Deési Sándor: Gyóni Géza találkozása Petőfi barátjával

Az április hó 3-án megtartandó Gyóni-est rendezősége stúdiószerűen lepergő, lendületes, eleven előadással akarja meglepni hallgatóságát, amit abból sejtek, hogy levelet kaptam Szabó Kálmán igazgató úrtól s levelében arra kér, hogy 10 perc alatt végezzek a Gyóni-emlékekkel és Gyóni-levelekkel. Végignéztem a levélhez mellékelt vázlatos, gazdag műsort s mindjárt beláttam, hogy a kérésnek, akár harakiri útján is, eleget kell tennem.
    Tárgyamat és anyagomat azonban sokkal értékesebbnek tartom, semhogy felét veszni hagynám, s ezért az elszakított részeket a Nyírvidék-Szabolcsi Hírlap nyilvánossága elé viszem és pedig jól meggondoltan: nem a Gyóni-est után, hanem azt megelőzően.
    Hát igen, bármilyen különösnek is tetszik első hallásra, tény az, hogy Gyóni Géza még találkozott Petőfi Sándor pozsonyi barátjával és lakótársával, akihez Petőfi már Pápán a „Kolmár József barátomhoz” című kis versét írta. 1904 tavaszán történt ez a találkozás, amikor Gyóni Géza még a 20-ik évét sem töltötte be. (1884. június 25-én született.) A találkozás a pozsonyi Nyugatmagyarországi Híradó szerkesztőségében folyt le, ahová a 89 esztendős Kolmár József egy kis verset hozott be „szíves közlés céljából”, ugyanúgy, mint a 19 éves Gyóni Géza. A vers címe ez volt: „Utolsó versem”. Dr. Vutkovich Ödön szerkesztő a verset átolvasta és mélyen meghatódva köszönte meg az öreg úrnak és azonnal leadta a nyomdába.
    Gyóni Géza félbeszakította korrektori munkáját és áhítattal, nagy kerekre nyílt szemekkel bámult Petőfi barátjára anélkül, hogy egy szót is váltott volna vele. Csak az öreg úr beszélt hozzánk, felújítva a Petőfivel szövődött barátkozás emlékeit, amiben közbeszólással megzavarni egyértelmű lett volna a templomi áhítat megszakításával. Másnap reggel a vers a lap tárcája előtt valóban megjelent, én pedig a kéziratot kerestem, hogy megmentsem a tűzhaláltól, amire a kéziratok közlés után szánva voltak. Nem találtam.
    - Géza, ne tagadd, - mondottam az asztala fölé hajló Gyóninak – kegyeletből eltetted Kolmár kéziratát. Ő tiltakozott s tréfás szemrehányással csak ennyit mondott:
    - Okosabban tennéd, ha az én kézirataimat gyűjtögetnéd a jövő számára.
    Ezen mind a ketten jóízűen kacagtunk, pedig Gyóni Géza nem mondott akkor bolondot. Aztán felborítottam a szerkesztőség nagybendőjű papírkosarát s végre előkerült a kézirat, amelyet zsebre vágtam s máig is híven megőriztem. A vers nem annyira költői értékénél fogva érdemes a bemutatásra, hanem mert Petőfi barátja írta, mert egy 89 éves öreg úr költötte, mert a vers címe magában is érdekes és megható, s végül mert a versnek Gyóni Géza volt a korrektora. A vers különben így hangzott:

        Utolsó versem
    (89-ik tavaszomon)  

Tavasz volt, mikor születtem.
Derűs nap sütött felettem
S bájival a szép természet
Már bölcsőmben megigézett
S holtig kedvelője lettem.

Tavasz legyen, ha meghalok.
Lelkem vigyék az angyalok
S amiket oly hőn kedvelék
Enyhítsék sírom éjjelét:
Virágillat s madárdalok.

Tavasz legyen, ha meghalok
S melyben édesen álmodok.
A szép magyar rónán, hegyen.
Egy újabb dicső ezreden
Harsogjanak magyar dalok.

                              Kolmár József

A 33 év óta sárguló papírlapot Gyóni Géza levelei között őriztem, most pedig a nyíregyházi állami tanítóképző őrizetére bízom, mert meggyőződtem arról, hogy ez az intézet a korábban odaajándékozott Rákóczi kéziratot is mennyire becsben tartja.

(Nyírvidék – Szabolcsi Hírlap 1937. március 24; p. 4.)