Vajda Endre: Pál igéjére

Ti, akik megálltok előttünk
És belenéztek a szemünkbe,
Derítőn, mint az esti csillag,
Vagy reggel a sötétség szűnte,
Aztán kezeteket nyújtjátok
S érezzük, hogy az esti harmat
Leplét remegve hűtik rajta
Idegenből szálló fuvalmak,
Arcotok pírja, mint a zászló
Lengése, fehér színt lebegtet,
A szivárvány halkuló kékjét
Őrzi hunyása szemeteknek,
Törékenyen, mint a fényosztó
Szelíd olajú esti mécses,
Mely világot gyújtott a hitnek
Titkába való révedéshez
Az Apostol előtt, ki gyenge
Cserépedénynek látta testét,
De mégis benne vetett lángot
Az Istent kereső fényesség.

szozattovabbacikkhez

Weöres Sándor: Mária

/részlet a Hetedik Szimfóniából, 1952./

Magasztalom őt, aki méhemben fogant
és felemelte holdsarlóm az égre
és csillagfüzért illesztett homlokomra
és az égi tej ösvényén viteti leplem
és az édesség viharával fúvatja fátylam
és eleven tüzekkel röpíti diadalszekerem
és seregekkel népesíti győzelmi utam
és örök dal tornyait építi köröttem,
így kivánja; meg nem fejthetik
a léptem redői alatt forgó
tüzes hadak, homályos nemzedékek.
Kezdettől apám, s én szültem őt,
aki az óriás ürességen által
a csend szikrázó kristálya fölé
a teremtmények sodrából fölmeredve
háromfejü oszlopként magasúl
és villámló tetőként beborít
a hármas homlok glóriája.

Babits Mihály: Egy kuruc a XX. században

Mint egy víg rigó
vígan rikító
kiáltottam egyszer:
Huncut a bíró!
Huncut aki kap,
huncut aki pap,
huncut aki úr és
huncut aki rab.

Huncut aki búj,
huncut aki nyúl,
huncut aki gyáva
s fél az uraktul.

Nem vagyok ma már
rikkantós madár,
hanem mint a holló
azt mondom, hogy: Kár!

Kár az urakért,
kár a papokért,
legnagyobb kár volt a
régi Istenért.

Kár a gazdagért
kár a szegényért,
legnagyobb kár értem
szegény legényért.

1911 első fele

Bartók Lajos: Zöldül az erdő...

Zöldül az erdő, zöldek a hegyormok,
S virágoznak Rákóczi hársai.
De hajh! fejedelmünk vára összeomlott,
Zsarnok idő dühét nem állja ki.
Úgy zúgtak egykor innen ők csatára,
Hogy rá megálltál, megdöbbent idő!
Légy áldva, rom, szabadság ős oltára,
Kevély bércz homlokán szép drágakő!

                        1885

Gyóni Géza: Ne szomorkodj, Bálint…

Ne szomorkodj, Bálint,
Itt a magyar farsang:
Lengyel hegyek havas ormán
Tárogató harsan.
Ráismersz-e, Bálint:
Jó néhány századja
Vezetett már itten minket
Magyarok csillaga.

Ráismersz-e, Bálint,
A csatakos utra.
Mikor itten nagy Rákóczi
Kornétása fujta?
Akkor is, - máskor is
Jártunk mi már itten;
Akkor is, meg azután is
Segített az Isten.

Akkor is, jó Bálint,
Akár csak ma épen:
Úgy lódult meg az agyvelő
A világ fejében.
Földünkre a fogát
Akkor is fájlalta;
Akkor is csak azt feleltük:
Rajta, magyar, rajta!

szozattovabbacikkhez

Vizsolyi Miklós: Rodostói emlék

A kikelet nevét a földre írta,
Azt olvasá az ujjongó pacsirta.
Fehér virág rajzott a hársfagallyon,
Megszállt a mámor, hogy vágyat sugalljon.
A kis Zsuzsi – nálunk ez volt a kezdet –
Egy ismerős virágénekbe kezdett
S az ajkáról elszállt pacsirta népe
Fészket rakott a szívem közepébe.

