Takáts Gyula: Tatay Sándorra emlékezve

Pécsen a meghitt otthont nekünk, az albérlő bölcsészeknek három hely jelentette: az Egyetemi Könyvtár, a bölcsészkari folyosó és a Korzó kávéház. Bármelyikünket bárki könnyen megtalálhatta az egyikben, mármint a két Sándort, Tatayt, Weörest és jómagamat. Várkonyi Nándor és Albin, a hitelező kávéházi főúr voltak „családunk” összetartói. Albin nagy fekete pénztárcájának árnyékában ismertem meg igazán Tatay Sándort, akit a bölcsészfolyosón már láttam Weöres, Dénes Tibor, Barátos Endre társaságában. De itt, a Korzó kávéház első páholyában – amelyet a két Stettnerrel délutánonként szinte béreltünk már – Szabó Dezső „Ludas Matyi”-füzeteinek nagyot derülő olvasása közben ismertem meg igazából.

    Az ekével, első saját kiadású dedikált regényével a hóna alatt jött közénk pislogva és mosolyogva. Hamar elkezdett érdekes történeteivel olyan volt, mint egy bakonyi teológus Ludas Matyi, aki akkor már Babits Mihályt is becsapta. A mindig trükkökre kész derűjével mesélte el, hogy nyerte meg a Nyugat verspályázatát, mint „elsőverses” poéta. Bakonyi Tamás névvel, szülőfaluját idézve, bizony megelőzte az én verseimet Tatay Sándor a Nyugatban.

    Különös, inkább derűs, mint hangos délutánok és esték voltak ezek a Korzóban. Itt találkoztak és meséltek a Bécsből, Rómából hazatért bölcsészek. Lovassy és Kincses, a Párizsból visszatért diákok a Sorbonne bölcsészdékánjáról énekelték a nem szolid francia filoszok pikáns gúnyverseit, miközben Gorka, Pekár és Hodinka professzorok boroztak a szomszédunkban.

    Tatay nem is kívülről csöppent közénk, hiszen a pécsi Erzsébet Egyetem polgára volt eddig is Sopronban. Csak most a teológiáról a filozófiai fakultásra váltott át. Ez az útja és választása sem volt nekem egészen ismeretlen, 113mert Vilma nővére, aki Kaposváron volt tanárnő, Biczó Ferenc és a Berzsenyi Társaság baráti körében már többször mesélt kalandos kedvű és a meglepetéseket sorakoztató öccséről. Itt aztán egyetemi éveink alatt és azután is felejthetetlenül kapcsolódott ifjúságunk egy-egy időszaka. Szerettük társaságát és történeteit, mert szomorkás derűjében és egész életében és írásaiban is mindig valami hasznosság, valami megoldásra váró gond felhője és reménye fénylett és bujkált. Bizony nem tartozott ő és életmódja sem nagyon a pécsi egyetemi polgárok szokványos életéhez, céljaihoz és hétköznapjaihoz. Nekik csak a diploma volt a cél. Az a diák-szóbeszéd járta, hogy aki beiratkozott és akit nem ütött el a zörögve cammogó pécsi villamos, az például a pécsi jogi karon biztosan meg is szerezte azt.

    Már az első találkozások után láttuk, hogy Tatay nem is azért jött Pécsre és véletlenül épp közénk. Járt ugyan szorgalmasan Thienemann és Tolnai Vilmos előadásaira, de nem a kollokviumokra készült. Különösen nem valamilyen alap- vagy szakvizsgára, hanem elmélyült szorgalommal készült arra a tudásra, amelynek sokrétű lényegét kezdő írónál nehéz meghatározni. Nehéz, mert tárgyi és lelki vonásokat egyaránt tartalmaz. Valami olyan szükségest, amely nélkül se az ember, se az író nem foghat tollat. Amely nélkül nem lehet fényes az írás és az írást ejtő ember tette sem. Ezt gyűjtötte a már bizony sok-sok élettapasztalattal rendelkező, csavargásokból megtért egyetemi polgár. És a soproni teológiai kényszerfegyelem és a bécsi Nemzeti Könyvtár rövid és nem is biztos békéje után Pécs Sándornak a kötetlen, szabad életet és otthont jelentette bölcsészkarával és Egyetemi Könyvtárával, ahol mindnyájunk tanácsadó barátja, Várkonyi Nándor volt az őr.

