Pilinszky János levele – H. B. -nak
(…) Annyit talán mondhatok, hogy én az élet dilettánsa voltam minden vonatkozásban, kivéve a költészetet. És pontosan azért, mert a költészetben mindig tudtam – ösztönösen –, hogy az ember sohasem lehet boldog a szíve mélyéig. Írás közben – pedig találtam dolgokat, amik relatíve felülmúlták képességeimet, legalábbis így éreztem, rátaláltam egy sorra, egy képre – rájöttem, hogy nem örülhetek neki, nem vehetek részt benne azzal az örömmel vagy inkább élvezettel, amivel kellett volna, ha természetesen reagálok. De akkor nincs meg az áldozat eleme!
(…) A szerelemben is dilettáns voltam, pedig én ott direktül boldog akartam lenni. Úgy, ahogy a gyermek boldog, azzal a direktséggel. Ez nincs! A szerelem kétféle lény számára realizálható: az egyik, akinek az érdekei teljesen máshol vannak, mint például egy selyemfiúé, habár azok, akik így szeretnek, egyáltalán nem boldogok; vagy nagyon nagy érettség fokán, amikor az ember már a másik lényt, a partnert is másképp látja, a saját érdekeiben szemléli, és nem a viszonylatuk érdekében. Ez bekövetkezett nálam is, mert egy érettségen túl és egy fáradtságon belül megszűnt ez a direkt igényem. Talán az érzelmek kiégettsége, apálya, mérsékeltsége teszi ezt. Az ember megtanul spórolni a szeretet hőfokával, nehogy megégesse a másikat. Igen, éreztem már a boldogságot. Éreztem. De pillanatnyilag nem vagyok boldog. Abban az értelemben nem. Szerintem a boldogság személytelen dolog. Ott követünk el hibát, azt hiszem, amikor be akarjuk kebelezni, körül akarjuk határolni azt, amit nem lehet. (…)
(…) A szerelem ott kezdődik, mikor a belső figyelem egyszerre folyamatossá válik, s intenzitásában szinte az elviselhetetlenségig fokozódik.(…)