Tiszteld a gyermeket, ki tudná előre
Melyikből mi válik, mi lesz a jövőbe’.
Hány egyforma gyermek játszott hajdanában
Názáreth mezőin, Názéreth porában!?
- Tiszteld a gyermeket!
Tiszteld a gyermeket, ki tudja miféle
Csodálatos hajnal szunnyad a szívébe?
Lelke mozzanását ma még alig látod,
S egykor fénnyel szórja tán be a világot!
- Tiszteld a gyermeket!
Tiszteld a gyermeket, zárt levél a lelke,
Csak az Isten tudja, mi van írva benne.
Mikor a meglett férfikort elérte,
farizeusok vitája helyett
csak csendet kívánt, megfáradt ölébe
néhány madárként búvó kisdedet.
Óvó kezét fürtös fejükre tette,
napszítta, néma halászok között
vacsora füstje szállt s a naplemente
bíborszín hidat vert a tó fölött.
A föld ízével fűszerezve áradt
testében szét az egyszerű titok:
Isten országa itt nő a családnak
békés ölén, hol gyermekraj csipog.
Gyászba borult szívvel siettünk ma
Urunk, Te szentséges hajlékodba,
Ide vonz szívünk,
Amikor a múltra emlékezünk.
Megjelennek előttünk hőseink:
Hazáért halt gyermekink, férjeink,
S az édesapák,
Kik dicsőségnek álmát alusszák.
Mi pedig reménytelen lélekkel
Küzködünk nemzeti életünkkel.
Koldusok lettünk,
Lehanyatlott régi dicsőségünk
Én nem ünneplem őt, én gyászolom
Fekete posztós dob nélkül, magamban,
De milliók nevében, akik élnek
És föltámadnak majd egy szép napon
A sírból, mit ma országnak neveznek.
Én nem ünneplem őt, én átkozom
Vezéreit, kik vérmezőre vitték
Fiatal testét, ifjú álmait,
Szabad jövőjét, boldog büszkeségét
Idegen célért, idegen pokolba.
Föl tudnám én is öltöztetni
Szép rím- s mértékbe versemet,
Amint illő meglátogatni
A társasági termeket.
De eszméim nem henye ifjak,
Kik élnek, hogy mulassanak,
Hogy felfürtözve, kesztyűs kézzel
Látogatóba járjanak.
Nem cseng a kard, nem dörg az ágyú,
A rozsda-álom lepte meg;
De tart a harc... a kard s az ágyú
Helyett most eszmék küzdenek.
Eléneklem Kont vitézt,
A hőset, a keményt,
Harminc nemes bajtársival,
Szívem sugalltaként.
Elmondtam, hogy szabad halált
Haltak mint honfiak,
S haláluk szép volt és dicső,
Mert elvért haltanak.
Miért ne mondjam őt is el,
A hű fegyvernököt?
A harminckettedik nemest,
Ki együtt halt velök.
az Palkó nótájára
1
Óh, te csalárd világ, nyughatatlan elme,
Forgandó szerelem, változó szerencse,
Mire most szívembe
Új gyötrelmet hozál eszem vesztésére?
2
Éngem most kétfelől hiteget két dolog,
Szerelem, bosszúság most bennem fegyvert fog,
Egymás ellen forog,
Kitől szívem, mint nád, ide-s-tova inog.
1
Vajha én tüzemnek nagy tűrhetetlen volta,
Ki titkon énbennem életemet fogyatja,
Olyan természető volna, mint egyéb tűz,
dolgom mind helyin volna.
2
Mert egyéb tűz nemcsak önnen magát emészti,
Hanem mindent, amit szene gyújt, elégeti,
Amit lángja elér, szinte úgy, mint magát,
úgyan hamuvá tészi.
Kétségtől rettegve, bánat közt nyugtalan
Sírok, de könnyemet ontom hasztalan.
Erdőn, bércen, völgyön bujdoklom untalan,
Segédkart s hajlékot nem lél boldogtalan.
Szélvész mérge tépi lengő vitorládat,
Bocsásd le, hű remény, biztos áncorádat.
