Vitkovics Mihály: A múzsa panasza Barcsai Ábrahám sírjánál

Állj meg, ó hazafi, e sírnak mélyére
Tekints. Nem tekinthetsz gyászos fenekére
Könnyhullajtás nélkül, hajdani porára;
Egy fejedelmi vért a haza kárára
Látsz itten hervadni, díszét nemzetünknek,
Dicsőségét, fényét látod Erdélyünknek.
E fátyolok között a bús árvaságnak
Gyámolát és atyját a magyar múzsáknak.
E vitézt, ki védte haza boldogságát
Erős fegyverével s nemes szabadságát…
Koszorús Barcsait, e gyászos mélységbe,
Halál, sok tündöklő virtust setétségbe
Zártál. Szörnyű csapás, sárga vetésekre
Ha ront jégzivatar, s a gazdag hegyekre
Önti ki halálos mérgét: nem okozhat
Ennél sajnosabb kárt, fejére nem hozhat
Az éhenhalónak, aki panaszával
Betölt ekkor mindent, jajjos szavaival.
Halhattalanságnak fia! Hamvaidra
Halálnak ciprusa, e szent poraidra
Árnyékot nem vethet, büszke hatalmának
Nem vagy te prédája. Ó élsz a hazának
Szívében örökké; Barcsai nevéről
El nem felejtkezik s dicső érdeméről.

Szabó Lőrinc: Az örök Magyarországhoz

           A Nemzeti Színház százéves jubileumára

Vártalak, ünnep! Megláttál, üzentél
s tüzes vadként égettek szavaid:
– Mindenről szóltál, költő, végre már
hazádról is mondhatnál valamit! –
Üzentél s nem tudod, hogy megkínoztál,
hogy pörlekedtem magammal s veled.
Most itt vagy és: – Beszélj, fiam! – a választ
sürgetve néz rám óriás szemed.

Beszéljek? Mit? Mit mondjak léha pompa
helyett ünnepit s mégis igazat?
Azt, ami vagyok! Még érzem a sok kínt,
amivel egykor megtagadtalak,
de az utat is, mely – barátaimmal –
visszavitt hozzád, hogy a ma mögött
minden viszályban, minden kicsiségben
meglássuk azt, ami nagy és örök.

Kérdeztél és szóra bírtad a némát,
kérdeztél, hazám, s én jó hírt hozok,
azt, hogy féltünk és védünk, Magyarország,
azt, hogy szeretnek a fiatalok,
hogy mindegyikünk egy-egy porcikád lett
és ha fájunk, magunknak és neked,
most már bent fájunk, bent és irthatatlan,
mint élő testben az élő ideg.

Kosztolányi Dezső levele – menyasszonyának, Görög Ilonának

Budapest, 1912. június

Virágom.
Kecskemétről megjöttem, siker, taps, mulatás után.
Hajnalban Nyáray Tónival beszélgettem rólad, a hotel szobájában. Szivarozva. Mélységesen szeretlek. Voltak olyan pillanataim, amelyek gyémántok és rubinkövek az én örömtelen és keserű életemben.
Csak jó lennél. Csak a jóságod mellettem és az érzésem mellett állna.
Nézd, Virág és Lélek, minden ostobaság, de az hogy két ember okosan, tisztán szeresse egymást, már raison és bölcsesség.
Én út vagyok a földön, ezt érezned kell, s akármi történik, ne félj. Nem halok, meg a képedért, de szerelmes vagyok; talán nem is beléd, hanem a saját szerelmembe.
Most Lovranába megyek egy hétre. Addig írj a pesti címemre. Leveleim utánam küldik. Mihelyt megérkezem, sürgönyzök.
A tenger mellett sokat akarok dolgozni. Írj, Élet, meddig maradsz ott, de inkább jöjj le hozzám a tengerhez. Belemártalak a vízbe, és megszentelem vele az egész Óceánt. Ah!
Csak már itthon lennél.
                                 Barátod, testvéred, fiiad
                                                             Desiré

Ébner Sándor: Bocskorformák Csonka-Szatmár és Bereg megyében

Mindkét vármegye magyarságának, főként régebben, a belvizek lecsapolása előtt, rendes hétköznapi lábbelije volt a bocskor, amit maguk készítettek. A lecsapolás és árvízszabályozás utáni jómóddal a csizmaviselés mindjobban kiszorította a régi bocskorviseletet, de még ma is találtam öreg embereket, akik jól emlékeztek a bocskorok szabására és fűzésmódjaira, sőt a pásztornép még ma is általánosan készíti és viseli a bocskort, miként arról Leveldi Kozma György főszolgabíró Bereg megyében kibocsátott kérdőíveire adott feleletek meggyőztek bennünket.

