Simon Endre katolikus lelkész, plébános

Simon Endre született 1816-ik évi március hó 10-én Erdélyben Udvarhely megyében, Bogáfalván. 1834-ben pappá szenteltetvén, gyergyó-szent-miklósi segédlelkész, – majd 1842-ben ehedi lelkész lett, 1847-ben pedig ugyanazon minőségében áthelyeztetvén az ország határszélén fekvő tölgyesi vámhoz, itt találták őt a szabadságharc dicső napjai.

Bár plébániájának helyrajzi fekvésénél fogva, s az akkori gyarló közlekedési viszonyok miatt, csaknem elzárva volt az országtól, mégis csakhamar hírét vette a megindult mozgalomnak. A havasok rengetegén is áthatott a nemzeti szabadság kelő napjának sugara, s e sugár melege lángra gyúlasztá a hazafias érzésű fiatal székely papnak minden jó és nemesért lelkesülni tudó szívét. Midőn aztán hírét vette, hogy a nemzetnek ősi jogainak védelmére fegyvert kellett fogni, bár ő maga el nem hagyhatá a nyáját, melynek pásztorául rendeltetett, hisz nagy

Kosztolányi Dezső: Vörösmarty Mihály

1

A költőket néha egy-egy hangszerrel szokták jellemezni. Azt mondják, hogy ennek a költészete úgy szól, mint a hegedű, amannak a költészete pedig, mint a fuvola vagy a hárfa. Vörösmartyra ez nemigen alkalmazható. Költészete nem egy hangszer, hanem minden hangszer együttvéve, egész zenekar, mely hegedűivel, fuvoláival, hárfáival, kürtjeivel, harsonáival és üstdobjaival egyszerre sok szólamú dallamot játszik. Hangok nagy tanárja – ahogy Liszt Ferencet nevezte ő –, s hangszere a „vész zongorája”, velőket rázó húrokkal. Képzelete elsősorban hallószervét ostromolta, s hallószervekre akart hatni. Hangokat hallott. „Ha egyedül ment – írja róla Gyulai –, vagy meghitt barátjaival, gyakran suttogott magában, mintha énekelne”. A szavak – a kifejezés eszközei – kísértetek gyanánt rohanták meg, s nemegyszer csak belőlük tudta meg, miről álmodott.

Vörösmarty Mihály: Töredék (derítsd vezérlő csillagodat)

Derítsd vezérlő csillagodat felém
      Kivánt segédet, Délie, nyujts, hegyed
        Ösvényes utján rég bolyongva
           Kűzködöm a tövisek szegével
S fel nem segíthet csüggedező erőm

Pest, 1819

Vörösmarty Mihály: Töredék (a szabadság büszke vára)

      A szabadság büszke vára
   Elborúl a rab nyakára
       S dől, ha védőt nem talál
Fel Magyar fel a csatára
   Itt a gyávaság határa
       Itt az élet, és halál.
       Bátoré az élet
       Rab élet nem élet
  Rajta Árpád párduc sarjazatja
     Pusztítsunk

1829

Tordai Ányos: Magyar harangszó

Vagyok fagyos szele sívó zivatarnak,
Letiport virága kietlen avarnak,
Bús fekete gyásza, fuldokló sírása
Haldokló magyarnak…

Vagyok millióknak zokogó keserve,
Összetört harang félredobott nyelve,
Árvák sóhajával, özvegyek jajával,
Átkaival verve…

Vagyok pislogó mécs a ravatal mellett,
Vagyok bús akkordja halotti éneknek,
Hantok zuhogása, végső koppanása
Temető-rögöknek…

Hamvas József: A harmadik zsoltár

Ellenségünk, mint a tenger,
A sok nemzet, a sok ember!

Azt mondja a csüggedt kétség:
Minek most már a reménység?

Gondviselő jó Istenünk,
Csak Te magad vagy már velünk.

Csak Te szánod könnyeinket,
De Te meg is hallgatsz minket!

Ahogy gyászban fejet hajtunk,
Oltalmazó kezed rajtunk.

Radványné Ruttkay Emma: Lesz-e még úgy?

Lesz-e még úgy, ahogyan régen, régen?...
Lesz-e öröm a sok szomorú réten?
Lesznek-e daltól visszhangos faluk?
Muskátli pöttyös, félig nyílt gyaluk?

