Szakolczay Lajos: »Fejükön a Halál fehér glóriája«

Az I. világháborús versek antológiáiról

    Közvélekedés-számba ment a klasszikus mondás: a háborúban hallgatnak a múzsák. Azon ne töprengjünk, hogy a kedves helyébe lépő kard és a vér – a halál megannyi formájáról ne is beszéljünk – lehet-e ihletadó. Ha a véghetlen fájdalom nem ösztönözne versírásra – a kibeszélés által nem a haza, hanem a személyiség védetik meg –, a magyar költészetből hiányoznék egy, a maga valóságában is furcsa érték. Mert az ilyes jellegű versek történelmi kaleidoszkópok. Harsányságuk, némelykor hazapufogtató modoruk ellenére is.

    Nem a háborút, a békét kell harsognia a szellem emberének, gondolhatjuk, hiszen az ágyúcső fölmagasztalása ellentétben áll mindenfajta építkezéssel. És mégis olykor – a tehetségtől függően vagy attól függetlenül? – átszakad az a bizonyos gát. Mert veszve (vesztébe rohan?) a hon, mert érték van veszendőben, mert meggyaláztak bennünket (szövetségesünket/szövetségeseinket)? A katona, ha fölesküszik arra, hogy az élete árán is megvédi hazáját, kinek tartozzék felelősséggel? Saját lelkiismeretének, esküjének vagy a távolból – nem tettel, csak szóval – szurkolók vagy ellenszurkolók táborának? Ha vásárra – nyugodtan mondjuk így, véres vásárra – viszi a bőrét, elítélhető-e avval (főképp a páholyban ülők magasából), hogy rosszul cselekedett, miért nem maradt otthon, miért nem húzta meg magát a kemencepadkán?

    Békét követelni/hangoztatni akkor, amikor testvérének, rokonának, netán fiának késsel vágják el a torkát, szenvedője lesz a tavaszi zápornál félelmetesebb ágyútűznek (minderről Gyóni Géza beszélt, pátoszos hanghordozása mellett is sokkoló erővel), nem szerencsés állásfoglalás. Miért nem tudta, hogy a rossz mellett tette le a voksát, s ha ott marad a fronton, még a hősi halála is megkérdőjeleztetik? Mert hitt a háborúba hívó-hajszoló parancsnak (királynak, vezérnek, a hon védelmében megkövetelendő helytállásnak), és nem tudta előre, hogy a világmozgások, határátvágások, alakuló és fölbomló szövetségek bábeli zűrzavarában mi fog bekövetkezni.

    Bármilyen furcsa, ami nekünk megünneplendő győzelem – „Fut Bécs felé Jellasics, a gyáva” (Petőfi Sándor) –, az az akkori ellennek ugyancsak megünnepelendő, „hazamentő” cselekedet, hiszen az ő honuk – sokszor veszélyeztetett honuk – is ki van szolgáltatva a bátorító önismeret, önmegőrzés szigorú parancsának. A saját szemüvegen keresztül való látásnak, íme, a legfrissebb példája! Az első világháború kitörésében nagy szerepet játszó szerb Gavrilo Princip, a Fekete Kéz nevű titkos szervezet tagja, aki Szarajevóban pisztollyal halálra sebezte a trónörököst, Ferenc Ferdinándot és feleségét, otthon szobrot kap, miközben az egész világ átkozza több mint nemtelen tettéért.

    A gyalázatos, 1914-től 1918-ig tartó öldöklésben tizenötmillió ember vesztette életét. Határok rendeződtek át – Trianon törvénytelen szablyájának vágását mindmáig szenvedjük –, népek, nemzetiségek ébredtek új orcájukra, illetve mentek gallyra, szövetségek köttettek és bomlottak föl. Egyszóval: hatalmilag átszerveződött a világ. Az Osztrák–Magyar Monarchia – sokak örömére, sokak bánatára – szétesett, s ha azt mondjuk, hogy Trianon felelőtlen döntései nem mást készítettek elő, mint a II. világháborút, az igazság közelében tapogatódzunk.

