Nem az a vér a magyar vér,
Mely mi bennünk folydogál,
Olyan lassú, lusta csendes,
Mint akár a tetszhalál;
Hanem az, mely, ha megárad,
Széttépi a gátakat,
Úgy csitul le, hogyha medre,
Partja tiszta, mély, szabad.
Nem az a kedv a magyar kedv,
Amiben élt ősapánk,
Mely lángolt bor tűzétől,
Ellobbant, mint a szalmaláng;
Hanem az, mely, mint a villám...
Ez a föld volt az áldott Kánaán:
A paradicsom kitépett darabja,
Melyet az Isten minékünk adott…?
- Most látjátok-e, kik osztoznak rajta?
Apáink gazdag, kalászos mezője
Nekünk már csak gazt és gyomot nevel?
Szabadság, nagyság, dicsőség virága
Kitépve mind az iszapban hever?
Mi voltunk az az erős, büszke nemzet:
Hatalmas Hadúr kiválasztott népe?
Tőlünk rettegett egész Európa,
Ha kardunk megcsillant a verőfénybe?
Fehér nyoszolyámat,
Virágos portámat
Jaj, de szánom-bánom,
Többé sose látom.
Hull a szemem könnye,
Gyász a magyar földje.
Lesz-e még itt reggel
Rózsás napkeltével?
Lesz-e még itt hajnal?
Jön-e még az angyal
Magyarok álmával,
Zenés harsonával?
Zenés harsonával,
Béke pálmájával:
- Szegény, bús magyarok,
Ím, szabadok vagytok!
Jaj, de nagyon szánom,
Jaj, de nagyon bánom
Virágos portámat,
Fehér nyoszolyámat!
Fehér nyoszolyámat,
Árva violámat,
Én szegény anyámat:
Édes, jó hazámat!
1922
Hallgat az ágyú. A siket világ
Fülébe mégis bujdosó
Panasszal tör, jajong a szó,
Süket fülébe a világnak:
„Igazságot Magyarországnak!”
Az élet hí. Föláll és él az ép.
Dolgozni kezd; de mardosó
Lelkén kopog, kondul a szó,
Szava a véres csonkaságnak:
„Igazságot Magyarországnak!”
Oh, ép élet, hazug, fordítsd felénk
A Káin-arcot; már az ó-
Világ fölött kigyúlt a szó,
Szava a jognak és a vádnak:
„Igazságot Magyarországnak!”
És egyre zeng és nő, fény és vihar:
Tenger fölött is szálldosó,
És két világé lett a szó,
Amellyel a magasba hágnak:
„Igazságot Magyarországnak!”
Magasba! – s már égig nyilall a seb,
Vérrel patakzik itt a szó.
Oh értsétek! – áldást hozó,
Ha ránk is fölsüt a világnak:
„Igazságot Magyarországnak!”
A Pesti Hírlap revíziós dalpályázatának elsőrendű dicséretben és dicséretben részesült pályaműve.
Gondolod, kerül életed útjába
Egyetlen gátló kő is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike,
hidd el, ahol van, ott kell lennie.
De nem azért, hogy visszatartson téged,
s lohassza kedved, merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette,
Hogy te megállj mellette.
Nézd meg a követ, aztán kezdj el
Beszélni róla Isteneddel.
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
Küld ezzel az akadállyal neked.
S ha lelked az Istennel találkozott,
Utadba minden kő áldást hozott.
– Prohászka püspök emlékezetére –
A halál aznap azt súgta neki:
A szószéken ma nem állsz egyedül,
A szószéken ma én állok veled,
És amikor legjobban tündököl,
Elmetszem szavad aranyfonalát.
Ő visszanézett napsugár-szemével
A néma szónok éjsötét szemébe:
Jól van, halál, ma ketten prédikálunk -
De harmadiknak Isten is beszél.
1927. április
Uram! bár néped bizakvó és bátor,
Mért hívtad el Őt, ki csorgatott mézet?
Felhők résén „győzelmes világnézet”
lesüt-e ránk, ha elment triumfátor!...
Ezüst kürtök résén, arany tubák ércén
Ki zengi majd, hogy Krisztus nem halott,
S az alvajáró fáradt magyarok
Elhiszik-e, hogy nyomnak még a mércén?
A szíve tűz volt, gémszárnyú, magyar,
Melengesd Uram, ha most csapzottan fázik,
Öledben vidd el a gyöngyfényű házig.
S ha ráborul a temetős avar,
Ringasd Uram! hisz csak Téged akart,
S követett Bethániától a Golgotáig.
1927
Ne sírj értünk anyánk,
E föld oly porhanyó,
E föld most is hazánk
És benn’ nyugodni jó.
Ölelj, ölelj hát hűszívű hant,
Mind jó fiad, kit itt ölelsz alant.