És utca hosszat, merre ér szaladt,
Nevetnek-e a szép fehér falak?
S mosolygó arcú lányok, asszonyok
Kezében csattog-e majd a sulyok?

Ó. lesz-e még sok minden, régi rend…
Vagy ami elmúlt, olyan messze ment,
Hogy sóhajunk se éri már utol
S a remény elköszönt a kaputól?

Vértesy Gyula: Reggelvárás

Hideg szél fúj nyugat felül,
A szívünk is fázik belül.
Tele vagyunk gonddal, gyásszal,
Turulmadár földön gubbaszt,
Égbe fel tán sose szárnyal?
Lehel kürtjén, ami zokog:
Nem induló – borús gyászdal.

Kezünk, lábunk rabbilincsen,
Kötve csak a lelkünk nincsen.
Száll is, jár is feketébe’
Ott, ahol sötét gyász minden.
Ahol lobogónk letépve
S hol oláh-, cseh-bilincs szorul
Véres, beteg magyar kézre.

Oláh Gábor: A törvényasztaltól a kardig

I.

Ha kell: törvényasztalhoz ülünk,
Tanukul holtjaink kiszállnak
S jogot rivalgó ősi kürtünk
Zeng leomlót a gyász falának.
Ha kell megmozgatjuk a mennyet
S a poklot, ha az ég nem enged –
Igazságot Magyarországnak!

Gránitot rak a munkás karja
Lépcsőkül szent jövőnk fokáig.
Szántott barázdánk betakarja
Nyílt sírunkat a Golgotáig.
Az asszony könnyel, férfi vérrel,
Nemes hajónk révig vezérel:
Igazságot Magyarországnak!

Kosztolányi Dezső: A kártyás imája

Valami van:
a változás.
Valami van:
mi oly csodás.
Én veszthetek,
de nem vesz el ő,
a félszemmel síró,
félszemmel nevető.
Valami van:
öröm és iszony.
Valami van:
a földi síkon.
Valami van:
ezt érezem,
tapintja velőm
és látja kezem.
És hirdetem
búsan-vígan
és esküszöm:
Valami van.

Kosztolányi Dezső: Régi szerelmes levele

Én úgy szeretlek.
                           A cigarettához
és a szalonkabáthoz te vagy a hit.
Az én szemem most már sohase álmos –
és hallgatom a szíved zajait.
Fölrezzenek még minden kocsi-neszre,
mely tőled jő, vagy hozzád zakatol.
Párnák között, arcodhoz epedezve,
te vagy az éjjel asztalán a bor.
Ó, én tudom, hogy minden rózsa festett,
és nem igazat tesz, aki örül,
de szöges-örvül, vezeklő-övül
magam köré kötöm keserű tested.
Te légy nekem a diadalmi ének,
hogy dárda és csók a szíven talált.
Akarlak, mint egy hősi-hősi véget
s akarlak, mint az élet a halált.
Hisz szívem túlvilági jeleket les,
a lehetetlent és halált szeretné
s szemem, mint bandzsal középkori szenté,
ki őrült és az Istenbe szerelmes.

Vikár Béla: Kosztolányi Dezsőnek, a Kalevalához

Műfordítók fejedelme,
Költők nagyja, fennkölt elme,
Az a mennydörgésben zúgó,
Fő-főisten, öreg Ukkó,
Téged hítt el, hogy e drága
Kincset letedd zsámolyára.
„Tőlem semmisem telik ki,
Egymagamtól éppen semmi,
Ha nincs Alkotóm kegyelme,
Igaz Isten engedelme.”
Így Elébe aki járul:
Oltárának főpapjául
Téged fogad örömest
Mint méltót, jelest, nemest,
Óh, e tisztet – jól bevált
Méltóságod – váltig álld,
S amaz Ukkó érte áld.

1935

Radnóti Miklós: Férfinapló

Napjaim tetején ülök, onnan
lóg le a lábom, hajamon
hófelhő kalapoz és szavaim
messze, kakastollak közt
portverve menetelnek!

Mondják, hogy virrad a gödrök
alján, füvek alatt csillogva
lesnek a tücskök s napitta
pocsolyák helye lelkesedik
döngölő léptek után!