    Várkonyi nagy távlatú, naprakész tudásából, sokoldalú érdeklődéséből és irodalmi érzékenységéből többet tanultunk, mint a bölcsészkari előadásokból. Többet is 114hallgattuk. Legalábbis a mi körünk, akik Weöres gyakorta változtatott, hírhedt lakásain vagy Tataynál, vagy nálunk a Siklósi úton a Benyovszky-házban kovácsoltuk terveinket. Nagy versolvasások és még nagyobb tervezések zajlottak éjszakákon át. Ebből a sorból a mecseki és a pécsi kocsmákat sem hagyhatjuk ki. A Kakukktól a Vademberig hosszú volt a sor és az út, amelynek derekán az akkor még szabadon zuhogó tettyei vízesés fürdője nemegyszer józanította valóra ezeket az álmokat. Mert olyan ok is volt, hogy Tatay és Weöres, Barátos Endrével fogadalmat téve, egyenesen a kocsmaasztaltól indultak el gyalog Nagycenkre, Széchenyi sírjához, minthogyha később ehhez hasonlított volna a Várkonyi és Csorba Győző fogadalmi, máriagyüdi elmaradt zarándoklata is. A Sándorok útja persze csak Mecsekszabolcsig tartott. Barátos Endre útja pedig, harmincévesen, 1943-ban az orosz hómezőkön nyomtalanul veszett el. Korán érő költő volt az olasz–magyar szakos barátunk. Mint kaposvári diák került az egyetemre. Tatay le is írta a Lődörgésekben Endre íródeák szerepét, amikor a szomszéd szobai bikataglózás árnyékában jövőbeli Öttorony című folyóiratunkat szerveztük. Ám az ott említett Laci vezetéknevét már elfelejtette. Azért írom ide én, mert Stettner László bölcsész barátunk és lakótársam se véletlen került közénk. Rokonsága a Kazinczyval, Kisfaludyval és Vörösmartyval levelező s a Kisfaludy Társaságot alapító Stettner (Zádor) György családi körébe tartozott. A Tatay Sándort kedvelő Tolnai Vilmos professzorunk többször is szólt erről folyosói beszélgetésünk alkalmával.

    A pécsi kocsmák közül A pécsi Flórián kocsmában című versem Fülep Lajost és a pusztuló Ormányságot idézi és azokat a beszélgetéseket, nemzetmentő elhatározásokat, amelyek az ott szereplő hármunk közül Tatay Sanyit kerékpáron el is indították az egykéző Dél-Baranyába.

    Sándor életében a jó szellemek nővérei voltak. A mindig jókedvű, Kaposváron tanító Vilma segítette pécsi évei115ben. Mindent megtett, hogy öccse tanári diplomát szerezzen. Lejárt Pécsre, levelezett vele, biztatta és reménykedett. Sándor a maga hümmögő módján szótlanul is tudott úgy ígérni, hogy sohasem lehetett pontosan tudni, mit is akar tenni. Így tanult a maga módján. Még azt is megtette, hogy legyalogolt a ref. parókiára, Zengővárkonyra, Fülep Lajoshoz kollokválni. Gyalog, mert mindig a lődörgések voltak írói tanulmányútjai. Gyűjtötte barátkozó modorával már nem az okos betűk adatait, de az életet az Egy csavargó naplójához. Így jött aztán a szemeszter végén Kaposvárra is. És hogy valami Tatay-fordulattal üsse el a dolgot az alapvizsga körül, értesítés nélkül toppant be Vilma lakására. Vilma nem volt otthon. Bemászott az üveges ajtó ablakán. A szárítókötelet odalógatta a csillárról az asztal fölé, amelyen borosüvegeket és poharakat dobált széjjel. Így várta nővérét, kötéllel kezében, a részeget játszva. A megjátszott tragikus jelenetet a magasból lógó kötél alatt a „mennyből az angyal” váratlan elkezdett dallamával oldotta föl. Ilyen lődörgő angyal volt ő. Valahogy így látta a látogatásunkra Pécsre érkező Berda Jóskát is. Olyan volt, akihez a humor, a tragédia, a líra és a realitás, az égi és a földi világ titkai és valósága oly közel állt, akár egy választott költőhöz. Költőhöz, aki ejtve a lírát, a próza nyelvén szólt mindenkihez. – Minek kellett volna hát neki a diploma? – Így is mindig tanított kicsit és nagyot az írásaival. Írástudót és szőlőmunkást egyaránt, mert nála a betű és a tett, mint a szárnyak, szorosan összetartoztak. Suhogtatta is azokat, mert jól ismerte az irodalmat. A magyart és az európait egyaránt. A teológiát és a filozófiát is. Történelmünket és társadalmunkat. Szóval nem az osztályszemlélettel nézte a magyar népet, amellyel kevés írónk van, aki annyira együtt élt volna, amelynek lelki és gondolatvilágát jobban ismerte volna. A hegyi emberek, parasztok, városi polgárok gondja-baja, a polgárosodó dunántúli kisnemesség, a „szegény uraságok” sorsa-világa hiteles történelmi háttérrel volt az övé. Ám 116nem úgy jelent meg nála, mint Móricznál, Tömörkénynél vagy Szabó Dezsőnél. Se paraszti misztika, se nyers való! Valami rajtuk túlemelkedő olyan földi lírával, amely anekdotáiban is sokszor többet ábrázol és mond, mint a divatos magnóról sercegő nyers realitás.

