Szőnyi Gyula: Utolsó szó jogán

Legszebb őszi napon, szabadság hajnalán.
A sötét felhőkből áttört a nap fénye.
Hol magyarnak lenni bűn volt, kínos átok.
Feltámadt nemzetem új élet reménye.

És hívott a fegyver vészjelző szózata.
Tüntető tömeg szólt, veszélyben van hazám.
Szabadságot szólva, himnuszt énekelve.
Zászlóval a kézben, ott láttam jó Anyám.

És láttam, midőn egy gyilkosnak fegyvere.
Kegyetlenül meglőtte e drága Anyát.
A nemzeti zászlót görcsös kézben fogva.
Vérével festé meg honunk szürke porát.

És e véres zászlót magam vittem tovább.
Hitet tettem hazám örök hűségének.
Erdőt, hegyet, folyót, az alföldi rónát.
Nem hagyjuk idegen elnyomók kényének.

Fegyverrel kezemben, százezer veszélyben.
Vitt az áradatnak tüzes lelkű árja.
Bár hős ifjú magyar annyi hullt a földre.
Megvédett az élet, éltető palástja.

Most vélem hallani varjúk károgását.
A fekete kéz csap véráldozatára.
De van-e farkasnak joga lakmározni.
A dicső oroszlán ékes barlangjába.

Van-e nép nevében ítéletet hozni?
Joga a nemzetünk gyűlölt gyilkosának.
Ki magasra emelt zászlónk meggyalázva.
Áldozatul veti sátán oltárának.

A sok szenvedéstől, rabszolgamunkától.
Jó Apámnak hullott véres verejtéke.
Becsületben meggörbült a munkától háta.
De itt e birkáknak csak az orruk görbe.

Szavuk hullarabló madár hujjogása.
Érzem a gyűlölet sötét áradását.
Látom a nemzetem gyászos feketében.
Állítjátok már a pusztító bitófát.

De e bitófának lesz még dús virága.
Ez nem a kommunnak korhadó, vén fája.
Egykor unokáink, rólunk emlékezve.
Nevünket említik, honbuzgú imába.

Jaj annak, ki kézzel rózsát tépi, zúzza.
Ki a nagy viharnak üvöltéssel támad.
Vagy hullámzó tenger habjai közt ébred.
Remélve életét, a tenger kiszárad.

Jaj lesz annak, ki a népre kezet emel.
Ki a nép nevében gyilkol, meggyalázva.
A poklok tüzében vész el teste, lelke.
Míg a világ átka ezerszer hull rája.

                                                Gyűjtőfogház, 1960.