Kosztolányi Dezső: Endrődi Sándor

Endrődi Sándor (Ellinger Ede felvétele) – cropHa költő meghal, akkor állítsunk meg az utcán egy járókelőt, akármelyik olvasóját, hozzuk eszébe a poéta nevét s kérdezzük meg tőle, milyen versére emlékszik? Válaszul többnyire egy verscímet kapunk. Majdnem minden költőnek van egy–két olyan költeménye, mely mélyen bevésődött az emberek emlékezetébe, szinte jelképezője egész költészetének. Ez a kísérlet sohasem meddő. A felelet, melyet a költő említésére természetes lélektani visszahatásul kapunk, minden fejtegetésnél hívebben jelzi, mit jelent az illető az olvasók nagy táborának, nemcsak azt, milyen hatást keltett benne, hanem azt is, miképpen óhajtja látni megfinomított, képzeleti alakját, mellyel lelki közösségben él. Endrődi Sándor nevére majdnem egyértelműen ez a válasz kel: «Visszavárlak».

    Ez a holdas, halott–hívó költemény annak idején tüneményes pályát futott meg. Évtizedekig szavalta az ifjúság ünnepélyeken, akadémiai vizsgákon, színészek mondták el ünnepi ruhában, hangversenydobogókon, s ma is egy letűnt kor ideges borzongását idézi vissza. Csakugyan ebbe a versbe össze van sűrítve Endrődi Sándor egész romantikája. Ő volt a romantikus, a tücsökdalok írója, a kékvirág–kereső, balatoni vizek bolygó hollandija és első yachtosa, temetők zarándoka egy meglehetősen józan és kiábrándult korban, mely a nagyváros aszfaltját és kávéházait bámulta, a meglepetés lázával. Vonalai puhák és omlatagok. Alig látszik a rajz, csak a színek rémlenek, a határok elmosódnak, mint a vízfesték gyengéd foltjai. «A rezgő, búcsúzó sugárok Egymást csókolva lágyan, szépen Simulnak el a tiszta légen...» Majdnem mindig két, három jelző, vagy határozó szerepel, mely kiegészíti egymást, összeolvad és úgy alkot egységet. Nem kemény művész. És ez nem tárgyaira vonatkozik (mert a gyengédségnek és ábrándnak is vannak titáni bajnokai), hanem eszközeire. Az egyetlen kifejezés rendszerint több finom színnel írja körül, pointilista módon.

szozattovabbacikkhez

Váradi Antal: Endrődi †

Túl a mennybolt kék acélján
Tárogató harsog.
S megújulnak borús-mélán,
Századévek omladékán,
A Rákóczi-harcok.
Harci mének tombolása
Fogadja a hegedőst,
Hogy idvezült szeme lássa
A nagy vezért, ama hőst…

És a mennyek acél-boltján
Görög lant is vígan zendül –
Vén poéta zendítette,
Aki babérosan fent ül
Az Olympos sziklaormán
S szólal rokonhangokon,
Öregapánk, vígdanájú
Fenséges Anakreon…

Aztán repül hattyúszárnyon,
Tovább, tovább… amerre mén
Dalok szent összhangja szárnyal
Kíséretül útja mentén,
Majd szerelmes, majd gyötrelmes,
Lemondó, majd győzedelmes…
Ott mered föl, mint egy ködből
S holdsugárból épült várlak –
S a Balaton nagy tükréből
Felsír hozzá: Visszavárlak…

S zsong a Kevlár búcsú-hangja,
Visszhangzik a nagy ég –
S Haydé néma szerelmi titka:
„Kaftánja kék…”
És himnuszok Istent ostromló
Imája száll nagy ünnepéllyel,
Fönséges ódák harsonái
Zendülnek szerteszéjjel!

Akik szerették: várnak ott rá,
Tárt karral a mennyek körében,
S mit szent örökségül hagyott rá:
A lant – kíséri fönt az égben.
S mi, mint az égbe robogó
Illés lángzó szekere útját,
Bámuljuk égbetűntét, dalaink
Tán követni se tudják…

Agg lantos, ott, Petőfi mellett,
Ott van helyed…
Szánj minket, sirass és könyörögj értünk.
Isten veled!

1920

Diószeghy Tibor: Advent 1956

Romok között sikolt a szél.
Temetetlen testek felett
fagyottszélű falevelek,
s fenn az égen lábujjhegyen
ott jár a tél.

Róma nevet, Párizs mulat,
New York maga a bódulat,
kacagás csap fel az égig,
az éjszakát rőfszám mérik,
az utcákon konfetti száll,
pár berúgott sír, kiabál,
- - s fenn az égen lábujjhegyen
ott jár a tél.

Romok között sikolt a szél.
Szál ruhában hosszú sorok,
egy egész nép ott nyomorog,
falat kenyér, pár szem krumpli,
páncélos zúg, futni, futni!
- - S fenn az égen lábujjhegyen
ott jár a tél.

Róma kacag, Párizs mulat,
New York maga a bódulat,
gramofon szól hangos szóval,
kirakatok ezer jóval,
operák és varieték,
vendéglátó vidám esték,
autó surran, földalatti,
van idő, minek szaladni?
Fűtött vonat, meleg kocsik,
nehéz bundák a kapuig,
- - s fenn az égen lábujjhegyen
ott jár a tél.

Romok között sikolt a szél.
Kisded jászla szegény, kopott,
nem ér meg tán több holnapot,
s lenn a földön lábujjhegyen
csak a nyomor szava beszél,
csak félelem.
Róma, Párizs, New York kacag,
a templomok fényben úsznak,
a Kisdedre selymet húznak,
s a harangok hangja szabad…
Romok között sikolt a szél.
Temetetlen holtak felett
fagyott harmat a szemfedél.
A föld hallgat, az ég hallgat,
- - s egysem ítél!... - -

Kapui Ágota: November 4.