Szatmárnak Szamosháti és Tiszaháti részeit, az Ecsedi láp községeit és Bereg megyének Mezőtarpáig terjedő községeit bejárva tapasztaltam, hogy háromféle bocskort visel a magyarság, még pedig az úgynevezett magyar bocskort és kétféle tótbocskort. A tótbocskorok egyike féloldalas, másika a kerekorrú, kétoldalasan részarányos.

Mind a háromféle bocskor szabását és fűzését megfigyeltem s alább bemutatom:

A magyar bocskorhoz vettek egy-egy 17 cm széles és 28 cm hosszú marhabőrdarabot és a bocskorhasítókéssel, amire minden nyeles házi kés alkalmas volt, baloldaldól előrefelé haladva az orrfelőli elülső résznek négyötödéig behasították a bőrt 4–5 mm-nyi szélességben (1. ábra a) s ezáltal nyerték az orr befűzésére való bocskorszíjat. Ezt a szíjat Nógrádban vezérszíjnak mondják.

Erdélyi János: Egy századnegyed a magyar szépirodalomból [IV. rész]

Egyik író a másikra nézve föltét, egyik a másiknak betöltése; egyik ezt a mozzanatát műveli s emeli ki a szellemnek, másik a másikat. Ha regényírók mint Vajda és Eötvös, elbeszélőkül többet adtak a gondolatra és gondolatból, mint a gondolatot kiábrázoló történetre és történetből: az megint a fejlődés szükségében állott, hogy mások talán erre adjanak többet, vagyis különösebben bocsátkozzanak részletekbe, s a legkisebb apróságot is művészi, gyakran kicsinyes gonddal kezeljék, mi a regényírásnak valódi titka. A regényolvasó közönség szereti a kicsiségeket; s a nemnagy dolgok az írás e nemében igen nagy becsűek lehetnek – a jellemzése. Innen a végtelenig menő részletesség s minden különben mellékesnek látszó csekélység felhasználása regényekbe, mihez tudni nem kis érdem. Valamint az oka annak is, hogy a gondolat nagyával foglalkozó elmék nem szeretnek regényeket olvasni, de nem is tudnak írni. Hiányzik nekik az a könnyűség a mozgásban, elevenség az eszmék testesítésében, változatosság a rajzokban, mely a regényt kedveltető, ifjúsági olvasmányul ajánlja. Ellenkezőleg a regényíró mint száraz, korhadt lényeket nézi, lengeségei közepéből, a filozófokat, kik felől a világ elvénülhetne, összeaszhatnék. Így a regényíró könnyen tévedhet elvontságokba egyfelől és elveszhet a részletekben másfelől. Első esetben kevesebbet tesz, mint regényírói feladata kívánja, másodikban igen sokat arra, hogy ellazuljon, mikor egyenkéntiségek miatt felejti a derék eszmét, külsőség mellett a belsőt.

    Semmi nem teszi a külsőséget, az előállítás mesterségét oly kedvessé mint a divat; vagy bizonyos újdonsági mód ugyanazon dologban. Testi ruhánk, étkezésünk, szóval egész életünk alá van vetve. Az irodalmi világ szintén hallgat reá. Írni, hogy írjunk, minden dicsőséget érdemelhet, s az író megtarthatja állását az idő felett: de írni, hogy hassunk és olvastassunk ez oly csikland, melynek igen nehéz, de kár is volna ellene állni, mert nem ellenkezik az írói hivatással;

