Bella István: Esti ima
Ha nem alszol velem,
meghalok, úgy hiszem,
le se hunyom szemem,
elfog a félelem,
oly csönd, oly jégverem-
-nagy csönd lesz hirtelen,
hogy azt is hihetem,
megállott a szívem,
s valaki végtelen
szem néz rám hidegen
és rezzenéstelen,
mert nem érdekli, nem,
mi is van énvelem,
ha elhagy a szívem,
és csak a Nem, a Nem,
folyik át hűvösen
hidegen eremen,
minden mindenemen:
számon és szememen,
az ágyon, kezemen,
az ablaküvegen,
utcán és tereken,
űrös és űrtelen
űrbéli végeken,
fekszem csak csöndesen
és rezzenéstelen,
s a csöndet képzelem,
ahogy nő, s megterem
– csöndfű! – életemen,
a semmit nézdelem
nézem a semmiben,
s elfog a félelem,
mert el is képzelem
ahogy valamisen
él a valamiben
valami semmi-sem,
hát ne hagyj énvelem,
aludj mindig velem,
életem életű
életem élete:
Egyetlen Kérelem,
ébredj mindig velem!