Czuczor Gergely: Szondi
Mily hadkel a dégeli völgyön elé,
S vet vérszemeket hegyi vára felé.
Ádáz Ali tábora durrog alatt,
S rombolja tekékkel a sziklafalat.
Vaj támad-e hős,
Oly bátor, erős,
Kit nem bír ijesztni veszélyzaj,
S nem hat le szüvére haláljaj?
A vár kicsiny, ellene nagy sereg áll,
Hódolnia kell, vele szembe ha száll.
Jó Szondi parancsol az ormi lakon,
S buzdítja vitézit az őrfalakon;
Lobbannak az álgyuk, a bástya zuhan,
Jelt ád Ali, s népe reája rohan,
Van harci zavar,
Helyt áll a magyar,
Vérben hörög a török és vész,
Döbbenve vonul tova más rész,
S Drégel valamint ama gránit orom,
Rongálva ugyan, de megáll szabadon.
Új harcra megy edzeni Szondi magát,
Vágy hallani harcriadói danát,
S apródinak int, de remegnek ezek
S a két dalos ifjú igyen kesereg:
«Jó gyámolapánk,
Nagy vészbe jutánk,
Nincsen ki elűzze fejünkről,
Fussunk el a mostoha helyről.
Hajt kínos igába a durva pogány,
Vagy lángdühe fegyverek élire hány.»
Mindkettőjök oly deli s fürge fiú,
Jó Szondi kegyencei, s ez neki bú,
A vár bekerítve, bocsássa, hova?
Vész éri, ki mer szakadozni tova,
«Édes fiaim,
Kis dalnokaim,
Nincs hova mennetek út már,
Ad még menedékhelyet e vár,
Míg víni hadam megy a völgybe velem,
Égnek könyörögjetek, óva fejem.»
Így Szondi. Körötte kis őrhada gyűl
S részével az elleni hadba vegyül,
Küzd, harcol! előtte s utána halál
Kínjaja liheg, hova kardja talál.
«Hol hadfejetek?
Hozzá sietek.
Keljen velem önmaga bajra.»
Kész ott Ali a viadalra.
Csörgnek viszonozva dühfegyvereik,
A bég sebesülten odább futamik.
Álgyúk törik újólag a falakat,
S már külsejök öszve halomra szakadt,
Lobbot vet a vár magas oromzata,
S a láng harapó dühe szertehata,
Toldul Ali fel,
Rá Szondi kikel,
Nem néz, nem ügyel kire, csak vág,
S már látja, hogy a csatahely tág.
Nincs egy török, a ki megállani mer;
Száz van, ki lesújtva mögötte hever.
Drégelyre fel ím Ali küldte követ
Zászlósan Oroszfalu papja siet,
Néz Szondira búsan a jámbor öreg,
S hozzája, kerervkönyüt ejtve, rebeg:
«Oh, drága felem,
Jer Szondi, velem.
Enged szabadon Ali menned,
Nincs látod úgyis, hova lenned,
Drégely rom, erős Ali, gyönge hada,
Kíméld meg utóbbi javunkra magad.»
Jó Szondi a jámbor atyára borul,
S lágyul szíve, majd hamar elkomorul
Kardjára csap, égre felölti kezét
S mond, a törökökre szegezve szét:
«Esküt fogadok,
E helyt maradok.
Nincs alkum örökre pogánnyal,
Játszik szava s kénye hazámmal.
Míg e kar acélt bír emelni, velek,
– Élj boldogul! – én viadalra kelek.»
A bég, mivel állni akarta szavát,
A várnagyi válaszon ette magát,
«Hát vesszen el, a ki szavamra nem ád.»
Szól, s fölveri mindvalamennyi hadát.
Egyszerre ropog
Húsz álgyutorok.
Vársarkon az őrtorony eldől,
S öl részt a maroknyi seregből,
Jancsár, spahi, s aszap üvöltve tolul,
S a vár bekerítve szűkebbre szorul.
Többször viszonoztatik a rohanás,
Drégel maga már hamu s sziklarakás
Vív a magyar, és sebes arcra terül,
Sírnak kis apródjai Szondi körül.
Mint bérci fenyő,
Rendíthetlen ő,
Apródaiért öli csak gond,
S mellette vitézeinek mond:
«Küldjétek el a fogoly ozmánokat,
S hozzátok előmbe a fő rabokat.»
Kettőnek aranyban ajándokot ád,
És drága szegélyzetű nyest-kacagányt,
Öltözteti dúsan a kis fiúkat,
S küldvén velök, ejt vala, ily szavakat:
«Üdvözlom Alit,
Kit bosszú hevít.
Elszenvedem, öntse ki bár rám:
Csak szánja meg két kicsiny árvám,
Szoktassa csatákra, s ha tenni fogom
Majd lelkemet, eltakarítsa porom.»
Drégel közepén sűrű füst gomolyog,
A máglya kigyúl, s föl egekre lobog,
Mindent megemésztete Szondi vele,
A mely javat ott takarítva lele.
Majd kardot emel,
Ménólba megy el,
Nyerges Daliát üti szügybe.
A többit is átdöfi rendbe.
S mond: «földiimet soha, Szondi lován
Ülvén, ne kerítse, ne űzze pogány.»
Dolmány aranyost veszen és süveget,
S állítja nyomába a kis sereget,
Istent velök, esve le térdre, imád,
S hallatja utószori búcsúszavát:
«Rontsunk ki tehát,
Szebb látni halált,
S honért tusakodva kimúlni.
Mint gyáva sok életet unni.
Hű társaim! itt van az óra, jerünk,
Isten kegye járjon örökre velünk.»
S dárdásan előre hajolva nyomul,
A sok dühös ozman elébe tolul,
Hozzá torlatlanul érni ki mer?
Földhöz sokat ő tene fegyvere ver.
Lábán seb esik,
Térdére esik,
Karjában erő lobog, öl, ront,
Míglen sok ütött sebe vért ont,
Hajh! még szíve nem, hanem élete fogy
S dárdája kezébe szorulva lerogy.
A bég, noha vad, s dühe Szondira fúlt,
A hűlt erű bajnokon elszomorult,
A hegyre temette a hős tetemet,
S dárdát maga tűze le sírja felett.
Ott szendereg ő,
A harckeverő,
Kit nem bíra győzni veszély, baj,
Nem szálla szívére haláljaj;
Most a maradék magyar áldja nyomát
S enyhítgeti mennyei béke-porát.