Emlékezet

Ön itt van: Kezdőlap

Emlékezet

Dr. Mericzay János (világi lelkész)

A magyar szabadságharc egész lefolyásában és küzdelmeiben oly dicsőségteljes fegyverténye vala a magyar nemzetnek, minőt Európa népei nem mutathatnak fel. Az összes nemezt bámulatos lelkesedése, a hadvezérek s az összes hadseregek csodával határos bátorsága, vitézsége, a kis erővel óriási hatalom ellenében vívott számtalan fényes diadal, a tűrés, kitar4tás, szóval a szabadságharc egész lefolyása a magyar nemzet vitézségének és nevének fényes babért és örök dicsőséget szerzett a művelt világ előtt.
És csak mélyen sajnálni lehet, hogy a magyar szabadságharc dicsfényét egyes fekete pontok kissé elhomályosítják. És még inkább sajnálandó

Bárd Oszkár: Turin, 1888. XII. ?

Strindbergtől jött levele aznap,
a baráttól, kit sosem látott
s akivel együtt tán lehetne
megváltani e rongy világot.
A feje néhány napja fájt már,
zajgott a tan, a bús, kevély;
a hatalom a szent talapzat,
vele az ember mért nem él?
Kinél lakott, az újságárus,
tanácsára sétálni ment el
s valóban, nagyon jólesett a napfény:
egy lett szíve a firmamenttel.
…A föld, igen, az Erő skatulyája

Babits Mihály: Csonka Magyarország

Bár lenne a hangom tiszta és éles, mit intő csengőké! A tiétek zavaros, mint mocsarak habja! ti leborultatok az Ércbálvány előtt! döntsön az erőszak!
s döntött az Erőszak…
mi jogotok beszélni többé?
Nekem van rá jogom!
ti elhánytátok a Kiáltást: mind bolond a fegyverét! nem kiálthattok már:
én elkiálthatom:
Óh Igazság, te egyetlen kiáltás! egyetlen fegyver! Jerikó trombitája! szólj!

Balogh István: Tépelődés

Viharos felhőkkel fellegzik bús egünk.
Győző ellen tépdes, - jaj mostan minekünk!
Győzelmi koszorúnk sárba van taposva,
Hősi vitézségünk vergődik a porba:
Irgalmas Istenünk tekints bús sorsunkra!

Háromszínű zászlónk véres ronggyá mállott
Testvérviszály öli, gyilkolja hazánkat.
Nagy keserűségünk tehetetlensége
Öntestünkbe vágott, hogy véresre tépje:
Isten, gyújts világot a nagy sötétségbe!

Hadakat vezető hős turul madarunk
Eltűnt szemünk elől s olyan árvák vagyunk!
Keselyűk vijjognak gyászos préda felett

Reményik Sándor: Vándorló város

Ez a város most vándorol,
Földje folyvást remeg,
Vonulnak utcahosszat benn
Szomorú szekerek.

Nehéz, megrakott szekerek
Utcahosszat vonulnak…
Az égen hullnak csillagok,
Napok bealkonyulnak.

Ki erre költözik, ki arra,
Más utca szélire,
Ki csak a szomszéd faluba,
Ki – világ végire.

Konrád Jenő: Magyarok vagyunk

A szemünkben: ősi tűz lobog.
Arcunk: nyugodt, büszke és komor.
Ajkunk: néma, összevont, konok.
Tekintetünk egy mondatba forr:
Magyarok vagyunk.

Nekünk örök eszmény a Haza.
Vihartépett lelkünk jobb fele.
A mennydörgő ágyúk szózata
S a kalászsusogás: magyar zene…
Magyarok vagyunk…

Minket nem csábít szennyes arany,
Mi nem születtünk kalmárlelkűnek…
De szenvedéseinknek kincse van:
Régi, kristálytiszta becsület!
Magyarok vagyunk!...

Dr. Palasovszky Béla: A magyar igazság Himnusza

Isten, ki fenn az égben látod,
Mivé lett szegény magyar néped,
Bocsássad felénk napvilágod,
Hadd lássunk fényességben Téged!
A mi helyünk a nap alatt van,
Nem sötétségén síri gyásznak, –
Éggé kiáltjuk szakadatlan:
– Igazságot Magyarországnak!