Jaj a legyőzötteknek, barátom,
jaj annak is, ki legyőzött,
ki épp arra járt egy este,
vagy aki csak levegőzött.

Kinek nem nyílt ki az ajtó,
azt a halál kapta vállra,
s átvonszolta ernyedt testét
zsákmányként a másvilágra.
Jaj annak, ki zászlót bontott,
s lengő lódenkabát szárnya
repítette merész tettét
újságpapír oldalára.
Kinek mosolyát a börtön
porrá törte, mint a csontot,
jaj volt annak, kit legyőztek:
vakmerőt és sült bolondot.
Gyermeket, kit a szabadság
úgy vonzott, mint töltött puska,
s hogy a halál ott a sarkon
éppen rá vár, nem is tudta…
Jaj annak, akit legyőztek:
csak egy nemzet, csak egy ország –
szeméről a hályog-múltat
novemberi ködök oldják.

2017

Sinka István: Ellopott szivárvány

Fáradt kezét térdéről csüngeti
a földnek munkása. Parton ül.
Nehéz szerszámait maga mellé tette.
Jó a szellőben ülni: lucskos inge kihűl.
S reá se gyújt, nem kell a füst,
többet ér az ábránd.
Körülötte tikkadt mező hallgat:
ellopták az égről a szivárványt.

Új Magyarország, 1956. november 2.

Gérecz Attila: Örök arcunk

Ha zárkám festeni kéne, a kép zord
lenne. A táj faláról, mint sötét
keretben kép, úgy lóg, de néha szép zöld
lángjaival füstös főt hajt feléd.
Az ajtó komor szimbólum. Úgy képzeld,
mint végtelennek véges küszöbét…
S a közepén, keresztbetett lábakkal
Kamil ül, mint szokott, szemben a nappal.

Remekmű, de mit csak úgy hevenyészett
az Isten lágy agyagból – gondolom –,
s most a fájdalommal lesz az enyészet
drágább a végtelennel oly rokon
arcon, mint évszázados repedések
ifjú mosolyú Buddha-szobrokon.
Ül, mint kit a Sátán el sohasem nyer.
Ha élni kell, ily halálos az ember.

Ha élni kell, az ember még halálos
angyalarcával egyszer visszaint.
Művészetünk, az egyetemi város
– amint fölépítünk –, a gyáraink,
s vén földünk vert, ráncos arca, hová
rozs-szíjak hegén gyümölcsös árnya int
– lesz örök arcunk, s pár sosem hallott dal.
Más mi lehet itt még a magyarokkal?

Oly meztelenek és szánalmat keltők.
Takarnók őket, meg ne fagyjanak.
Zúzos lelkem óváná mint téli szellők
belehelik a gyönge gallyakat.
Ha tél jönne, és férgesét leszelnők,
talán, ha fáj is, nem maradna mag.
Szikrázzon hát lelkünkkel zúzmarásan,
csak századok szívébe fagyva lássam!

Sötétedik. Az alkony már szemünkre
gyújtogatja vöröslő mécseit.
A felhő, mintha hegykereszten függne
(ember nincs is, csak szenvedés itt)
sebet tajtékos oldalába ütve
az esti fény megváltó kése nyit.
Majd szétcsorog a vér, vádnál sötétebben,
s én megmosom arcom s kezeim a sebben.

Kihűl a Szépség, homlokára alszik,
s majd bűnjelül hordja, ki nincs miért
lemeztelenítse az ember-arcig.
A vers körülvesz, mint ezüstös vért.
Csak néha hagyjuk el, kemény a harc itt,
és elveszik, ki harcán győzni vélt.
Mint árad a vér, a kín, mint a tenger,
s föllebeg hátán a könnyebb: az ember.

Márianosztra, 1955.

Kisfaludy Károly: A poézis

Összezavart hangok: nap, hold, láng, fergeteg, ég-föld,
Bú, panasz és új szók a költőt nem teszik ám még;
Benned, hogy ha nem él a nagy s szép érzete, hagyj fel,
Sasnak szárnyaival, ha erőd nincs, szinte alant jársz.

Ölvedi László: Mona Lisa

Előtted állok régen,
ki tudja, mióta beszélgetek, viaskodom veled?
A részeg világ ma táncot jár a vulkán tetején,
birodalmak süllyednek a sírban,
eszmék és formák válnak megvetett salakká-
Minden pillanat: új változás és kárhozat,
csak a te mosolyod szent és változatlan…

Rohannak a percek és a századok.
Egy pillanat:
ezer életbimbó feslik sziromba
s kitárja harmatos kelyhét a nap felé.
Egy pillanat:
ezer csók szikrázik a reszkető emberajkakon,
dalol, esdekel, rombol, üdvözít
a mirtuszfürtös, lápvirágos szerelem.
Egy pillanat:
ordítva nyargal a tűz a háztetőkön,
árvíz hömpölyög,
a sárgálló búzaföldeken végigsöpör a jégverés.
Ínség jajdul:
apadt mellére halott csecsemőt szorít az anya,
gyilkoló gyárak börtönében sorvad a férfi,
a leányt utcasarokra veri a nyomor…
Megsiketültek a fülek, hiába kong a vészharang.
Egy pillanat:
véres szekéren vágtat a Háború,
harcizsivaj, lövészárok, pergőtűz, roham…
tipró fekete paripán, vörös pallos kezében
éhesen száguld a Halál.
Egy pillanat:
hiénák járják a csatatereket,
Párisba, Genfben, Trianonban békéről prédikálnak
a véreskezű, hivatásos hazugok
s kitépik a kerékbetört szívekből
a jóság, emberség mosolygó hitét.