    Avval, hogy jó pár évig „ágyúk ugatnak mérgesen” (Kosztolányi Dezső), egy kor kiállította a saját keresztlevelét. Lehet ezt bírálni, és lehet széles pillantással eltekinteni a halottak hegyei fölött, csak közömbös nem (vagy alig!) lehet a mindezt közelről látó s elszenvedő írástudó. Amikor a két, I. világháborús verseket egybefogó antológiát górcső alá veszem – könnyű a száz év múlva ítélkezőnek –, nem kívánok saját szempontú történelmet írni, erre s arra jót-rosszat osztogatni. Sem népeket-nemzeteket fölemelni, s legkivált a történtek miatt megbántani. Egyedül a költő – a jó vagy a kevésbé jó, netán dilettáns poéta – lélekállapota érdekel, s azonfelül az, miként tudta valós vagy megjátszott (?) szenvedését – ne gondoljuk a tehetségtelen írástudót tisztességtelennek is! – esztétikailag releváns formába önteni.

    Jó, ha tudjuk, Petőfi Sándorok – mert az orosz pika által megsebzett lírikus a világ egyik legnagyobb költője volt – nem mindennap teremnek. Akik megfújják a harci kürtöt – sokan voltak! –, csak avval bújhatnak a köpönyege alá, hogy érzésben vele egyek. Ám ez csupán kiállást jelent, sosem a vers minőségét. Annak valaminő megmagyarázhatatlan vagy alig kikutatható oka van: a lírai én (végső soron a tehetség) különböző „megélt” helyzetekben való tobzódása. Amelyet akarva-akaratlan sok minden – önbecsülés, politika, a szakmában való jártasság stb. – így-úgy irányíthat, de nem pótolhatja a gének szerepét. Költőnek születni kell.

    A világháborút megéneklő költők – közülük sokan koruk ünnepeltjei (ne menjünk bele, mi jogon) – fújják a magukét, és alig van, aki az irdatlan verstömegben válogasson. Vagy ha akad is szerkesztő – például az Ady révén csak „költőcskének” titulált Szabolcska Mihály vagy a verssel is jól bánó, nála rangosabb irodalomtörténész, Gyulai Ágost –, nem akarja az ítészi munkát magára vállalni. Vagy azért, mert nincsen hozzá (saját verse is alig üti meg a mércét) tehetsége – Szabolcska –, vagy azért, mert tudósi módon hisz a létfontosságú összetartozás kinyilvánításában (Gyulai).

    Még csak a háború közepén vagyunk (mi jön az eddigi irdatlan szenvedésözön után, nem tudhatni), de már két 1916-os versantológia bizonyítja, hogy van mit megénekelni a különös – „fut a halál az éjben” (Móra Ferenc) –, hazánkat is beárnyékozó sorson. A Szabolcska szerkesztette Háborús versek könyve – Magyar költők 1914–15-ben hetvennégy költő verseit fogja egybe, a Gyulai nevével fémjelzett Háborús antológia pedig százhetvenegy (!) magyar és tizenöt idegen nyelvű poéta verseit tartalmazza (az utóbbiakat természetesen magyar fordításban).

    Aki ilyen kásahegyen átrágja magát – a vers mindig a kiváltságosak, a lírai szóra érzékenyek tápláléka volt –, az újólag megállapíthatja: versíró nemzet vagyunk. (Hadd vessem közbe, a két magyar – vékonyka és vaskos – gyűjtemény terjedelme hol marad a németek által kiadott háborús versek mögött! Náluk 1915 márciusa táján már félszáznál több ilyes jellegű antológia volt a piacon.) Nem véletlenül idézi kötetbevezető tanulmányában Gyulai Ágost a Vörösmarty életrajzát író Gyulai Pál szavait: „A magyar líra rövidben a nemzet történelme. Egy európai nemzet líráján sem rezdült meg annyiszor a hazafiság húrja, mint a magyarén. Nem ok nélkül. Egyetlen európai nemzet sem küzdött annyit lételéért s a nemzeti fájdalomnak lehetett-e táplálóbb forrása, mint a mi viszontagságos életünk?”