1810. április 4.
Leveledet, édes Jánosom, Isten küldötte nékem vigasztalásul a csüggedés nehéz órájában. A hiábavaló várakozás kezdett már megfosztani nyugalmamtól. S lám, egy madárka berepült csendes kis szobámba, s egy kedves hír felvillanyozta újból lelkem gondolatait. Mondd meg, kedvesem, miként van ez? A sors megpróbáltatásait megadással tudtam mindenkor viselni, sőt még úgynevezett jó barátainknak bosszantásai sem hoztak ki nyugalmamból.
Ne fájjon ami fájhat
megint megértél egy
gyönyörű reggelt
bár időd kevesebb
derűvel vígasztal
mint ígérték a jósok
viselni kell a hajnalt
az ébredő szégyen
mögött a fényt
Néztél már mélyre?
Karmoktól hemzsegő
zegzugokba, ahol nap mint nap
lelkek haldoklanak?
Ott van a Kánaán.
Gyilkos vágyak otthona.
A halál szerelmi fészke,
ahol újrahal megannyi lélek.
Néztél már mélyre?
Ott vagyok
valahol a romok között.
Kezem kötött
a fejem fölött.
Ott vagyok...
Még lélegzem...
Éveken át éheztem
megannyi hús között,
avas zsírral és vérrel öntözött
tetteid súlya.
Isten oldalán feszítek
karóba húzva.
2009
A Turóc völgyében az Öreg-Fátra egyik erdő borította dombján, Turócszentmártontól délre épült a tatárjárás után, az 1260-as években Blatnica vára. Az alatta elterülő falut s a várdomb lábánál folyó patakot is Blatnicának hívják. A forgalmas utaktól félreesően, főúri védelmi helyül emelték, sok baj nem volt vele. Írások először 1300-ban említik, ekkor Berzeviczy Péter volt a tulajdonosa.
A székely bokáj
Ma már ritka, de mestergerendás székely házak falain még található egy-egy pár.
Régebben nagy szerepe volt a bokájnak, elmaradhatatlan része volt a kelengyének, minél nagyobb számban.
Rendes időben bokáj a falon, az erre a célra készült táltartó alatti fogason függött, de összejöveteleken: lakodalom, keresztelő, tor, kaláka alkalmán lekerült a fogasról, megmosult s borral töltve minden személy elé került egy-egy. Amelyik kiürült, a gazda újra töltötte egy nagyobb bokájból, amely kétkupás is volt, míg a rendes kézbeli csak fertályos (1/4 kupa).
Egyszerű falusi fazekas készítette, kettőt sem egyformán.
A latin nyelvű gestákat, III. Béla király névtelen jegyzőjének műtét, Kézai Simon és Márk barát gestáit az udvar légköréből származtatjuk. Ezek a művek közös forrásból erednek, elsősorban a Szent László korában keletkezett, de elkallódott ős-gestából merítenek, de szerzőik más műveket, okiratokat és följegyzéseket is igénybe vettek, az európai irodalom körében is járatosak voltak, tehát korszerű tudományos igénnyel dolgoztak. Gestaíróink a francia gesták tanítványai, műveik teljesen elütnek a német krónikák szellemétől. A korai Árpádok idejében a párizsi egyetem volt az európai keresztény művelődés középpontja, s a magyar papok sűrűn megfordultak falai között. A magyar s a latin szellem tehát csakhamar a honfoglalás után élénk szellemi kapcsolatba került, és ez a kapcsolat mindmáig ép s virágzó maradt.
A Mollináry-bakák Kossuth-kegyelete
A »Budapest« múltjából, abból az időből, amikor politikai rovatvezetője voltam a lapnak, Legkedvesebben emlékszem vissza azokra a napokra, amelyeken a közeli Károly-kaszárnyából a »Budapest« szerkesztőségébe tódultak – bakák.
A »Budapest« háza előtti kis tér benne van a főváros katonai megszállásának tervezetében, s a szerkesztőség ablakai előtt nem egyszer táborozott – például a véderővita tüntetései alatt – gúlákba rakott fegyverekkel a katonaság.
1892-ben azonban nem néztük ellenséges szemmel a »Budapest« házába rajszerűen betóduló katonákat.
A Martinovics-összeesküvésben való részvétel miatt valószínűleg öngyilkosságba hajszolt Kármán Józsefnek, a Fanni hagyományai című szentimentális kisregény írójának szerelméről tanúskodik a bécsi Markovich grófnéval váltott levelezése.
Bécsújhely, 1789. március 27.
Leveledet magam vettem ma által postánál; a legnagyobb figyelemmel és érzékenységgel olvastam el. Köszönöm egyenes szívű nyilatkozatodat Hidd el, hogy én is nyíltszívűséggel és jó szándékkal vagyok irántad.
Ha már nem tisztáznak a görcseim,
s épülnék bár, csak fekszem összetörve itt,
s nem ismerem meg többé a hangom,
ahogy majd érzem akkor…
akkor jössz majd te, és az út porából,
ahová vetetett,
felöleled az arcomat.
Az lesz a valóság, ami magába fogad,
kívül szerelmeden…
kívül szerelmeden, mily oly konok,
hogy elkeveredni sem engedi a porral, porom,
s mozdulataid, a halálra is féltékenyek,
úgy helyeznek a maguk más világába át,
hogy röptetik, ami földet fogott, tovább,
magasságokon és mélységeken keresztül.
Zendülj meg lélek, most, most zendülj meg újra!
Kripták pattannak szét s mennyboltba markol
a csillagsebző fák könyörgő ujja,
a Föld vajúdott s szenvedést szült alkonyatkor,
torz hullák víg, élőkfeletti torra gyűlnek,
lélek! csodás harang! most, most zendülj meg!
Ne félj, te, népek vérző üldözöttje!
Támaszd meg férfi rozzant fészkedet!
Bús magyar asszony bánatos szülöttje
Ne félj, majd jut még lágy kenyér neked!
El ne csüggedj ifjú, kihez éjről-éjre
Szörnyű céltalanság kísérteti járnak:
Tudd, mindnyájunk kínja Trianonnak vétke,
Milliók keservét kiáltsad fel az égre:
Igazságot Magyarországnak!
S te idegen, ki túl e torz határon
Ekéd vasával a földünkbe vágsz, –
Felelj, nem félsz-e nyári éjszakákon,
Mikor megzizzen a magyar kalász?
Amikor a földből gyászos dübörgéssel
Jönnek a meggyilkolt, koldus magyar árnyak,
Átkot, imát, bosszút sikongva a széllel,
S óriássá zengi szavukat az éjjel:
Igazságot Magyarországnak!
Most már aztán csehek lesztek kutyák
és még nagyobb úr lesz a kancsuka.
A gőgös, keshedt, vén turulmadár
nem száll már többet e rögre soha.
A föld húsa, mit ekétek kifordít,
Arany-Prágának ont majd gabonát
s csehek lesztek vagy megfeszültök, kutyák!
Hallod-e székely? Európa ítélt.
Hívhatod már a poklot és eget!
Holnap a pópa oláh Miatyánkra
bottal tanítja hetyke kölykedet.
Hajlongó szolga lesz az unokád már
s oláh fejfával borít majd a hant
s kitépjük a szíved, ha magyar, bitang!
Szob: gyermekemlék... rózsás nyári reggel...
Hajóraszállás: boldog izgalom;
A Duna képe, parti zöld hegyekkel,
Út Budapestre napfényes habon.
Szob: húszéves szív... szép apácazárda...
Valaki ott most német szót tanul;
Óh, mikor látlak, kedvesem, te drága?
S felelsz-e majd, ha kérdlek - magyarul?
Szob: Ipoly hídja, trianoni járom,
Égő gyalázat, százszor átkozott -
Végállomás egy bús országhatáron,
Szégyenkő, rajta egy szó, kurta: Szob...
1925
„Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. Most, ezen a furcsa nyáron, mely úgy hat rám, mint borzongó, kényelmetlen ébredés egy tarka és bolondos álom után, először válik tudatossá bennem, hogy egész életemben kerültem ezt a szót… íme, erőlködöm és nem tudom kimondani most se, különös szemérem fog el, nem tudom legyőzni; pedig nem volnék éppen zárdaszűz, se vénkisasszony – nevén szoktam nevezni, nemcsak a gyermeket, de ama boldog és áldott bölcsőt is, ahonnan származik. Megpróbálom megmondani, mi az, amit érzek, akkor talán nem kell kimondani; ugye?
Különben ha nem értenéd dadogásomat, útbaigazíthatlak.
Egy zászlót vittek fegyvertelenül,
Komolyan, búsan –
És énekeltek rendületlenül.
És jött a sortűz és jött a puskatus,
Villant a szurony éle
És hullt vér, a drága honfi vér
Az utca holt kövére.
A zászlót megragadták vad kezek.
Azután csend lőn, temetői csend,
Csak az órán a homokszem pereg.
A tépett zászló szent foszlányait
Ha vihar volnék, most ragadnám innen,
S ó, be jól esnék zúgva, bőgve vinnem,
Nyargalnék velök a négy égi tájnak;
Mint terhes fölleget
Vinném, amelyből villámok cikáznak;
Őszi rózsák hervadoztak,
Hullott a fák lombja…
Akkor borult sötét gyászba
A magyarság boltja.
Harangzúgás nem hallatszott,
Sírgödör nem látszott…
Mégis akkor tették sírba
Nagy-Magyarországot!
Őszi rózsák elhervadtak,
Lehullott a fák lomja…
Derül-e még szebb jövő a
Tépett magyar honra?
Azt zúgja a Tisza-Duna,
Bércek azt harsogják:
Lesz még tavasz, lesz még ünnep!
Lesz még Magyarország!
1922
A szemeinkbe néha könny gyűl
Ha egy hír jön odafentrűl
Egy-egy fájó üzenet –
Jó szüléknek, tanároknak
Most de sok gondot okoznak
A szepesi gyerekek.
Az öregek? Csöndben ülnek
Titkon álmokért hevülnek –
Tehetnek-e egyebet?
Bezzeg annál hangosabbak
Hetykébbek, furfangosabbak
A szepesi gyerekek.
Állhat ottan a cseh várta
Nemzeti színű kokárda
Lángol kis szívük felett
Így sétálnak utca hosszat
Én Istenem, ilyen rosszak
A szepesi gyerekek.
Zúgnak a harangok keseregve, sírva
A legelső cigányprímást most teszik a sírba.
Koporsóját aki látja, ejt rá egy-két könnyet…
Szegény, szegény cigánylegény, nem muzsikálsz többet.
Hej, pedig de sokszor sírtunk a nótádon!
Be sokszor megvigasztaltál, az Isten megáldjon!
S lelked addig csókolgatta a sok fájó dallam,
Amíg gyönge, beteg szíved elégett a dalban.
Nagy úr lettél! Most már néked muzsikálnak.
Gyászfátyolos hegedűkből síró dalok szállnak.
Száz szál cigány a nótádat szomorú cifrázza…
Jaj, hát hogyha meghallanád s fölélednél rája!
Fölélednél rája, hegedűdhöz kapnál!
Meghidegült ujjaiddal a húrokra csapnál
S ahány nóta van még benne mind elhúznád sorba,
Hogy a föld is felkacagna, az ég meg zokogna!
A felsővidéki görögkatolikus, vagy közönségesen úgy nevezett „orosz papokat” hazafiatlanságról szeretik vádolni s arról, hogy inkább húznak a nagy Oroszország, mint saját magyar hazájuk felé. Hogy mennyire alaptalan e vád, fényesen igazolja a számos példa a könyvben és igazolja Fodor is, ki mint harmadéves kispap az ungvári szemináriumból önként lépett az Ormay vadászcsapatba.
Honszerelmét kiomló piros vérével pecsételte meg. Ott nyugszik ő is, mint a hazaszeretet áldozata, valamelyik véres csatatér közös sírjában – valószínűleg Somos és Lemesány közt Sáros megyében – a „névtelen hősök” közt. Róla csakugyan el lehet mondani, hogy „névtelen nős”, mert még teljes nevét sem sikerült kikutatnunk. Talán lesznek jó lelkek, igaz hazafiak, kik e könyv olvasása után, pótlni fogják a hiányzó életrajzi adatokat.
Csendes, édes nyugalomban szenderegjen a hazája szent szabadságáért elvérzett hős paphonvéd!
Hívatlanul is megjösz minden évben,
Szép márczius, bilincs-oldó tavasz!
De azt a régi márcziust nem érzem;
A naptár mond csak annak; nem vagy az;
A hit kidőlt, a szívnek semmi lángja;
Fásultan él a kor s eszméletlenül,
Múlton mereng a költő és dalába
Villám s haragvó mélabú vegyül.
Megalkuvás iránya most a kornak;
Ábrándnál egy kis állás többet ér,
Egy zsíros konczért százan marakodnak,
Hogy egynek jusson mentül több kenyér.
Az igazságot, elvet megtagadják,
S ki értük harczra kelne, nincs olyan,
Csak szóvirág ma a magyar szabadság
S az érte hősen ontott vérfolyam.
Márciusi szél lengedez,
Rengeti az ágat,
Felcsókolja álmukból az
Alvó rózsafákat;
Végig suhan hegyen-völgyön,
Tavasz jár nyomába,
Bokor alól kinevet az
Erdők ibolyája.
Márciusi szél lengedez
Enyhe napsugárban,
Homlokomat legyintgeti,
Simogatja lágyan.
Végig suhan a szívemen,
Dal kél a nyomába,
A te dalod, te szabadság
Dalos pacsirtája!
Szolgaságunk idejében
Minden ember csak beszélt,
Mi valánk a legelsők, kik
Tenni mertünk a honért!
Mi emeltük föl először
A cselekvés zászlaját,
Mi riasztók föl zajunkkal
Nagy álmából a hazát!
A földet, mely koporsó volt
S benn egy nemzet a halott,
Megillettük, és tizennégy
Milljom szív földobogott.
Egy szóvá s egy érzelemmé
Olvadt össze a haza,
Az érzelem "lelkesűlés",
A szó "szabadság" vala.