Egy pillanat _ _ _
s eltűnik minden a szörnyű színpadon,
vétek, fájdalom, nyomor és halál…
Csak téged láttak Mona Lisa,
szemed sugára múltat, jelent, jövendőt áthidal,
megnyugvást ád, diadalmas szűz hitet
minden emberben, gyönge önmagunkban is
és felgyújtja a Szomorúság fekete partján
a sohasem múló Szépség fároszát.

Vargha Gyula: Gyulai Pál emlékezete

Ősz volt, midőn szép csöndesen lehajtád
Örök nyugvásra fáradt ősz fejed.
A válás könnyű volt, meg sem sóhajtád;
Hideg szél fútt tarlott mezők felett,
Siratva tán az örömek kihaltát.
Csupán az emlék játszott még veled;
Az is föl-fölsírt, mint bús síri ének,
Letűnni jó letűnt kor gyermekének.

Oh, hogyne vágynánk messze, ki a korbúl,
Melyet nem értünk, mely minket nem ért,
Midőn lassanként mind fonákra fordul,
Mit nemzetünk bírt, álmodott, remélt;
Ha telve a pohár, sőt már kicsordul,
Ürömből a sors mit számunkra mért,
És sok botor megédesíteni vágyva,
Mérget kever a keserű pohárba.

Sötét borúban tölt el s honfigyászban
Ifjúkorodnak sok szép ideje;
De a tavaszban éltető varázs van,
Az ifjú szív reménnyel van tele;
Hittél te is a nagy feltámadásban,
Lelked a gyász nem görnyesztette le,
Magasra nőtt, mint súly alatt a pálma,
S körülsusogta jobb jövőnek álma.

S a szent romok közt megzendült az ének,
Soha, soha olyan dalos berek;
Annál hűvösb dala a fülmilének,
Minél fájdalmasabban kesereg;
S bármily sötét, oszolni kell az éjnek,
Ha hajnalt hirdet a madársereg.
A költők fájó sirató-dalában
Hajnal derengett, s élet a halálban.

És amikor hajnallott a hazának,
Szép napod éjbe épp akkor veszett;
Örömeid hamar leáldozának,
Haj, sírba szállt szép ifjú hitvesed.
Azóta rajtad ott ködlött a bánat,
Szívedben folyvást ott sajgott a seb.
S hogy teljes légyen örömid enyészte,
Új gyász a régit kétszer is tetézte.

De férfi voltál, könnyedet letörléd,
S munkában keresél enyhet, vigaszt;
S hirdetted, amint látta fényes elméd,
Az örök eszményt, a szépet s igazt,
S nemzeti bélyegünk becsét, szerelmét.
– Oh, ifjú nemzedék, ne vesd meg azt,
Álgyöngyein ne kapj az idegennek,
Gyöngyök nekünk, mik keblünkben teremnek. –

Amit te jónak láttál és igaznak,
Abban megálltál, és nem alkuvál.
Nem csalt a népkegy, ez a drága maszlag.
Mosolygni szemben csalfán nem tudál.
Neked mindegy volt, ha szegény, ha gazdag,
S bár csapkodott a gúny, mint szennyes ár,
Bátran megálltál, tiszta öntudattal,
Másokkal harcban, békében magaddal.

És Pest zajából el-elmenekültél,
Ápolni kertet, ültetgetni fát;
A hűvös árnyba álmodozni ültél,
Hallgatva a morajló vén Dunát,
S az álom, emlék, e két méla tündér
Lantod nyíló virággal fonta át.
Jobb, mint dús pamlagon a drága szőnyeg,
Az agg diófák alja pihenőnek.

Pihenőnek, sírnak is azt kívántad,
Hogy az legyen fejed hű vánkosa;
De ily kegyes nem volt a sors irántad,
Rejt a holtak hívogató városa…
Mindegy… csak az emésztő honfibánat
Ne háborítsa álmodat soha,
S melyért ti egykor annyit áldozátok,
Nagy és dicső s boldog legyen hazátok.

Bakics Anna levele – férjének, Révay Mihálynak

A levélíró Anna leánya annak a Bakics Pálnak, aki világi létére és szerb ortodox származása ellenére a győri püspökség tulajdonosa volt, s ezért „püspöknek” is nevezték.

    1560. október 14.

    Szolgálatomnak ajánlása után én édes szerelmes uram kívánom mindenkoron az mennybeli úr Istentől egészséget és minden jót, és kérem ő szent felségét, hogy oltalmazza Kegyelmedet miden gonosz betegségtől. A Kegyelmed levelét én nagy szívem szerint megláttam, és értem, hgoy az én szerelmes öcsém Kegyelmeddel jól alkuszik, illik is s bizony nagy örömmel értettem.

    Továbbá szerelmes utam Kegyelmed írt, hogy Misinczky az uramnak költő bort vegyen. Misinczky Lőcsére ment ló venni, borunk meg volna kivel megérnöjök*, de bizony igen elecetesült, és magamért vétettem egy kis átalagot.

    Továbbá én szerelmes uram Kegyelmed írja, hogy örömest immár jó hírt értene felőlem, bizony még egyéb jó hírt nem írhatok, még igen nehéz vagyok, de én édes uram megadja az Isten, hogy kegyelmednek jó hírt írok vagy izenek, egy vitézzel megszalajtom házát Kegyelmednek hamar való nap, ha Isten ő szent felsége akarja; a gyermekek mind egészségben vannak, Lőrinc s Babka kegyelmednek szolgálatját ajánlja; Kata váltig kiátti Kegyelmedet. Én is kívánom a kegyelmed megjövését, de bizony jól tudom, hogy kárára volna Kegyelmednek; bizony Kegyelmed jól teszi, hogy útbaigazítja őket. Én nekem Borbála asszony írt vala, hogy neki hitelben két forint ára sajtot s egy forint ára vajad adjak, én választ nem tevék rea, ha kér is, Kegyelmed ne adjon, jobb készpénzen eladni, mint hitelben.