    Színtiszta, igaz szavak. Csakhogy Vörösmartyhoz fogható lírikus – tőle indult az eszmefuttatás – kevés termett a magyar glóbuszon. Ezért az egyetemes fájdalomban – volt hozzá joguk? – olyanok is osztoztak, akik a szülőföldtől, a családtól és a testvérektől való elszakadást, a szerelmesnek intett búcsút, a ki-kit másképp mardosó honszeretetet, az anyai szív – elveszett gyermek! – fájdalmát, az Isten akaratában való megnyugvást, a hősi halál fenségét (Gyulai lírikusai számára mindez vershívó volt) mint élményt gyöngébben tudták megfogalmazni.

    Némelyiküknél a vallomást a „napi politika” serpenyőjében forgó „adalékanyag” is fűtötte – ezért a Háborús antológiáról a Nyugatban (1917/5) szemlét író Tóth Árpád fölháborodása és dühe –, de legtöbbjük, még ha olykor sikerületlen formában is, saját szívének ritmusára hallgatott. Egy erősebb válogatás természetesen javított volna a háborús versek összképén, ám nem tudhatni, hogy a költőből kritikussá avanzsált könyörtelen ítésznek – vessem közbe, azért Gyóni Gézát és Kiss Menyhértet nem szabadott volna ugyanarra az ágra ültetni – akkor is nem lett volna-e ezer baja a más világfelfogású, más líramódozatú kortársakkal.

    „Bármily derék hazafisággal és naiv büszkeséggel mutat rá jelen antológia szerkesztője arra, hogy dicső szövetségeseink háborús lírája mellett egyedül csak a magyar srapnell-költészet vehető komoly esztétikai mérték alá, míg azoknak a cudar entente-istáknak dunsztjuk sincs a Gyóni Géza vagy a Kiss Menyhért lírai magaslatairól, mégis alig lehet végigszenvednünk ezt a magyar lírai offenzívát ízlésünk és jóindulatú türelmünk fájdalmas áttöretése nélkül. Bizony kásahegyet rág keresztül a vaskos antológia vitéz olvasója, s a kötet tartalmának nagy része kásának is fölöttébb háborús minőségű.”

    Tóth Árpád kemény szavaiban van némi igazság. De csak annyi, amennyi a jó verset író dekadenset megkülönbözteti a jó vagy kevésbé jó verset író hazafias költőtől. Egy ilyen horizontú, mert a plakátköltészetet sem megvető antológiának más a feladata – legfőképp a gyász ébrentar­tása, a holtak elsiratása, a nemzeti hősök előtti főhajtás, a bízó lelkület táplálása –, mint csupán a másfajta líramélységeket egybetoborzó gyűjteményeknek. Gondolom, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula jelenléte, hogy csak a nyugatosokat említsem – mindkét antológiában szerepelnek –, őt sem idegesítette föl annyira, hogy teljesen elvetette volna a tőle némiképp idegen témát és hangot.

