Kozma Andor: A magyarok szimfóniája

Történik egyszer, régtelen régen,
Csanádi püspök nagy útra mégyen.
Gellért e püspök, Velence szülte,
Walther, a sváb pap szolgál körülte.

A jó főpásztor egy új báránykája
Pogány farkasnak fogait bánja.
Gellért a püspök, nem hímez-hámoz:
– Indulunk Walter, István királyhoz.

S nyergel és indul, csak Isten vélek,
Nagy vad országban két szelíd lélek.
Csak igazáért egy új báránynak
Úttalan-úton napokig járnak.

Áttörve füves tengernyi pusztán,
Folyamok zúgó árját megúszván,
Kerülve Ajtony pogány portyáit,
Dunának érnek túlsó partjáig.

Rengeteg erdők rejtelmes mélye
Rejti be őket nappal is éjbe.
Fenevadak közt törnek előre,
Isteneseknek Isten az őre.

Est közeledtén ritkul az erdő,
Rémlik a lomb közt alkonyi felhő.
– Nézz oda, Walther, látod a füstöt?
Jó tanya vár ma, – szólal a püspök.

Erdei tisztást hamar elérik,
Túlnan elébük tanya fehérlik,
A’ körül éji nyugodalomba
Most terelődik röfögő konda.

Derül szívében a két szent férfi,
Hova jutottak, menten megérti.
Makkos ez erdő, hízni a falkát
Messze vidékről mind idehajtják.

Dicsértessék-et ők ott köszönnek
És mindörökké visszhangja ennek.
Süvegelgetnek kanászlegények.
– Jó jel ez, Walter, már keresztények.

Házból a gazda s a tanya népe
Két jövevénynek járul elébe.
Nagy becsületje van a két papnak,
Lova sem koplal híján abraknak.

Az ágyasházba pihenni szállnak,
Erednek elsőbb esti imának.
Majd a mély csöndnek Gellért örülve,
Szent olvasmányba mélyen merül be.

Walthert elnyomja út fáradalma,
Álomszerzőnek nincs mi jobb volna.
De ím, a püspök neszel egy dalra, –
Vagy tán csak álom, tán nem is hallja?

Soha a mását e halk zenének!
A fele zúgás, a fele ének.
– Alszol-e Walther? – Nem, én sem alszom…
S ketten tűnődnek az éji dalszón.

– Én olasz földön sok zenét hallék,
De soha ilyet, mint ez a dal még.
– Én dalát értem több germán fajnak
S nem hittem, hogy még ilyet is halljak.

– Hallga csak, Walther, mind apad s árad
Zengő folyója eme dal-árnak.
Sír is, vidám is… – figyelj csak rája,
Ez a magyarság szimfóniája!

Hallga csak, hallga! … S Walther hallgatja…
Magasra csap fel a dal szózatja.
Mosolyg a püspök s ágyába térve,
Egyre kíváncsibb ama zenére.

– Oh magyarázd meg Walther, hogy dallam
Mely titkos módon bujkál e dalban?
Szent olvasmánytól mért vont el engem,
Mért köll e furcsa dalra figyelnem? …

Tud zenét Walther s bölcsen gyanítja:
A hangfűzésben van e dal titka.
S hogy kikutassa, ki a zenélő,
Jó puha ágyból, íme, kikél ő.

Halkan nyit ajtót, azon kikémlel,
Kívül dereng a holdfényes éjjel.
Suttogva hoz hírt az éneklőről:
Az egy leányzó, ki gabnát őröl.

Kövét forgatván kézi malomnak,
Űzi borúját az unalomnak,
S szaporáz munkát, dalolva hozzá,
S mellé a zúgást a kő okozná.

Meghatja e hír a jó Gellértet
S dicséri a dalt, melyet nem ért meg:
– Oh fiam, Walther, áldott az ének,
Mely hű segítség dolgos szegénynek!

Bölcs mesterséggel még ez a nép itt
Gépet nem szerkeszt, malmot nem épít,
A kő nagy súlyát kezével hajtja,
De szíve gazdag, mert dalos ajka.

Ím, e lány sorsa éj-napon munka,
S nehéz robotját el mégsem unta,
Jókedvét hozzá a dal csinálja,
Ez a magyarság szimfóniája.

A dal elhallgat, a derék lánynak
Gellért és Walther jó éjt kívánnak,
Bő ajándékkal tisztelik másnap,
S tovább indulnak új utazásnak.

    * * *

Jó szent Gellértről szép híradás van
Régi időkből, régi írásban.
Abban olvasván, emlékül ébredt
Képzeletemben ez a történet.

Magam is mintha ott lettem volna,
Amikor őrölt a lány dalolva.
Malomkő-zúgás dalát kísérte,
Hallgattam én is, csakhogy én – értve.

Mert, amik titkok az idegennek,
Bennem a hangok visszazenegnek.
Fel van húrozva szívem akképpen,
Hogy az is úgy zeng, mint magyar népem.

Követ forgatni nehéz robotban,
Éjt nappá téve magam is szoktam,
S hogy testem-lelkem jókedvét lelné,
Én is magyar dalt dúdolok mellé.

Kilencszer múlt el száz év azóta,
Hogy ott az éjben zengett a nóta, –
S mi tovább zengjük világ fogytáig
Az ős magyar nép szimfóniáit.