vitéz Somogyvári Gyula: Vert hadak útján

Hová? Miért? – Hisz meg se vertek,
mi hittük mind a győzedelmet!
A Grappa állt és állt a Tomba
– a taljánt már a láz gyötörte –
mért dűlt hát mégis minden romba?

Hová? Miért? – Mi mindig győztünk
s állottunk híven minden harcot,
mi adtunk vért és szenvedést –
s otthon sápadtak el az arcok?

Miért? Miért? – A Grappa ormán
s Piave mentén más az éhség?
Mért bírtuk mi a koplalást
s miért nem bírták otthon, otthon,
az otthonlevők szenvedését?

Miért kellett, hogy idejussunk:
megvert, futó hadak útjára?
Hát a mi vérünk, szenvedésünk,
e szégyennek volt csak az ára?

Locsog a sár, csúf őszi sár
s nyűgöz rettentő kábulat…
Ó hiszen, mi is álmodtunk békét
– odvakban… lent a föld alatt –
de hát ez az? Hát ez a béke?
S miért, miért, hogy ez a vége?

Lázverte testtel… roskadozva…
vert hadak útján tántorogva,
ezer kérdésre ki felel?

Ott kint: süvegelt a halál
itt meg: arcunkba kiabál
– mikor a szégyen botja ver –
egy-egy borgőzös siheder
ki sohasem állt ágyúk tüzébe
s ő bőgi, hogy: „Éljen a béke!”

S ha éljen is: miért zülljünk széjjel?
Miért e csúf fegyverletétel?
Miért dobjuk el a fegyverünk,
mikor már úgy sincs egyebünk?

S hát nem kell védni a határt?
S ha nem kell védni: kinek árt
e rongy katona-becsület,
mely még csak fegyvert sem vihet;
hanem mint megrugdalt cseléd,
fegyvertelen s szégyenbe égve
kell, hogy keresse tűzhelyét?
Miért? Miért?

    Jaj, szörnyű kérdés!
Vert hadak útja csupa sár,
csúf őszi sár és őszi köd…
S fölöttünk varjú. Hangja: – kár!

Kár volt. Öt év… tengernyi vérrel…
s kár volt e rút fegyverletétel.
A hűségünkért ez a bér?
Hogy sárba lökjünk ágyút, puskát?
Hát ki fél otthon? Tőlünk, ki fél?
Kinek kell félni a fiától,
mikor gyötrötten hazalábol
őszi ködben, őszi sárban?

Jaj, miért a sors, hisz meg se vertek
s hol vesztettük el, mely csatában
a bennünk élő győzedelmet?

_ _ _

S miért? Miért?

                                              1918.