Sajó Sándor: Halál az élet mezején

Liliencron

Aranykalászos dús mezőn
Egy harcos fekszik elhagyatva;
Halálos sebből vérezőn
Ott vívódik már harmadnapja.
Ellepve erdőt, völgyet, ormot,
Jaj hangzott, vér folyt, füst gomolygott,
Riadva torlott ember és barom
S lett bujdos gyász hajszolt fájdalom…
Segíts meg minket, égi oltalom!

De fordul majd a száguldó vihar
És visszazúdul völgybe, bérctetőre:
A Kárpátokban magyar kürt rivall,
Magyar had törtet fölfelé – előre!
Én vérző népem, búsult magyarom,
Ontasz te még ott nagy vér-kataraktát:
De ne tudjad majd, mi az irgalom,
Úgy teljesítsed Isten akaratját!
Ki sorsod útján mindig lesben állott,
Táncoltatsz még te áruló oláhot,
A muzsikádat félve hallja máris:
Emlékszel a nyárra. Amaz éjszakára?

Hej, bocskoros faj! Hej, balkáni Páris!
Mint fojtott ár, ha fölbuzogva kél,
A völgybe, a síkra magyarok robognak;
S mint dermedt hab, ha enyhébb tárja ér:
Kedvem fölenged, ujjongásba olvad:
Köszönöm, Isten, ezt a szent gyönyört,
Hogy bünteted, ki minket meggyötört,
Hogy a nagy álmok gőgös álmodója
Az Isten árkát híván bosszulóra
Most sápadozva, sírva érzi vesztét:
Bukarest síkján magyar kürt rivall
S már zúgva zúg a száguldó vihar,
Hogy elsöpörje nemzetek szemetjét!
Én vérző népem, búsult magyarom!
Nézd: Oláhország csupa siralom,
De fönt az égben, angyalok dalában
Magyar szó zendül örvendezve, lágyan:
Emlékszel a nyárra,
Amaz éjszakára?
Minden cudar árulásnak
Pusztulás az ára!