Szedett-vedett népek prédája
Lett a mi szép országunk földje,
A testvéreink rabigába’
Élnek sínylődve, meggyötörve.
Ne hagyd, Urunk, szent magyar Isten,
Hogy néped elveszítse bánat,
De add erődet, hogy segítsen
– Igazságot Magyarországnak!

Moravek Endre: Emlékezés Ölvedi Lászlóra

Ez a kis írás nem esztétikai méltatást akar adni, – azt elvégezte és elvégzi az irodalomtörténet, – csupán egy pár vonást szeretnék szolgáltatni Ölvedi László emberi portréjához. Mert Ölvedi László nemcsak poétának volt kiváló; embernek is egész volt, kemény fából faragott, egyenes, jellemes, megbízható egyéniség és amellett szeretetreméltó és hűséges jóbarát.
Nem voltunk gyermekkori pajtások, még csak iskolatársak sem: a véletlen egyetemi éveink alatt dobott össze bennünket. Mindketten tagjai voltunk a pesti Eötvös Collegiumnak, ahol a kiválóbb tanárjelölteket gyűjtik össze. Jómagam s Ölvedi Laci földije, az azóta szintén elköltözött szegény Pleidell Ambrus, történész gárdánk egyik legsokatígérőbb fiatalja már „öreg” kollegisták

Ölvedi László: Északra tartok

Északra tartok, ahol deres,
Metsző viharok járnak,
S éjféli napba néz a népe
A koronátlan viking királynak.

Északra tartok, hol Freya vár
A dermedt szívű álmodókra,
S egyszer talán előmbe lép
Ibsen örök szerelme: Nóra.

Északra tartok, rózsát szedni
Szürke ködös, naptalan tájon.
Hullott virágot úgy keresni,
Hogy a lelkem is belefájjon.

Jégvirágon tündöklik a tűz,
Hideg ajkak szent Elmo lángja,
S észak felől a sarki fény
Bepiroslik az éjszakába.

Ölvedi László: Könyörgés

Ma hozzád esdek én:
Alázatos tétova-halkan
Imádságot mond némult ajkam.
Szívemnek titkos, bíbor rejtekén
Átvonaglik száz régi dallam:
Keserves, cudar, csuda múltunk
Tömjénfüstös litániája,
Hol henye gőggel mit se tanultunk,
De csárdás, borgőzös éjszakára
Tántorogva mámorba fúltunk.
De jó most járni Koponyák-hegyén,
Latrok kezébe hullani de jó.
Régi duhaj, kocsmázó legény
Ocsúdik egy új ma reggelén.
Agya kábult, álma szétfolyó

Ölvedi László: Polyhymnia

Köszöntelek
a dalnak áradó szavával,
amelynek szűkre vert korlátait
szétfeszíti a rohanó érzelem,
az eleddig lefojtott szűz erők
kirobbanó, gátat szakító fergetege.
Nem hallod-e,
hogy zúg a torlódó sorok között,
ablakodon süvöltözve hogyan kopogtat
a férfisors pusztító nemeréje?

Köszöntelek.
A magányosság szikkadó pusztaságain,
az epedett forrás tükrében,
vadvirágban, a hajnali harmat gyöngyeiben,
a délibábban: téged látlak.

Ölvedi László: Sebestyén diák

,Nyergeltess paripát Sebestyén deákom.’
„Nem mehetek veled, jó uram, de bánom.”

,Királyné hív, törjek németre hadammal;’
„Hej, ha ott lehetnék bíztató szavammal!”

,Német is, török is, pogány mind a kettő –’
„Veretlen ne hagyja őket a Teremtő!”

,Sebestyén deákom, bízom én tebenned…’
„Kipöngetem kobzon hősi harcba mented’.”

,Két kicsi magzatom a széltül is ójad.’
„Megtanítom őket álmodni terólad.’

,Diákra, görögre, betűt vetni szépen…’
„Úgy lesz, amint mondod, hitemmel ígérem.”

Krassó György: Májusi hajnal

Gyűjtő, Kisfogház. Halk kopácsolás.
Rácsot, vak ablakot tavasz legyint,
„Az udvaron akasztás lesz megint.
Folyik tovább, pajtás, a gyilkolás.”

„Gyújts rá, barátom!” Mély szelíd harang
kong messziről „Egy hét és nyolc kötél.
Ki megy ma – Angyal, Kósa, Szente, Szél?”
Egy zárka nyílik s felsüvít a hang:

„Fiúk… Hazánkért… Isten veletek…
Erdősi búcsúzik most tőletek.”
Valaki sír. Lépések. Lánc kocog.

Kinn: „Éljen a szabadság… Gyilkosok…”
Aztán csönd. Társam így szól: „Már nem él.”
S kezemben ég a cigaretta még.

1958. május 10.

Gaál Áron: Brüsszeli levél

Csillagasszonyom, ringó fényjelem
ajkad óbor ízét tovább álmodom
neved betűit ábécébe szedve,
de kétségbeesetten is hiába
kapaszkodom a testmeleg sötétbe,
amit a hajnal éles fénye felszakít,
mert kijózanítóan komoly ez az óra,
már-már formát öltenek tőle a sorok,
amíg leperegnek lassan a szemcsék
a magammal hozott homokórán
a kivett hotelszoba olcsó reggelén,
a csipkeverők öreg műhelye fölött,
pedig csak palackposta, amit itt írok,
hogy fogadjon magába, ha visszatér
a dagállyal Dower sziklái felől az éj,
palackposta, ami, ha el is jut hozzád,
késő lesz és hiábavaló kibontanod
csillagasszonyom, Ulysses nem tér meg
hozzád távoli házába, haza.

Brüsszel

Gaál Áron: Reggeli szél

Szombat reggel van. A város üres
az Eifel torony árva özvegyasszony
a Notre Dame előtti esti csődület
soknyelvű ifjúsága most ágyban forog

Süket csönd ül a Tullieriákban
a szerelmes éjtől még síkos padokon
a Szajnában ázik a hidak lába
„ahova a kis autó hozott”

A Vendome oszlop fogpiszkáló csupán
ami, mint ínybe, kapar az égbe
a mellforma kupolák pedig sután
szégyellik aranyukat a Napba nézve

A viharzó fényben vörös sörényed rázza
hajadat borzolja reggeli szél
a Hausman boulvard fürdik a nyárban
ahogy tegnap a szemed, ma betört a kék.

Párizs

Gaál Áron: Párizsban piac végén

Piac vége volt és a néger
az avvocadót már ingyen adta
és biciklivázak lógtak láncvégen
már régen se kerék, se nyereg
és ami fehér volt fekete lett
idegen tájak égtek minden arcban
és rám köszönt váratlanul egy román
meghallva magyar beszédem
és úgy ölelt magához, mintha komám
volna és én elcsodálkoztam…
és két nép között egy piactéren
megtörtént nyomban a kiegyezés.

Párizs

Gaál Áron: Száztizenhat

az a tölgyfaasztal
azok a pókhálók
az a betört ablaküveg
és mi heten – apostolok
vagy összeesküvők –
hűen a hithez ami az egymásra találásban
vallja megint embernek magát
ültünk s ki bort ivott ki vezet ki snapszot
és szerb szót magyarra magyar szót szerbre
építettük a tornyot
a bábeli zárzavarban
ahol szőke sörény hullt sötétlő arcra
és mi építettük a tornyot
mert értettük azt ami túl van szón
túl van csöndön
túl van háborúkon és temetőkön
túl van a földön
valahol a késő őszi ég csillagragyogásába
temetve távol
távol s mégis kitapinthatóan közel
mikor a távozáskor
sorra öleltük egymást
a tölgyfaasztal
a pókhálók
a betört ablaküveg
háromszögében

Zrenjanin, 2003. november 19. Nagybecskerek

Gaál Áron: Vízen a város

A sziklák, a tenger, s persze az öböl
a monarchia épületei –
A kimosott szennytől átláthatatlan
az amúgy kék és híres Adria
A városháza mögött hegyen az erőd
falait befutotta repkény
A móló vascölöpein ülve
mintha a pesti Közraktár utca
dunai sirályaival együtt keresném
a Gellérthegyet a Várat,
mondataimat, ami ott voltam
A vizet fürkészem, a vízen a várost
egyik sem enyém, szeretője sem
lehetek házai belsejének
hátsólépcsőnek, mosókonyhának, gangnak
Résnyire másnak nyitják meg, sóhajtva
kapuikat, udvaraik sokszögletét.

Istria

Mihályi Molnár László: I.M. Dinnyés József

Elment a dalnok,
már nem zenél,
az elárvult lantok
serege szárnyra kél,
felszáll az égbe,
a felhőkön túl,
angyalok kísérik dalolva,
magyarul.
Forgószél támad, és felkavar:
magától szólal meg bent a dal.

Ungár Anna levele – Székely Józsefnek

A XIX. század eleji híres erdélyi színésznő férjének – pályatárának – küldött szerelmes üzenetet. Ungár Anna (1790–1862) szerepkörét érdemes megemlíteni: Júlia, Desdemona, Ophélia, Stuart Mária, Lujza (Ármány és szerelem).

1818. március 19.

Tavaszkezdet – amely engem mintegy édesen késztet, hogy gyermekem atyjának számos József-napot, férjemnek megelégedést az Úr Istentől kérjek.

Élj lelkem sokáig, ezt óhajtja feleséged

Ungár Anna

A „Budapest” újság történetei a.d.1907. [ XI. A vármegyékről]

Hajdanta a magyar közélet nevelő iskolái voltak a magyar vármegyék. Zala zöldasztal szülte Deákot, Zemplén Kossuthot, Kazinczyt, Andrássyt, Szilágy: Wesselényit, Borsod: Pálóczy Horváth Lászlót, Szemerét és a többieket, kiknek neve egy-egy kiszakított darab hazánk történetéből
A megyei intézmény szabadságán és épségén nyugodott mindig a magyar alkotmány. És ez a kölcsönhatás egészen természetes. Mert azok, akiknek erejét a vármegyék küzdelmei acélosították meg és akiknek lelki világát betöltötte az a tiszta hazafias szellem, amely ez öreg házakban kiolthatlanul égett, lassanként kinőttek a szűk municipális keretből és az ország vezérei lettek. Az ország vezérei és egyben a magyar alkotmány rendíthetlen támaszai.

Gunda Béla: A gyűjtögető gazdálkodás emlékei egy Gerecse hegységi tót faluban

1936. őszén a Vértes és Gerecse hegységben gyűjtöttem. Megfordultam Tardos tót faluban is, ahol a gyűjtögető gazdálkodásról a következő adatokat jegyeztem fel:

A környező erdőkben nagyban szedik a gombát (hribi). A következő fajokat ismerik: dubak, sinak, hrabak, majoki, baronie, hlavački, karátka, hondíd,, paraplêti, plavki (plauki), vaclavka, pesterec. Az utóbbit főleg levesnek főzik. A többi fajtákat vöröshagymás zsírba teszik, megpárolják, s tojást ütnek rá, megsütik. Ha van, töpörtyűt is tesznek rá. Ugyanígy készítik el a fiatal tapló gombát (Formes-faj) is, de ezt előbb vízben kifőzik, mert nagyon kemény. A gombát deszkára rakva napon megszárítják s télire el is teszik.

Kárpát-medencei keresztkötődések II.

Major Zoltán: Trianon és re - víziója
Hatalmi politika és nemzetközi jog feloldhatatlan ellentétéről (1920–1940)

„A revízió távolban fénylő csillag, amely felé ma
minden magyar arca bizakodva fordul, s amely,
törhetetlen hitünk szerint, éppen úgy mutatja a
feltámadáshoz vezető utat, mint ahogy a keleti
bölcseket is elvezette annak idején Betlehembe.
De miként földön való jártunkban reményeink csillaga,
mely felé törünk, csak a legfőbb irányt mutatja és
ügyességünkön, képességeinken múlik, megtaláljuk-e
a járható utat, avagy eleinte töretlen, fölös időt és
energiát pazarló mellékösvényen kell bukdácsolnunk
a végső cél, a revízió felé, egyetemes érdek, hogy a
lehetőség szerint és közös erővel elhárítsuk azokat az
akadályokat, amelyek bennünket a járható úttól eltávolítanak.”

(Radisics Elemér)

Várregék és mesés várromok XIV.

Gömör és Kis-Hont - Vármegye - 72 Vármegye Gömör vára a Sajó völgye fölött eredetileg – a bronzkorban – kis földvárnak épült. A magyar honfoglalás idejében, 896-ban, már állott, s ez idő tájt kapta nevét egy nemzetségfőről, akit türk, kabar szóval Kumurnak vagy Kümürnek hívtak; ez a név fekete szenet jelent, mágikus erejű név volt. Gömör várát István király 1000 körül egy vármegye, királyi várbirtok, várispánság központjává tette, s a megyét a várról nevezték el Gömör vármegyének. A középkorban – egészen addig, amíg Pelsőc nem lett a megyeszékhely – Gömör maradt meg megyeszékhelynek, várossá fejlődött.

23. Zsoltár – AZ ÚR A PÁSZTOROM

1 Az Úr a pásztorom,
és nem hiányzik semmi

2 mert zöldellő mezőn hagy elpihenni.
Csendes vizek mellé vezet,
hogy felüdítse lelkemet,

3 s neve kedvéért
az igazság ösvényein vezérel engemet.

4 Ha járok halálos sötétben,
veszély nem rémít, mert velem vagy ott

Petőfi Sándor: Szeretsz tehát…

Szeretsz tehát, kedves szép angyalom?
Szeretsz valóban, én nem álmodom!
De mért hagyád a végső pillanatnak:
Megfejtését e drága szent titoknak?

Egy pillanat hozá meg üdvemet
És elválási gyötrelmeimet;
Ugy jártam, mint ki palotát építtet,
S midőn fölépül, számkiűzik őtet.

Sovár szivemre föl nem tűzhetéd
Az ölelésnek tündér gyűrüjét;
Nem szakíthattam ajkad szép bokrárul
Egy csókvirágot édes útitársul.

Petőfi Sándor: A hóhér kötele I.

Végtelen magas a te lakásod, oh, isten!
Huszonhat esztendeig röpült imádságom, míg hozzád jutott.
De eljutott hozzád.
És te meghallgattad, meghallgattad!
Amily forró volt imádságom, oly forró most köszönetem.
Köszönöm, köszönöm!
Számot vetettem az élettel. Nincs több dolgom a földön. Jólesnék meghalnom; de nem terhellek több könyörgéssel, én istenem! hiszen legnagyobb kívánságomat kegyelmes voltál teljesíteni... ha fenn van a nap, minek volnának akkor a csillagok?
Semmit nem kérek tőled többé, teremtőm, megelégszem eddigi jóságoddal.
Jó vagy te, jó.

Sajó Sándor: Petőfi ellen

Zordon Kárpátok, fenyves, rengeteg.
Tán csodálod, – mint csak mit neked!

Nem ott születtél: bölcsőd és hazád
Ez a nagy alföld, tenger-rónaság.

Óh, jó Petőfi! nagy poéta vagy,
De földed nem szebb, tán csak gazdagabb.

Fúvon hát én is büszke énekem:
Síkságod, nyájad, mint csak mit nekem!

Utat se lelve, bolygó utamon
Kevés az árnyék, több az unalom.

Egyhangú minden, minden oly lapos,
Az ember port nyel vagy sarat tapos.

Egyszóval mondva: akármi legyek,
De sokkal szebbek ott fönn a hegyek!

Kalicza Ferenc: Juliána neve napjára

A nyájas tájékok lakosit serkentem
Gyenge lantommal víg nótára intem
Mert látom Vénust is bokrétát kötözni
Juliannát mostan körül eredezni
Ki jutott nevének kívánt estvejére
Áldozott az Úrnak, ki vigyáz éltére
A Nimfák, Grátziák kiterjedt karokkal
Ölelik Flórát is sok szép virágokkal
Kívánom, hogy neved az egek Uránál
Nevezetes légyen, virágok Flóránál
Bársonyos hajnalod gyász szín ne borítsa
Fellegeit az Úr gyengén elhárítsa
Ortzádnak rósáit bánat ne hervassza
Rád az élet Ura áldását árassza
Ha pedig a Párkák éltednek fonalát
Elvágják és homály borítja hajnalát
Vigyen fel Jézusod az egek egébe
A ditső angyalok kis seregébe.