Gárdonyi Géza: Háború árvája
Fészekből kiesett madár - a nevem.
És én nem tudom: mi történt velem?
Annyit sírtam, a szám is bele fáradt:
Jaj, nem találom apámat, anyámat.
Az éjjel mégis láttam apukám.
Kard volt a kezében, seb a homlokán.
Nézett. Szeméből a könny kiesett.
- Apukám édes, fáj-e a sebed?
- Nem fáj! Szégyelleném, ha fájna.
De búsít, hogy a hős gyermeke árva.
Ha kenyeret kérsz, van-e, aki hallja?
A nyoszolyád tán tüskebokor alja?
Ha sírva fakadsz, ki ölel szívére?
Oda borulsz az országút kövére.
- Apukám, - mondtam, - hát már ez se fájjon:
Láthatod, hogy hálok puha fehér ágyon.
Kenyér, ha kell, egy egész nemzet adja.
S ha sírok, mindig lesz, aki meghallja:
Bárki is az, ki karjait kitárja,
Krisztus szívére borul minden árva.
1915