Talán vihar jön, mert
simul halasodva a borz víz,
széttette a csönd lábát
az út fölött és harcos
zajokkal készül marakodni!

1931

Radnóti Miklós: Pogány köszöntő

Nézd! dércsipte fáink megőszült
fején ül most a szél és lengő
harangú tornyok között csak
megkondúlnak a jámbor imák!

Csorgó nyálával békés borjú
lépdel még szekerünk után, de
már nem kószál szárnyas szavakkal
szájunk körül halovány ámen!

Megmosakodtunk! tornyok között,
fákon pihenő szélben és most
megőszült fák közt csókokkal tarkán
pogány szemekkel kitavaszodtunk!

A testünket nézd! együtt fakad a
rüggyel drága hús és napbadobált
csókjaink után boldog torokkal
így, istentelenül fölsikoltunk!

1930. január 11.

Radnóti Miklós: Tört elégia

– Sík Sándornak –

1
Életem írtam kis bottal a porba
ott estefelé, hol két út összefutott.
Szörnyü ábra volt; füstölt, mint záptojás
szegények ritkás asztalán
és halálig mutatta magam:

államat fölkötő kendő takarta
kiserkedt szőrözetem végül
és oszlottam ott a selyem levegőben.

S az útontúli lejtőn gyenge bokorra
szállt a madár; csapdosva tartotta
a buktató ágon a súlyát
és elsiratott vékony fütyöléssel.

Gérecz Attila: Kenyéren és vizen

A mocskos padlón fekszem,
hátam vetem a falnak.
– A fájdalom... lehet-e versem
hatalmad?

Próbálgatom Anyám mosolyát.
Lelkére még dalaim szórnám...
Könnyeket, mik már nem fagynak át
a formán.

Másom sincs, Uram. Beérem
azzal, hogy arcodat viszem;
csak így bírtam még el: kenyéren
és vizen.

Márianosztra, Szigorított 1955. december

Vachott Sándor levele feleségének, Csapó Máriának

A gyászos és átkos emlékű pesti börtönből, az Újépületből írta feleségének, az ifjú írónőnek – Petőfi Etelkéje húgának – szomorú leveleit és bánatos verseit. A sors ennek a boldogságnak sem kegyelmezett: Vachott a börtönben megőrült, s a Schwartzer-féle elmegyógyintézetben meghalt.

 Pest, 1855. december 11.

Neugebäude.

Kedves édes Mariskám!

A „Budapest” újság történetei a.d.1907. [ . A „Budapest” és a nemzeti küzdelem]

A magyar nemzet küzdelme régesrégi és állandó. A Budapest harminc esztendő óta nemcsak részese ennek a küzdelemnek, de mint sajtóorgánum egyik vezetője is. Mindig hűségesen, kitartással, önzetlen odaadással, függetlenségi politika szellemében ritka következetességgel teljesítette nagy és fönséges feladatát.

Az a küzdelem, melyet a magyar közfelfogás tulajdonképpen való nagy nemzeti küzdelemnek nevezett el, beleesik abba az időbe, amióta én

Darnay Kálmán: «Budapest» elnevezés eredete

Bizonyára sok embert érdekel: ki használta először hivatalosan az egymással farkasszemet néző két város, Buda és Pest elnevezésének összevonásaként a Budapest szót.

A hun eredetű Buda, amelyről Béla király névtelen jegyzője is megemlékezik, ősi múltjával mindig vezetőszerepet játszott Pesttel szemben. A két város szorosabb összeölelkezése 1836-ra vezethető vissza, amikor gróf Széchenyi István hosszas küzdelem után a Clarc-testvérekkel dűlőre vitte a két várost összekötő Lánchíd megépítését.

Lajos Árpád: Fonóélet Domaházán

A kender termelésére és feldolgozására ma is kiterjed a domaháziak figyelme és szorgalma. A lányok, asszonyok e téren ma is kitűnnek szorgalmas munkájukkal. A kenderanyagból ők maguk állítják elő a fehérneműt. Ez náluk régi hagyomány. Emberemlékezet óta családról-családra szállt a szövés-fonás mestersége, a lányok anyjuktól, nénjüktől s egymástól tanulták el a fehérneműkészítést. Bár utóbb, különösen a világháború óta nagyobb számmal kerülnek be városi, bolti cikkel (Ózd) különösen férfiing, zsebkendő, ezek a házi fehérneműt még nem tudják kiszorítani. Kendert, amennyi szükséges, minden család termel magának. A falu határa

Várregék és mesés várromok X. Dévény

A Duna és a Morva összefolyásánál, szemben az osztrák Hainburg várával, 210 méter magas sziklaszirten állnak Dévény romjai. Mint romok nem is régiek: 170 évesek. Dévény és Hainburg között szűk sziklaszoroson át folyik a Duna, a Kisalföld felől ez volt mindig a nyugatra vezető legalkalmasabb út. A dévényi szoros a Kárpátok déli kapujának tekinthető. Dévény vára helyén már a kelták és a rómaiak is építettek őrtornyot, favárat, s itt volt később egy terjedelmes favára a Nagymorva Fejedelemség urainak. Fontos urak kereszteződését kellett itt őrizni, erre vezetett a római kori borostyán-út is. A dévényi palánkvárat 864-ben említi először a Fuldai krónika.

33. zsoltár- UJJONGJATOK

1 Ujjongjatok az Úrban, szentjei,
   az igazakhoz illik a dicséret.

2 Az Urat magasztaljátok hárfákkal,
   tízhúrú lanton csendüljön az ének.

3 Daloljatok egy új dalt:
   s a húrok ünnepi zenéjét,
   örömkiáltosok kísérjék.

4 Az Úrnak szava egyenes,
   mindent szilárd hűségben végzett.

5 Szereti, ami igaz és helyes.
   Az Úr irgalma betölti a földet.

6 Szavával alkotta Úr az egeket,
   szája fuvallatára jöttek létre
   a csillagseregek.

Babits Mihály: Petőfiről

egy kis tanulmány jelent meg; szerzője Földesi Gyula, Ady Endrének ajánlja művét s többek közt velem is polemizál; mintha védelmezni akarná ellenem Petőfit – amit igazán feleslegesnek találok. Egyébiránt nem ezért írok róla, hanem azért, mert ez a roppant soviniszta, rajongó és nagy túlzásokban mozgó könyvecske tetszik nekem s minden naiv túlzása mellett is van benne néhány jó gondolat. Petőfiben voltaképp nem a költőt, hanem a prófétát mutatja be, a váteszt, vagy hogy a saját kitűnően megtalált szavával éljek: az ősköltőt. Alapjában egyetértünk. Petőfi valóban ilyen ősköltő, az ősköltő kezdetlegességével, banalitásával és gyermekességével; olyan, amilyennek egy gyermek vagy egy egyszerű nyárspolgár képzelheti a költőt; olyan, amilyennek maga

Gyóni Géza: Petőfi lelke

Hurrá, testvér, csak most szorítsd még,
Csak a veséjét most ne engedd!
Dögrováson a muszka rémség,
Most mi esszük meg, nem a tetvek.
Hóhérpalástját fázva rántja
Petyhüdt nyakába már a kerge cár –
Varsó fölött a gépmadár dalában
     Petőfi lelke jár.

Hurrá, testvér, csak most szorítsd még,
Nézd már, hogy kapkod fűhöz-fához.
Barmai fogytán azt remélte:
Nyakunkra majd sárga kutyát hoz.
A sárga kutyák ide nem érnek,
Fullasztja őket messzi tengerár –
Az óceánok dörgő viharában
     Petőfi lelke jár.

Kányádi Sándor: Ellenvers, avagy folytatás

Petőfi: A farkasok dala

      hosszú tél ne dideregtess
ne vacogtass
üvöltene de csak nyüszít
sír a farkas

       ki megfagyott ki megfutott
hol a horda
ül a farkas magányosan
le a hóra

      azt se bánná már ha vadász
vetne véget
aj mivé lett a nyári szép
farkas élet

      csonttá fagyott a szabadság
ehetetlen
társa sincs hogy belemarna
tehetetlen

Kosztolányi Dezső: Petőfi Sándor (4. rész)

 Petőfi százados évfordulója külföldön sokkal erősebb visszhangot keltett, mint ahogy remélhettük. Évtizedek alatt nem írtak annyit az egész magyarságról, mint pár nap alatt erről az egyetlen magyarról. A Corriere della Serában Ettore Janni kiemelkedő helyen igen hosszú tanulmányt közöl, a Lettura egész ívét szentel neki, s a francia lapok a Croix-tól a L’Humanitéig egyformán lelkes cikkekben ünneplik. Cerduccit, Musset-t emlegetik, és sokan föléjük helyezik. A dicséret nem túlzott. Nyilván a világ legnagyobb lírai csodájáról van szó.

