Bella István: Hármasoltár Illyés Gyulának

I.    HEGYI BESZÉD
Illyés Gyula a rádióban

De jó volna hallgatni Téged, szent és bölcs öreg,
egy héten át, hallani zárt és nyílt e-idet,
azt a melence-melegű, föld-meleg
öblű, kismamahas-fényű zöngést, ami oly kerek,
hogy gyereket lehetne füröszteni benne, vagy kenyeret,
kikeletet dagasztani ősz- és télnyarából és tésztás és anyás
kézzel kifogni belőle a mindenség-kovászt
a holnap-kenyérhez, valami eföldi ragyogást.

És jó volt hallani azt az éltesebb
fényesebbet is, a nyíltat; jégcsapok csengenek,
februári fényüllők a szél pörölye alatt;
egy egész tábla napraforgóvirág csivog, s az anyanap
sugarai csőrükben fénnyel a hangos fészkekre szállanak;
pohár csattan, kard csörren, birka béget hűen,
hullócsillag, kavics sír földi nyelvén a fűben.

De nem csak hangodat, beszédes szavaid
is jó volt hallani, s falni, mint a hazait
egykor Fehérvárott, mikor valami
csomag jött, levél, s benne – mint ráragadt, árva
pampucska-szirom, udvarunk akáca-virága –
egy-egy sárréti szó: csuport (összeaszott
ilyennel a Főső, vagy: szesszió (szőlő, kert rommalom mögött),
hol szeretők heverésznek, gőzmozdony dödögött,
s a sorok alján – mai mondatba illik-e? –
a mézillatú szó: „jól van a szülike”.
Így osztod – Hegyi Beszéd, Te –, s mióta már, Magad.
Jóllakatod – századokra előre – megmaradt
néped: a szét ne m térült tavat, halászt, halat.
Pedig maradhatott volna a Puszták Fia
párizsi költő, és modern – a fél francia
avangarde tanú rá: Tzra, Aragon, Éluard…
De hívóbb és kihívóbb volt a honi sár,
s mindennapi kenyerünk, a nyelv… Egy-egy karajt
vágtál a világnak is, majszolják ahajt,
s volt ki jó szívvel vette, s volt ki várt, mit akar
európaiak közt egy nigger, egy magyar?!

II.    I. N. R. I.

„J. A.-t elvágta a vonat,
Ő meg vonatra szállt, vonatra”
– kattogja  hány rozsdás, rohadt
vonatkerék-száj, ki visszavonatna

mindent, mi élő s magyar volt itt,
és élő maradt újra és újra –
hazudik János Vitézből Horthyt,
lesz Lutz Gizi Tündér Iluska.

Mert nagy volt az Ő bűne: mert élni,
s mert élni mert, halottnak hitték
volna inkább a bátrabban félni
nem merő hős agykák,  sors-pitykék,

a sokaság jövő-jogán
– szelleme, szerelme a munka
volt – minden Pimodánt
megcáfolt, mert nem vált javunkra.

Gyilkos, öngyilkos hit között
volt a dolga, hogy élten éljen,
s legyőzze a daganat-dögöt
népe halál-eszméletében.

Ott volt mindenütt: Adyt
temetni és – kamasz-baka –
a vörösök közt, Tisza-híd
védni, mert az volt a haza.

„Magát védte csak!” – katt-katt, véli
a vonatkerék-száj serényen –
„Mást se!” – De ki volt az a férfi
Rákosi Mátyás börtönében

ezerkilencszázhuszonötben
a L’Humanité tolmácsaként?!
„Hogy majd a Dísz-könyvbe zöngje!”
– Írt bele, igaz. De: a tényt,

s hagyott egy mondatot, ami
annyira mai
és holnapi,
hogy hazát, európait
lehet rá alapítani.

„Túlélő!” Élt, földet osztott,
s verőfényt, Petőfiét.
És Versailles-ban is, hol eloszlott
fél évtizednyi ezredév,

ott volt: látta szégyenvasban
szívünket, s fölszegte fejét
– élt, állt: Golgota a magasban.
Félt? Bátrabban mindenkinél.

III.    A VILÁG SZÍNE ELŐTT  

Visz, nem Szekszárd felé
        – föld alatt –
Világ Színe elé
        a vonat.

Visz, mintha minden sejt
        és atom
egy-egy vagyon lenne,
        egyazon

Földszív szerelvénye:
        fekete,
korhadt és süppedt fény-
        menete.

Zökög a koporsó,
        zakatol,
bevagonírozva,
        ami volt,

molekuláiba
        a haza:
bakák, kopasz foglyok
        vagona,

cigányok, zsidók, nyírt
        fürtjüket,
forró szél sírja szét
        füstjüket.

A kicserélt ezrek
        – mozdonyuk –
magyar, sváb, tót füttye
        kavarog.

Zökög a koporsó:
        hány haza,
hány bűn, hány tömegsír
        iszonya.

Don-kanyar, Szárazajta,
        Újvidék
szövi szögesdróttal
        sír-sinét.

Zuhognak a holtak:
        egyre több
eleven, beszélő
        bűngöröngy.

Földnél nehezebb már,
        fújtat a
fekete szerelvény
        egymaga.

S mégis fölfele száll
        – húzz a
Világ Színe elé
        a haza.

Száll, nem Szekszárd felé,
        – föld alatt –,
Világ Színe elé
        a vonat.

Száll Kölcsey Himnusz-
        génjei –
balsors, víg év – sínjén
        fényleni.

Száll – napvilág-szene,
        motora
Vörösmarty zordon
        jóslata.

Száll vele és benne
        utazik
– testvér, apa: Lőrinc
        és Babits.

Kikönyököl, ég is,
        csillag is,
a leszakadt vállú
        József is.

Tó, víz, hegy, domb, fű, fa,
        vadkapor
fújtat, kaptat – föl, föl! –
        zakatol.

Viszik – nem az utat,
        temetőt,
viszik a magasba
        a jövőt.

Viszik, Világ Színe,
        elibéd
egy nyelv, egy föld jövő-
        idejét.

Azt, ki a jövőbe
        rejteti,
a világ szívébe
        temeti,

lássák – legbelülről –
        mit akar
európaiak közt
        egy magyar.