Féja Géza: Attila-reneszánsz és a népfelség elve

Kézai Simonnak, Kun László udvari papjának egészen másféle élményekben volt része a királyi udvarban és a király környezetében, mint a Névtelen Jegyzőnek. Kun László korszerűtlen és tragikus Attila-reinkarnáció volt: a kun vér visszakergette őt történelmünk legmélyére: Attilához, a mitológiába. Pogány keleti hordákkal barátkozott, sátrak alatt tanyázott, kun nőkkel szeretkezett és folytatni szerette volna az abbamaradt Attila-vállalkozást: pogány lovas hadak élén megtámadni Rómát. Kézai Simon krónikája arról tanúskodik, hogy vállalkozásának visszhangja volt a magyarság körében: maga Kézai is, a pap, mellékesen kezeli a „szent királyok” szerepét és minden írói erejét az Attila-mondára fordítja. Kézainak a hun-hagyomány a fontos és a nomád társadalomról egészen más képet rajzol, mint Anonymus, közelebb áll a mezei magyarság folyton fortyogó és „visszahatásra” kész lelkéhez, mint a Névtelen Jegyzőben kikristályosodott „magas” történelmi szemlélethez.

    Kézai Simon régi teljességében meséli el a csodaszervas mondáját: „Minthogy Hunor s Mogor első szülöttek valának atyjoktól megválva külön sátorba szállnak vala. Történt pedig, hogy a mint egyszer vadászni kimentek, a pusztán egy szarvas ünőre bukkanának, melyet, amint előttük futott, a Meotis ingoványaiba kergetének. S midőn az ott szemük elől tökéletesen eltűnt, sokáig keresék, de semmi módon nem találhatták. Végre is az említett ingoványokat bejárván, azon földet baromtartásra alkalmasnak szemlélték. Visszatérvén onnan atyjokhoz s búcsút vévén tőle, minden vagyonostól a meotisi ingoványok közé szállának lakozni… Hatod évre tehát kimenvén véletlenül a pusztában Belár fiainak nejeire, kik férjeik nélkül sátrakban tanyáznak, s gyermekeikre bukkanának, kiket is vagyonostól sebes nyargalva a Meotis ingoványaiba vivének.

Mikszáth Kálmán: A szegedi vár

A szegedi vár már az Árpádházi királyok alatt megvolt s a vegyesházi királyok korában fontos szerepet játszott. Hunyadi János, Mátyás király gyakran megfordult benne. Régebben Borbála királynő, Zsigmond neje, farsangolt falai közt, Szegeden akkoriban nagy számban levő főurak képezvén udvarát.

    A mohácsi vész után 1526-ban egész Szegedig portyázván a török, a várat is megostromolta s megrongálá.

    Azontúl omladozni kezdett… pusztult, mállott, senki sem törődött vele, míg végleg elfoglalván Szegedet 1542-ben a török, néhány év múlva újra építette a romvárat. Erről az építésről énekli Tinódi:

Csuda bölcsen ractác…
Elest aliut sokat szőrszete be a várban,
Kinek massa nincsen mongiak ez országban.

    A régi vár elpusztulásának egy Pribék nevű magyar ember az oka, aki a budai basának, Mehemednek, titkára volt s egyszer valamikor a szegedi tanács által megbüntettetett.

    A szegediek szelét vévén annak, hogy Mehemed uramnak foga a Tisza-Duna közti vidékre is vásik, egy négytagú hódoló küldöttséget menesztettek Budára, mely megkérlelje. E küldöttséget Zákány István uram vezette s benne voltak Tsötörtök László, Somlyai Pál és Budai István uraimék.

    Sok láda szárított halat s gyönyörű szőnyegeket vívének a basának, ki is nyájasan fogadta őket, mondván:

    - Legyenek nyugodtak, Szegedet pártfogásomba veszem, és semmi bántódása nem esik.

Volly István: 101 Szűz Mária ének népi gyűjtésből [V. rész]

Köszönteni megyünk, óh Mária

1. Köszönteni megyünk óh, Mária,
Néked hálát adni, Krisztus anyja.
Köszöntünk tégedet, Mária,
Mária, Úr Jézus szent anyja,
Angyalok királyné asszonya.

2. Nagy szeretetedért, óh Mária,
Sok könyörgésedért, Krisztus anyja.

3. Drága szent nevedért, óh Mária,
Hét örömeidért, Krisztus anyja.

4. Hét szívfájdalmidért, óh Mária,
Szíved gyötrelmiért, Krisztus anyja.

5. Esedezz érettünk, óh Mária,
Buzgó szívvel kérünk, Krisztus anyja.

6. Minden szükségünkben, óh Mária,
Keserűségünkben, Krisztus anyja.

7. Halálunk óráján, óh, Mária,
Nyerj kegyelmet nekünk, Krisztus anyja.

[Minden vers után: Köszöntünk tégedet, Mária, / Mária, Úr Jézus szent anyja,/ Angyalok királyné asszonya!]

Gyűjtötte Volly István

Aquinói Szent Tamás himnusza az oltáriszentségről

Nyelvem, zengd a dicső testnek
Titkát, zengd a drága vért,
Melyet az Úr, a legszentebb
Méh gyümölcse nem kímélt,
Váltságdíjul adni tetszett
Minden földi nemzetért.

Szüzek Szűze nekünk szülte,
Egek által küldetett
És a földre települve
Áldott igét itt-vetett,
Végül csodás módon ülte
Meg a búcsú-ünnepet.

Mert amidőn együtt ennék
Az utolsó vacsorát
És a páska régi rendjét
Jámborul megtartanák,
Étkül osztá a tizenkét
Főnyi népnek önmagát.

Az Ige-Test így igézte
'I'estévé a kenyeret,
így lett a bor Krisztus vére:
S elme ezt hogy rejtse meg?
Tiszta szívnek segítsége
Igaz hit és szeretet.

Azért kell e nagy szentséget
Leborulva áldani
És a törvény új rendjének
Adjon helyt a hajdani:
Amit elme föl nem érhet,
Hittel kell azt vallani.

Az Atyának, Magzatának
Dicséret és tisztesség,
Üdv, dicsőség és imádat
Mind a kettőt illessék
S kettejükből aki árad
Az is velük áldassék.

Fordította Horváth Béla

Sujánszky Antal: Könyörgés Máriához

Te, kit malasztja tengerével
Az Úr szerelme elfödött,
Ki pártfogónk vagy szent Fiadnál,
Ha vész lebeg fejünk fölött,
Tekints le üldözött hazánkra,
Mely pártütők tanyája lett,
S ne hagyd tovább dühöngni köztünk
A testvér-gyilkoló kezet.

Puszta Sándor: Gyertyaszentelő

apámtól e szemállást örököltem
anyámtól e félmosolyt
hordom őket föltámadásig
ketten osztoznak arcomon

szobruk vagyok
szobruk minden rózsatő
áldoznék értük galambfiat
itt ülnek a szívemen
hangjuk esőkből hallgatom

Janus Pannonius: A moldvaiaktól szerzett hadijelvényekre, melyeket a budai Nagyboldogasszony templomában függesztettek föl

Hősi király, Mátyás, számodra a moldvaiaktól
    Vette a Szűzanya el a hadban el harcjeleket.
Melyek alatt eddig barbár hordák tusakodtak,
    Most közlátványul függnek a szent falakon.
Ó, a vezéri erény, amely egymaga verte tulajdon
    Odvuknak mélyén tönkre a thrák hadakat!
Istennő, te pedig hallgasd meg újra imáját:
    Győzzön az ozmánon, s hozzon újabb jeleket.