„Zsuzsika – szóltam – óh, te kétszer árva,
Borulj reám, a két karom kitárva,
A fájdalom, a bánat összejöttek –
Egymásra leltünk, óh, mi száműzöttek.
Ahova lépsz, ott egykor kincset ásnak,
Hiába jő szele a hervadásnak:
Minden fűszálon, minden kis haraszton
A te szerelmed emlékét marasztom.”

Óh, hány sugarat őriz még a múltam!
Lemondani be hamar megtanultam.
Hisz elveszítvén az édes hazámat
Már szót fogadtam három mostohának.
De hittem-é, hogy az oroszlán odva
Reá szorul a galamb-oltalomra,
Hogy szívemen e hír sebet fakasszon:
„A kis Zsuzsi – Bercsényiné nagyasszony.”

                          1906

Gróf Zichy Eleonóra: Krasznahorka büszke vára

Krasznahorka büszke vára,
Ráborult az éj homálya.
Tornyok ormán az őszi szél
Elmúlt dicsőségről regél.
Rákóczinak dicső kora
Nem jő vissza többé soha.

Harcosai rég pihennek,
Bujdosó fejedelemnek.
A toronyból késő este
Tárogató nem sír messze.
Olyan kihalt, olyan árva
Krasznahorka büszke vára.

Megzenésítve: http://www.szozat.org/index.php/ehangoskonyv

krasznahorka

Arany János: Török Bálint

„Fohászkodik mostan
sok gyakor sírással
Asszonyfeleséged
az két szép fiával –„
                       /Tinódi/


Izabella királyné Budában
Azt se tudja, hova lesz buvában:
Két ellenség két felől szorítja,
Szívét a gond száz felől borítja.

Összegyüjti budai tanácsot:
"Jó emberek, adjatok tanácsot:
Boldogasszony temploma keresztjén
Török zászló lengjen, vagy keresztyén?"

Szól a biró nagy Isten szavával
Tizenharmad szék-ülő magával:
"Mire a nap még egyszer kisütne,
Német zászló lesz oda felütve."

Titkos éjjel a kaput kinyitják,
Magyar urak ezt nem is gyanitják:
Török Bálint, György barát, vezérek!
Kár alunni mostan a vezérnek.

Nem aluszik a barát, felébredt;
Török Bálint ruhát sem cserélhet:
Az ellenség, ki nyakra, ki főre,
Takarodik a várból előle.

szozattovabbacikkhez

A tordai országgyűlés és az unitáriusok

UnitariuscimerTordán január 6–13. közé eső vasárnapon tartott 1568. évi országgyűlés, Európában először, a vallásszabadság elemeit magában foglaló határozatot hozott, amely szerint a prédikátorok szabadon terjeszthették nézeteiket. Az egyezmény tartalmazta a saját értelmezés szerinti igehirdetés, a szabad prédikátorválasztás és a prédikátorok védelmének jogát – még az egyházkerületek vezetői sem bánthatták őket –, valamint kikötötte, hogy vallásáért senkit sem érhet hátrányos megkülönböztetés és senkit sem lehet hitbeli tanításért fogságba vetni vagy elhurcolni. A döntést kedvezően befolyásolta, hogy a protestáns prédikátorok a hitet Isten ajándékának tekintették.
    A tordai egyezményt megelőzően Erdélyben már 1557-ben a katolikus vallással egyenrangúnak fogadták el a lutheránus vallást, 1564-ben pedig kimondták a lutheránusok és a kálvinisták vallásszabadságát. A tordai országgyűlésen a katolikus, a lutheránus, a kálvinista és az unitárius vallás is megkapta a szabad vallásgyakorlat jogát.
    Az unitáriusok, az egyetlen magyar alapítású keresztény egyház hívei a tordai országgyűlés határozatának kimondását tekintik az unitárius egyház születése pillanatának. A január 6. és 13. közé eső vasárnapon minden esztendőben ünnepi istentisztelettel emlékeznek meg a jelentős eseményről. A Dávid Ferenc által plántált unitárius vallás alaptanítása: Isten egysége; Jézus embervolta; a Szentlélek, Isten bennünk munkáló ereje. Mindannyian Isten gyermekei vagyunk és egymásnak testvérei.