    Ami számomra meglepő: a Gyulai rendszerezte, valamennyire a tematikát és beszédmódot is fölvillantó huszonnégy ciklusból (Riadó, Véres ősz, Rendületlenül, Tábortűz mellett, Románcok, Rímek az asszonyokhoz, Tábori posta, Apotheosis, Noe galambja stb.) Tóth épp azt emelte ki, annak tulajdonított értéket (Népdalok), amely a maga gördülékeny döcögősségével inkább lehet egy kesernyés humorba oltott, otthonosságot tükröző népi ítélet, mint valós fájdalmainknak oszlopa. Hogyan is mondja a Népdalok IV. ismeretlen szerzője? „Ferenc Jóska ej! haj! azt írta a levélbe, / Ne vess muszka tiszta búzát a földbe, / Ne vess muszka tiszta búzát a földbe, / Jön a székely ej! haj! kitapodja belőle. // Ferenc Jóska ej! haj! azt írta a levélbe, / Lány-katonát ne vigyenek elébe, / Mert a lánynak piros bársony szoknya kell, / A lábára ej! haj! sárga gombos cipő kell.”

    A világháború – a népeket deresre húzó (nagyhatalmi!) igazságtalanság – derűje a nép száján is él, ám ezt a vidor lakomát sosem szabad összetéveszteni a Juhász Gyula-i melankólia (Még jönni fog) ébresztve bízó lelkesültségével. „A magyar ősz már ott bolyong a tarlón, / Holdunk ezüstje hűvös, mint a dér. / Az őszi tücsök elmélázva hangol / S a honi akác lombja elalél. // Ó bűvös, – bájos magyar szomorúság, / Véres, dalos te: új szüret fogad. / Nagy ezer évünk még megtermi búját / S a bánat hangolja még a húrokat. // Hogy végignézek a fonnyadt határon, / Hány magyar rózsa hervadt el a nyáron: / Tünődve és bánkódva kérdezem. // Ó jönni fog, jön aranyos batáron / De milyen áron, ó de milyen áron, / A várva várt, szép, magyar győzelem!”

    Bűnhődhetik-e a költő azért, mert hitt – sokak számára ma is furcsa, lírán kívüli ez a szó – az eljövendő győzelemben? A vereségre sarkallt volna? A lábhoz tett fegyver igazságában? Mindkét antológia költői megszenvedték – a legbátrabbak a harctéren (Gyóni Géza!) – a háború borzalmait. S amikor Kiss József azt írja a Tábortüzekről álmodom… című versében, hogy „jár nádon, éren a halál / És kaszál, kaszál”, alig tud szabadulni (kétségkívül ma ósdinak ható lírájában) a képzelet szülte helyzet fogságából. „Valahol vetnek vérmagot, sok édesanya sírni fog, / Siratni, sírni egyedül magában. / Ne hunyd be, isten! a szemed, / Aludni nem való neked / E rémes éjszakában…”

    Az éjszaka mint mitikus toposz számtalanszor egy-egy vers időn túli helyszíne lesz, annál is inkább mert a halott hősök kikelvén sírjukból hazalátogatva fölkeresik otthonukat, megölelik édesanyjukat, kedvesüket, s mint akik jól végezték dolgukat, visszatérnek örök érvényű „szállásukra” (Emőd Tamás: Éji látogatás; Gábor Andor: Virradóra).

    S a Nap pedig – lásd a Jelképtár ezerfelé kitárulkozó szimbólumvilágát – életadó fényével-világosságával ugyancsak fontos lírai kellék lesz; nemegyszer fókuszba kerülvén meghatározza a lírai lelkesültség fokozatát. Az emlékező gesztus az ódai fényhívásban teljesedik ki. „Nap, Nap! Forró sugarú Nap! / Tavaszteremtő, most siess, ne késs. / Nem keltettél még soha hamarabb, / Soha nem várt még ilyen szent vetés. […] // Fénnyel hintsd be a lövészárkokat, / Simogasd meg a fáradt katonát, / Most tékozold, Nap, drága sugarad, / Minden fejre csillogtasd koronád. // Nem volt még ennyi vértanú soha, / Ennyi szent nem járt még ennyi sír felett… / Siess hát, Nap, örökfényű csoda, / Melegítsd fel a csatatereket. // Sötét a föld… Éj van, fagyos, nehéz. / Romlás, halál, vész, könny egymásba kap. / Törj át az éjen… Nap, Nap… Siess, ne késs. / Nem kellettél még soha hamarabb” (Pásztor Árpád: A Naphoz).