1468

Ferencsik András honvédőrvezető-gyalogos, görögkatolikus parókus

Született 1832-ben. A szabadságharc őt az ungvári  papnöveldében érte, hol mint extraneus[kívülről jövő] hallgatta a teológiát; s midőn a haza fegyver fogásra szólította föl fiait, egy percig sem habozott, a laza szolgálatába állani
s mint másodéves kispap a híres IX-ík zászlóaljba iratkozott, s a legyőzhetetlen „Damjanich féle vörös sipkásokkal”  végig küzdötte a szabadságharcot, s csak káplári rangot nyert, de ezen rang itt többet tett és többet
ért, mint máshol a kapitányság. Végig küzdötte a veszedelmes Dél-magyarországi hadjáratot a szerbek és szerviánok ellen ; azonkívül részt vett a legszebb és legnagyobb csatákban is, nevezetesen: Szolnok, Bicske, Isaszeg, Vác, Nagy-sarló, Csallóköz, Budavár és Temesvárnál vívott nagy ütközetben egészen Világosig. Nem csoda, ha ennyi véres csata pusztító tüzén áthatva, számtalan sebtől borítva fejezte be a szabadságharcot
a bátor és vitéz kispap. A szabadságharc lezajlása után folytatta hittani tanulmányait, s 1858-ban pappá lett szentelve. Majd Zemplén vármegyében, Ladoméren volt élete végéig görögkatolikus parókus.
Isten soká éltesse az ilyen hős honvédet s derék papot!

Harsányi Lajos: La Traviata

A Traviata kastélyban lakott
És mikor kelt a hajnal,
Kiszállt ágyából s tükréhez ment
Kibontott hajjal.

Verdi álmodta márványarcát,
Bíborpalástját, beteg lelkét
És reggelre a tükör előtt
Halottan lelték.

Én szeretem a bús beteget,
De csak aki bukását bánja
S ezért Nápolyban nem hatott meg
A Traviata halála.

Lengyel János: Kép

Ólmos, borongós őszi reggel
Varjúkárogás ébresztget fel.
Nehéz köd alszik a táj felett.
Oly halálszagú, olyan fehér,
Mint lidércnyomás az álmodón,
Mint halott felett a szemfedél
S mint bűnéért feljáró halott,
Kit az anyaföld kitagadott.

Ködös, homályos őszi reggel
Találkozom az emberekkel.
Lehajtott fejjel jönnek-mennek.
Ahányat látok, annyi felé,
Mintha mindannyi háta megett
Magát a halált sejdítené.
A temetőről víg nóta száll:
„Szívem szerelmes szavadra vár…”
S egy harkály Krisztus képe felett
Ott húzogatja a vasszeget…

                         1919

Nógrádi Gyula: Ki volt a hős?

Még iskolába járt a szőke gyermek,
mikor kitört a rút, gaz háború,
s nem ismert csókot, lányt, forró szerelmet
a sápadt arcú, ártatlan fiú.

Apját elvitték szerbek ellen, messze.
Az édesanyja minden este sírt.
Hiába várták esdve, szívrepesve,
hiába várták Klenákról a hírt.

A hős honvédok hulltak, egyre hulltak,
minden golyónak vasból van szíve…
Klenák alatt új sírok domborultak,
azért nem jött hír onnan már ide.

- Édes anyácskám! Könnyeidnek árját
hiába ontod, az már mit sem ér.
Ha itt is hagyta apa a családját,
ne félj anyácskám, lesz mindig kenyér!

A szőke gyermek állott a szavának,
egy hosszú évig volt bőven kenyér.
De egyszer, ismét kellett a királynak
sok gyalogos, trén, huszár és tüzér.

Vályi Nagy Géza: Jöhet már minden!

Jöhet már minden, egyre megy!
Felfordulhat az egyszeregy,
Világok rendje, ős alap,
De állni fog és áll a – Nap!

Örök központ, amely körül
Forog minden, mi sír s örül.
Küllő törhet, vagy csap lazul,
Marad ő változatlanul.

Hitek, világok omlanak
Egy rettentő vastalp alatt,
A vastalp jár és vér csorog…
Issza a föld, a nagy torok.

Ember embert írt, - őrület!
- Ki szította e bősz tüzet?
S ki vet csóvát, ha hunyni tér?
Miért a bosszú s mért a vér?

Miért vesszen a szép, a jó?
- Merre bolyong ama hajó,
Melyen Noé járt egykoron?
Mely ismeretlen partokon?

Ki ment meg, mi menthető?
- Lángban a pince és tető
S körül a szennyes ár dagad,
Az új világnak mi marad?!