S habok közt nyugtatván roncsolt hajócskádat,
Fordítsd mosolygva rám még egyszer orcádat!
Szűz Máriáról címzett Szent Ferenc-rendi áldozár született 1798-ik évben Rumban, Vas megyében. A szabadságharc kezdetekor Székesfehérvárott lakott, mint nevelő.
Mint jeles lövő, megyeszerte ösmeretes vala. A horvátokat igen gyűlölte a fehérvári nép, mert tömérdek kárt okoztak, különösen a szőlőhegyekben, a pincékben, hol csapra verték a hordókat, mit meg nem tudtak inni, a hordók fenekeit bevervén, kifolyatták. – Igaz, sok horvát eltűnt a szőlőkben – örökre; máig is titok, hogyan, kik által?
Egy szabad még: a sóhajtás,
Szomorú sor, ugye pajtás?
Régi zászlónk rongyos, sáros,
Rajtunk tenger komiszáros.
Régi csárdánk csupa rom már,
Más határban jó Fakónk már,
Magunk ülünk fázva, fájva,
A magyar siralomházba.
Borunk fogytán, dalunk fogytán,
Régi kedvünk mese volt tán,
Régi hírünk szélbe szórva,
Idegeni szérűn polyva.
Hej, kenyeres, ha még egyszer
Föltámadnánk napkelettel,
És halálos, hősi tettel
Sírba dőlnénk - becsülettel!
Felgöngyölve már a sátor,
Szerteszéled a nagy tábor.
Szétröpül a tábor népe,
Sok-sok ország büszkesége.
Színes zászlók meglebbennek,
Szól a kürt… s ők messze mennek.
Mondják el majd mindenfelé
Hogy mit láttak errefelé:
Áll Buda és él a magyar
S itt minden szív egyet akar:
Azt, hogy szűnjék meg az átok…
Igazságot! Igazságot!
1933
Magyar sikoltás hallszik át a rablott
Végek felől felénk: Segítsetek!
A lelkünk szárnyal, ott van véletek,
Most a karunk kitörték, lehanyatlott.
Ki gondosan fürkészed át a tarlót
S amit találsz — egy-egy kalászfejet
Meződön itt-ott — azt is fölszeded:
A dús rendekbe ne vágnád a sarlód?
Mohács miénk marad: s a húszezer
Elesett hős. — örök gyász és keserv, -
De még egy harcost keresek a honban:
Segesvárnál vérzett el. Sírja hol van?
Szívünkben fáklyák gyúlnak, néma hantok.
Hát aki meg se halt még: odahagynók?
1921
Isten vagy sors – én nem tudom már –
azt akarja, hogy mégis győzzek,
s visszavarázsol mester-kézzel
megvert futóból dacos hősnek.
Keményen álljak? Állok is, lám,
szétvetett lábbal, csorba karddal,
jöhet a sárkány, jégverés is,
nem kell már pingált mentőangyal.
Koponyám kemény – bogár, virág,
madarak, bokrok, Gömör dombja!
Növeszti már a cserfa ága
leveleit a homlokomra.
Méla hang az óra hangja,
Halkan árad szerteszét;
Nappal a fül meg se hallja
Dallamos, lágy zengzetét.
Sürgő élet sietése,
Künn és benn százféle zaj,
Zengő óra halk ütése
E zsivajba belehal.
Ámde gond közt hogyha ébren
Hánykolódol ágyadon,
És a hangfogó vak éjben
Nagy nehéz csönd súlya nyom;
A vén Dunán le habra hab foly,
Fodrozva ónszínű vizét,
S a köd közül kivillant naptól
Lángok cikáznak szerteszét.
Kigyúlva gyorsan ellobognak
Az illanó táncos tüzek,
Míg messze síkján a haboknak
Egész nagy fénymező rezeg.
Kebléből a királyi napnak
Hogy' árad a sok, sok sugár;
De himbáló tükrén a habnak
Percig se lángol — s vége már.
Midőn a vízözön dagálya egyre nőtt
S a szennyes, éhes ár
Körülnyaldosta már
Az egyre szűkülő utolsó hegytetőt:
Ember s állat vegyest egymást hogy' törte ott,
S rántotta vissza azt, ki felkapaszkodott,
Míg végre a magas hegycsúcs is elmerült,
S a holt vizek fölé halálnak csendje ült.
Te szörnyű vízözön, ugy-é azért jövél,
Hogy a gonosz, kevély,
Hitetlen földi fajt a vak mélységbe mosd? .. .
Nem úgy vagyunk-e most?
Lelkem, mint a félig kiszáradt fa,
Leveleit korán elhullatta;
Többi fán még hervadás se látszott,
Már ő akkor leveletlen gyászolt
De hogy tél jött, zord, fagyos ködével,
Néma gyászát égi kéz födé el;
Talpig lombos most a zúzmarától,
Színezüstből tündérszőtte sátor.
1925
Messzi van a vízimalom,
Indulni kell friss hajnalon,
Dél fele jár, míg odaér
Búzával a rakott szekér.
Búzás szekér legtetején
Mentem volna szívesen én.
Vízimalom nekem csoda,
Oh, hogy vágytam mindig oda!
Hogy füleltem, ha meséltek
Messzi útról a cselédek
Lovas volt minden nemzetségem,
S már öklömnyi kölyökkoromba éngem,
Mert vélem mindig vágtatott a ló,
Ügy hívtak: a kis «gyi fakó».
És im, alig két emberöltő,
Az unokám gépet röpítő,
Repülőst játszó kis pilóta.
A «gyi fakó!» már régi nóta,
Nem övedzik körül a földtekét
Immár se Puck, se szárnyas ló, de gép.
A kis vitéz ma levegőbe jár:
Gyi, gépmadár!
Én Uram Jézus, áldd meg ezt a fát,
A szegényemberek karácsonyát.
Mi hűk s szerények vagyunk, szeretetben:
Zsókám, mi ketten.
Egy gally, mi zöld, egy gyertyaszál, mi lángol,
Mi felismerünk benne, égi vándor.
Mi Emauszból jöttünk mind a ketten
Ez ünnepesten.
Budapest, 1921.
Ha önmagaddal még oly nagyra volnál,
Ész, ember'elme, ugyan megbotoltál.
S ha belesántulsz, az is a tiéd.
Így jár az, aki a tempóba' vét.
A kéz munkája lassú volt tenéked.
Vagyont növelni eszeltél ki gépet,
S most itt a baj : nagy étű lett a gép.
És fölfalja a munkás kenyerét.
Talán sötét börtön mélyén
lobban ki majd életem;
vagy egy hóhérnak kezében
némul majd el a szívem.
Papírzsák lesz a koporsóm,
elföldelnek névtelen,
s árulónak kiáltanak,
hogy anyám is szégyeljen…
De ha szabad lesz az ország,
s uralja a szeretet,
akad majd egy sírkő talán,
hogy bevéssék nevemet.
Kodolányi lefele tekint, arra, ami pusztul. Tamási Áron a magasságba néz, arra, ami fölemel. Mindent csillagfénybe füröszt. Pedig az ő talaja ugyanolyan süllyedő világ, akár az Ormánság. Egész költészetét a szülőföld kis köréből táplálja ő is. Ha nem lát benne földi vigaszt, lát égit, valami nem e világból valót. Nem konok, elfeketült lelkű baranyai pogányok a hősei, hanem a pokol tölcsérében is dacosan mosolygó székelyek. A székely: a legművészibb magyar fajta, elpusztíthatatlan teremtőerő, akár a görög.
A nőkért rajongó Krúdy az első, elragadó szerelmes levelet írta a címzettnek, a többit második feleségéhez, Váradyné lányához intézte.
1915. szeptember 1.
Rezsánom,
akinek a neved is királynő, az én szívemnek a királynője: vajon érzed-e hogy mérhetetlenül szeret valaki?
A gyönyörű, szinte az ifjúságomból való szeptemberi reggel, midőn elutaztam a tájról, hol végre boldog és megelégedett voltam: a különösen zakatoló vonat, mely mintha minden kerékfordulásával a tegnap és a tegnapelőtt gyönyörűséges szavait, soha vissza nem térő
Azt szoktuk mondani, hogy a hazaszeretetben mi magyarok első helyen állunk. Sajnos, ez bizony nem egészen igaz. Igen sok példa bizonyítja, hogy általában nem szeretjük eléggé – nemzeti kincseinket. Lelkesedni csak a frázisokkal telt szónoklatokon tudunk. Nem tapasztaljuk-e, hogy Németországot és Ausztriát kivéve sehol a világon nem beszélnek rossz szokásból annyit németül, mint nálunk. Nemzeti díszítő stylünket, zenénket, viseletünket, sőt nyelvünket illetőleg is, legkiválóbb szakembereink, tudósaink, ellenségeink nagy örömére, kézzel-lábbal igyekeznek bebizonyítani, hogy ettől meg amattól a nemzettől lopkodtuk össze. Hisz már Arany János is a fájdalom keserűségével sóhajt fel, hogy a magyar tudósok szerint az őseink nem tudtak beszélni, hanem ugattak, ruhájok sem volt, hanem meztelenül jártak.
Hogyan is kezdődött? A kávészemek serkentő hatásának felfedezéséhez több legenda is fűződik. Az egyik változat szerint a kávé élénkítő hatását egy Káldi nevű etióp pásztor fedezte fel Kr. e. 300-ban, aki észrevette, hogy ha a kecskéi a piros bogyókat legelészik, sokkal élénkebbek lesznek. Ezt elmondta a közelben élő szerzeteseknek, akik rájöttek arra, hogy ha a magokat megpörkölik, ízletes italt készíthetnek. A másik történet szerint egy Phazes nevű arab orvos i. sz. 900-ban a kávét orvosságként használta. A magyar szájhagyományban a »fekete leves« kifejezés a XVII. századból származik. Az 1680-as években a váradi pasa el akarta fogatni Thököly Imre fejedelmet, ezért egy
A születés a házassággal és a halállal együtt a legfontosabb esemény a nép életében, természetes tehát, hogy ezekhez fűződik a szokások és a babonák legnagyobb része. Az áldott állapotban lévő anyának nagyon kell vigyáznia magára, mert a vele történő bármi dolog azonnal visszaüt a gyerekre. Ha félidőig (a terhesség fele idejéig) bárhol megütik az anyát, a jel rajta lesz a gyermeken. Az anyajegy így keletezik, nem jó tehát a terhes asszonynak megcsudálni valamit. A kötél alatt bujkáló terhes asszony gyerekének nyakán meg annyiszor lesz körülhurkolva a köldökzsinór, ahányszor átbújt a kötél alatt.
Az Ipoly felé iramló Kürtös patak Mikszáthtól oly sokszor megidézett völgyében, a Korponai hegység peremén messzire látható dombon állott már a tatárjárás előtt is Kékkő vár elődje. Jelentős erősséggé királyi engedéllyel az 1250-es években Mikó fia Péter, a Balassa család őse építette ki. A Balassák Magyarország igen sokat szereplő, nagy hatalmú, tehetséges, de sokszor izgága famíliái közé tartoztak. Kékkő pedig ama ritka várbirtokok egyike volt, amely – bár százötven évig török elleni végvárnak számított, de néhány évig a török is ült benne – hétszáz éven át, egészen a XX. század első harmadáig egyetlen főúri család, a bárói, később grófi rangra emelt Balassák kezén volt. A költő Balassi Bálintnak is „kékkői” volt egyik előneve. Az 1570-es években Balassa János, Hont és Zólyom
Várregék és mesés várromok XVI. Kékkő
1 Dávid-zsoltár. Tanító ének
Ó, boldog, aki bűnbocsánatot nyert,
akinek bűnét eltörölték.
2 Ó, boldog az az ember,
akinek az Úr nem rója fel vétkét,
s akiben álnokságot nem lel.
3 Amíg némán hallgattam,
csontjaim belül sorvadoztak,
napomat jajgatás töltötte be.
4 Mert éjjel-nappal rám nehezedett
kezednek súlya, s tönkretett,
akár a nyár forró heve.
5 De megvallottam bűnömet neked,
és nem titkoltam vétkemet előtted.
