Tömörkény István: Az iszákregement

Ott született ez is az ötvenes évek zsandárvilágában, a lószőrsisakos vitézek uralma alatt. Mikor Bonyhády parancsolt az osztrák poroszlók karjának, s az a kard parancsolt a polgárságnak, úgy hogy ha kellett, sőt ha nem kellett is, le is sújtott.

    Ismeretes dolog, hogy ha három ember akkor összeállt az utcán, rögtön szétkergette őket a zsandár. Mindjárt fölrecsegett a szava:

    - Szabad teret, uraim, szabad teret. A csoportosulás tiltva van!

    És megcsörrenté a kardját, s megrázta a lószőrös üstökét. A három összeállott ember pedig ment háromfelé.

    A kocsmákban meg pláne nagy volt a felügyelet. Ott vigyázni kellett a zsandári szemnek, hallgatózni a fülnek, hogy a bortól hevült hazafiak nem szólják el magukat. És ha csak legkisebb célzás történt is arra, hogy fölvirrad még valaha, a zsandári jegyzőkönyv elővétetett, az illojális alattvaló neve homlokráncolások és félelemgerjesztő köhögések között abba belejegyeztetett, szigorúan meghagyatván a név birtokosának, hogy holnap ennél és ennél a k. k. hivatalnál megjelenve, ott a fejére zuhanó dorgatóriumot jó szívvel elviselje, szintazonképpen a bankóknak bizonyos számát a k. k. Stadthauptmann markába lefizesse.

    Volt abban az időben a polgárságnak egy nótája, amely egy kocsmalátogatás alkalmával sem maradt el. Egyszerű kis dal volt, subaillat meg hazaszeretet érzett ki belőle.    

    Két ujja van egy ködmönnek,
    Négy ujja van két ködmönnek,
    Hat ujja három ködmönnek,
    Hej! lesz nyolc ujja is egy ködmönnek.    

    Ez volt az a nóta. Mikor aztán a zsandárság észrevette, hogy az utolsó sorban rebellis érzelmet fejez ki a mulató cívis, akkor betiltotta ezt is.

    Lőn erre nagy elkeseredés. Hogy hát már dalolni sem lehet a magyar embernek. Csak nem énekelheti örökké azt az ember, hogy Támrügyü, támrütyü a gödörbe…

    Zúgolódtak, haragudtak a kocsmába járók. Hát mi lesz már? Hát szíjat hasítanak már a hátunkból, vagy mi?

    Csak egy ember volt, aki nem mérgelődött. Talán lesznek még, akik ráismernek az iszákregement inháber-jára. Klasszikus, akceptábilis tréfái voltak, s mindig valami ártatlan huncutságon törte a fejét. Köteteket lehetne róla írni, mint az erki papról.

    - Nono bolondok – mondá – mit zúgolódtok, mit lármáztok? Hiszen lehet azon segíteni! Tudhatnátok, hogy a zsandár olyan, mint az acéllánc: ha leteszik is sír, ha fölveszik is sír. Nini, de furcsák vagytok. Hát keressünk olyan helyet, ahova nem jön el a zsandár; ott aztán beszélhetünk kedvünkre.

    A vendégtársak nagy örömmel tették magukévá az indítványt. És megindult a hajsza egy olyan kocsma után, ahova a zsandár nem szokta betenni a lábát.

    Találtak is egyet. Ott volt a mai Dugonics tér szélén a Prés kocsma. Ott aztán megalakult az iszákregement. Kedélyes nyárspolgárok egyesülete volt az, katonaezred mintára szervezve. Az az egy hibája volt, csak, ami mai nap is megvan a dél-amerikai hadaknál, hogy nem volt benne közember. Hadnagynál kezdődött ott az ember, mint idekint, Metternich szerint, a bárónál. Volt ott kapitány, őrnagy, ezredes. Legmagasabb rangban volt az öregúr, aki szervezte az ezredet. Ő volt a Regements-Inbaher.

    Vala pedig az iszákregementnek legnagyobb ambíciója a minél többszöri mámoros állapotban való lelkesedés. Realista íróink úgy mondanák: berúgás. Minthogy pedig manapság a reális íróké a pálma, hát megmaradok az ő stílusukban. Tehát a regementben a rang a minél többször való berúgás esélyeitől függött. Holmi kocaivók csak hadnagyságig, elvétve főhadnagyságig vitték. Hanem a hatalmas torkú, jó fejű és gyomrú ezredtagok alig tudtak hova lenni a rangok sokasága miatt. Tessék csak, kérem, ezt a gyors avancement-t elképzelni. Valaki tegnapelőtt még kapitány volt: tegnap részeg volt, ma részeg, – holnap már alezredes. Mert minden alapos berúgás egy-egy ranggal emelte feljebb a regement-katonát.

    Az ezredtulajdonos nagy szenvedéllyel osztogatta a rangokat, de igazságosan. Akadtak a regementben túl szegény emberek, akik már nem bírták el a nagy dicsőséget; azok elmentek, megcsinálni azt a bizonyos érintkezést a – sárga földdel. Ezt titkolták nagyon. Mondom, ha méltóztatik is elhinni abban a korban még voltak túl szerény emberek. De az inháber utánajárt a dolognak, s ha valakire rábizonyosodott az, amit megfoghatatlanul titkolni igyekezett, kegyelem nélkül helyezte egy ranggal följebb. Nagy kedvvel csinálta a dolgot. Az egész várost bejárta, csak hogy megtudhassa, van-e már újabb kinevezendő.

    Az iszákregement törzstisztjei közt fényes szerepet játszott J. bácsi, aki már ezredes volt. Egy alkalommal késő este hagyván el a Prés kocsmát, ritka szerencsével belepottyant a Dugonics téren végighúzódó sáncárokba, ahol is sárral bekenekedvén, valahogy kikapaszkodott. Amint aztán, mint egy küldött ördög hazafelé tartott, az egyensúly helyreállítása végett kénytelen volt a házakhoz támaszkodni, ahol a fehérre meszelt falakon a sáros keze nyomait szépen otthagyogatta.

    Másnap reggel bámulva nézte az utcán járókelő nép a sárnyomokat, amik a Prés kocsmától az Oskola utcáig vezettek. Híre ment a városban, s ahogy a Regements-Inhaber a jeles eseményt meghallotta, alig tudott hova lenni örömében. Rögtön gondolkodóba is esett affölött, hogy mi módon tüntesse ki J. bácsit. Mert az ezredesnél nagyobb rangra már csak nem emelheti. Két inháber csak nem lehet a regementnél.

    Ment tehát a Kálvária utca felé, ahol már megvolt a Pálffy testvérek vasgyára. Ott öntetett egy emlékérmet, amelynél nehezen különb a kínai hold farka vagy a guatemalai papagáj-rendjel.

    Állott pedig ez az emlék egy nagy ménkű vasgömbből, amelynek tetején egy kereszt ékeskedett. Rajta pedig nagy betűkkel: „J. bácsinak, a regement ezredesének, a belvárosi sáncok körül végbevitt sikeres munkálataiért.”

    Ezt aztán egy küldöttség vitte a J. bácsi lakására. Minthogy azonban ez alkalommal J. bácsi nem volt otthon, a feleségének adták át az emléket szép körmondatos beszéd kíséretében. J. bácsi kitűnő és sikeres munkálatát azonban a felesége nem respektálván, az emlék egy női kar teljes erejével a küldöttség elölmenőjének a fejéhez vágódott.

    És lőn ebből rémítő kacagás városszerte, ami csak emelte az inháber dicsőségét. És az öregúr ezután is a legkiválóbb szorgalommal gyűjtögette a becsípő embereket.

    Történt egy sötét estén, midőn az ezredtulajdonos, valamelyik külváros sáros sövényein barangolt, hogy előtte meglehetős távolságban egy tántorgó polgártárs bandukolt. Dalolt, ahogy a torkán kifért, s hajladozott, mint az ingó nádszál, vagy ahogy reális íróink mondanák: mint egy becsípett ember.

    Az ezredtulajdonost szerfölött érdekelte ez a dolog. Nini, ezt belehetne verbuválni! Sietett utána. De mire közelébe ért, akkorra a polgártárs beleesett az árokba. Az öregúr óvatosan utána mászott.

    Az árok partján elterülő bozót recsegésére a sárban fetrengő fölemelte a fejét. A holdsugár kivillant a felhők közül, s a részeg megismerte az ezredtulajdonost.

    - De az árgyéluság az úrnak – ordított fel dühösen –, engem ugyan be nem vesz a regementbe!

    S azzal lecsapta fejét a sárba, hogy valamiképpen föl ne ismerje…

    Hát ilyen bolond gusztusuk volt abban a szomorú időben a szegedi polgároknak. Virtust csináltak az ivásból. Ma, midőn hallunk róluk és „hőstetteikről”, szánalom vegyül nevetésünkbe. De ha valaki ezért megvetéssel gondolna rájuk, annak azt mondanánk, hogy nincs igaza. Minden jó magyar szív sajgott akkor egy mély sebtől. Keresték rá az írt – nappal a munkában, este a borban. Mert akkor volt csak igazán alkalmi értékű a dicsőült költő verse:    

    Mert nem nézhetek vidáman
    Végig elhagyott hazámon,
    Csak mikor részeg vagyok…    

    Adjunk hálát az Istennek, hogy eljött a virradat, és – ne bántsuk a szegedi iszákregementet!    

    Szegedi Napló, 1886. ápr. 11.