Tömörkény István: Liberálisok és konzervatívok

A harmincas évek végén volt. A liberalizmus szellője már kezdett fújdogálni, a konzervatívok pedig annál szorosabbra vonták maguk körül a köpenyeget. Az Alföldön Klauzál Gábor, a későbbi negyvennyolcas miniszter is azok között volt, akik az egyenlőség eszméjét terjesztették az akkori idők módja szerint. Újságot nem nyomtattak, az eszme terjesztésének úgyszólván egyedüli eszközei a gyűlések voltak, különösen a megyegyűlések. Klauzál több megyének volt táblabírája, s hűségesen eljárt a gyűlésekre, hogy beszédeit elmondja. Nem is kellettek mindig új beszédek, mert hiszen amit egyik megyében elmondott, a másikban még nem hallotta senki.
    Egy ilyen beszéddel ment el Csongrád megye gyűlésébe. Helyet foglalt a nagy zöld asztalnál, vele szemközt ült a gyűlés vezetője, Babarczy Imre alispán, aki konzervatív leveiről volt nevezetes. Klauzál belekezdett a beszédbe. Költői szárnyalású, meleg szavak voltak azok az egyenlőségről, testvériségről. A gyűlés tagjai, még nem hallván ilyen elokvenciát, meglepetve figyeltek, kezdtek belemelegedni, s a lelkesült arcokon láthatta Klauzál, hogy győzelmet arat. De amint beszédét befejezte, mielőtt kitörhetett volna az éjen-riadal, a zöld asztal túlsó oldaláról átszólt hozzá Babarczy alispán:
    – Tekintetes úr! Ugyan ezért a gyönyörű beszédért mennyit fizethettek tekintetes úrnak a zsidók? Mikor nekem ötezer forintot adtak azért, hogy itt üljek, és ne szóljak semmit!

    A konzervatív embernek a fia is konzervatív volt, különben sokat tanult, képzett és nagyratörő ember. Budára került a helytartó Tanácshoz, s ugyanott a helytartóságnál volt az elnyomatás éveiben is. Ekkor már nagy rangban. Tanácsos volt, és báróságot nyert. Különféle hivatalokat viselt. Túl a Dunán úriszék elnöke volt, valamint ő volt az ötvenes években annak a törvényszéknek is az elnöke, ahol utoljára lehetett a valamely birtokhoz való nemesi jusst igazolni. Szegedre elégszer lejárt kiküldetésben, felsőbb hatalmak képviseletében. Módfelett gyűlölték, de persze a nagyeszű és befolyásos főúr ellenében sem mondani, sem mutatni nem merte senki. Egyébként, mint vallásos ember pártfogója volt az alsóvárosi barátoknak, ennélfogva mikor meghalt, idehozták eltemetni a templomkriptába. Egyébként apja is ott nyugszik, aki negyedszázados alispánsága után halt meg a negyvenes évek elején.
    Mikor a báró meghalt, valahol Budán, vagy túl a Dunán volt már vasút, ez hozta. Este ért vele ide. Abban az időben nem voltak még külön szabályok a halottszállításra, s a vasút kívánta, hogy tőle azonnal vigyék el a koporsót. A temetés pedig csak másnap volt. Hát hova tegyék addig? Se cinterem nem volt még abban az időben. Így keresgélni kezdtek egy éjszakára való helyet neki. De hiába. Az egész Alsóvárosban nem akadt ember, aki a háza kapuját a koporsó előtt megnyitotta, aki egy éjszakára szállást adott volna a halottnak.
    Végezetül a csengetyűs bótos könyörült meg rajta. Egy zsidó ember volt ez a csengettyűs boltos, abban az időben egyedüli ama tájon, akinek a boltajtaján a csöngettyű megszólalt,ha az ajtót kinyitották. Ez a szegény ember megkönyörült a bárói  koporsón, s egy éjszakára hálást adott neki. De ezt is csak az udvarban a kocsin.

Szegedi Napló, 1902. dec. 25.