összeállította –cspb –

Féja Géza: Tinódi Lantos Sebestyén

tinodilantossebA históriás éneknek nem Tinódi Lantos Sebestyén a legmagasabbrendű megnyilatkozása: a regösöknek, az igriceknek s a hegedősöknek, a régi s ómagyar énekmondó rétegnek azonban ő az egyetlen kései, de megfogható alakja. Az újkor gyermeke, realista, a történelmi hűséghez ragaszkodik, összegyűjtött krónikáinak előszavában vallja: „Sem adományért, sem barátságért, sem félelemért hamisat bé ne m írtam, az ami keveset írtam, igazat írtam”. Korának minden kimagasló eseményét s alakját megverselte, de szívesen elkalandozott a múlt tarlóján is. Élete, sorsa, pályája olyan volt, mint a vándorló hegedősöké, ki tudja mióta. Az ómagyarságból a vándorló költő életformáját hozta és a zenét; muzsikájában ősi keleti elemek szunnyadnak, sámánok öröksége, óhazák visszakísértő melódiái. Kissé sámán volt, amikor lantját pengette s énekelt, az ének szövege azonban nyomtatásban elszürkült; realizmusa és kritikai kérlelhetetlensége többnyire tudósítássá süllyesztette.

    Úgy élt, mint a vándor költők minden időben. „Fél kedvében”, nyomorult sorsban szerzette énekeit „egy füstös szobában”, „Aran lábú Debreczen városában búban, egy puszta kamorában”, „Búdosásban”, „hideg télben fútt körmében” írás közben s mint sorstársai: néha „csak borért is elzörgetett szegény”. Pártfogói a mezei utak voltak, akik tőle értesültek az ország sorsáról, a viadalokról és veszedelmekről, a z asztal végére ültették, szállással, borral s gyér pénzdarabokkal segítették. Eleget panaszkodik a földönjáró sátánokra, a kulcsárokra és az udvarbírákra, akik nem adják ki neki a kamrából és a pincéből a mecénás ajándékát. Az írónak eddig „mellékfoglalkozása” volt az írás, Lantos Sebestyén azonban „hivatásos” költő, mihez is foghatott volna, hiszen vagyona nem volt s félkarját otthagyta a harci mezőn. Vállalata a lenézett hegedősök pályáját, de ő is lenézte őket, csácsogásaikról egy volt a véleménye Anonymusszal, s a hegedősök énekeivel szemben tudatos nemzeti irodalmat mívelt.

szozattovabbacikkhez

Tinódi Sebestyén diák: Az udvarbírákról és kulcsárokról

Szeretetből ajánlom szolgálatomat,
Kiért én is várom az én hasznomat,
Könyörögve kéröm uraságodat:
Énneköm megbocsád megbántásomat.

Oly igen nagy gondban magam foglaltam,
Kiből minden jómat én es takartam,
Isten malasztjának ezt ajánlottam,
Kiért mindenkoron én hálát adtam.

Lefüggesztött fővel leszegik nyakam,
Két szömöm világa vagyon homályban,
Az én író kezem reszket az pennán,
Fejem szédülögve nagy gondokodván.

Gondot adok én az oly embereknek,
Kik szegik fejemön nem keserülnek,
Mert versszörzésemben átkomban lésznek,
Jelös udvarbírák, kulcsárok lésznek.

Az mely úrhoz megyök, sokszor meghagyják,
Magam, lovam abrakát bévön adják,
De bal fölök felöl gyakran bocsátják,
Gyakorta az urat vélöm bántatják.

szozattovabbacikkhez

Vargha Gyula: Tinódi halála

Sebők, a lantos, amint poroszkált
Eger felé fakóján,
Portyázó spáhik ütöttek rajta
Egy domb kapaszkodóján.
Irgalmas pórok félhalva lelték,
S bevitték durva kólyán.

