Czuczor Gergely: Szondi

Mily hadkel a dégeli völgyön elé,
S vet vérszemeket hegyi vára felé.
Ádáz Ali tábora durrog alatt,
S rombolja tekékkel a sziklafalat.
    Vaj támad-e hős,
    Oly bátor, erős,
   Kit nem bír ijesztni veszélyzaj,
   S nem hat le szüvére haláljaj?
A vár kicsiny, ellene nagy sereg áll,
Hódolnia kell, vele szembe ha száll.

Jó Szondi parancsol az ormi lakon,
S buzdítja vitézit az őrfalakon;
Lobbannak az álgyuk, a bástya zuhan,
Jelt ád Ali, s népe reája rohan,
    Van harci zavar,
    Helyt áll a magyar,
   Vérben hörög a török és vész,
   Döbbenve vonul tova más rész,
S Drégel valamint ama gránit orom,
Rongálva ugyan, de megáll szabadon.

Új harcra megy edzeni Szondi magát,
Vágy hallani harcriadói danát,
S apródinak int, de remegnek ezek
S a két dalos ifjú igyen kesereg:
    «Jó gyámolapánk,
    Nagy vészbe jutánk,
   Nincsen ki elűzze fejünkről,
   Fussunk el a mostoha helyről.
Hajt kínos igába a durva pogány,
Vagy lángdühe fegyverek élire hány.»

Mindkettőjök oly deli s fürge fiú,
Jó Szondi kegyencei, s ez neki bú,
A vár bekerítve, bocsássa, hova?
Vész éri, ki mer szakadozni tova,
    «Édes fiaim,
    Kis dalnokaim,
   Nincs hova mennetek út már,
   Ad még menedékhelyet e vár,
Míg víni hadam megy a völgybe velem,
Égnek könyörögjetek, óva fejem.»

Így Szondi. Körötte kis őrhada gyűl
S részével az elleni hadba vegyül,
Küzd, harcol! előtte s utána halál
Kínjaja liheg, hova kardja talál.
    «Hol hadfejetek?
    Hozzá sietek.
   Keljen velem önmaga bajra.»
   Kész ott Ali a viadalra.
Csörgnek viszonozva dühfegyvereik,
A bég sebesülten odább futamik.

Álgyúk törik újólag a falakat,
S már külsejök öszve halomra szakadt,
Lobbot vet a vár magas oromzata,
S a láng harapó dühe szertehata,
    Toldul Ali fel,
    Rá Szondi kikel,
   Nem néz, nem ügyel kire, csak vág,
   S már látja, hogy a csatahely tág.
Nincs egy török, a ki megállani mer;
Száz van, ki lesújtva mögötte hever.

Drégelyre fel ím Ali küldte követ
Zászlósan Oroszfalu papja siet,
Néz Szondira búsan a jámbor öreg,
S hozzája, kerervkönyüt ejtve, rebeg:
    «Oh, drága felem,
    Jer Szondi, velem.
   Enged szabadon Ali menned,
   Nincs látod úgyis, hova lenned,
Drégely rom, erős Ali, gyönge hada,
Kíméld meg utóbbi javunkra magad.»

Jó Szondi a jámbor atyára borul,
S lágyul szíve, majd hamar elkomorul
Kardjára csap, égre felölti kezét
S mond, a törökökre szegezve szét:
    «Esküt fogadok,
E helyt maradok.
   Nincs alkum örökre pogánnyal,
   Játszik szava s kénye hazámmal.
Míg e kar acélt bír emelni, velek,
– Élj boldogul! – én viadalra kelek.»

A bég, mivel állni akarta szavát,
A várnagyi válaszon ette magát,
«Hát vesszen el, a ki szavamra nem ád.»
Szól, s fölveri mindvalamennyi hadát.
    Egyszerre ropog
    Húsz álgyutorok.
   Vársarkon az őrtorony eldől,
   S öl részt a maroknyi seregből,
Jancsár, spahi, s aszap üvöltve tolul,
S a vár bekerítve szűkebbre szorul.

Többször viszonoztatik a rohanás,
Drégel maga már hamu s sziklarakás
Vív a magyar, és sebes arcra terül,
Sírnak kis apródjai Szondi körül.
    Mint bérci fenyő,
    Rendíthetlen ő,
   Apródaiért öli csak gond,
   S mellette vitézeinek mond:
«Küldjétek el a fogoly ozmánokat,
S hozzátok előmbe a fő rabokat.»

Kettőnek aranyban ajándokot ád,
És drága szegélyzetű nyest-kacagányt,
Öltözteti dúsan a kis fiúkat,
S küldvén velök, ejt vala, ily szavakat:
    «Üdvözlom Alit,
    Kit bosszú hevít.
   Elszenvedem, öntse ki bár rám:
   Csak szánja meg két kicsiny árvám,
Szoktassa csatákra, s ha tenni fogom
Majd lelkemet, eltakarítsa porom.»

Drégel közepén sűrű füst gomolyog,
A máglya kigyúl, s föl egekre lobog,
Mindent megemésztete Szondi vele,
A mely javat ott takarítva lele.
    Majd kardot emel,
    Ménólba megy el,
   Nyerges Daliát üti szügybe.
   A többit is átdöfi rendbe.
S mond: «földiimet soha, Szondi lován
Ülvén, ne kerítse, ne űzze pogány.»

Dolmány aranyost veszen és süveget,
S állítja nyomába a kis sereget,
Istent velök, esve le térdre, imád,
S hallatja utószori búcsúszavát:
    «Rontsunk ki tehát,
    Szebb látni halált,
   S honért tusakodva kimúlni.
   Mint gyáva sok életet unni.
Hű társaim! itt van az óra, jerünk,
Isten kegye járjon örökre velünk.»

S dárdásan előre hajolva nyomul,
A sok dühös ozman elébe tolul,
Hozzá torlatlanul érni ki mer?
Földhöz sokat ő tene fegyvere ver.
    Lábán seb esik,
    Térdére esik,
   Karjában erő lobog, öl, ront,
   Míglen sok ütött sebe vért ont,
Hajh! még szíve nem, hanem élete fogy
S dárdája kezébe szorulva lerogy.

A bég, noha vad, s dühe Szondira fúlt,
A hűlt erű bajnokon elszomorult,
A hegyre temette a hős tetemet,
S dárdát maga tűze le sírja felett.
    Ott szendereg ő,
    A harckeverő,
   Kit nem bíra győzni veszély, baj,
   Nem szálla szívére haláljaj;
Most a maradék magyar áldja nyomát
S enyhítgeti mennyei béke-porát.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf