Nagy László: Halállal élek, nem kenyérrel
Ríkattalak, lelked megaláztam,
remegek a bűnök lugasában.
Ólom a veríték, fáj a fejnek,
gömbjei a csontban gyökereznek.
Mentségem, mint a homok, elszéledt,
én vagyok a bűnös, nem az élet.
Most jön el megváltó büntetésem.
mert én az örömet összetéptem,
elfújtam, mint a selymet, de mintha
ide üszkösödne ajkaimra.
Rákóczi kis úrfi, vér bolondja,
Bodor Katalina hurcolója!
Köti a lóhoz a két kis lábat –
Pegazus-paripa téged rángat!
Nap keletétől nap nyugatáig
vérben az aranykoszorú ázik…
Futok magamtól és a magánytól,
a négy fehér fal kihányt magából.
Ődöng a lélek, a test kifárad,
a kávéházak siralomházak.
Gőzt ont, sikolt az eszpresszó-gép,
félek, a szerelem meghalt végképp.
Káprázataim gyászos álmok,
gyász-szalagosak a pincérlányok.
Könyököm alatt nyekeg az asztal,
bűnös fejemnél két arany-angyal
égve tartja a villanykörtéket,
süt a fény, rámsüt, mint az ítélet.
Ügyemet az élet megítéli,
most kezdek a virágoktól félni.
A hanyattfekvő kisdedek ökle
megüt, mennykő a méhed gyümölcse.
Márványra, hóra, rettegve látok,
hattyúid szárnyai hóhérbárdok.
Lakásom tárva, szeles érchegység’
fekete bárányfelleg a vendég:
beleiszik a csorba pohárba,
lerogyik piros cipőd nyomába,
ez a gond, ez az én bodros társam,
ott hempereg a kibontott ágyban.
Rozsdával szeplős lett a borotva,
zápulnak a villany-búrák sorba,
és a vízcsapok sírvafakadnak,
nem maradok meg én se magamnak.
Ó, a szivárvány mennyei bálvány,
kaszabolhatom, megáll a lábán.
Jaj, a szerelem vér-elevenség,
elvérzik, nincs rá orvosi mentség!
Mi vidít ha a világ telével
kell veszekednem vas-hidegével!
Nem lehet, nem lehet, hogy a végső
oltalom oly rideg, mint a sírkő.
Löknél ki ujjal az emeletről,
zuhanni iszonyú a szívedből.
Győztél, kitűnt, hogy ki az erősebb,
te vagy a szenvedésben is hősebb.
Tied volt, most az enyém a dallam,
amit villamos sír a kanyarban.
Halállal élek, nem a kenyérrel,
fejbelőtt mének szédületével!