Rossz szalmaágyon hánykódik lázban,
Enyhet az éj se hoz rá.
Ágyában árnyak zsibongva járnak,
El-elváltozva torzzá.
Verseket mormol, s kezével mintha
Lantot pengetne hozzá:

„Jaj szegény ország, bús Magyarország,
Van szörnyű siralomban.
Pogánynak préda… Bolond keres csak
Galambot a sólyomban…
Villámló kardok… Hej, mit akartok?
Nincs pénz a tarsolyomban.

szozattovabbacikkhez

Bercsinszky Alajos diakónus, honvéd-nemzetőr

Az 1849-ik év január egyik borult napján azon nyugtalanító, sőt borzalmat keltő hír szállongott Nagyváradon, hogy a Zarándmegyében lakó mócok a köztük elszórtan élő magyarokat üldezik, öldöklik s a Brád-családot már végképp ki is irtották. E hírnek valószínűséget kölcsönzött a katonai hatóság azon intézkedése, hogy – rendes katonai csapat nemlétében – mintegy kétszáz nagyváradi nemzetőr, egy szakasz – gyakorlatra berendelt – honvád s néhány Kresz chevaux legers mozgósíttatott Riczkó ezredes vezénylete alatt.

    Bercsinszky ekkor, mint diakónus, Nagyváradon időzött bátyjánál, Bercsinszky Károly gyógyszerésznél, ki a nemzetőr-századnak egyik tizedese volt, s testvérbátyjához vonzó ragaszkodása, de a hon iránt akkor mindenkiben lángoló szeretet s a vérszomjas mócok ellen fölébredt gyűlölet és ellenszenv őt is fegyverfogásra buzdította s a vész helyére siető kis csapathoz csatlakozott.

    A magyar nemzet minden oldalról osztrák katonai erőtől lévén megtámadva s a félrevezetett nemzetiségektől nyugtalanítva, miután rendes fegyver és töltény Nagyváradon nélkülözhető nem volt, a sietségben összegyűjtött vadászfegyverek- és töltényekkel kellett beérni a felszabadítás- és megmentésre kirendelt csapatnak.

szozattovabbacikkhez

Farkas Árpád: Epilógus a lófürösztéshez

Tompa Lászlónak

...És miután ama derék székely legények
szikrázó csillagporfényűvé,
holdfényben csillámló szőrűekké
csutakolták szilaj lovaikat,
rögtön beléjük költöztek
a pusztulás pici golyóbisférgei,
bombarepesznyüvei,
és szétvetett lábú állatok
lilára puffadt tetemei
úsztak alá a vizeken,
beleikből keselyűk
vontak kondenzcsíkot az égre,
lerágott koponyáikat kóborkutyák
görgették hősi halottak
friss sírhantjai közt,
és traktorekék majszolgatták
a parton rekedt csitkók,
a gyönyörű, szomorúfűz-sörényű csitkók
bokáit, húsukból bő lakomát csaptak
a félig fölkopott állú túlélők, hollók;
alapos, bizony kíméletlen munkát végeztek
a derék utódok,
az évek elvadult drótkeféi
áttetsző-derengő fényűvé
dörzsölték-fürösztötték paripáink,
már csak Szent Mihály lova poroszkál lehajtott fővel,
már csak az ő csontváza foszforeszkál
zörögve a csillagtalan éjszakában,
s Áron még szorítja, de Imre,
Imre ő egyre jobban elhagyja magát.

Kiss Menyhért: Petőfi feltámad

Csodát hirdetek: feltámad Petőfi…
A tavaszi szél kezd dörömbölni,
Orkánná lesz ő Segesvár alatt,
A föld vajúdik, bomlik, fölszakad,
S glóriás koszorúval homlokán,
Mint egy tündöklő égi látomány,
Mint Krisztus, ama húsvétreggelen:
Petőfi megjelen…

«Sírásotok hontalan székelyek
Fölverte síri éjemet,
Könnyetek lecsurgott a szívemig
S mint pokol lángja éget itt…
Ne búslakodj Atilla, Csaba népe,
Felsüt a nap az égre!
Öreg és ifjú, sánta, véna, vak,
Fölkelnek mind a Hargita alatt,
Hol felhő sír a magyar szív felett,
Harcba száll érted nyugat és kelet,
Kiknek azóta gyász borong egén,
Pórnép és munkás, gazdag és szegény:
Kapa, kasza, dorong, vasvilla mind,
Kenyeretvédő szerszám lesz megint,
Segít az asszony, a lány, kis gyerek,

szozattovabbacikkhez

Méliusz József: Álmodjunk tovább…

Száll az idő, minként a népek álmai szállnak.
Hull az ősz, barnul arca e vigasztalan tájnak.