    Továbbá szerelmes uram a szegény Borbála asszony az éjjel oly igen lenehezedett vala, hogy én nem hittem, hogy virradtát érje. Immár szintén reá ért egyéb nyavalyáját én nem vélem, hanem a tüdeje, mája rothadt, mért él az, és vért pök s a szája oly bides, hogy feljebb nem lehet; bizony elég szívem szerént bánom vele, de immár szegény én nem hiszem, hogy messze vigye, pomagranátot** kíván igen.

    Továbbá szerelmes uram Kegyelmed vétessen én nekem két lat szederjes spanyol selymet, kegyelmednek megszolgálom. Az Úr Isten tartsa meg Kegyelmedet én szerelmes utam minden jóval nagy sok esztendeig.

    Datum Sklabinya a szent Lukács előtt kedden 1560.

    A Kegyelmed atyja

   a Bakics Anna

     

    U. i. Szerelmes uram a Miso az fullajtár valami félelem miatt ide hazaszökött. Kegyelmed kegyelmezzen meg neki, ha odamegyen, ne bántassa Kegyelmed én édes uram.

    Révay Mihály uramnak Turóc vármegye főispánjának, énnekem szerelmes uramnak adassék e levél.

     

    /*/ beérhetjük
/**/ gránátalma   

Féja Géza: A népszínmű

    Szigligeti Ede (1814–1878), Szigeti József (1822–1902), Tóth Ede (1844–1876), Csepreghy Ferenc (1842–1880)

A népszínművet Szigligeti Ede ás Szigeti József kezdték, a műfaj Tóth Edében és Csepreghy Ferencben hágott tetőpontjára. Tóth Ede mélyebb tehetség volt társainál, de fejlődése derekán elpusztult. Nem volt akkora szabású tehetség, hogy Szigligeti és Szigeti népszerű műfajával szemben népdrámát küldjön a magyar színpadra, bár benne lett volna még a legtöbb erő ehhez a vállalkozáshoz.

    A népszínmű még a szabadságharc előtt indult útjára s átvészelte a nagy földrengést, a tömérdek halál között megkövéredve emelkedett föl. Divatja nőttön nőtt, miközben a magyar dráma hősibb úttörői rendre feledésbe merültek. Czakó nagyvonalú romantikus kísérletei s merész igyekezete, hogy Kelet és Nyugat szellemi ütközetét drámába foglalja, nem érdekelték az utókort. Obernyik „Brankovicsát”, a kelet-európai kis népek időtlen drámáját a kor egy-kettőre kivetette tudatából. A Kisfaludyak is háttérbe szorultak, bár mindketten, de főként Károly, az átlagos népszínműveknél mélyebb drámai anyagot és tisztultabb formát hoztak. Az egyre jobban szétbomló és a régi tisztább egység helyett zavaros képletbe tömörülő társadalomnak az a furcsa egyveleg kellett, melyet „népszínmű” néven ismer az irodalomtörténet.

szozattovabbacikkhez

Mikszáth Kálmán: Likava vára

Vér vízzé nem válik. I. Károly királyunkon is teljes életében meglátszott, hogy olasz. Ahol csak szerét tehette, mindenütt kitüntette őket. Hanem özönlöttek is be seregesen, mint légy az édes tejre.

    Így jött be valami Douch nevű kalandor gróf, kit legott nagy birtokokkal ajándékozott meg a király Liptó megyében. A magyar urak úgy se törték oda magukat valami nagyon.

    Ez a Douch építette a likavai várat. Jó ízlése volt az olasz úrnak, s pompásan választotta ki a regényes magas sziklatömböt, amelyre a likavai vár épült s melynek a háta mögött még magasabban meredezik a Chots hegy komor orma.

    Douch nem nagy hasznát vehette várának, mert nemsokára meghalt örökös nélkül; de annál nagyobb hasznát vette Liptó megye, mert ez volt valamennyi várai közt a legerősebb.

    Ott volt ugyan Hradek is, de annak a falait nagyon is gyengéllették, míg ellenben a rózsahegyi várkastély csak arra való, hogy délceg várkisasszonyok sétáljanak a kertjében s esténkint kihajolva az ablakon, hallgassák a lantos mélabús kobzát…

    Likava azonban jó menedék volt a törökök, tatárok és rablók beütései ellen. A nagyedórányira fekvő Rózsahegy városkából ide futottak a népek nagy veszedelem idején.

szozattovabbacikkhez

Szabó Kálmán: A jószág jegye és billege Kecskeméten

Bármennyire meg tudta is különböztetni a pásztor a kezére bízott jószágot neméről, koráról, színéről, szarvállásáról és egyéb testi tulajdonságairól, s ha volt is olyan számadó öregbojtár, aki a számadása alatt lévő ezer magyarfajta marha közül is ki tudta választani bármelyik gazda jószágait, s ha a jó juhász egyenként kampóval kifogta is a nyájból a kívánt juhokat, a gazdák mégis ősidők óta jegyezték, billegezték jószágaikat. Ha a jószág elveszett, elkóborolt, elszakasztották, elkötötték vagy elhajtották, e jegy és billeg alapján keresték, ismerték fel s bizonyították tulajdonukat. Ha a pásztor dögöt jelentett, bőrrel volt köteles számolni, s a jegyről, billegről bizonyosodott meg a gazda, hogy az ő jószágának bőrét szolgáltatták be.