    Már-már Krúdy jut néha eszünkbe. Ám az elbűvölő szindbádi líra helyett, különösen novelláiban, ő nem az álom, de hangulataiban, képvilágában és történeteiben is mindig Tatay marad a téglán, bazalton sétáló, hasznos csavargó okosságával lebegve, derülve a „mesével” együtt. Olyan született érzékenység és regényes tenni vágy munkál írásaiban, mint a Dukai Takách-rokon Szilvássy Lenke néniben, „akinek volt szeme a látásra és füle a hallásra”. Aki, ahogy Sándor írta: egyetlen sort se írt le. Sokszor úgy érzem, Tatay őhelyette írt. Hogyan is mondja a Lődörgések korában? „Azóta hányat ismertem, aki megtanult írni, de nem látott. Sosem loptam tudásom szerint íróktól, de loptam tőle és sok mástól, aki látnok volt, én meg az »íródeákja«.”

    Ilyenek és ezek voltak az ő professzorai. Ez volt és ma is ez az igazi univerzitás. Így tűntek el aztán a szép egyetemi évek. De nem a barátság és a megálmodott tervek, amelyeket levelekben is nagyon sokan és sokszor a nyári vakációk idején Fonyódon, apámék villájában vagy baráti körben szőttünk tovább. Témáinkról a Helyét kereső nemzedék kötetemben tizennyolc költőbarátom levelei beszélnek.

    Gyakori vendég volt nálunk itt Várkonyi, Pável Ágoston, Basch Lóránt, Dallos Sándor, Bohuniczky Szefi, Szabó Vladimír, Jankovich Ferenc, Kiss Tamás és Weöres Sándor, Tatayval együtt is. Ők ketten voltak édesanyám kedvencei. Együtt nyaralgattunk. Tatay a mólón jó tornászhoz illő mutatványokat és fejes szaltókat vágott ki, mert mi tagadás, szerette a feltűnést. Ám a csöngei Sanyika felül ingben, alul fürdőruhában, merev víziszonnyal sétált bokáit fürdetve a Balatonban.

    117

    Esténként a hallban már társaságot szórakoztató kártyazsonglőr volt Tatay. Néha a „családot” nagyszerű színészi készséggel az új ülőkádba szorult falusi, kövér postamesternő testi-lelki kínjainak és meztelenségében a reménytelen szabadulást váró panaszainak szóáradatával szórakoztatta. (Akit végül is a kéményseprő szabadított ki szorult helyzetéből.)

    Ám hajnalban már talárként vetve vállára fürdőkabátját, Sándorunk lodzsánk emeleti magasságából mint szószékről prédikált a Balatonnak és a Badacsonynak. A víz és a bor bibliai kölcsönös szerepéről szónokolt a gyönyörű tájban. Ezek az idők voltak Az eke után a Jelek a porban és készülő első igazi regényének, az 1941-ben megjelent Zápornak évei. Ennek a kötetnek Schöpflin Aladár nemcsak a lektora volt a Franklinnál, de Tatay prózai és alakuló irodalmi munkásságának őszinte segítője is. Mindig szemmel tartotta, és kíváncsian, jó tanácsaival olvasta írásait.

    Abban az időben én Sándoréknál laktam a Vár tövében, a Hunyadi János utca 4. alatt. Többször meglátogattuk Schöpflin Aladárt. A barátság és szimpátia onnan is táplálkozott, hogy Schöpflin fiatalon ugyanazon az úton indult, mint Sanyi. Tanulmányait ő is az evangélikus teológián kezdte Pozsonyban, aztán iratkozott át a pesti bölcsészkarra, mint Sándor a soproni teológiáról a Pozsonyból Pécsre költözött Erzsébet Tudományegyetemre. Nem volt olyan találkozásom Schöpflinnel, hogy ne érdeklődött vagy ne üzent volna neki.

    Itt Pesten már Etty nővére volt Sándornak és mellette már nekem is az otthont adó és helyettesítő jótevőm. Velük laktam, befogadtak a rokonnál is nagyobb szeretettel, mert Pécs–Kaposvár után nemcsak Sándor, de egy évre rá én is „elutaztam Pestre írónak”. Nem is kis igénnyel, de bátorsággal, mert segítségem csak a tollam lehetett, hisz állás nélküli diplomás voltam. És terveivel vállán és szívében ő is állástalan. Etty testvéri, önfeláldozó szerete118te és a bakonytamási parókiáról hozott háziasszonyi ügyessége, takarékossága biztosította a háromszobás lakást és „gazdaságunkat”. De legfőképp az irodalom iránti rajongó szeretete. Sokszor jut eszembe a harmadik emeleti szoba meghitt, rögtönzött falusi „parókia”-hangulata. A mi szobánknak a Luther-képpel, a Tatay papok olajportréival, címerrel, öreg könyveivel és a hosszú nehéz asztallal inkább lelkészi hivatal jellege volt. Az én hálóhelyem egy óriási, vén díványból kihúzható fiók volt. „Tulinak” hívtuk. Az esti unalmas vendég vagy téma esetében a beszéd közben elejtett titkos „tuli” szó az álmot jelentette. A nap végét, hogy ideje lenne lefeküdni.

    Gyakori vendég volt itt Szabó Pál, Barsi Dénes, Marconnay Tibor, Imecs Béla, akinek még aNyugat-béli verseit sem jelentette meg senki fia irodalmár. Járt föl Végh György és Ambrózy. Weöres Sándor és Sinka István is sokszor megfordult a harmadik emeleti „parókián”. De a kávéházakat is látogattuk nyugodtan, mert minket sem írócsoport, sem stílus nem kötött magához. Annál mi sokkal messzibb és saját stílust hordoztunk kívül-belül. Most ezt csak a magam nevében mondhatom már, de azt hiszem, Sándor se nyilatkozna másképp. Nem is tehetné, hiszen erről írásaink szelleme, könyveinek vallomása a bizonyíték.

    Ez a sor igazából a Záporral és a Csipke novelláival kezdődött. Az első a Centrál és Duna-korzó Nyugat-körét, a novellák pedig a Múzeum kávéház Bolyai Akadémia körét idézi. Ezek is voltak olyan ellentétesek, mint a Sinka–Weöres-látogatások. De azért az is igaz, hogy a nagy kiadók helyett akkor a Bolyainál jelentek meg Kodolányi, Mikecs, Németh és Szabédi László, Szathmári, Veres Péter írásai és bizony a még ma sem Kossuth-díjas Szalay Lajos hatvan rajza is. Annak a rajza, akiről Picasso is úgy nyilatkozott – ahogy mondják –, hogy Európában két rajzművészt ismer csak. Az első Szalay Lajos, a másik pedig az, aki ezt vallotta a párizsiaknak. Szóval ott jelent meg a 119Csipke. Tatay Sándor pedig hol a Filadelfiában Szabó Dezső, hol a Centrálban Schöpflin és a nyugatosok asztalánál. A Válasz, aNapkelet, a Kelet Népe asztaltársasága is mindig szívesen látta és hallgatta történeteit. Ennek a folyóiratnak, ha jól emlékszem, néhány hold földjét a Tatay lányok hozzájárulásával eladva, Móricz Zsigmond előtt tulajdonos szerkesztője is volt. Nem tévedhetek, hiszen gyakran mentem vele együtt kéziratszerző útra. Igen, mert üres zsebből és honoráriumígéret nélkül látogatta és válogatta a szerzőket és az írásokat. Nagy derűlátás, hit és erő kellett ehhez. Kellett is, mert hamarosan a Rodostóba került.

    De a Rodostó előtt akadt még néhány emberibb esztendő is. A Fonyódi Helikon kezdeteinek évei voltak ezek, az itt találkozó írókkal. Az az 1944 előtti öt és utána az a másik öt esztendő, amely még inkább összehozta a barátokat az 1949-ben elrendelt, vagy a magam nevében úgy is mondhatom, hogy a kötelező hallgatás idején. Ezek az évek keservességükben sok barátságot tettek valóságosabbá és fényesebbé. Németh László lakni Debrecenből Fonyódra készült, Fülep Lajos és Kassák is lejárt hozzánk, Egry és Tatay is hetente jött Fonyódra.

    Mikor Sándor a fonyódi lodzsáról Badacsonynak prédikált, ahogy előbb idéztem, talán „látnok” is volt. Meglátta és neki prédikált, annak a hegynek, amelyik hamarosan befogadta, és arról a bibliai borról beszélt, amelyik Takács Marika mellett éltetője lett a Rodostói Turistaházban, ahol 1944-től 1953-ig vagy talán ’54-ig mint gondnok dolgozott. Az 1944-es kezdeti, sokat ígérő irodalmi és országos remények után bizony egészen más világ borult helikoni reményeinkre. A széllelbélelt, kordés, hátizsákos csereberélő esztendők. A kenyérért a tilalmak ellenére minden rendelet és parancs kijátszásának évei.

    Villánkat teljesen tönkretették. Így ezután Gallé Cornélia gyógyszertára lett a beszerző központ és a Helikon kaszinója is. Cornélia szedte össze, ami a Rodostónak és Egryéknek a megélhetéshez kellett. A Ház a sziklák alatt világa ez. Sándor, ha hajón jött – márpedig hetente jött – már Szentpály Jani bácsi rozoga vitorlásán tért vissza fonyódi zsákmánnyal. A katonaruhás rendőrök elől nádasok öbléből nádasok zugában vitt az út Badacsonyba. Fakutyával, csónakkal, jégen, vízen át siklott, folyt az élet Zala–Somogy között; a sziklák, szőlők között valóságával és reményeivel egy Tatay-világkép és emberi és irodalmi stílus alakult ki, amely senkiére se formázott. El is kerülte sokáig vagy még ma is kerüli a hivatalos elismerés. Igen, mert jócskán kerülték ezek a novellák a hivatalos irodalmi mintát, a szocreál uniformisát, sőt minden irodalmi divat elkésett vagy fölújított farmer-egyenruháját is. Nem is lehetett ez másképp, mert írójuk keserveiben még pontosabb lett a kétkezi élet megismerése és embereivel, környezetével az a természeti távlat is, amely körülvette és tanította Badacsonyban.

    Mikor már meg-meguntam a fonyódi és Egryvel a badacsonyi végtelen horgászásokat, amelyeknek mindig volt megélhetési céljuk is – például a fonyódi apácák pénteki kosztja vagy a nyugdíjtól megfosztott öregek ebédje –, akkor átrándultam Badacsonyba, és sokszor elkísértem zalai beszerző útjaira is Sándort. Akárcsak Pesten néha a Kelet Népének szerzendő novellák, tanulmányok kereséseire. Ám itt a Tapolcai-medence szigethegyei között valami olyan zöld tengeren gyalogoltunk, amely versenyre kelt csodáival a bibliai vízen járással. Demizsonban vittük a valutát, és azzal szórakoztunk, hogy melyünk tud költőibb mesét kitalálni egy-egy előbukkant forrásra vagy a jól ismert vár vagy templomrom kísértő köveire. Így aztán a Szent György-hegyig, Nemesvitáig, Hegymagasig, Szigligetig és vissza könnyebb volt a teher. Egyszer Pannonhalmától Badacsonyig gyalogoltunk. E két névben egész történelmünk elfér. És olyan is megesett, hogy egy elhagyott hegyi kápolna búcsúmiséjén volt hittanár kollégám, akit kilódítottak a kaposi gimnáziumból, ahogy az oltárnál megfordult, és tíz-tizenöt híve között szembetalált engem, majdhogy elejtette a kelyhet.

    Aztán arra a csodára is megtanított Sándor, hogy rodostói vendégei kedvére miként változhat át a jó száraz rizlingbor azonnal édes kontyalávalóra. Abban az időben, 1947-ben komák is lettünk. Gallé Cornéliával Ágota leánykájának keresztszülei. 

    Akkor már megindult a Rodostó, és a Mikesnek szánt száműzetés helye egy mezei irodalmi kaszinó lett, mert Sándorékat írók, színészek, irodalmárok látogatták. Marika konyhája, a táj szépsége és Sándor egyénisége, történeteinek hangulata és a környezet lírája, amely mindig ott kísértett írásaiban, egyre több barátot vonzott Badacsonyba.

    Sorai gyakorlati gondolatokkal átszőttek. Tatay mesét is azért oltott a badacsonyi, bakonyi tárgyi világba, hogy az még szebben, hasznosan ragyogjon tovább. Lassan a sajtó hírverése nélkül is ő lett egyike a legolvasottabb íróinknak a gyerekek és felnőttek között. Szeretik stílusának embert, természetet és történelmet idéző lírai ihletettségét, írásainak gyakorta színhelyet és személyt váltó változatosságát, bohóckodásainak emberszeretetét. Ő az a komoly bohém, aki azért vidám, hogy a komoly és keserves világban, a mi magyar Rodostónkban érdemes legyen élni. Három utolsó önéletrajzi vallomás-regénye műfajával, stílusával, szóval a Meglepetések, a Lődörgések és a Lyuk a tetőn művészetének mesterhármasa. Olyan írói gólok, amelyeket se a szakma, se az olvasók tábora nem felejthet el soha.

    Utoljára szeptember utolsó hetében láttam. Szigligetről Varga Lajos Mártonnal és Bertók Lacival kerestük föl Badacsonyban. Másodérésű fügét kaptunk, és velünk borozgatott. Megígérte: meglátogat Becén. Ki gondolta volna, hogy decemberben – ahogy búcsúnovellájában, az És-ben megjelent Látomásokban írta – „a koporsófedél rollert” 122is elhagyva a sümegi temetőárokból a bakonytamási temetőbe repül.

    Ha megemlíti akkor, hogy erre az írására készül, megerősítettem volna, hogy az a ferences barát, akit szerepeltet, bizony nem csak látomás volt a sümegi kórházi ágynál és a temető árkában Kisfaludy Sándor közelében. Bizony élő barát volt, csak akkor még, ahogy mondta is, „kis majmok idomításával” tengette életét.

    Hogy honnan tudom ezt és kitől? Rövid történet. Az egyik, még kemény esztendőben cirkuszt láttunk feleségemmel a hegymagasi templom mellett. Odamentünk. Ebéd után volt. A tulaj egy majommal „kártyázott”. Kedves, művész-bűvész ember volt ez a cirkuszos. Előadáson kívül megmutatta, mit tud a kis majom. Bizony az sorba kirakta a kártyákat. Nem lehetett becsapni. Játék közben tudta, melyik a tökfilkó és melyik a király. Bátor dolog volt ez akkortájt. Meg is kérdeztem a mestertől, hogy ő tanítja-e a majmot. – Csak játszom vele – válaszolta –, hogy el ne felejtse. Egy baráttól vettem, aki majmokat idomít.

    Így bizony. Tehát igazat mondott a kórházi ágynál a látomás. Ilyenek voltak Tatay Sándor hősei. Egyszerre élők is meg látomások is regényben, novellában meg az életben is. És az élet és az írás így igaz és szép…

    Ki hinné – magam is nehezen már –, hogy apai kopott zsakettekben, cilinderesen két fiatalember a hecc kedvéért, öreget játszva heteken át lebotozott a Rudas kútjához gyógyvizet szürcsölni. Üres zsebbel ekként szórakoztunk. És az élet és idő, a volt és a van között így forog tovább, egyre csak adogatva tovább a mesélni- és írnivalót…