Órák tűnő során röpül a sápadt fájdalom.
Az égen, mi kéken húz, az nem a szánalom.

Romlandó itt bölcsője óta minden érzelem,
Ne fogj el, pusztulj, fattyú kétség, galád félelem.

Ne hunyj reménységem, hitem a csillagokhoz röppenj,
Ólomszürke őszi égre sebzetten vagy törten.

Mint őszi szerelem, ha tépve bár, de célhoz ér
S csobog dadogva, akár a barnult réten át az ér.

Hogy szállnék Véled én, Te kedves távol, messzire
Kék országok, dús felhők enyhén fénylő szélire.

Hogy vinnélek e sivár, foszlott, morbid tájon át
S hallatnám Véled zengő nagyvárosok dallamát.

Öt éve csak hogy egybekeltünk titkon
S túltettünk ármányon, tilalmon, szitkon.

szozattovabbacikkhez

Dsida Jenő: Kerülöm a nevedet

            (ERDÉLY)

Azt mondják, kerülöm a nevedet,
nem beszélek rólad, nem dicsérlek,
mert a Gonosz csókolta meg a számat.

Pedig a gyantaszagú fenyvesekben
mindig levett kalappal járok,
sebes, mély vizeid bennem zúgnak.

Ma órákon át gyermekes örömmel
néztem, hogyan halásznak a vén
parasztok a zajló Maroson

s mikor a szabályos, négyszögű lékből
halat rántott ki valamelyik,
úgy-e hogy neked köszöntem meg?

És mégis kerülöm a nevedet,
melyet káromkodó kocsisok és
esküdöző kalmárok szájából hallok,

melyben önhitt szónokok dagasztják
naggyá magukat s pletykaszájú
vénasszonyok lubickolnak bóbiskolva,

szozattovabbacikkhez

Kiss Menyhért: Hol vagy István király?

Be megfogyatkozott
Szegény Magyarország,
Pokol fajzatai
Bajra vitték sorsát;
Könny marja kenyerünk,
A köntösünk tépett,
Elhagyott Istenünk,
Ki magtartott, védett,
Hegyen túl, felhőn túl
Jövendőkben mi vár?
Hol vagy, István király?

Ha nézünk Keletre,
Egész Erdély sír ott,
Északon és Délen
Friss, új mártírsírok…
Ellenünk a világ,
A rác, oláh, polják,
Rongyos magyarokat
Ölik, korbácsolják,
Ó fenn vagy te Isten,
Könnyet, vért ki bírál –
Felhőkön túl, ködön túl,
Hol vagy, István király?

szozattovabbacikkhez

 

Reményik Sándor: Erdély magyarjaihoz

1918 őszén

Hadd jöjjön hát, aminek jönni kell,
Idők lavináját ernyedt karok
Ha többé fel nem tartják!
De mi simuljunk össze, magyarok!
Kiáltó szó ha nem lehettünk már:
Egy titkos társaság legyünk!
Kivándorolni, elbujdosni? Nem!
Mi innen nem megyünk!

Nagy szalmatüzek lángjából marad
Szívünkben egy marék izzó parázs –
Égő világoknál ezerszer izzóbb
És izzóbb nála nem lesz semmi más.
Egymás szíve-falán, végzetünk éjén
Egy néma jelszót kikopogtatunk,
Mint jeladást a Katakombák mélyén:
„Magyarok maradunk!”

Idők mélyén vajúdhat sok halál,
Sok minden meglehet,
De oly koporsót nem gyárt asztalos,
Mely minket eltemet.
Magyar bárdok ajkán csak újra hajt
Virágot, lombot ős-magyar fánk: nyelvünk,
S romolhatatlan erőnk árja zeng:
„Örök az élet bennünk!”

szozattovabbacikkhez

Agyagfalvi Hegyi István: A megtartó dal

Szitáljon könnyet a csöndes honfibú,
Szélvészként zúgjon elbúsult harag,
Dübörögjön a keserv zuhatag:
Csak daloljon a székely lány, fiú!