                        1919

Reményik Sándor: Zászló a szélben

A játszi szél a szövetembe kap:
Ma zászló – holnap rongydarab,
Ma lobogok, ma fenn lengetnek még,
Ki tudja, holnap kinek kellenék?
Ma még talán jelentek valamit,
Hordom a Szent Szűz liliomait:
Egy fegyveráldó Szent Szűz Máriát,
Úgy visznek zajló táborokon át.

A játszi szél a szövetembe kap:
Ma zászló – holnap rongydarab,
Ma legek még a márványpalotákon,
Holnap leszek emlék – mese – álom,
Ma jeligém még ezreket tipor,
Holnap egy marék finom aranypor,
Hirdettem hadat, visszavonást, átkot,
Elfoszló selymem áldott, százszor áldott!

A játszi szél a szövetembe kap:
Ma zászló – holnap rongydarab,
Ma még hatalom – holnap talán semmi,
Milyen jó lesz a széltől megpihenni,
Elkopni, mint a fegyverek, a vágyak,
Eltűnni mint akit sohase láttak,
Az eszmék, álmok, harcok, hiúságok
Sírján kacagni az egész világot!

Timon Tibor: Öröktűz

Az örök tűz a hazaszeretet.
Lobogjon árva, bús hazám felett!
Lobogva törjön el az egekig,
Most, hogy kihunytát annyian lesik.
Mindenfelől csak ellenség figyel,
Még így csonkán is félve irigyel;
Téged, imádott, drága, szent hazám,
Napod szomorú, véres alkonyán.

De nem lesz ez így mindig, felragyog,
Büszkén felkel még a szabad napod!
Az őrtüzeket már élesztem én.
Pírjuk már látszik, az ég peremén.
Túl fénylenek a bús határokon
S kigyúlnak a havas Kárpátokon.
S míg sorra gyújtom az őrtüzeket;
Mindegyik dalom egy-egy üzenet.

Németh Ernő: Életre ítéltettünk

Aknatűzben indult el a menet,
mikor sötét lett, ránk esteledett,
fegyverzetünk csak csákány és lapát,
s hogy követtük a sínpár vonalát
a villamossín végtelenbe vitt…
Nem volt egy jó szó, vigasztalásnyi,
így hajtottak el tankcsapdát ásni
az idegen katonák.
A Sashegy felől torkolattüzek
kísérteties fénye villogott,
a Várhegyen egy sor nehéz üteg
fejünk felett, mint vércse vijjogott
gépágyúk szava,
kísérteties volt az éjszaka.

Hányan maradtak ott, nem tudom már,
az emberélet olcsó volt nagyon,
leírta őket a történelem
és kiheverte a társadalom.

Áprily Lajos: Az elesettek

Fejük felfordult torzan és merészen,
merev görcsben feküdtek, annyian!
Kerestem s meg-megállt a szívverésem:
Ki vagy, halott? Jaj, nem te vagy, fiam?

Illyés Gyula: Iszonyat

Láttam Buda égését,
az izzó koszorút,
egy nép fején, nép, népség
hulltát, a háborút.

Láttam, mint más az álmát,
csonka hullát, dögöt
a lecsapó gránát
csipkebokra között.

Reggeli hatkor álltam,
az új év reggelén,
reggeli holdvilágban
egy ház-rom tetején.

Nyíltak a gránátok gyors
mózesi bokrai,
próbált az Isten vagy sors
valamit mondani.

Szabó Lőrinc: A kiszolgáltatottak

Éj s pince. Kint végzet ugat. Először
gépágyúk s bombák. Majd csönd. Vége? Közben
puskatűz pattog. De már egyre többen
mozdulnak: remél a kis, figyelő kör.

Iker dühükkel becikázva ekkor
s akkora okkerfényben, hogy a hökkent
visszhang hülyülten dadog és a döbbent
agy kihagy zegzug csattanásaikkor,

még villám, kettő! Rájuk! Oda! – És ők,
egy percre ég s föld rogyásába nézők,
úgy érzik, mintha gerincükön átgyúlt

seb volna az érc, mely, lenn s odafenn,
vízszintesen és függőlegesen,
a bőgő űrben ide-oda száguld.

Balaskó Jenő: Sírfelirat

Engedd elmondani legújabb mesémet.
Ásód gyógyvasával ne gátold vesémet.
Plakát tenyereddel ne hirdesd arcom.
Pedáns lábaiddal bokámat ne csodáld.

Engedd elzuhanni maradék beszédem.
Huzatos lelkeddel maradj ellenségem.
Ne tőlem lopjad el szomszédom határát.
Ünnepi csecsemőt nevemre ne oktass.

Maradék szívemben ne imádd vérem.
Ne hirdesd, hogy te vagy az édestestvérem.
Kátránypapír-zászlóba gyűrted testem.
Egyszer feltámadok és megháborodhatsz.

                               1964

Kapui Ágota: A magadét

/a kommunizmus áldozatainak emlékére…/

Idegen tájak vonszolnak téged
testeden vasfüvek ütnek lyukat
bordád közt puskatus ontja a véred
kihúznak alólad minden utat

beállnak mögéd a sötétség őrei
ajtódra tapasztja fülét a csend
szívedben szabadság kicsorbult tőrei
tartják a lelkedet még idebent

talpig igában homlokig vasban
tapad a sárba e földszagú lét
mennyi sírásban s mennyi malasztban
járod majd végig a magadét

                       2018. február 25.

Obersovszky Gyula: Nekem minden színek közül

                                     legszebb a kék
Mert kék az ég
                       meg a tinta színe is kék
És kékek
            a titkos-mély óceánok
meg a magasló         
                       messzi hegyek
A búzavirágok is
                         kékkel
                                  intenek nyarat
Kék szabadság
        meg az álom
Minden minden kék
                               ha hajnalt old az ég
                                                              az ég
                                                                      az ég
Nekem minden színek közül
                                            legszebb a kék
Mert kék az ég
                       meg a tinta színe is kék
És ez a vers is
                     kékkel
                              futna a papírra
ha közelebb lenne hozzád az ég
                          hogy belemártanám a tollam
Vagy ha tintát kapnék valahonnan
                                                ahol megértik
mért kék az álom
                         e fojtva-fojtott
                                                odva-szűk világon

                                                                     1957

Áprily Lajos: Sajó Sándor ravatalánál

    Búcsúztató beszéd 1933. február 4-én.

    A Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy – Társaság búcsúszavait hozom Sajó Sándornak, a magyar irodalom új halottjának.

    Férfias erejű kézszorítása még itt kísért a kezünkben, szavai, melyekkel huszonnégy órával halála előtt a tehetség jogai mellett síkra szállott, még a fülünkbe csengenek. De kéziratban maradt utolsó versei már a posztumusz mű árvaságával néznek reánk s kíváncsian várják az idegen hangot, mely a Kisfaludy – Társaság holnapi díszülésén írójuk érces zöngéje nélkül fogja megszólaltatni.  

    A halál lezáró ereje összefoglaló pillantást ad az emlékezetnek s ez a pillantás az irodalmi veszteség fájdalmával végigszalad a költeményeken, melyek a nemes munkában töltött élet mozzanatait és állomásait hordozzák. Látja a lírai nosztalgia forrását, az elbocsátó, elvesztett és körüldédelgetett ipolysági földet egyéniségszínező tájaival és tájszólásával. Látja a selmecbányai nagy lelkesedésű diákot, akinek költői nyugtalanságát a legnagyobb selmeci diák, Petőfi lírai lobogása gyújtja és növeszti lánggá. Azután látja a vidéki élet meghittségéből a magyar élet egyetemességéig kiteljesedő lelket a nevelő és író kettős munkaterületén, a fiatalon nagyra nőtt szenvedélyt, mely Sajó Sándort tragikus népe szolgálatára mindkét arcvonalon végzetes szerelemmel elkötelezte.

    Ez a szenvedélyes nemzetszerelem a meghatározó vonása költészetének. Viharos esztendők jönnek és elhalványítják benne a régi lírikus szelídebb vonásait.

Márai Sándor: Credo /Quia absurdum/

Én hiszek egy teremtést, uram, az életemet, hiszem ezt. Hiszek egy rendelést, ezt az én rendelésemet, magamat. Hiszek egy világot és hiszek egy embert, kiket egymásnak adtál. Hiszem a költők fájdalmas csodálkozását, ezt a meglelést, hogy jöttem e létre, s e lét befogadott engem. Hiszem teremtett embereidet, uram, e boldog és édes éneket a vizek fölött. Hiszem a szomjas férfiak kutató boldogtalanságát, hiszem asszonyaid telt, harapós szerelmi idegességét s a mozdulat végtelen lágyságát, ahogy a csecsemőt érett mellük bimbójához emelik, és tikkadt homlokkal elhajolnak fölötte. Hiszem a tárgyak érett bölcsességét, uram, a vonalak betelt ősiségét, a színek izgalmas zúduló erejét, a szavak titokzatos igazságguzsalyozó hurkát, az öregedő emberek mohó szemlélődését, a szép kezeket és az állatok szemét. Hiszem az örökkévaló anyagtalan szép nemességét, a kényes macskák előkelőségét és a tengerek jóságát. Hiszem a jóságot, uram, és hiszem a filléres rosszaság izzadt, buja örömét. Hiszem a primitivitás gyöngéd, megszentelt tömjénillatát, a gaztettek vérszagát, az érzelmesek olcsó áhítatát. Hiszem felsőidet, uram, és hiszem évszakaid változó kedvét, hiszem világvárosi kokottjaid fehér inges rafinériáját és a pénz megnyugtató, leszűrt gőgjét. Hiszem az érett ember alázatosságát. Hiszem az osztályharcosok elrendelt sorbaállását, a délszaki növények önálló fűszeres formáit, a világerők csillagkergető, mély vonzását. Hiszem a végtelen szegénységet, és hiszem magamban a titokzatos hívőt, ki könnyes arcát feltartja rajzó csillagképeid felé, naivan. Hiszem az életemet, mit adtál nekem, hogy legyen, és nem veszed vissza többé. Hiszek egy életet, életet, életet, most és mindörökkön örökké.

1921. november 27.

Reviczky Gyula: Barabás Miklóshoz

Öregnek hívnak; de ne bánd, hogy az vagy!
Az istenek oly ifjúságot adtak,
Mely az időt túléli halhatatlan;
Él az ecsetben, hangban és a dalban.
Halandó ember csak a föld pora;
De a művészet meg nem hal soha!

Öregnek hívnak; de ne bánd, hogy az vagy!
Dicső napokról tud beszélni ajkad.
Midőn te ifjú voltál, drága néped
Áldásod korra, új eszmékre ébredt.
Boldognak mondalak, mert láthatád
Széchenyi, Vörösmarty korszakát.

S megértél többet is, nagyobbat is még!
Midőn a zászlót lobogtatva vitték
S felzúgott győzedelmes harci ének:
Irigylendő művész, ezt is megérted,
S e nagy idők számos nagy emberét
Te színről színre láttad, ismeréd.

Sajó Sándor: Bessenyei

A nyíregyházi szobor felavatására

Jössz ide népem, csöndes áldozatra,
Legyen hódolásod fölmagasztalás!
Előtted a költő büszke ércalakja, –
Érdemét keresve – messze múltba láss.
Édes magyar nyelven zengjen róla ének,
Ki e nyelvért küzdött, erről álmodott:
Zengő magyar szóra sírjában is éled
S szíve e szoborban újra feldobog!

Ércalja ha szólal, érckebel ha dobban,
Ünneplő szívünknek tán csodás lehet:
Csodás, hogy dalt zengett daltalan napokban
S a közöny fagyátul meg nem dermedett,
Mily lángoló érzés, mely még tettre lázad,
S mely saját magán győz, óh mily őserő!
Új hangot sugall az elnémult hazának
S lesz a magyar nyelvnek büszke hőse ő!

Messze idegenben éli a világot,
Asszonyok szemében délceg dalia;
Útjára hajolnak viruló virágok,
Módja vón közülük szakítania;
Érte verő szívvel, rá sugárzó szemmel
Igézve óhajtják mosolyát, szavát,
Ő csak egyet ölel forró szerelemmel:
Ezt az elhagyatott, bús magyar hazát…