Mécs László: Megláttam a férfit
Ezüstös őszi hajnalon
pókhálót szőtt az unalom,
kopott volna szívem és dalom
– s kimentem, hogy az ugaron
s az utakon szívem színezzen…
Lombzápor, hulló életek:
szivárványos színförgeteg
színesre fesse, míg a dér
ezüstöt szórjon rá- s a szél
gyászindulókat orgonáljon.
Borzongtam, jártam álmatag.
Bámultam barna árnyakat:
ködlő egen bús varjakat,
őszből futó víg darvakat
s a daltalan, bimbótlan földet.
…Egyszerre a titok-lakat
keleti égről leszakadt,
szívemből édes dal fakadt,
csodák járták az utakat:
mert jött a Magvető, a Férfi…
A földből nőtt és égig ért,
nézése száz tavaszt ígért,
markába népek sorsa fért,
folyton szívébe nyúlt: s a vért
nagy lendülettel szórta széjjel…
Így lépett árkon bokron át,
folyók felett, hegyormon át,
se síró fák, sem orgonák,
sem új királyi koronák
nem állták útját: ment nyugatra…
Leányok, vén és ifjú nők
ezerszám jöttek, kérve őt,
elébe dobták szívüket
– ő lépett, mint ki vak, süket
s piros virág-szívekre gázolt…
Éreztem, hogyha lehajol
s csak egy virágot megszagol:
egy röpke pillanat alatt
szíve helyén szivacs marad
és ember lesz: kis földi féreg…
De ő csak ment és égig ért,
nézése száz tavaszt ígért,
markába népek sorsa fért,
folyton szívébe nyúlt: s a vért,
a vért lendítve szórta széjjel…