Erdélyi János: Népköltészetünk a külföldön

A legközelebb múlt (1841-1850) magyar költészeti évtizedet előlegesen népi jelleműnek fogja ismérni az irodalmi történetíró múlhatatlanul. E jellemnek előállítására pedig több ok munkát együvé életben, irodalomban. A politikai öntudat, a nép érettsége, társulatok hatása, egyes költők ide vágó munkássága mintegy ajándéka voltak a legközelebbi tizednek, hogy helyre üttessék az elődök mulasztása, kik semmibe vevék e fontos irodalmi ügyet, és látók, hogy a felhozott eszme egyaránt lövelle szét, minta csillag sugárai, mindenfelé. Népszerűvé lenni minden áron oly követelés volt, mely tanná emelteték, s ha megtermé is némileg keserű gyümölcsét, mert fölületre vitt, de jó oldalai sem maradtak el a költészetben.

    A költők hajlandósága, részvéte a népnek politikai és társadalmi állása iránt követelőleg szólalt föl. S ha addig járta a nemzetiség, haza- és hazafiság eszméje, de azontúl mind inkább kezde fordulni az alsóbb rétegek felé is a honi költészet, s fölvette hitágazatai közé a nép nyomorát, a pórfiú búját; s a szegény nép napi küzdelmeivel összevetvén az évezredes szolgaságot, oly hangok pendültek elő a hazai lírán, melyekben nagy figyelem nélkül ki lehet-e már venni a század lehét, alapérzelmét.

    Szerencsére alakult egy társaság, halhatlan költők nevére keresztelve, mely a nemzeti és népi eszméket a költészetben jutalmak által segíté fejteni, erősíteni. Szerencsére tágultak a sajtóviszonyok, s velök a szűkebb nézetek megkapták az eszme ruganyosságának természetét, azaz képesekké lettek tágulni, terjeszkedni; a politikai nép eszméje szintén hódított, terrenumot foglalt, s mind többet akartunk érteni alatta, mint Werbőczy populusa, vagy éppen az újabb idők honoratiorai is voltak.

    Szerencsére föltámadt a népköltészeti ereklyék, hagyományok, termékek gyűjtése, s méltónak találtaték a népköltészet, hogy némiekben szabályt is adjon az idegen szabású műköltészetnek, és készültek dalok, drámák e zamat után, sőt a népszínművek, egyenesen csak a mi esztétikánk szülöttei, ez idő alatt nőtték ki magokat életre való friss ifjonccá, mely dalaival s a magyar közélet sajátságai felhordásával letáncolta színpadunkról a jövevény bohózati múzsát.

    Szerencsére adott a sors néhány költőt, kik a népiesség fogalmát szívesen pártolák, kiknek népi hangot írni tehetségök, akaratjok is volt. Így meglelte költőjét igen sok, addig föl nem vett tárgy, s ha mirtusz- és narancserdő nem suhogott is dalaink szellőjében, de „piroslott a kecskerágó, meghajolt a jegenye, rajta ült a fekete holló.”

    Aztán népünkben tömérdek a költői anyag; keleti fajunk ebben is mutatkozik; életünk saját eredeti, pusztáink népe hasonlíthatlan, s költészete azonképp. És a mi szintén nagy dolog: dallamaink sorsát megvédte időkön át, melyek külön vallás és nemzetiséggel szaggatták egységünket, megvédte a nép, egyes lángelmék s idegenek közül a zenész cigányok, s ha nemzetiségben, vallásban különböző fajok ütik is ez országot, de a dal egységét semmi sem bontá föl, mert a dal mindnyájunkért van.

    Ily okok összemunkálása után valóban a magyar költészet igen erős és lényeges változáson ment által, minden nagy elme számára el van készítve a hazai levegő. Ennélfogva költőink néhány évi munkálataiban belső helyiratát lehetne fölfedezni a magyar haza fekvésének. Szokásaink, sajátságaink annyi száma lőn fölavatva e rövid korszak alatt, mint azelőtt soha. A művelt külföld kezdi észrevenni, hogy Európa költészetébe, közös dalversenyébe egy hang vegyül, mely különbözik az édes illatú sorrentói fok zenéitől, nem is oly ködös, mint az északi bárd viharénekei: hanem mindkettőnél búsabb, mélyebb és nem kevésbé nemzeti, melynek alaphangja kelet költői mámorú természetében keresendő.

    Hogy a külföld észrevette s üdvözli nép-nemzeties irányunkat, arról talán egyéb is szólhatna, nemcsak dal és költészet. De most ez fődolog. Már régebben voltak írók, kik magyarság kedvéért leginkább németül adták elő gondolataikat s fordíták a népi költői ereklyéket. Gaal és Majláth mondái, Mednyánszki regéi mind a népi elem körül és végett irattak. Bowring angolra tevé néhány népdalunkat, később Greguss Á. tanár költőkből és néptől fordíta verseket németre, melyek szinte mohósággal vétettek föl a népköltészeti gyűjteményekbe, azonban mindaddig honilag el volt mulasztva népköltészeti ereklyéink gyűjtése, derekest nem állíthatott elő a külföld semmi áron.

    Mióta pedig a Kisfaludy Társaság pajzsa alatt nagyobb ipar fordíttatott e tárgyra, dalaink s meséink külföldön is több figyelmet találnak, s így jelent meg Vilney Antaltól egy gyűjtemény még 1848-ban Lipcsében válogatott dalokkal; Stiertől a népdalok és mondák két kötetéből a mesék Majláth és Gaaléval pótolva, Berlinben, 1850-ben; most pedig Kertbenytől szintén népdalok és pedig a népköltési gyűjtemény mind a három kötetéből és Kecskeméthy Csapó Dániel dalfüzetéből egy jókora kötet, Darmstadtban, 1851. szám szerint 492 dallal, használván Majláth, Toldy, Greguss, Vilney fordításait is.

    Stier, a mesék fordítója, így ír: a mesék, tudniillik a magyar mesék, „szláv vagy német utánzások előképeit vagy vonásait is tüntethetik ugyan elő, de bizonyítékait adják egyszersmind vegyítlen magyar életnek, mely annyi vész között bírt tulajdona még az Európába szakadt öt milliónak. Mert a magyar nem oly feltűnő meteor a népek élete látkörén, mint a tudatlanok fáradatlanul állítják, hanem a német fajnak idők óta nem lankadó, de mostohául díjazott pajzsa kelet és dél ellen.”

    Hasonlóul idézhetnénk több jóakaratú szózatot felőlünk a külföldön, ha szükség volna, de mi a dalok és mondákról akarunk figyelmeztetőleg szólani, mennyiben kimerítőt csak szorosan kritikai tudományos laptól igényelünk mind az eredeti mind a fordított dolgozatok felől. Ezt pedig annál korábban, minél készebbnek látjuk a külföldet a munkálatokkal, mely esetben félő, hogy hibásan, hamisan fognak bennünket ismértetni, s ferdítésekkel itt-ott elmásítani.

    Különösen a mesék fordítóját emlékeztetjük Henszlmann mély felfogású és széles körű vizsgálataira a Szépirodalmi Szemlében, összevetvén német, szláv, oláh, magyar sőt arab s egyéb népi meséket is, hol egyiknek mint másiknak érdeme, hátránya, eredetisége s rokonsága kitüntetvék, hol a keresztyén kor meséi, mainál szokottabb terjedelemben, a régi pogány sőt az ős mítoszokkal is viszonyba tétetnek, magyaráztatnak. Azokhoz, miket Stier „Anmerkungen” cím alatt közöl gyűjteménye végén, nemcsak adatul fognak szolgálni e magyarázatok, hanem vezérnézetekül is.

    Egyébiránt miután a két kötet meséi és a „Csabor” rege is le van fordítva Stier által, a harmadik kötet pedig húsz új mesét hoz: reméleni lehet, hogy ezek is át fognak tétetni, biztosítván, a mennyire népünket ismerjük, mint a hazai gyűjtőket, mind a fordítókat, hogy mesekincsünk nagy része még nincs összegyűjtve harmincöt, negyven mesében, mert alig több mind az, mi eddig kiadatott s megkérjük az Augsburgi újság (Beilage, 166. sz.) kritikusát, ki Stier úr fordítmányai után kevés jót mondhatott felőlök, hogy a furcsán kezdő „Hol volt, hol nem volt” (Wo war’s, wo wars’s nicht?) sztereotíp formából semmit se következtessen, mert az nem is kérdés, hanem csak bizonytalan előadása bizonytalan országnak, helynek, s nem több nem kevesebb, mint a német kezdet: „Es war einmal ein König und eine Königin.” Neki visszatetszett ez a „neckisch-naiv” kezdet, s azonnal élcet csinált belőle mondván: ez lehetne a legjobb mottó és ítélet magok a népmesék felett. Mi nem tagadjuk a német népmesék derekabb voltát, de a németekénél is van derekabb; s ezt csak azon észrevételre válaszoljuk, hogy az augsburgi kritikus mikor magyar mesékről volna szó tíz sorban, előtolakodik s dicséri a németet a mi rovásunkra szokás szerint.

    A dalok fordítói, tudniillik Vilney és Kertbeny urak sok hűséggel jártak ugyan el a válogatásban, de gyakorta ferdén tettek át helyeket. Például a magyar dal így szól: 
 

Még azt mondják a faluba,
Én vagyok a világ rosza…

    Rosza és rózsa nem egy. Azért az említett két sort rosszul adá vissza Vilney ily módon:

Es sagen alle im Dorfe,
Dass ich die Rose wäre dieser Welt.
                               (Vilney 29. l.)

    Mily tetemes hiba! Aztán egy dalunk így van:

Amott van egy kis ház,
Arccal napkeletnek,
Keserű a leve,
A mit abban főznek.

    Németül:

Dort steht ein kleines Häuschen,
Das gegen Osten schaut,
Gar bitter ist die Suppe,
Die man darinnen braut.
                               (Vilney, 84. l.)

    Nekünk, magyarokul, a lé, leves szó tömérdek közmondási alakot adván, mint „egybeszűrték a levet, föladta levét, elfeledte koncát, hátra van még a fekete leves, megitta a levét” stb., a német fordítónak pedig nem jutván keze ügyébe a levessel ily proverbiális szólásmód, rosszul cselekvék, ha szórul szóra tette át. Neki is közmondási alakot kellett volna használni, mert így fölötte kirívó. „Keserű a leve” annyit tesz: keserű a kimenetele, a következése valaminek, s ezt érti az említett dalban a dalló leány is panaszolván, hogy most már „három rőf pántlika sem éri körül, holott előbb egy rőföt is csimbókra kötött.”

    Hasonlóul tetemes hibákat lelünk Kertbeny fordításaiban megjegyezvén, hogy fordító, mint az előszó kifejezi, dalaink mélyebb vizsgálatát egy nagyobb munkájára hagyja, s az áttételt inkább csak a hűségre, mint művészi bevégzettségre szorítja. Mindjárt a 4. lapon van egy fordítás, melynek eredetije:

A te szemed olyan kerek,
Amennyit lát, annyit szeret.

    Németül:

Deine Augen geh’n im Rade,
Um, so viel Du siehst, zu lieben.

    A kerek vagy gömbölyű szemről hiszi a magyar dal, hogy amennyit lát, annyit szeret; ő pedig úgy fordítja, mintha a szemnek kerekben, körben mozgásáról volna szó. Hasonlóul:

Mariskám, Mariskám, eszem a szemedet”

    így fordíttatik:

O Mariska, o Mariska! ich esse deine Augen. (92. l.)

    Itt újra közmondási alakkal találkozunk, mert van a magyarnak ily szólása: „úgy szereti, majd megeszi”, mi, bármennyire anyagi vagy éppen állati étvágyat kever is össze a szeretet fogalmával, de mind amellett fölötte gyermekded-természeti, s következésképp csak ily kifejezéssel adható vissza hűségesen. Ezzel aztán összeköttetésben van az „eszem adta” kifejezés, mely egyébiránt úgy is érthető, hogy az „eszem adta”, mint „lelkem adta”, jelző a szertőre értve olyat jelent, minőt valakinek esze vagy gondolatja ád, azaz más szóval: ideál. Ki népdalaink fordítására elszánja magát, a közmondási formákat is el kell sajátítania, mert azok igen uralkodnak bennök, s hála Isten! irodalmunk e részben ki bírja elégíteni a fordító szükségeit.

    Ide iktatunk egy pár dalt eredetiben, és hol a fordítók találkoztak, mindkettő általtétele szerint:

Nem anyádtól lettél,
Rózsafán termettél,
Piros pünkösd napján
Hajnalban születtél.

Orcáid rózsái,
Ha közel volnának,
Égő szívem mellé
Tűzném bokrétának.

    Németül:

Dich hat keine Mutter geboren
Am Rosenbusch bist du erblüht;
Am ersten Sabbathtag zu Pfingsten
Hat dich das Morgenroth entfaltet.

Die Purpurrosen deiner Wangen
– Dürft’ ich die Hand nach ihnen strecken –
Möcht’ ich, in brennendem Verlangen,
Als Strauss zu meinem Herzen stecken.
                              (Vilney, 15. l.)

    vagy:

Keine Mutter wohl gebar Dich,
Wuchsest auf den Stock der Dose;
Und im Morgenroth der Pfingstags
Stiegst Du aus dem thau’gen Schoosze.

Deiner Wangen Rosen möcht’ ich
An mich zieh’n, gleich Frühlingsblüthen,
Dass als Strauss an meiner Brust hier
Sie stets farbenreich erglühten. (Kertbeny 1. l.)

    Ímé egy kis dalocska még:

Szerelem van minden fűben, minden fában,
Minden csúszó mászó kis állatocskában.
A szerelem oly édes,
Mint a kenyér, ha mézes,
Hogyha mézes (II. 68. lap).

    Vilney:

    Liebe ist in jedem Halm, in jedem Baum,
    In jedem Wesen, das da lebt im Raum.
        Die Liebe ist so versűsst,
        Wie Brot, wenn es bezuckert,
        Von Honig überflieszt. (32. lap).

    Kertbeny:

    Liebe ist in jedem Gras, in jedem Baum,
    In jedem winz’gen Thier, bemerkbar kaum;
        Lieb’ ist süss, obgleich verwundend –
        Lieb’ wie Brod mit Honig mundend –
        Wenn ein Honig darauf. (8. lap)

    Van e fordításokban kétségkívül törekvés a hűség után, s mi ezért is köszönettel tartozunk az áttevő urak iránt, s nagy hagyunk föl a reménnyel, hogy idővel több gond és szigor fogja vezetni azokat, kik az egyszerű, igen egyszerű magyar dalt más nyelvekbe akarják átplántálni. A nyugati nyelvek apróságos szavai, sok „ich, dich”, pótlékai elmaradhatók lesznek több helyütt, mint Goethénél, midőn Gretchen mondja: „bin so jung, so jung!” Például nagy németség nélkül is merjük állítani, hogy amaz igen szép dalunk:

Ha én rózsa volnék,
Hamar elhervadnék,
Senki rám nem nézne,
Senki nem szeretne.

    E szép dal, mondjuk, fölösen van megtűzdelve az „ich, mich” szókkal Kertbenynél:

Wär’ ich eine Rose,
Würd’ ich schnell verwelken;
Niemand würd mich sehen,
Niemand mich auch lieben. (84. l.)  

    Vajon nem szenvedné-e meg a német nyelv, ha második sorból az „ich” és negyedikből a „mich” kihagyatnék? Azonban ez nem a mi gondunk, de ha nyelv nyelvtől kölcsönözhet valamit, az a rövidség vagyis a fölösség kerülése.

    Idézhetnénk sok dalt, melyek igen jól hangzanak s egyszerre fölismerhetők németben is; de most elég volt ez ismertetés. A népirodalom e neme nálunk fölöttébb el van hanyagolva, s ott vagyunk vele, hogy dalaink fejtegetését s magyarázatát is csaknem a külföldről várjuk, mi csakugyan több volna szégyennél. A Kisfaludy Társaság gyűjteménye is csak gyűjteményhalmaz, melyen sok rendezni, alakítani való van. Ha elhanyagoljuk most, ha mi nem rendezzük eleinte, más nem rendezi, pedig arra mégis szép volna eljutni, hogy népiségünkkel hiteles kútfők és ítészet után ismerkedjék meg a művelt külföld.

           [1851]