Némán felállunk ittmaradottak
Utolsó tisztelet a távozó halottnak…
míg elhalnak a lópaták.
Hatalmasan meredeznek a néma átkok
melyeket úgy szórunk rájuk
mintha minden dolgunk csaj et lenne már.
Pedig… alig arrább Kháron ladikja
ránk is kikötve vár.
Holnap újra kopognak a holtak léptei.
Lehorgonyoztak emlékeink az eltávozottaknál.
Ők…
Ott kint a földben
egy kis darabka Magyarország már.
A szó ma újra elviselhetetlen
Aki maradt beszélni képtelen.
Kisfogház, 1958. tavasz-nyár