    Dutka Ákos, nem mindenkor „Ady-utánzatként”, miképp a korabeli kritika vélte, szintén a mitikus égitestben találta meg, egy kissé érzelgősen, az elorozott javakat visszakövetelő igazságosztót. „Élet forrása, Ős, egyetlen Isten, / Lángoló Arany Nap, büszke égi láng, / Szelek, esők termékeny ükanyja / Izzó szerelmed pazarold ma ránk. / Pogány papod a szent magyar mezőkön, / Ki szerelmes néped vesztéért remeg; – / Kiált ma Hozzád: Életünk kohója – / Add vissza a régi magyar kenyeret” (Ének a Naphoz).

    Érdekes nyugtázni, hogy a nagyváradi A Holnaposok – közülük is elsőbben Dutka Ákos és Emőd Tamás – milyen érvényes „belépőkkel” váltották meg helyüket a háborús versek antológiáiba. „Magyarság-verseik” – létezik-e ilyen címke? – minden esetben túllépnek az ilyen jellegű (hazaffyas) szokványlírán. Nemcsak avval, hogy ide-oda hajló szimbólumbokraik mellett egyszerűek, csaknem énekelhetők (Dutka Ákos: A magyar dal; Emőd Tamás: Ének a halott katonáról), hanem zsoltáros hangulatukkal is. Dutka a természet és a város orkeszterét használja, Emőd pedig egyszer balladaimitációként (Az arany paplan), máskor kesernyés mimikával az orfeumi pódiumlétre is gondolva búsan zengi ki panaszát (Ha visszajönnek).

    Hát persze, hogy több amatőr vers körében kísért az almanachlíra megannyi közhelye („síró szellő csókolgasd szelíden” – Báthory Gábor; „csókos, vágyódó lelked küldd el” – Szabó József), de hol a kemény, némiképp a balladákra és népdalokra utaló magyar nevek: Balti Görbe István, Vén Kerekes Márton aurája, hol a biblikus, mert a Biblia jelképrendszerét a mondanivaló szolgálatába állító ünnepélyesség – összetett képi fantáziával – határozza meg egy-egy líradarab érvényességi körét. (Ez utóbbi csoportba több vers is tartozik: Ábrányi Emil: Húsvéti harangszó; Pásztor Árpád: Új Noe; Zilahy Lajos: Requiem.) A könnyed, népdalszerű dalolásnak éppúgy megvan az értéke – nem véletlen, hogy a Gyulai jegyezte kötet Virágénekek című ciklusa Szász Menyhért Angyalom, virágom-jával nyit –, mint a cselekvő harcosokra bontott zsáner-képnek (Gyóni Géza: Őrtűznél) vagy a szinte kozmikussá nagyított búcsúpillanatnak (Móra Ferenc: Mikor elmentek…), avagy a szelíd bűnbánat apoteózisaként is említhető Kosztolányi-versnek, a Szentbeszédnek, amely köré a dadogó lírabeszédű Szabolcska Mihály szerkesztette antológia, a Háborús versek könyve épül. Társul szegődve Babits Mihály szívszorító ima-parafrázisának, a Miatyánk, 1914-nek. Jóllehet ez utóbbiról azt írja Rába György, hogy a vers a „naiv lélek megrázó békesség-óhajtása”, fölöttébb hat a zsolozsma szómágiája.

    Motívumböngésző kedvünk akkor kezd igazán tüzesedni, ha az elmúlás fehér csontjai (a föld alá költöző halál) mellé színben is erős kontrasztul minduntalan rábukkanunk az öldökléshez kapcsolható legfőbb – metaforikus gazdagságában tündöklő – szóra, a vérre. Ha nem háborút idéznének a versek, talán még a növekvő – sarjadó! – életet is lehetne tisztelni bennük, de minthogy a fókuszba jobbára az élet kioltása kerül, a vér zivatara nagyon is félelmetes aurát von a több országon keresztül csatatérről csatatérre vándorló hős – az elbukás keresztjét önkéntelenül is cipelő magyar baka – fölé.