A könny felszárad, a szélvész elül,
Zuhatag írja lágy folyóba vész,
Lehull a sasszárny, bármilyen merész,
A dal, a dal örök csak egyedül!

Egy örök: a dallá vált fájdalom,
Mi ott reszket a pásztorfurulyán,
Mit a fonóban dalol fiú, lány
S fütyül a szántó a domboldalon.

Végtelen patak folyjon a szemekbül,
Üljenek vad tort vad örvendezők,
Igyanak vért a bús székely mezők:
Él a székely, míg búja dalba csendül!

És lesz még, lesz mosolygó tavasza,
Ha fel-felsír a pásztorfurulyán
S a fonóban dúdolja fiú, lány:
„Volt egyszer, volt egy szép magyar haza”…

Bodnár István: A Szajna árad…

Frankok! Páris! Árad a Szajna!
Új hab tolul a hab tarajra,
Vad örvények mély kutat vájnak –
S szemük nem lát a franciáknak?
- A Szajna – árad!

Árad! Iszap már sok a bulváron
S az szemük csak a – gloáron
S a fény mellett nem látnak – árnyat
Bús, tört arcát az – Igazságnak…
- A Szajna árad!

Egy új folyó ömlik beléje:
Ezer esztendő szenvedése
Könnyekben tört utat magának…
Egy nemzet sír… S ők néznek, állnak
Nem sejtik, a – Szajna mért árad?!

1920. január

Reményik Sándor /Végvári/: Ember az ekeszarvánál, 1920-ban

Ha láttok magányos szántó-vetőt,
El-eltöprengőt, lassút, komorat:
Mint a katonát, úgy nézzétek őt!...

Az én kezemben nem volt soha kard,
S a kezem most is ekeszarvat tart...
Mit tépelődöm, habozom? - Elég!
Örök szántó: a lelkek földje vár.
Kezembe adta Isten az ekét.

Ez is vas; van oly kemény, mint a kard.
Kezembe adta Isten az ekét,
S a kezem most is ekeszarvat tart.

Ekevas nyomán fut a mély barázda,
S a gyűlölet szent magva hull belé:
Hadd reszkessen az ellen, a garázda!

Én szertehintem itt a szent magot:
Lesz még e földön dús aranykalász,
De előbb tűzkoronás pipacsok!

Ugye szörnyű, hogy szent a gyűlölet?
De Isten látja: máskép nem lehet!
Mit habozom, gyötrődöm hát? - Elég!
Örök szántó: a lelkek földje vár.
Kezembe adta Isten az ekét!

                   1920. január 20.

Balogh Béla zls: Találkozás a Donnál

A Hadak-Útja fényesebb lett,
Fényesebbek a csillagok,
Ezüstsarkantyús új vitézek
Holdsugárvértben állnak ott.
Állnak ott fent és mosolyognak,
Parázs-szemükben tűz igéz.
Aranysisakban. néma tisztek
S ezernyi ékes közvitéz.
Állnak ott fent az éjszakában
S állunk mi lent, a kéz remeg, -

Egy drága percben összeforrunk:
Halott és élő hadsereg…

Névtelen falu, 1942. IX. 3.

Ölbey Irén: A Don mentén áll az öcsém

A Don mentén áll az öcsém,
körötte szikrázik a hó,
int a kezével s búg serény
dobogással az ágyúszó.
Az arca tündöklő-komoly,
szép barna szeme kőkemény.
Még kis fiú volt nem is oly
régen az én hadnagy-öcsém.
Most volt, tegnapelőtt talán,
egy hordó körül űztem őt,
hogy megcsípjem a kis kaján
kurtanadrágos csínytevőt.
S már honmentő, hős katona
s idehaza drága család:
szép menyecske, csöpi baba.
S várják a második babát.
 A Don mentén áll az öcsém
s belévillan: tán fia lesz,
forróvérű kicsi legény,
sorsa csillagos, végzetes.
S ott állnak ők, ott áll a had,
mögöttük a haza, család
s azt az élő sövényt, falat
Lucifer se törheti át.
Ott állnak ők, ott áll a had,
ott áll a sereg ércesen,
a hóra tűz-zápor szakad,
védelmezd őket, Istenem.
Ott áll a Donnál valahol
Húsz fok hidegben az öcsém,
arcán tündöklő fény dalol
s szép barna szeme kőkemény.

1943

Sinka István: Ének a Don hőseiért

Sinka IstvanFolyik a Don, sárga a sík,
ezeréves a naplement
– Előd népe a nagy síkra
ezerév után visszament.
Ott vannak az ungi Bánók,
Duna mellől a Bengyelek,
jászok, kunok, magyarok és…
szólni kéne, de nem merek.

Fogadta volt-népét a Don.
Régi halászait ezüst
nyírfáival csatazajban,
s égig lobbant az ágyúfüst.
Hősök? Honvédek? mondjam el?
Elmondom hát: sok kun legény
hőse a messzi Donnak – de:
ők mondjanak éljent, ne én.

Idehaza két kis ökrük
keskeny utakon tapogat.
– Hős a Donnál Bánó Balázs,
s kevés jóért, de nagyot ad.
A Dunáért és a Donért
meghalni már nem új dolog.
Rajta honvéd! Én sírok csak
s velem az esti szúnyogok.

                     1943

Mécs László: Az ismeretlen katona sírjánál

A hős a jó fiú, nincs véle baj:
meghalt szerényen, nem keresve pózt.
A harcmezőn virág lett, itthon tószt.
A béka-bankett jó. Ihaj-csuhaj!

A rokkant él. A rokkant rossz fiú.
Sebét nyíltan mutatja, nem hiú.
Szégyentelen. Tény: vérzett a honért,
de tapintatlan volt és visszatért.

Szépségverseny van – s mutogatja rossz
kezét, lábát, és nincsen Tajgetosz,
hogy letaszítsuk! Tószt, szobor, babér
szemét számára; barbár: enni kér.

Kenyér kell néki (nem a gazdagok
kalácsa): házalási engedély,
s az utcán, melynek örvény-sodra mély,
árulni óhajt cipőmadzagot.

Ál-pátosz bőg: a nép sír, andalog,
édent táncolnak revü-angyalok,
s az álmainkban belenyikorog
millió műláb s éhség, mely korog.

Sok százezer katona menetel,
parádéz Párizs, Moszkva főterén
– s a rokkant, ez a tetű-szürke Rém,
átsántikál köztük: „Mene, Tekel!”

A hőst szeretjük: vers-gőzök kies
páráiban példánk lett, légies.
– A rokkant rothaszt, málaszt, destruál
a szebb jövőbe nyíló kapunál.

A hős felett virraszt a hála-láng,
dicsőség-naptól csókolt kék katáng.
– A rokkant láttán lázad, forr a vér.
A hős meghalt, a rokkant enni kér.

Turcsány Péter: Mi így emlékezünk

Gyökerek, aszfalt alatt,
feszülve, csöndesen, lassan
mitől nőttök-domborodtok
komoran s egyre szívósabban?

Hajnóczy görög bölcseit
s Montesquieu-t lapozgatjátok?
Martinovics porbahullt koponya-
csontja fon körétek pántot?

Vagy korábban, Kont és társai
vetették el a nagy fa magvát?
És Zsigmond is… Haynau is
mártír-vérrel locsolták?

Mennyi, mennyi haláltól nő
a gyász és szabadság láthatatlan fája!
A gyilkosoknak nincs hazája,
s a hazát hány ezer vértanú táplálja?

„N. I. és társai”,
egy nép állt ellen a tankoknak,
munkástanácsok bölcsei,
kivégzett eszmék hólyagoznak:

aszfalt alatt, ti gyökerek,
századosak és emlékezők,
szívósan, lassan erősödjetek,
fiatalságban széterezők!

A vers elhangzott 1988. október 6-án a Batthyány-mécsesnél a Fidesz szervezésében megtartott békés megemlékezésen.

Lévay József: Erdélyi János emléklapja

Nagykaposon, 1894. szept. 16.

Kinek lángszellem volt vezére,
Ne rejtse azt egy sírhalom!
Felköltöm onnan és nevére
Zendül emlékező dalom,
Nevével a hír szárnya szálljon
Szülőföldjéről messze tájon;
Hadd „zengje túl a bérceket,
Hadd élje túl az éveket.”

Az égi múzsa bölcsejében
Itt csókolá őt homlokán.
„Eredj – mondá – s erőd teljében
Lágy majd tolmácsom, dalonom.
Keresd, kutasd az örök szépet;
S kebledre hőn öleled a népet;
Ha lelkének mélyére szállsz,
Ott drága gyöngyöket találsz.”

Fuvallt a szellem… s íme tőle
A szegény hajlék áldva lőn:
Kilépett a gyermek belőle,
S járdalt dicsőséges mezőn.
Rögek közül pacsirta röppent,
S a két magasban lengve ott fent,
Dalában, amint énekelt,
Égnek, földnek öröme telt.

szozattovabbacikkhez

Rozványi Vilmos: Búcsúzóra

Ady Endre! Semhogy gyáva barátod nyűgeit,
Semhogy vak volt ellened néniáit halljad,
Első legyek én, a szűz, a húszesztendős,
Ki erőm és önbizalmam gyolcsába takarlak.
Első legyek fiatal lelkek között s helyettük,
Kinek nem vagy a szűkös: - a magyar dokumentum,
De mind a világon tételesre torzult
Életen ént-váltó. Emberi monumentum.

Óh, sáfárhangos, piaci zűrzavarban
Most szabják árába a magyart s nem-magyart:
De a mi nagy szivünk máglyáin nem ég el
Csak, aki itt jót, tisztát s emberit akart.
Ady Endre! Aki ma húsz esztendős,
Az megint a golgoták kövére térül
S szívét a minden-ember szent úrvacsoráin
S nem a külön magyaron osztja ki kenyérül.

Ady Endre! Ha mi, új és hitváltott erők
Eszünk ágyásaira fogadunk őstalajnak,
Akkor lelkünk arany-októberében
Egyformán bora terem magyarnak s nem-magyarnak.
Óh, szép szüretre hulltál! Uj táblákat írnak
Az ember-hangos lankákon szerteszét
S a veled-hitű názáretiek
Vérével hiteltetik a táblák ámenét.

Ez az ifjak búcsúja, Ady Endre!
Mi szép holtodban jajokkal meg nem alázunk
S nem a magyar égen lesünk csillagnyi rést,
Hogy ott valóban holttá hallélujázzunk.
Szálazó agyak szűkös, kis csínja-bínján
Mi már nem bukunk magtalan avarrá,
Az Élet és az Ember örök szépségeit
Éljük s nem alkusszuk le: külön magyarrá.

Gyulai Pál levele – feleségének, Szendrey Marinak

Kolozsvár, 1862. május 25.

Kedves Marim!

    Egész felindulással olvastam végig máj. 19-ről írt leveledet. Ugyan hogy juthatott eszedbe ilyesmi? Négy éve, hogy szeretlek, hogy férjed vagyok, kiismerhettél, édesem! Tudhatod, hogy nem szoktam színeskedni, de mégis valódian őszinte csak irányodban vagyok. Ez minden hibám és bűnöm. Ha őszinteségem, irántad való aggodalmam sért néha, dorgálj meg érette, csak az istenért lelkem, ne gondolj olyasmire, mire talán egy pár rossz percedben gondoltál is. Édes Mari, te mindig az lész nekem, mi abban az órában valál, midőn először csókoltam meg kezedet, e reám nézve mindennél drágább kezet.

    Hanem hagyjuk ezt, hadd szóljak leveled többi pontjaira. Aggaszt, hogy pénzed fogy. Nekem most nincs pénzem, magam is alig tengek. A bútorokért még senki sem fizetett. Aranytól fölmenetelemig nem akarok kérni azt sem, amire megdolgoztam. Fizetésemet csak a jövő hó vége felé kapom ki. Azonban fizetés pótlékunkat meglehet a jövő hó elején kiadják, s ha többet nem, ebből legalább 30 forintot felküldök neked. Ha nem küldhetnék semmit és szükséget szenvednél, akkor kérj édesapádtól 100 forintot, mint előlegzést őszi anyaáadból [?]. Mikor fölmegyek, legalább is 200 forintom lesz, ebből visszafizethetjük.

szozattovabbacikkhez

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf