Zsabka Kálmán: Petőfi átka

– Petőfi feltámad sírjából –

    Ez lett tehát a vég
    Te gyáva söpredék!
    Azért ontottunk vért,
    Hogy a hullásért
    Bitang nevet kapjunk
S rablók korcsmaháza legyen szent hantunk!

Megmozdult, fellázadt testem minden része
És belejajdulva a haragvó éjbe,
    Szétrúgtam a sírom,
    Mert éget s nem bírom
Szőni az álmomat meggyalázott földben,
    Melyen rablánc csörren,
Amelyért leköpött legények szántanak.
Nem tudok nyugodni idegen hant alatt!
Itt hagyom a sírom, itt ezt az országot,
Ahol a gyávaság arany trónra hágott,
Ahol a vasbilincs a legszebb viselet,
A szolgaság pompás, tündöklő kikelet,
Ahol az unokák – most már kivert ebek –
A korbácsot nyalják, mely őket verte meg.

Jaj! hogyan hallgassam a sok árva sikolyt,
Amit az éjszaka bús, nehéz ködbe fojt,
Hogyan hallgassam én a sóhajok jaját,
Amint vérbefúlva csókolják a porát,
Rabszolga hazának, kit népe eladott
S pénzért megtagadott?

Nézzetek csak szerte e korhadt hazában,
Hol szolga mulatoz kunyhó-palotában,
    Mily nagy a pusztulás,
    Hogy milyen rettentő,
    Milyen egetverő,
Tobzódó, átkozott, részeges a romlás!

Kolozsvár piacán részeg móc dudázik
S Mátyás bronz orcája szégyenkönnytől ázik;
Az aradi sírból, hogy szabaddá váljon,
Rettegve menekül a hős tizenhárom;
Gábor Áron lelke döngeti az eget
S térdre hullva búgja: „Fegyverbe székelyek!”
S hol Rákóczi hamvadt: a kassai dómból,
Rongyos árnyék lebben, kergetve a bútól,
Futó felleg szárnyán bujdosik az éjbe…
Nyomdokán sötét had, kifosztva, megtépve;
Búverte kuruc had, kit már senki sem véd…
És Branyiszkó népe, az a sok tót honvéd…
Tántorognak, mennek, kósza vándorútra,
Halálos szemfedőt borítva e honra.
    Mennek, meg-megállnak,
    Sírva sírdogálnak
    S a múltat tarolva
Bujdokolni szállnak,
Az izzó csillagok, vihartörő tölgyfák,
Világot perzselő, porladozó csóvák,
    Hadrontó magyarok.

Nekem is menni kell. Vár a sok koldusárny.
Indulj, te elűzött, zilált két csonka szárny.
Nem köt ide semmi, nincs itt hol pihenni,
Itt csak árulónak s rabnak szabad lenni!
Szabadságért éltem, szabadságért haltam
És halálom után rabkenyeret kaptam…
    Ez jutott ki nékem,
    Ez lett hát a bérem –
    Megköszönöm szépen.
    Itt hagyom tirátok,
Itt zúgjon örökké e fagyasztó átok:
Királyotok legyen a halál angyala,
Nemzőtök, apátok a bűn apostola,
Templomotok helyén akasztófa álljon,
Szent harangszó helyett vad borzalom szálljon,
Az anyák méhe csak hitvány korcsot szüljön,
Könyörgő imátok sátánhoz repüljön,
Boldog ölelésre éles gyilok lessen,
Vér, honfiháború mindent elseperjen,
Megszakadjon a föld, a róna ne érjen,
Száradjon ki a víz, minden elenyésszen,
Úgy sanyarjon éhség, hogy egymást faljátok,
A szomjtól gyötörve a vért habzsoljátok,
A vén föld gyomrából láng csapjon az égig,
Kínozza lelketek a vég őrülésig,
Őrjöngésetekben a mennyet tépjétek
És az Igazságot a mélybe lökjétek,
Le, le, a pokolba, hogy ő is elvesszen
És rajtatok többé soha ne segítsen!
Vesszetek, vesszetek, az utolsó szálig,
A rab Kárpátoktól le az Adriáig,
Amért e hős hazát prédára, halálra,
Duhaj lakomára, a férgek fogára
Adtátok, dobtátok
És parázna pénzért úgy megtagadtátok!!…
S mindaddig kísérjen, verjen ez az átok,
Míg csak nem lesz újból nagy s szabad hazátok!…
Ezt hagyom reátok…