    A szószág jegyzése, billegzése emberemlékezet óta nagypéntek napján történt. Az idő is ekkor volt a legalkalmasabb, mert a jegyzés, billegzés okozta seb még békén begyógyulhatott a kiverés idejéig, másfelől a nagypéntek olyan félünnepféle lévén, cseléd, béres, pásztor összejöhetett annak elvégzésére, munkamulasztás nélkül. A nagypénteki jószágjelzés, billegzés s az ezzel együttjáró herélés és csikónyírás, ha nem is ment különösebb ünnepségszámba, de mivel e napon egyéb gazdasági munkát nem végeztek, s mivel ilyen alkalommal a gazda gondoskodott ételről, italról, a szegényember előtt ért ez a nap annyit, mint egy közönséges vasárnap, ha nem többet.

szozattovabbacikkhez

Tarisznyás Márton: Gyergyószentmiklósi adatok az erdélyi örménység történeti néprajzához

Az örmények helyi közigazgatási szervezetei

 

Közigazgatási szempontból az erdélyi örménység betelepülésétől 1848-ig külön közigazgatási egységet alkotott. Már Apafi fejedelem megengedte, hogy az örmények saját bíráik alatt legyenek. Így a gyergyószentmiklósi, csíkszépvízi és ebesfalvi (későbbi erzsébetvárosi) örmény közösségek az utóbbi helyen székelő örmény főbíró joghatósága alá tartoztak, azonban 11793-ban a gyergyószentmiklósi és csíkszépvízi örmény közösségek Csík-, Gyergyó-, Kászonszék joghatósága alá kerültek. Két év múlva pedig megszerezték a Mercantol Forum (kereskedelmi törvényszék) létesítéséhez szükséges engedélyt. Mindegyik közösségnek megvolt a maga külön bírája és elöljárósága. Egy f1799-ben kelt jelentés szerint „A Gyergyó Szent Miklósi Örmény Communitást formálják ti. a Tímár Congregatio és a Kalmárok Congregatiója. A Mercantil Forumon kívül ezek alatt van az idevaló örménység. Fundusunk (birtokjószágunk) nem lévén, kötésünkre gazdaságunk szerint repartitiót teszünk. Repartitiora egyenlő szava van a Tanátsbélinek, mint egy közülünk valónak. A Tanáts hírünk nélkül nem használta a költségeket, a Bírák esztendő végén számoltak” – mondja az említett jelentés, hangsúlyozva azt is, hogy az elöljárók fizetést nem kaptak.

szozattovabbacikkhez

Mindszenty Gedeon: Magyarország Védasszonya

Már nincsen Imre, már fölment az égbe
Az angyalokkal szűzen játszani –
Imát e földön többé nem rebegnek
Ah! nem, mosolygó halvány ajkai!

Ott nyugszik immár gyászos ravatalán,
Kezében ékes liliom vagyon,
Oly szépen nyugszik, mint a hold sugára
Bús fenyvesekkel árnyékolt tavon.

«Ó! mért hagyál itt, jó fiam, szerelmem;
Hogy válhattál el tőlem ily korán?
Mért hervasztád el nemzeted reményit?
Te legszebb gyöngy a magyar koronán!»

Zokog fel búsan, két térdére hullva
István, a szent, de megsebzett király,
«Ha te meghaltál, ó! mondd: a kereszttel
E most megváltott nép elé ki áll?!»

szozattovabbacikkhez

Petröczi Éva: Patrona Hungariae

„Hun vennétek sáraranyat,
Kódus magyar népe?

Mi elmegyünk Boldogasszony kis kertjébe,
Kérvén kérjük, adván adják.”

*

Kérünk és nem csalatkozunk,
Kertjében áll Nagyasszonyunk.

Kertjében áll, köténye kék
rétjét országnyi láb tapodta szét.

Áll rongyosan, nyújtja felénk
kevéske aranyát; az Égi jegyes gyűrűjét.

Vértesy Jenő: II. István

„Segíts rajtam, jó orvosom,
Érzem, beteg vagyok nagyon.
Hozz nékem ezerjófüvet
És tedd éppé minden tagom’!”

„Uram király, nincs fű reá,
De az Úr csodát még tehet.
Pihenj sokat, aludj soká
S tejjel szelidítsd véredet.

Mert a bor gyilkoló ital,
Sátán kevert mérget bele.
Szép lányokra se nézz, uram,
Mert örvény a szép lány szeme.”

Az orvos búsan elmegyen
S István király fejrázva mond:
„Ha így is, úgy is meghalni kell,
Ki nem vigad, merő bolond!

Csak egy halállal tartozunk
S annak fejében élni kell
S ha már elmúlunk, kedvesebb
Vígan lobogva égni el!

Még vérem ég, mellem feszül,
Szememben szikráz még a láng,
Kemény kardom pehely nekem
S van kedvem még ölelni lányt!

Még nem lobbant ki mécsesem!”
S István király asztalhoz ül
S cseng a kehely, bugyog a bor,
Friss apródok veszik körül.

„Simon! Pejkó lovamra ülj,
A legbírósabb paripa,
Hatalmas, mint a behemót
S úgy megy, mint az istennyila.

Menj a görög császárho’ rajt:
Görög császár, hódolj nekem!
Ijjathúzó hadammal én
Páncélosit mind’ szétverem!

A tengert fölkorbácsolom
S a mély pokolnak ördögit,
Hermelinjét meggázolom
És fölhasítom köldökig!