Mi itt – túl azon az örömön, melyet mint magyarok érzünk – a költői világhírt bámuljuk, a föltétlent, a tökéletest, melynek nincs látható mozgatója, s önmagát alkotja, folytatja, a végtelenségig. Ő érte el a legtöbbet minden korok magyar írói közül, és méltán.

Krúdy Gyula: A szerelem dalnoka

A múlt században még járt-kelt Magyarországon néhány férfi, aki arcban, testben olyanforma volt, mint amilyennek Petőfi Sándort a róla maradt arcképek után elképzeljük. Úgy lehetett ez, hogy a hatvanas és hetvenes évek honleányai többet merengtek a költő forgalomba került arcképei felett, mint emez nyomtalanul maradhatott volna. A holt költőbe sokkal többen voltak szerelmesek Magyarországon, mint akár Kossuth Lajosba vagy Garibaldiba.

A rajongás kor következett a múlt századbeli szabadságharc után, a nők az ünnepelt nemzeti hősökbe fizikailag is beleszerelmesedtek. Az imádságos könyvek amuletteket rejtegettek, zászlófoszlányokat, vitézségi szalagocskákat, a világos mezőkről való faleveleket, kufsteini és olmützi kézimunkákat, amelyeket a raboskodó magyarok készítettek a fogság unalmában.

Pázmány Péter: Litánia

Boldogságos Szűz Mária,
Istennek szent Anyja,
Szent szüzeknek Szüze,
Krisztusnak szent Anyja,
Irgalmasságnak Anyja,
Isteni malasztnak Anyja,
Tisztaságnak Anyja,
Szeplőtelen szűz Anya,
Makula nélkül való Anya,
Minden szerelemre méltó Anya,
Csudálatos Anya,
Teremtőnknek Anyja,
Megváltónknak Anyja,
Nagy okosságú Szűz,
Dicséretes szent Szűz,
Hatalmas szent Szűz,
Kegyes és irgalmas Szűz,
Igazságnak tüköre,
Bölcsességnek királyszéki,
Mi vigasságunknak oka

Ady Endre: A reformáció

Ködös, borongó ősz napján, ma ünnepet ült az Istent kereső szabad emberi lélek.
Ködös ez az ősz. Mintha ránk nehezedett volna négyszáz esztendőknek minden borongása. Sötétlik, fellegzik. Az égen szomorú ború. Nehéz, kísérteti a levegő. Azt mondják, hogy az emberi lelket megkísértik ismét alvilági árnyak. Sokan a gályarabok énekét is hallják. Arbues is szitkozódik valahol mélyen – így beszélik… Én látom a ködöt, s gyenge szemmel is átszegezem. Hallani azonban még mindig csak a diadalmas himnuszt hallom. „Erős várunk nékünk az Isten!…”
És hallom azért, mert én újra bízom az emberi lélek rendeltetésében. Mert engem szívóssá, erőssé tett ez a köd.
Mondani fogják, hogy a vallás fanatikusa vagyok. Pedig engem csak véletlenül környékeztek világosult lelkek. Én a reformációban nem új vallások összeütését, hanem az emberi lélek diadalát látom!

Bódás János: Református reformáció

Megőriztük a Hitvallást s az Igét századokon át,
tisztán és híven.
De csak könyvekbe zárva! - mert szívűnktől nyelve,
szelleme már - már idegen.
Nem éljük, amit vallunk, (mint az ősök)
utunkban a Lélek már nem vezet.
Bár mindnyájunk közös célja a Béke,
de utána a Pénz s az Élvezet.
Üresedik a templom, nincs imádság
asztalnál, ágyban, üzemben, mezőn.
Isten népére nem ismerhet immár
bennünk a világ. Rosszul áll a pör:
vádjait szaporítja ellenünk sok
millió "Minőségi Ellenőr".
Úszunk az árral, számunkra is sorra
ezrével nőnek az uborkafák, s kapaszkodunk,
mert nagy erővel vonz a
fösvény, úrhatnám kispolgáriság.