Vargha Gyula: Magyar katonáinkhoz
Északon és délen, nyárszakon és télen,
Ott küzdötök éj-nap, mindig csak az élen;
Szemben az ellenség számnélküli száma,
S hull nagy ropogással a pokol villáma;
Véreteket folyvást a mohó föld issza…
Ha csonkán, ha bénán, csak jöjjetek vissza.
Kél, mint Betlehemben, az anyák siralma,
Elsiratják azt is, aki meg sincs halva;
Könnye föl nem szárad az égő szemeknek,
A remegő szívek mindennap temetnek;
Gyásznak, siralomnak nincs vége, se hossza…
Ha csonkán, ha bénán, csak jöjjetek vissza.
Romladozik a ház, a telek is puszta,
Küzd, fárad az asszony, de ha nincsen gazda;
Bajlódik egész nap jószággal, gyerekkel,
Búval fekszik este, búra virrad reggel.
Könny az özvegy ágyat sűrűn harmatozza:
Ha csonkán, ha bénán, csak jöjjetek vissza.
Eltűnt a vidámság; a mosolygó szüzek
Csüggedt- szomorúk, mint a szomorú-fűzek.
Szűz ölükben szunnyad a jövő virága,
Hátha ki sem nyílik, ott hervad hiába?
Dér a virágbimbót hogy le ne hervassza:
Ha csonkán, ha bénán, csak jöjjetek vissza.
Jöjjetek, jöjjetek büszke diadallal,
S mint a hogy’ mentetek: bokrétásan, dallal.
Megvédtétek vérrel szép magyar hazátok,
De új feladat vár idehaza rátok:
Isten a jövőt is tireátok bízta, –
Építni hazánkat, óh jöjjetek vissza!