Csanád! Holló lovamra ülj,
Szilajabb mén nem volt sehol,
Lángot fú és két lábra áll,
Jól megszorítsd, másképp ledob.

szozattovabbacikkhez

Assisi Szent Ferenc: Cantico di frate Sole

Felséges Úr, mindenható s jónak mindenek felett!
Tied a dicsőség, dicséret, áldás
és minden tisztelet!
Minden Téged illet, Felség, egyedül
s nincs ember, aki Téged méltón emleget.

Dicsérjen s áldjon, én Uram,
kezednek minden alkotása,
különösen bátyánk-urunk, a Nap,
ki nappalt ád, világít és minket megvidámít.
Fényes ő és ékes ő és sugárzó roppant ragyogása
felséges arcod képemása.

Áldjon, én Uram, asszony-nénénk, a Hold és minden csillagok,
kiket az égre szórtál és szépek most és kedvesek és csillogók.

Áldjon, én Uram, a mi öcsénk, a Szél,
az Ég s a Lég s a Hó s a Hő s a derűs és borús Idő,
kik által éltetsz mindent, ami él.

Áldjon, én Uram, Húgunk, a Víz,
oly tiszta, hasznos, jóleső, alázatos és kedves ő.

Áldjon, Uram, mi Földanya-nénénk,
ki tart és táplál minket, hogy megélnénk,
ki füvet hajt és gyümölcsöt terem és sok színes virággal élénk.

Áldjon, én Uram,
minden ember, kit háborúság, baj, gyötrelem ért,
de tűr és megbocsájt szerelmedért.
Boldogok, kik mindent békén viselnek,
Te nyújtasz nekik, Felség, egykoron babért.

Áldjon, én Uram,
mi nővérünk, a testi Halál,
ki minden élő embert megtalál.
Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak,
boldogok, akik szentséges akaratodhoz igazodnak,
nem tesz kárt bennük második halál.

Dicsérjétek s áldjátok az Urat,
s adjatok hálát Neki,
s roppant alázattal szolgáljatok Neki!

Fordította: Dsida Jenő

vitéz Somogyváry Gyula: Assisi

Ahol az Isten poétája
halódva is Urát dicsérte,
a bús kolostor-kamarára
templom vigyáz most, hófehér.

Szikrázó dél. A kapu tárva.
S beles a harsogó tavasz.
Hej, mert tavasz jár Umbriában!
A fákra rózsaszínt havaz,
meg fehér, hamvas felleget.
S hogy fütyörészve lépeget
észak felé, sugárpalástban:
egy pillanatra itt reked
s megáll a templom kapujában.
Benéz.
A fénye bevilágít.
Lábujjon járó emberek…
és halk moraj … látcső… Baedeker…
hívők s fanyar hitetlenek.

A cellaboltban: gyertyafény,
pislogva küzd a vak homállyal.
Valaki ott gubbaszt szegény,
a kép előtt s némán beszél
az öt-sebhelyű poétával.

Fiúcska. Apró kisfiú.
Rongyos cipőben. Öt-hat éves.
Vállán tarisznya. Irka, könyv.
De szeme, arca: tiszta, fényes,
mint egy álruhás angyalé.

Körötte zsong az öt-világrész
s ő meg se látja idebent.
Csak ül s ha néha mégis ránéz
hát úgy pillant e nép felé,
hogy látni rajta: maga van
valahol roppant magasan
s nincs véle senki odafent,
csak ő s a rámosolygó Szent.

S hogy tovaárad és kirajzik
New-York, Páris, Sidney, Bécs,
meglobban bent a kép előtt
a gyertyasor s a csöppnyi mécs.
A kisfiú föláll, fejet hajt,
keresztet vet s megy zajtalan,
csak nézem, nézem:
szép szemében
a boldogoknak fénye van.

szozattovabbacikkhez

Dsida Jenő: Eközben a világ elalszik körülöttünk

Alkonyodik már. Lanyhul a fény és enyhül a hőség.
Fák tövein, mint sűrű gaz ágboga, hajt ki az árnyék,
percek alatt burjánzik, sűrűsödik, tovaterjed,
árad, elönti az erdők lábait, ellepi nyirkos
nyújtózással a völgyet s felfele kúszik a dombon, -
meg-meglendül a szél, pirosan szaladoznak a felhők,
halvány rózsapiros fény reszket a domb tetején még:
édes mérget ivott haldokló elnehezült és
békés teste hűl így ki, a lábtól szív fele, lassan,
arca pirosra hevülten a láztól, szép szeme megtört,
s alkonyi szellőként finoman sóhajtja ki lelkét.
Esteledik már. Sápad a pír. A juhok hazamennek
távol úton kanyarogva, nyakukban a halk pici csengő,
mint eltévedt szűzlány gyermeki hangja, csilingel.
Lent a sötétbe borult város kék tornya felől most
kondul az Angelus édes ezüst zengéssel, aranyló
zsongással. Pihegő madarakra simulnak a lombok.
Lélegző levelekre, gyomokra hűvös suhogással
perceg a harmat. A végtelen, illatos angyali csendben
hallik, amint a csigák finoman súrolódnak a fű közt!

szozattovabbacikkhez

Bódás János: Károli Gáspár

A legnagyobbaké között
kell ragyogni nevednek.
Letűnt már az idő, mikor
papi dölyf, vakság megvetettek,
s kárhozott voltál és eretnek.

Voltak dicső, nagy hőseink,
kik életüket a szabadság
oltárán bátran bemutatták.
Ám a te győztes regimented
könyvek voltak, nagy pergamentek,
füstszínűvé vált fóliások
és egér rágta szentírások.
Kis lúdtoll volt csak fegyvered.
Nem kellett puska, kard, se ló,
így lettél te honfoglaló
s a műved ma is szentség:
ránk hagytad édes anyanyelvünk
gyönyörű tündérkertjét.

Így látlak:
              Hosszú pipaszárral
ülsz a mécsesnél. Könyvek, árkusok
az asztalon. S tollad alól az Úr
szava édes, magyar nyelven buzog,
fény és vigasz rajtad keresztül árad...

Szenci Molnár, (önkéntes kis küldöncöd)
egy fidibusszal meggyújtja pipádat...

Reményik Sándor: Az óriás

A wormsi birodalmi gyűlés 400 éves fordulójára

Lefojtott álmok, lenyűgözött vágyak,
Zöldből szürkébe halványult remény,
Kiábrándulás, te keserű füst:
Oltárok romján imbolyogva szálló,
Gyász, mely hamuban tépi önmagát,
Gyengeség, melyre egy világ zuhant,
Törpék mi mind, akiknek óriások álmát
Álmodni adta Isten:
Jertek ma velem.
Jertek, kapaszkodjunk az óriásba!

Ki hát az óriás?
Az, kinek homlokán
Ijesztőn tündököl a büszke bélyeg:
Ha kell: egy világ ellen, egyedül.
Egyedül. Hallottátok ezt a szót?
Úgy hangzik ez a szó, mint egy sirám.
De úgy is, mint egy diadalkiáltás!

szozattovabbacikkhez

Sántha Károly: Reformáció

Vállat a vállhoz, szív összedobogjon!
Kálvin s Luther így int egyiránt;
Úr Jézus Krisztus, tüzed itt lobogjon,
Te vagy az Út, mutass jó irányt!
Könny áztat mostan minden magyar orcát,
De félre kétség! Lesz Nagy-Magyarország!
Uram, szabad nép nem lesz soha szolga –
„Te benned bíztunk eleitől fogva!”

Nem érheti sem szégyen, sem enyészet
Az ezeréves féltett koronát,
Ha tiszta erkölcs védi s honfiérzet
S magyar magyart testvérként karol át.
Tiprott hazánknak biztos menedéke:
A szikla-hit, a munka és a béke;
Él még az igaz Bíró, hogy segítsen –
Zengjük: „Erős vár nekünk az Isten!”

1925. október.

Névtelen íródeákok: Báthory Gáborról

Báthory Gábornak bátor vala szíve,
Ő rendin kinek volt hasonló ereje
Erdélyben? Nem szóllok – higyjed – hízelkedve:
Igazán volt neki Báthory a neve.

Vala Báthorynak esze is, elhigyjed,
De supplicans dámák csalák meg, így higyjed,
Nem ő kezdte elől, ha mondják, se higyjed –
Urak kötötték rá feleségek, higyjed.

Lőtt volna ő jókkal incomparabilis:
Mind mezőn, mind otthon volt ő probábilis;
Kard lekötve holt meg, mert volt horribilis –
Két gyilkos kéz miá lőn lamentábilis.

Névtelen íródeákok: I Rákóczy Györgyről

Hol van pénzgyűjtéssel híres gazdag gazda?
Ma is sír miattad sok szomszéd barázda.
Kihordád pénzünket Patakra s Munkácsra,
Marada rollád ránk csak rongyunk galléra.

Igaz, jó öreg György, valál jó őrálló,
Haza s nemzet körül nemes talponálló
De potens szomszédod nem vala duráló,
Successió kül is valál praetendáló.

Nem volt haszontalan gyűlt pénzed, fiadnak,
Mert ha kiolvassa azt fia fiadnak,
Azt sugák: megéled holt lelke apjának –
Itt szegék meg inok töltött Bibliádnak.

Istennél szerencséd oly nagy mértékben volt,
Minémü előtted egy princepsben sem volt;
Ki vont két császárral ujjat, hogy meg nem holt?
De rajtad még így is nem lőn sem rés, sem folt.

Harcolál s jól kötél elsőbben szultánnal,
Hasonlót követél a más nagy császárral –
Így bánál te kétszer mind konttyal, kalappal!
S még is jól halál meg szép s csendes regnummal.

Erdős Aurél Gergely honvédvadász, teológusjelölt

Erdős Aurél Gergely Gyöngyösön, Heves megyében született 1830-ban, iparos polgári szülőktől. Az elemi iskolákat s a gimnázium hat osztályát ugyancsak Gyöngyösön végezte. – Mint költészeti osztályt végzett, 1845-ben a legszentebb Üdvözítőről nevezett Szent-Ferenc rendbe felvétetett és a próbaév eltöltése után mindkét bölcsészeti tanfolyamot a szegedi szerzetházban végezvén, 1848-ban a gyöngyösi kolostorba rendeltetett a teológiai tanfolyamra. Itt találta őt a szabadságharc küzdelme.
Herceg Windischgrätz tábornagy hadi tervének főeszméje abban állott, hogy az ország egyszerre minden oldalról támadtassék meg s a betörendő seregek valamennyien Budapest felé közeledjenek, hogy így a magyar hadsereget, mintegy összeszorítva, tönkre tegyék s a nemzetet hódolatra kényszerítsék. E tervének kivitelére mintegy 125–130 ezer ember tétetett mozgásba az ország ellen – minden oldalról. Magyarország éjszaki részein, a morva határszéleken Simunics altábornagy, Sziléziában Frischeisen ezredes, Galíciában Schlick altábornagy, e két utóbbi közt pedig a lutheránus pap-ezredes, Hurbán – a lutheranizmus nagyobb dicsőségére, törtek be Magyarországba. Schlick Galíciából a duklai szoroson tört be hazánkba, mely szoros az illetőknek hanyagsága folytán oly hanyagul volt megerősítve, hogy azon Schlick serege minden nehézség nélkül átjöhetett s december 11-én már szemben állott Kassa és Budamér közt Pulszky Sándor alezredes hiányosan felszerelt seregével. A magyarok vesztesége előrelátható volt.
A kassai vereség után a kormány a felsővidéki hadak élére Mészáros Lázár hadügyminisztert állította, ki legott az összes közelfekvő megyékben elrendelte a népfelkelést.

szozattovabbacikkhez

Dalmady Győző: Honvédsírok az isaszegi temetőben

Szép zöld erdő veszi körül
A honvád sírokat,
Szép zöld erdő gallyai közt
Vidám napfény mulat.

Nem is napfény, tán az örök
Dicsőség sugara, –
Csak káprázva nézhet a szem
A sír hantjaira.

Vörös sipka, fénylő szurony,
Tüzes szemsugarak
Kápráztatják a szemeket, –
Azok csillámlanak.

Régen, régen volt a csata,
De híre most is él,
És a vándor lelke előtt
Minden életre kél.

Még egyszer és újra rohan
A honvéd, a dicső,
Diadaltól visszhangozik
Szerte a hegytető.

Kitűzi ott a lobogót,
Övé a harci tér,
A kiáltás: éljen a hon!
Világ végéig ér.

Eltűntek a hős daliák,
Álom szép képei,
Diadalok hosszú sora
Útjokat jeleli.

De a kiknek kezeiből
Kiesett a szurony,
Itt alusszák álmaikat
Fénnyel homlokukon.

szozattovabbacikkhez

Garay János: Honvéd halála

Ott volt véres csatában,
Küzdött mint senki még,
Kilenc nehéz sebétől
Végre elesék…

A sírásók csodálva
Bámulják tetemét,
Megvizsgálják egyenkint
Kilenc nehéz sebét.

«Ez él!» kiált az egyik,
Mert fölnéz a vitéz –
S azonnal ápolyára
Hajlik mindannyi kéz.

«Légy megnyugodva – mondják –
Derék vitéz valál;
Illő, hogy martalékul
Ne kapjon a halál.

Pajtásid elhullának,
Csatátok elveszett;
De te karunk közt vissza
Kapod az életet.»

«Mit! szól az éledő hős,
S megint megdermedett –
Pajtásim elhullának?
Csatánk is leveszett?

Úgy mért nekem az élet,
Ha ők elestenek…
Ha nem hazám a győztes,
Úgy csak temessetek!»

S kilenc nehéz sebéről
Letépi kötegét –
A sírásók könnyezve
Ássák el tetemét.

1850

Jászay-Horváth Elemér: Vén Kerekes Márton

Öreg a lépte, erőtlen a szava,
Fejét ezüstözte nyolcvankét tél hava.
Szép ifjúságából csak a híre maradt;
Ott küzdött valaha Gábor Áron alatt
Vén Kerekes Márton.

Gábor Áron elhullt, szép ifjúság elmúlt,
Muszka galádságra nagy sötét lepel hullt…
Kardja helyett kasza villogott kezében,
Míg ereje bírta, dolgozgatott szépen
Vén Kerekes Márton.

Egyszer csak megzendül a Kárpátok alja,
Itt vannak a muszkák! – megint csak ezt hallja.
Áldott nagy melegség fűti szíve táját,
Kikeresi régi honvédatilláját
Vén Kerekes Márton.

Dereka kinyúlik, szeme fölhajnallik,
Gyönge szava újra trombitaként hallik.
Csontos, nagy öklébe szorítja kaszáját,
Úgy indul vitézül védeni hazáját
Vén Kerekes Márton.

Mint a halálisten, riasztva világot,
Babonás muszkák közt véres rendet vágott.
Villogó kaszája kozákcsonton csorbul,
Lángoló szívéből meleg vére csordul
Vén Kerekes Mártonnak.

Tenger volt a muszka, agg testét benyelte,
Magyar mennyországba szállott vitéz lelke,
Tudom, jöttére az Isten is örvendett…
Hej, de nagy tisztesség illeti meg kendet,
Vén Kerekes Márton.

Kerecseny János: Az aradi tizenhárom

Döbbenet volt az ország lelke akkor,
Egyetlen sóhaj morajlott tova,
Mint vészes rianás, gáttörő tavaszkor,
Úgy dübörgött Kossuth nagy kora.
Vijjogva szállt a zord halálmadár,
Mint pokolból szabadult szörnyű rém:
Sötétség lett úrrá e szent hazán,
Mert Világosnál kialudott a fény.
Egy jajszó sikoltott a honfiszájon -
Az aradi Tizenhárom!...
 
Az Óriás, ki lelke tűzborával
Tízmillió magyart harci lázba vert,
Lángajkára fagyott utolsó dalával
Már Mars hadisten kebelén pihent...
Nem pergetett már riadót koboz szava,
Elnémultak pacsirták és sasok,
De égre zúgott a holt Petőfi sóhaja,
Mint üllőn csengő, villámló vasok
S végig dörögte a vérszagú világon:
Az aradi Tizenhárom!...
 
Egy szó jajdult csak a meghőkölt világon -
Még a kancsukás cár is felnyögött:
A frank, a belga, német és angol határon
Kegyelmet követelt a Titán-Száműzött.
Döblingbe űzött börtön posztján
Gyilkos tollával a Legnagyobb Magyar,
Mint ketrecbe láncolt fenséges oroszlán,
Ki kétségbeesetten saját húsába mar,
A boltra írta: - mint gyújtó, égi árom:
Az aradi Tizenhárom!...

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf