Tömörkény István: Egy kis fejezet a nagy regényből

Világos után volt az idő, Dáni Ferenc, a későbbi képviselő és főispán elbúcsúzott fiatal feleségétől, s mint annyi más, a nyakába kerítvén a bujdosó-köpönyeget, járta a menekülés úttalan útjait. Tegnap még katona, nemzetőr százados, boldog férj, előkelő ember, a szegedi vészbíróság tagja: ma bujdosó szökevény, akit halálra keresett a császár, s aki pusztákon és ingoványokon átall éjszakáknak évadján barangol az országon keresztül, éjféli órákban halkan zörgetve meg valamely, egykor ismerős kúriának, úri tanyának ablakát. Tíz esztendő múlva megint s azután jó ideig képviselő, húsz év múlva Arad, Kecskemét, Szeged főispánja: akkor elhagyatott menekülő, aki ha megpihent is valahol, ahol pár napig rejtve tartotta a szeretet, fogta azután megint a vándorbotot, s ment a vaksötét éjféleken, zsandárt, országutat és világosságot kerülve, olyan vándorlásban, amelynek soha sem akart vége szakadni. Valóban, a régi magyar igazságot, a fel keréknek és le keréknek példázatát jól megtanulhatták azok az emberek, akinek a közéleti szereplése a múlt század közepe tájára esik.

    A bujdosásra meglehetősen jó oka volt Dáninak is. Ne m frázis, hogy halálra kerestették. A szegedi vészbíróság annak idején nem egy halálos ítéletet mondott ki, de végre is hajtotta; hát ha azon sebtében elfogták volna a vészbírót Haynau emberei, nagyon könnyen elintézték volna a nyaka kérdését. De nem találták meg sehol, bárhogy keresték. Mindenfelé ki volt adva ellene az elfogatási parancs, kutatták is, de a nyomára sem bírtak akadni, pedig felismerését megkönnyítette az is, hogy igen magas, öles termetű ember volt a bujdosó. Még jóval később, öreg korában is az volt. Vágó árvízképén, mint főispán ott áll a felség mellett, egy fejjel magasodva ki minden teremtett ember közül. Azonban hát hiába volt az üldözés ideje alatt is ilyen nagycsontú és hatalmas termetű a vészbíró, még sem ismertek rá a bujdosóra a kutató zsandárok sehol. Utóbb aztán rámondta a polícia, hogy nincsen itthon, kimenekült, oda alá él valahol Olaszországban. Itthon való házát elfoglalta a megyefőnök. Bonyhádyt küldték le adminisztrátornak, de nem igen akartak neki lakást adni a városban olyant, amilyen neki is tetszett volna. Megakadt a szeme a nagy emeletes épületen.

    - Hát ez a ház kié?

    - Ez a Dánié – mondták, ami azután kapóra jött Bonyhádynak, hogy a házat lefoglalja és lakja.

    A ház gazdája meg bujdosott tovább hajléktalanul. Dáni azok közül való volt, akik nem hagyták el a haza földjét. Talán reménykedett, s várta a sorsoknak jobbrafordulását, elég az abból, hogy nem ment ki. Négy éven át tudott rejtőzni úgy, hogy nem találtak rá, ebből az időből két évet egy Somogy megyei faluban töltött el, mint falusi iskolamester, vulgo: kutyák. az volt a legnyugalmasabb helye, s oda csak esztendők múlva vetődött. Eleinte túl a tiszai részeken bujdosott, fel Szabolcsig, hol társastul, hol egymagában. Nem járták az ország útját, csak tanyáról tanyára haladtak közökön át tarlókon át, ha pár napra alkalmas helyen megpihenhettek, némi ruhát szedhettek magukra, mentek odább az éjszakában. Azután Szabolcsból megint lekerült hazáig, mindenütt a pusztákon át. Ahogy a falusi úriházak adták kézről kézre a bujdosót, éppúgy juttatták előbbre a puszták emberei is, csikósok, gulyások, szegénylegények. Eljutott így egész hazáig, a város határába, az alsótanyai pusztákra, onnan be a tanyavilágba. Itthonról való híreket keresett volna az útszéli vándor. Hosszú bujkáló útjain bántódása nem esett más, mint ami már az ilyen élettel velejár: ázás, fázás, éhezés, s hogy kimaradt olykor a lábai alól a csizma talpa. Végül az itthoni tanyákra jutott. S míg másutt semmi baj nem érte, itt rákísértettek az elfogatás veszedelmei. Egy tanyába menekült. Volt ugyan azon a vidéken az ipának is tanyája, de oda nem mehetett, mert az ipa nemzetőr ezredes lévén, szintén kereset alatt állott. Abban a tanyában meg, ahova este betért, szokatlan zajt, suttogást, kocsizörgést hallott: még akkor éjjel, anélkül, hogy szólt volna valakinek, búcsút mondott a kapufélfának. Hajnalban már csakugyan zsandárcsapat ügetett a tanya felé.

    Nem volt maradása, s hosszú útnak vágott, át az ország túlsó oldalára. Somogy megyébe igyekezett Atádra^* ahol rokonsága volt. El is jutott, s ott különös módját ejtették az elbujtatásának. Nem volt éppen tanító a faluban, elhalt-e az öreg kostyák, vagy hogy az is szintén bujdosott, nem tudni. De ahogy Dáni odaérkezett, úgy szerepeltették, mint a várt új tanítót.

    - No, ehol-e az új kostyák.

    Álnév alatt ott tanított azután két álló esztendeig. A negyvennyolcas események aránylag csendes vidéke volt Somogy megye, ott ellehetett. Amúgy pedig eléggé elláthatta tudománnyal az atádi apró magyarokat: mielőtt ügyvéd lett volna, teológiát végzett, s ennyi tudomány Atádon is elegendő lehetett.

    Két év letelt. A történet, amelyhez bizony idáig sincsen egy szem hiábavalóság sem téve; eddig is regényforma, azonban van még folytatása. A két évi tanítóskodással együtt már a negyedik éve tartott a rejtőzködés. Mint sokan mások, Dáni is elunta. Legyen, ami lesz, már nem bírja tovább. Különben a vérben gázolás korszaka letelt, 1854-et írtak, Budán Albrecht császári főherceg volt az úr. Úgy határozta, hogy jelentkezik. Azonban nem valami közel helyen, hanem egyenesen fölmegy Budára, s ott majd csak talál valami magasrangú embert, akihez beállít. Ha közel jelentkezik, lefogják, rabul kísérik, így pedig maga ment föl. Ismét sikerült a bujkálás, Budáig följutott felismerés nélkül. Föl nem igen ismerhette valamely áruló, mert Túladunán nem nagyon voltak személyes ismerősei.

    Fölért Budára, fölment valamely nagy katonai hivatalos házba, s ott járt-kelt a folyosókon, várva, míg valamely hatalmas elébe kerülhet.

    Egyszer örvendetes kiáltást hall a háta mögött:

    - Jessusz! Der Herr von Dáni! Oh, gnädiger Herr von Dáni!

    Őszbe csavarodott katonaszolga állt előtte, afféle vén pedinter, Armeediener, Offiziersdiener, kutyamosó, meg ami miegymásnak nevezni szokás.

    - Nini! Hisz ez Francl! Pszt, Francl! Ne emlegesse itt a nevemet, mert mindjárt elfog itt valami zsandár. Pedig a fődolog az önként való jelentkezés.

    Suttogva beszélt a Franclihoz. Mert persze, hogy a Francli volt. De ki volt voltaképp a Francli? Csakugyan nem más, mint afféle pedinter, magasabb stílű kutyamosó, azonban hű és emberséges lélek. Negyvennyolc előtt lent pedintereskedett Szegeden báró Winsthofen ezredesnél, aki a vár parancsnoka volt. Az ezredes úri házánál annak idején sűrűn megfordult Dáni, mert barátságban voltak, s távozásakor mindig húszasokat adott a Franclinak borravalóul. Nagy pénz volt abban az időben a húszas, az előkelő úr iránt Francli tehát érthető tisztelettel viseltetett, s most, hogy évek múltán, mint üldözött menekültet látta, olyan érzelmek fakadtak a lelkében, amihez hasonlót ritkán produkálnak pedinterek.

    - Nicht wahr! – suttogta fölháborodva. – Lüge, nur Lüge! Ein Herr und Rebellführer! Lüge, nur Lüge!

    A szobájába vezette az ily módon pártfogoltat, maga pedig megvárta, amíg a kegyelmes gazdája előjön. Bement hozzá, letérdelt elébe, és azt mondta: ekszelenc, óh ekszelenc

    Sokáig mondogatta ezt a hű Francli, mígnem előterjesztette azon alázatos jelentését, hogy kérelme volna. Hogy egy menekült iránt esedezik, hogy az nem igaz, hogy az rossz ember volna, az egy gnädiger Herr, az… az neki olyan, mintha az apja volna, sok minden egyebet mondott a Francli. Mert a Herr von Dáni – folytatta a Francli…

    - Huh! – szörnyülködött föl a kegyelmes. – Hát a Francli is kompromittálva van a vészbíróval?

    Azonban mégis engedett. Elvégre minden nagy ember kicsiny a komornyikja előtt – mondta Voltaire, aki szintén ismerte valamennyire az életet, továbbá a Francl egyáltalában nem akart fölemelkedni a térdepelésből. És mégiscsak belegyőződött, hogy mégiscsak kell valamit tenni a Francl pártfogoltja érdekében. Amit tehet, megtette. Írást állíttatott ki arról, hogy az önként jelentkező Dáni Pesten tartozik lakni rendőri felügyelet alatt addig, amíg az ügyét a rendes haditörvényszék elintézi. Ez is csak valami. Mivelhogy nem voltak rendes haditörvényszékek, amelyek egy kissé rendetlenek voltak, amennyiben kurtán ítélkeztek.

    Francl diadalmas írásával ment aztán Pestre Prottmannhoz, jelentkezni. De előbb csak írás nélkül jelentkezett. Prottmann nagyot ugrott az asztal mellett, mikor a nevét meghallotta: mint juthatott ez Olaszországból idáig elfogatás nélkül haza? Hát most azonnal börtönbe vele – parancsolta. Azonban Dáni előhúzta az írást. És azon aláírás előtt, amelyet arra az írásra a Francl pedinter kikönyörgött, Prottmann is kezes báránnyá változott. Már amennyi kezes-bárányság tőle telhetett.

    Azonban hiába lármázott, mert idő volt nyerve. Nem lehetett hirtelen ítélkezni. Vizsgálat indult meg, amelyhez az anyagot úgy kellett rendes úton összeszedegetni vidéken. Anyag volt protokollumszámra, mivelhogy abban az időben minden ellenségek föltámadtak. Az anyag, amely összegyűlt, s vádak tömegével a vészbíró ellenében egy halálra elegendő lett volna. Azonban mivelhogy idő volt nyerve, idő volt arra is, hogy a vádak némely része protokollumostul együtt elakadjon imitt-amott.

    De azért a négy esztendei várfogság csak kidukált. Minden protokollelakadás mellett is mértékelték annyira a sok ideig bujdosottat. Négy évi rejtőzködés után még négy év a sáncban: sokallották ezt egy kicsit. Próbálták a köveket mozgatni, de nem mozogtak. Dáni már a börtönben ült, az urát védő asszony maradt csak, aki kereshette számára a kegyelmet. Pesten járt, de eredménytelenül, s már csüggetegen tért volna vissza, amikor az eszébe jutott, hogy van Bécsben ismerős: Lonovics József érsek. Fölutazott hozzá azzal a kéréssel, hogy járná ki a kegyelmet a Feri részére. A kérelemre szomorú mosolygással felelte az öreg érsek:

    - Öcsémasszony, hiszen én is rab vagyok, azért kell itt laknom, mert én is kompromittált ember vagyok, hiszen akiért én kérést tennék, az már el van ítélve.

    S hogy a nő is szomorúan elhallgatott, folytatta az érsek:

    - Mondhatnám azt, öcsémasszony, hogy forduljon alkalmasabb pártfogóhoz. De nem mondom. Nem szabad pártfogót keresnie. Nem szabad kegyelmet kérni. Négy esztendő nem a világ, kedves öcsémasszony, hogy amennyit a kerék lefelé fordul, annyit fordul felfelé. Lesznek még jobb idők. Lesz még idő, amikor dicsőség lesz a kitöltött rabság. Mi lenne akkor, ha majd visszatérünk, akik börtönt ültünk, és Dáni volna az, aki még csak pár esztendei börtönt sem töltött?

    Igazságait így mondta el az internált érsek. Dáni leülte a börtönt, hatvanban szabadult, s mint szabad ember a rendőri felügyelet alól menekülni kívánván mélyen belehaladt a távoli pusztába, mint gazdálkodó. De már hatvanegyben két kézzel mentek utána a polgárok, s hazahozták képviselőnek. Tíz év múlva főispánnak küldte a király. Lonovics nem élt már ekkor, mert különben ismét elmondhatta volna mosolyogva:

    - Le kerék, fel kerék…

Szegedi Napló, 1904. jan. 10.  

^* Magyaratád vagy Nagyatád egyaránt lehetett. [A szerk.]