    A már említett Pásztor Árpád Uj Noe című verse nyitja eme megvilágító sort (egyébként a mű mindkét antológiában szerepel) – „Szakad a vér tízszer negyven napig. / Minden síkon, minden hegyen, közön. / Állat, ember vértől nem alhatik, / Elborít mindent a bús vérözön… / Fehér galamb!” –, hogy noha töredékes jelleggel a Háborús antológia motívumbújtató sorai is fölidéztessenek. Íme!

    „Vércsatakos néma csatatér” (Zombory Andor), „vérbíborba fullad a szuronyok szive” (Egyed Zoltán), „a vérözönt, mely tengerré dagad” (Endrődi Sándor), „véreznek az anyaszivek (Barabás Ábel), „Muszka szomjuhozik / Nemes embervérre, / Drága magyar vérre!” (Bursics Ernő), „Életemet, e drága pohárt, zengőt, / Csordultig vérrel kezedbe adom”, „Szét takarom a véres ponyvát: / Halott vitéz halotti leplét” (Gyóni Géza), „nem vérzik-é a sírban is a sebed” (Hegedűs István), „A föld szívéből sikoltok elő: / Bizonyságul magának és az égnek, / Hogy van még benne új vér és velő” (Sík Sándor), „Hogy poklok éjszakáját vérrel hajnalba szőve / Jőjjön szebb virradat” (Oláh Gábor), „piros virág, piros vérpipacs fakad” (Hangay Sándor), „ Templommá lesz a drága föld, mit / Magyar szív vére öntözött” (Bakó Béla), „szenvedd a verés véres ostorát” (Kiss Menyhért), „Leesett az éjszaka a sík harcmezőre, / Takarja a halottakat véres lepedőbe” (Kiss József), „babonás muszkák közt véres rendet vágott” (Jászay-Horváth Elemér), „véröktől volt piros tollas buzogánya” (Bartha Kálmán), „Minden golyó Krisztust találta! / S hét sebe hétszer vért ereszt” (Szabolcska Mihály), „A föld keblén, a hervadt falevélen / Bús-csendesen szivárog szét a vérem” (Radványi Kálmán), „kinek vérét issza az ős lengyel avar” (Váradi Antal), „a nap most vérzik el az égnek alján” (Rédey Tivadar), „piros vérrel festett gyepszőnyeg az ágyuk” (Radványné Ruttkay Emma), „a szív vérzik a nagyvilág fölött”, „ömlik a könny és ömlik a vér” (Várnai Zseni), „S egyszer ha a nap vére elfolyik” (Móra Ferenc), „magyar vérrel építnek új tanyát” (Somlyó Zoltán), „Nagy napokat élünk: sírni készt’ a vérünk / Sok keserű könnyet (Németh István).

    És végül Dutka Ákos: Krisztus halott – Karácsonyi legenda – 1914 című verséből egy idézet:

Krisztus halott regimentje száll
Hét ország minden útjain átal
S valami titkos új hegyi beszéd
Perbe száll a veres vérengző Halállal.

    Eme röpke motívumvizsgálat arra talán mindenképpen jó – szó sincs azonos értékű esztétikai karakterekről! –, hogy meggyőződhessünk a hatalmas lírafolyam különleges hevéről és a különféle lélekállapotok stációiról. (Ebből a szempontból nincsen különbség jó költő és dilettáns között, hiszen a rossz verselő is ugyanúgy szenved). Stációk az életben? Stációk a halálban? Az idő, noha a halottnak valójában már nincs ideje (ami van, az örökérvényű), mindent átrendez: világosság és sötétség, való és álom, képzelet és tábori levél, könny és vér, dicsőség és elbukás, büszkeség és szégyen (az elbúvók helyett is) malomköve közt őrlődik a vers. Véghetlen pátosz jellemzi, ima, románc, óda és (ritkán) párbeszédes jelenet, dramolett a burka.

    A klasszikusok, egy Babits, egy Kosztolányi, egy Juhász Gyula nyelvkezelése, csöndes versforradalma természetesen jócskán elüt a buzgó versírók (jobbára ők idegesítették föl Tóth Árpádot) szívhez szóló sirámaitól. Ki gondolná, hogy később nem a költészetben diadalt aratók is – a prózában jeles­kedő Móra Ferenc és Zilahy Lajos vagy az esztéta Kárpáti Aurél – kényszerét érezték annak, hogy versben is megszólaljanak? Zilahy Requiemje a „zúgva harcba szállt szürkék regementje” előtt tiszteleg. „A fáradt bakkancs szurkos, mély sarat dagasztott / És fejükön a Halál fehér glóriája!”

    Ezt az „állapotot” nehéz volt levetni magukról. Erről leginkább Gyóni Géza, a részvevő tudna igazán beszélni. (Nagy verse, a Csak egy éjszakára itt még nem szerepelhet.) Kemény szavaiért (csak egyik a Gorkij önkéntes) – igazak? nem igazak? – az életével fizetett. Rákosi Jenőék Ady ellen akarták kijátszani – Ady akkor még nem tudhatta, hogy Gyóni lesz a háborús költészet legmarkánsabb képviselője –, mintha a két „harctér” kijátszható volna egymás ellen. Nem kijátszható. Más modor, más beszédmód, más lelkület. A múlt század tízes éveinek közepére tehető zűrzavart – azóta is mikor nem ugrott egymásnak a két tábor? – mi más jellemezhetné jobban, mint az így vagy úgy lyukas háborús költészet antológiái.

    Ady Endre hiánya.

    Varga József félszázados elemzését olvasván nyugodtan mondhatjuk: erre a sajgó sebre nincs tapasz. „Az első világháborús embernek nemcsak magyar, de talán világviszonylatban sincs nagyobb megörökítője Ady Endrénél. (Emlékezés egy nyár éjszakára, 1917.) A háború kitörése hírének hatását a kozmikus s a földi látomásoknak tudatos művésziességgel való keverése adja meg. A kezdő sorok – »Az Égből dühödt angyal dobolt / Riadót a szomorú földre« – János jelenéseit

    Minthogy A halottak élén a Nyugat 1914. dec. 1-jei számában jelent meg – még szinte el sem kezdődött az I. világháború, de már szólt a harang –, számomra érthetetlen a tiszta beszéd negligálása. „Életes, drága, jó fiúk, / Óh, halottakként ébredők, / Be szeretőn rántom ki kardom / Árnyas, szent rangotok előtt / S benneteket meg most talállak. […] // Most az igazi halaványak / Táborában vezérkedem, / Hogy az Életre mosolyogjunk.”

    De az antológiákban jelen lévő Babits is fityiszt mutatott a hatalomnak – a Nyugat 1915-ös évfolyama olyan nagy háborúellenes versekkel dicsekedhet, mint a Recitativ, a Miatyánk, a Játszottam a kezével –, amikor azt írá, hogy inkább ontaná vérét kedvese kisujjáért, mintsem a királyért. (Felségsértése tanári állásának elvesztésével járt.) Hihető-e, hogy ez a humánus költő, Dantét idézve a Nyugat 1915. június 16-i számában, Olaszországot útszéli nőnek nevezi, aki pénzért áruba bocsátotta magát? Olaszország, aki addig a mi oldalunkon állt, egyszer csak hadba lépett Ausztria–Magyarország ellen. (Erről a magyar értelmiség körében okozott viharról behatóan ír Sárközy Péter Itália vonzásában című új könyvében.)

    A föntiek fölvillantása azért történt, hogy valamennyire érthetők legyenek az egyes nációkat keresztre feszítő átokversek korszellemet tükröző indulatai. A muszka, érthető módon, Petőfiig visszamenően ezer toll nyomán el van átkozva (Benedek Elek: Fut a muszka stb.), de a francia, az angol is megkapja a magáét (Barabás Ábel: Páris; Farkas Imre: Az angol; Ábrányi Emil: Ha Windsorban karácsonyt ünnepelnek; Ifj. Szász Béla: Anglia). Radó Antal szonett ciklusából (Itália) való két vers fókuszában a már említett árulás áll. „Ki tette céda hellyé tiszta házad. / Hogy azt jelentse ez a név »Olaszhon«: / Eladó erkölcs, hitszegés, gyalázat!” Mindezzel ellentétben a németet – a Gráltól a sárban fekvő katonákig – számtalan vers dicséri. Ezt a hálavonulatot erősíti Kosztolányi Dezső (Emile Verhaeren: Halott katonák) és Endrődi Sándor fordítása is (Heine: Németország).

    A két gyűjtemény erővonalát mutatja, hogy versek számát tekintve kik a vezéregyéniségek. A Háborús versek könyvében 5-5 költeménnyel Balla Ignác és – elég modortalanul – Szabolcska Mihály viszi a prímet, Gyóni Géza és Emőd Tamás 4-4 líradarabbal van jelen. Juhász Gyula, Oláh Gábor, Nagy Endre, Sajó Sándor, Szép Ernő (3-3) és Kosztolányi (2) követi őket. A Háborús anto­ló­giában Juhász Gyula 7, Dutka Ákos és Emőd Tamás 6-6, Gyóni Géza és Vargha Gyula 5-5 verssel szerepel (ám ne feledjük, hogy Babits és Kosztolányi egyetlen verssel is sugárzik). Több költemény – Kosztolányi: Öcsém; Dutka: Az yperni Krisztus előtt; Szép Ernő: Imádság) mindkét antológiában húzó anyagnak számít.

    A bonyolult szófűzési, ritmusvariációjú, világlátású vers is igazi líra, ha benne foglaltatik a költő egyénisége és az a legegyszerűbb, már-már naiv fohász is. Ez utóbbi, Szép Ernő Imádsága épp ettől a kristálytiszta hangú kérleléstől válik szemérmes vallomássá. „Ó keljetek a magyart védeni / Ti Istenek fényes cselédei. // Uradnak mondd el forró, drága Nap, / Hogy kedveled te délibábodat. // Dicsérd meg a Balatont, tiszta Hold, / Hogy szebb tükröd a földön sose volt. // Csillagok, értünk könyörögjetek! / Kis házak ablakában reszketeg. // Szerteszét este mennyi mécs ragyog… / Könyörögjetek értünk csillagok!”

    Háború? Béke? Kishatalmak? Nagyhatalmak? Nekünk alig vannak (pontosabban: nincsenek) gyarmataink, alig van (volt egy kicsi rész) tengerünk, belesodródtunk – belesodortattak – a világ zajába, ahol a politikai és a gazdasági érdek (mi más!) játszott szerepet, és mi többnyire a rövidebbet húztuk. Ha kell, bűnbánatot gyakorolunk. És ezért siralmas a háborús költészetünk is.

    Nem tudtam a két antológiát úgy olvasni, hogy ne gondoltam volna újra és újra a Don és Szibéria jégpoklára. Utassy József, Bella István, Kovács István, kitűnő kortárs költőink apasirató verseire. Mert akarjuk, nem akarjuk, miként Farkas Árpád mondja, apáink arcán járunk. Legyen ez a két háborús versantológia böngészésének legfőbb tanulsága!

2014. július

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf