FELHŐ
Felhő csapódott a szememnek.
– Suhanó felhő, mely átszaladt az életem egén. –
Kék szememben esővé változott,
s most szakadatlan mossa arcom pírját.
S még azt mondják:
utánad sápadok.
ÖRÖM
Egy kis cinke az
ablakomra szállt.
Kis cinkosom se
féli a halált,
akárcsak én. –
Kis csőrével lyukat csókol
a jég virág fejére,
én meg körmömmel szíve
rajzolok az ablakom jegére.
Csodálkozva néz a körkény virág,
Körülte véres, dúló nagy csaták.
A ház mely ott állt, – már vagy negyven éve
Bedőlt falakkal, – romban összeégve.
Eljött egy súlyos, idegen tavasz
Más mint a régi, s mégis ugyanaz.
Ágyúk dörögnek a hegyek felett
De nem hátrál tőlük a kikelet.
Hol kitaposta százak, ezrek lába,
Újra kizöldül zsenge fűnek szála,
S egy percre – ha a tüzelést – nem hallja,
Csalogánydaltól zeng a bokrok alja.
Az élet bátor, de a halál gyáva,
Ha rálehelt minden nyíló virágra.
Csak elvonul – sötétsége helyébe
Újra felébred életfényessége.
/Földi János/
Megkönnyezetlen kell hamuhodni hát
Akácod alján, Földi tenéked is?
Oh, néked is, kit dűlt hazádért
Sustorgó tüzed onta egybe?
Természet édes gyermeke! S a világ
Tág templomának béavatott fia!
Hát amidőn törvény írod,
S pitvaraid kinyitod minékünk, –
Akkor szorít-e jussa alá korán?
Korán! Az élet leggyönyörűbb korán!
Oh, tán irigy ő? S azt akarja,
Hogy bekötött szem alatt imádjuk?
Hát már Apolló, aki fejed körül
Kettő borostyánt vont vala, kedvesem,
Hát már Apolló a halálnak
Bűne között hidegen danolgat?
Nékem zöld olajág s rózsalevél fedi
Békés homlokomat, s páphusi lantomon
A myrthusligetek lanyha Zephyrjei
Félszunnyadva enyelgenek.
Míg Lillán zokogok, s csonka panaszaim
A lágy alkonyodást sírni siettetik:
Szép kínzóm azalatt kedvese karján
A Cythere sugara közt
Próbálgatja nevem messze felejteni.
Én sírok, te pedig, zengedező Virág,
A zöld Pannóniát s Dácia szűzeit
Új hangokra tanítgatod.
Hallom tárogatód tábori hangzatit,
Hallom Pest fala közt és Buda szirtjein;
Már a Kárpátokat verdesik, s a Tisza
Síkján messze terülnek el.
Megrokkant házak s gyűrött emberek
Között kallódik csillagjegyű lélek;
Alázó gondok alján hempereg,
De csúcsra törni buzgó vágya éled.
A nagy kérdések, miket szül a Lét,
Szívét és agyát hévvel ostromolták,
S vad vívódások kínját hintve szét
Válaszok hulltak, mint hű, lelkes szolgák.
Az ős talány előtt nem áll meg így se,
Titkok mögül istenként néz le Nietzsche:
Hisz helytartója volt, amíg e Föld
Hordozta hátán: katedrán kínlódva
S kit élve-halva nem magasztalt óda –
A Homályból még most is fölsüvölt.
[...]Elmegyek meghalni. Akinek nincs értelme a földön, bujjék a föld alá.
Talán, ha meghalok, meglátnak az emberek annyira, hogy nem fognak tőlem sajnálni egy sírnyi helyet a Gellérthegy délkeleti csúcsún.
Aludjam ott végtelen álmom a fölött a város fölött, melyet annyira szerettem.
Három síriratot is készítettem. Válasszák ki közülük majd sírkövekre azt, amelyiket a legtalálóbbnak találnak.
Az első a tragikus:
Életet ő keresett életben, jaj, de hiába!
Puff! A halálba mene, életet ott, ha lel-e?
A második, a melankólikus:
Vándor állj meg itt e sírnál
És tegyél úgy, mintha sírnál.
Higgye lenn az alvó gazda,
Hogy valaki megsiratja.
A harmadik, a kesernyés:
Szabó Dezső itt nyugodna,
Hogyha meg volna nyugodva.
De most is csüng egy kérdésen:
Mi a fittyfenének éltem?
A megfojtott kakas. In: Levelek Kolozsvárra, 1943.
Fordíts – az Úr szent keze által
Telistele írt lapokon,
És napvilággal, mécsvilággal,
Szent ihletés a homlokon:
Írd, ahogy írva ott találod,
El abból egy jottát se hagyj!
Egy életed és egy halálod –
Te a Lélek tolmácsa vagy!
Fordíts – mit Istenkéz jegyzett fel
Kőlapra ott, Hóreb hegyén,
Csak írd, nem reszkető kezeddel,
Ne bánd te, hogy a nyelv szegény!
Mit Isten, kőtáblákra írván,
Mózesnek villám közt ada:
Szívekbe lesz az vésve nyilván
S örökre – a törvény szava!
Fordíts – Józsué győztes harcát,
Debora büszke énekét,
Sámson fénylő – s Ruth szende arcát,
Jóbot, ki megkísérteték,
A Dávid szárnyaló Zsoltárát
És a próféták jós szavát…
Bizony az Úrnak lelke jár itt,
S évezreken sugárzik át!
Isten rajtad: végtelen könny; Isten benned: végtelen mosoly.
1599. július 1.
Éltig való szolgálatomat ajánlom Kegyelmednek, mint szeretett uramnak, az hatalmas úr Istentől kívánok Kegyelmednek is egészséget, hosszú életet és minden kívánta javait nagyboldogul megadatni. Szerelmes uram az Kegyelmed levelét énnekem megadták, kiből megértettem, hogy Kegyelmed jó egészségben vagyon, kit nem szívem szerint akarok, én is hála az úr Istennek egészségben vagyok. Én édes szerelmes uram egyebet nem írhatok Kegyelmednek, hanem az nap, mely nap megadák az Kegyelmed levelét, érkezett uram atyám levele is, kiben tudakozik a mi egészségünk felől. Én megírtam, hogy Kegyelmed nincsen itten, valami kevés cseresznyét küldtem neki és valami kevés szarvasgombát, azt is írja, hogy beteg, azért kérem Kegyelmedet, mint szerelmes uramat, hogy visszajövet térjen be hozzá és látogassa meg Kegyelmed. Komjátin vagyon. Én édes szerelmes uram Kegyelmedet igen kérem, Kegyelmed semmit el ne felejtsen az vásárlás dolgában, és Kegyelmed írjon énnekem az Kegyelmed állapotjáról.
Asszonyom néném is szolgálatját ajánlja Kegyelmednek, és arra kéri Kegyelmedet, hogy Kegyelmed kalapos süveget vegyen feketét ő magának, az kis úrnak és az Klazsonkának valami szebb színűt, nem feketét. Ezzel a hatalmas Úr Isten tartsa meg kegyelmedet jó egészségben, és adja, hogy hamar időben láthassuk egymást jó egészségben.
Költ Szernyicén 3 julii anno 1599.
Az Kegyelmed hitvese szolgál míg él Kegyelmednek
Forgách Susánna
Ezek után, ha remek (klasszikai) magyar költészetről akarunk beszélni, s ha ilyenül akarjuk nézni a jelen század három első tizedének költészetét, ez klasszikai lesz igen is, de tulajdonképp csak a múltra nézve annyiban, hogy idegen világból való táplálkozás mellett is, jobban magába olvasztá ezt, mint például Gyöngyösi, kinél a hazai történetben kirívólag veszi ki magát a mitológia; természetesen az európai ízlés, csín mindkettőn a kor szerint mutatkozván. De oly klasszikai magyar költészet, összhangzatos egésszé felolvasztva bírja minden elemét a költői művészetnek, mely nyelvünkből kifejlett, s zenei hajlamunknak megfelelő alakban, az ember és természetvizsgálat kellő készültségével, a bölcsészeti gondolatokat befoglaló poétai mélységgel szólaljon meg, azaz egy konkrét klasszikai művészet, az én szemeimben, a jövendőség gyermek.
Ábrándozás, félszeg idealizmus; fogják mondani sokan, e szavakat olvasván. Nem veszem rossz néven senkinek, ha így beszél, és megdorgál engem, hogy elibe csapván a tapasztalásnak, megelőzöm ezt. De én tulajdonképp nem előzöm meg a tapasztalást; sőt inkább, a mennyiben az emberiség éppen a tapasztalásból gyűjte magának tudományt, én erre támaszkodom; s az irodalmak történetéből olvasok reá adatokat, melyek a szellem fejlődésének örök törvényű adatai.
Méliusz Juhász Péter a „debreceni pápa” (1536–1572) éppen az ellentéte Bornemiszának. Nem élt benne Bornemisza szellemi sokrétűsége, sem pedig Dávid Ferenc és Heltai Gáspár fejlődési láza; megállapodott a kálvinizmus szikláján s tapodtat sem mozdult róla. Ezért kristályosodott ki olyan tisztán tanítása és alakja. Debreceni püspök volt, ellenfelei nevezték „debreceni pápának” elvi makacssága miatt. Egész egyénisége a tiszántúli magyarságot tükrözi; vad erő tört ki benne, ő a magyar düh első elemierejű jelentkezése irodalmunkban. Egy-egy prédikációja indulatrohamként hat, visszafojthatatlan hatalomvágy élt benne, kíméletlen volt nemcsak a katolikusokkal, hanem az unitáriusokkal szemben is, az egész vallási forrongást a kálvinizmus keretei közé akarta szorítani. Erőszakos eszközöktől sem riadt volna vissza, ha módja lett volna hozzá;az erő és az élet embere volt. Különösen Dávid Ferencet gyűlölte.
Minden képének egyedülálló érzéki ereje van, „ősköltészetünk” méltó folytatója: „Évának szeme a tiltott fán ragad”. „A sátán Isten méltóságába akar hágni”. „A testi élet csak farka az örökkévalónak”. „Meghajtod fejed mint egy kávát”.
Ebben a kis összefoglalóban olyan karácsonyi és újévi népszokásokat mutatunk be, amelyek még ötven-száz éve mindennaposak voltak falvainkban vagy a kisebb mezővárosokban is. Mára ezek a szép- régi népszokások művelése a vallásos élettel együtt a háttérbe szorultak. Ha most bejárnánk az egykori történelmi Magyar Királyságot, azt tapasztalnánk, hogy a sok ezer helyiségből csak a legelmaradottabb vagy legelzártabb vidékeken élnek még egy-egy helyen ilyen vagy ehhez hasonló népi szokások, játékok. Az igényes népművelés a néptáncokkal és a népzenével együtt próbálja feleleveníteni ezeket a hagyományokat, a Szózat szerkesztősége ehhez próbál evvel a kis összeállítással segíteni, Áldott Ünnepeket kívánni. – szerk.–
Bejön a Luca, furcsán öltözve. Van nála főzőkanál, tollseprű, stb. Benn söpör, a fakanállal hadakozik, csíp stb. A bennlévők éneklik (vagy a Luca szólózik):
Három icce köménymag,
Jaj, de helyes legény vagy.
Se nem kicsi, se nem nagy,
Ippen hozzám való vagy!
Ha Hunyadi János nem tett volna semmit, csak azt, hogy ő nevelte Mátyás királyt, már azért is híres lenne.
Vagy ha nem csinált volna egyebet, mint hogy ő épített fel Vajda-Hunyadot, már abból is ráismernénk, hogy nagy embernek kellett lennie, a ki koránál magasabban szárnyalt.
De hát Hunyadi János csinált még egyebet is. Szent István királytól kezdve le egész Deák Ferencig, keresztül-kasul nyitogathatjuk, fürkészhetjük Clio fiókjait, míg egy olyan nagy alakra találunk, mint Hunyadi János. Azaz, hogy nem találunk.
Minden csodálatos, a mi az ő keze nyomát viseli. Még ez a vár is, mely a Zalasd vize feletti sziklán kevélyen hirdeti a középkor fényét, művészetét és ízlését.
Szinte megismerni, ki mit épített e kolosszális tündérszépségű várból.
1. Angyaloknak boldog királynéja,
Úr Jézusnak dicsőséges anyja,
Mennyországnak ékes, szép csillaga,
Paradicsom tündöklő kapuja.
2. Néznek reád árváknak szemei,
Özvegyeknek szomorú szívei,
Szegényeknek nyomorult ügyei,
Bűnösöknek sóhajtó lelkei.
3. Üdvözlégy óh szüzeknek pálmája,
Pátriárkák nemes onokája,
A próféták öröme, vígsága,
Apostolok édes nyájassága.
4. Üdvözlégy te, Jézusnak dajkája,
Atyaisten kedves termőfája,
Szentléleknek szerelmes mátkája,
Szentháromság legszebb alkotmánya.
Imádunk szent ostya
Drágalátos manna
Seregeknek ura,
Királyok királya,
Üdvözlégy angyali kenyér.
Vátságunkért adott bér,
Drága szent test és vér.
Add meg országunkat
Mi magyar hazánkat,
Vezéreljed jóra
A mi királyunkat,
Békítsd ki ellenségünket,
A kik üdvöznek bennünket,
Keresik vesztünket.
Izrael fiait
Ki megoltalmaztad,
Ellenségek földén
Mannával tápláltad,
Táplálj minket szent testeddel,
Drágalátos szent véreddel,
Isteni erőddel.
A hűvös, enyhe tavasz-hajnalon
Elsőnek ébred a harangvirág;
S hogy áhítatra keltse híveit,
Megcsöngeti harmatos kelyheit
És reggimát susog a lombos ág,
A zengő, lobos ág!
A kis virág lehajtja fejét mind…
S mint illat száll a szép harmónia,
S míg a harang csengése hallik,
A fehér rózsák mind azt zengik:
Üdvözlégy oh, szent szűz! oh Mária!!
Üdvözlégy Mária!
A Duna habjainál ki van itt a kisded üregben
Pusztán, s omladozó hamvai jeltelenűl?
Menj harsogva, folyam! mely gyakran vitted emelve
A győző seregét, zengj hadat álmaihoz;
S mellyet szerze, te légy, ország! az erősnek örök jel:
Népvezető Árpád hamvai nyugszanak itt.
Született Temes megyében, Versecen 1829-ben március 9-én.
Gimnáziumi tanulmányainak végeztével belépett Temesvárott a kispapok sorába. Hogy mily hazafias szellem uralkodott mindig, de különösen 1848–49-ben az annyira germanizmusról vádolt temesvári papnöveldében? a legfényesebben igazolja az, hogy az összes alumnatus – szám szerint 64-en – a magyar honvédhadseregbe lépett. Ezek közt volt Hobscha Boldizsár is.
Nyelvre, származásra és vérre nézve ugyan német, de szívre, érzelemre a magyarnál is magyarabb, ezt igazolták vitéz tettei és későbbi egész élete. – A német fiú rajongó örömmel sietett a szabadság zászlója alá, hogy küzdhessen a haza ellenségei ellen.
Mint I-ső éves kispap lépett be a Damjanich tábornok által teremtett III-ik, úgynevezett „vörös sapkás” honvédzászlóaljba, mely Dél-Magyarországot megtisztította a rácoktól, számtalan véres csatában megvervén azokat; sőt a szabadságharc legtöbb fényes győzelmeiben a „vörös sapkás” zászlóalj és Damjanich volt az eldöntő erő; a szolnoki és váci győzelmeket egy maga vívta ki. Vitéz honvédünk tehát, mint a híres III-ik zászlóalj őrmestere, győzelemről-győzelemre lépett s bő része volt a dicsőség napjaiban s így végig hűen kitartott és végig küzdötte a szabadságharcot.
A nagy heros lezárul nemsokára.
Függönyt takarnak rá jövő napok.
Oltárán hamvad: könnyem és a bánat.
És minden, mit csak lelkem adhatott.
Én mindent adtam s mitse kértem érte.
Gőggel födöm be koldus-voltomat.
Szívem hoztam csak vissza a harcokból
A tépett tiszti köpönyeg alatt.
A szívemet is azért hoztam csak meg,
Mert muzsikával, hittel van tele,
S mert tudom újra könnybe-lábad itthon
Én véreim: a magyarok szeme.
Könnyet szárítni jöttem s elringatni
Mások fájdalmát, mely százszor enyém.
S legszebb bérem: ha elmerengtek olykor
Töviskoronás szívem énekén.
1918
Csendes temetőben friss koszorúk, szépek,
A Halálnak áldoz e napon az Élet.
Sírvirágot lebbent a zokogó szellő,
Sok homlokon borong bánat s emlékfelhő.
De e holtak napján nem siratjuk mindig
Éppen azt, ki a sír mély ölében nyugszik,
Jeltelen sírokhoz szállnak a sóhajok,
Míg a méla szemben könny gyémántja ragyog.
Messze honvédsírok, rőt avarral fedve
Olvadnak a sötét novemberi estbe.
Hős holtakért suttog ajkunk csöndes imát
S buzgó fohászunk lesz a sírjukon virág…
Elviszi a könnyünk messze-szálló felhő,
Elsírja, hogy bú-fánk most már bánat-erdő,
Elmondja, hogy otthon mindig békét várunk
S nem akar valóvá lenni forró álmunk…
1918
Duba Ágnes lelkem
Hova oly sebesen?
Megyek a postára,
Most írt a kedvesem.
Szegény Duba Ágnes
Szeme könnytől nedves,
Amint a levelet
Megnézi, amelyet
Most küldött a kedves.
Nem a Ferkó írta,
Nagy pecsét van rajta,
Szegény Duba Ágnes előtt
Sötét lett az utca.
Rövid, hideg szavak
Egymásba folynak,
Két szó táncol csak előtte:
„Temetése holnap!”
A Trianon előtt ragyogott a pázsit,
Krinolin lebben, röpköd száz szalag,
Arany pásztorbot, virágos kalap:
A Rokokó árkádiásdit játszik.
A gyermek királynét körülkacagják,
Labdáznak, futva tündér-könnyedén;
Mintha a parknak Watteau-szőnyegén
A szerencsével játszanának labdát.
A vörös sapkáját fölteszi az Este,
S az antik torzók közt lihegve, lesve
Mozog az Árny: a szankülottok árnya.
Repül pirosló labda-fergeteg,
Mintha az est tüzében rengeteg
Vércsepegős fej szállna, szállna, szállna…
Megszólalt a Föld,
Dübörögve szólt.
Szava az igazság
Dörgő szava volt.
Világos lett tőle
Keleten az ég,
Ujjongva kiáltott
Tegnap a Felvidék!
A föld örök öléből
Harangok daloltak,
Ércszavú igéket
Zengtek bosszús holtak!
Vezényszó pattogott,
Kard villant kezükbe
S elnéztek dacosan,
Hosszan Napkeletre.
Egy héten át jártam a magyar csapatokkal a felszabadult Felvidéket. Mindahhoz, amit e héten, melynek tartalma a magyar történelem egyik legszebb fejezete, megéltem, nincs még szempontom: túlságosan közelről láttunk mindent, akik részesei és szemlélői voltunk e bevonulásnak, túlságosan közelről hatottak ezek az emberi pillantások, ezek a könnyek, mosolyok, ezek a boldogan önfeledt mozdulatok. Láttam hősies tájakat és hősies embereket, láttam nemes, előkelő városokat, és láttam egy magyarságot, melynek hazatérése megfordíthatja Magyarországon az idő kerekét.
Ezek a sorok nem akarnak, nem is tudnak több, sem más lenni, mint emléktárgyak, egy hosszú útról – néha, pillanatokra, úgy érzem, ez az egyhetes bolyongás a hazatérő városokban és falvakban volt életem leghosszabb utazása –, emléktárgyak, melyeknek tárgyi értéke semmi, s a vándor csaknem szégyenkezve szedegeti elő a tarisznyájából. Tárgyi értékük nincs, de a család talán megőrzi emlékbe.
Csak hull a hó. És hajnaltól nem lőnek.
Kinézünk hát a térre. Képe matt,
mint régi fénykép. Háztetők ledőltek.
A templom féloldallal, féltoronnyal
könnyez hulló, halk hófátyol möogött.
Elől pár torz autó. Meredt oromfal.
Galamb suhan (a szárnyuk zümmögött).
Az oszlopon még ott áll Mária
ifjan, mintha a Csöpp nővére volna.
Nem fél magában? – Nem, mert mintha társa
lenne a földön, ki feléhajolva
fektében görcsös ujjal mutogat.
Ledőlt havas szobor. De… (ámulok!)
ez él!… azaz: ember. A mély havat
kotorgatom le róla. Vércafat
szája feltátva rőt fogakkal. Állán
tépett szakáll. Vad, tág szeme a szürke
zúzó hóból kéken, eszelősen áll rám –
mint demagóg, ki agitál az űrbe.
Nem tudtuk, mily közel jött végső fordulat; –
Riasztás, reggel… Ám: készültünk: – ünnepekre.
Vera: szüleihez, kifelé, Tündérhegyre.
Hívott… Maradtam egy készülő vers miatt.
Megmondta, hogy csupán este hatig marad.
Pontos volt, mindig: – így csak néha, eget lesve
Látván, az mily nyugodt, dolgoztam, boldog estre
Várva… S dühös dörejt ontott az alkonyat.
Hat óra múlt. Vera késett; elébe-mentem
Tündérhely. Zugliget felé a villamost…
Valaki mondta: nincs közlekedés… Fölöttem
Gránát és akna hullt. Robaj. Rom!… Véle most
Mi lesz?… A Repülők… Zúdultak, újból, aknák…
Jött, nem Vera: – halál; – soknak az is Szabadság.
Az égbolt sikolt: rátokszakadok,
a föld meginog: széthasadozok,
jajgat a kő is: közelítenek
csikorgó csontú páncélistenek.
Az asszony szája lázzal cserepes,
ölbeli gyermek didiket keres,
rívó leányok, megritkult család
lesik topogva a nap hajnalát.
Egy pillanatra béke lett,
orosz katona kér aludt-tejet.
Most vastüdejű gonosz angyalok
szárnyától az ég sajog, ragyog,
borulj a földre, ne less repülőt,
zúdít a földre foszforos esőt.
Barát-e, ellenség-e ő?
Ki bűne ez a menyegző?
Ripeg-ropog a lánglakodalom
a háztetőkön, sárga kazlakon.
A lángok ujja égre esküdött,
most kulcsolódik két házsor fölött!
Az utcán én vagyok csak vakmerő,
a férfiakkal tele a mező,
ott óbégatna hogy: idesanyám!
Gyámoltalanok, kell nekik a gyám,
s a lécketrecekben ég a kiscsikó,
jászol tüzébe vicsorít a ló,
lángok közé a tehén borjazik,
szénfeketére ökrök sülnek itt –
Lángok közül te árva vakmerő,
mi menthető volt, az se menthető.
Mikor a kis Jézus lenézett a Földre
nyomban mint a zápor megeredt a könnye…
Magyar tájra esett szelíd tekintete
Pont mikor az orosz ott a magyart ölte.
El is födte gyorsan síró csillag-szemét,
a Szűzanya ölébe elrejtette fejét…
A Szent Szűz is búsult „Virágos Kertjéért”,
Istvántól rábízott hű magyar népéért!
Szomorúan telt el Jézuska ünnepe
Még az angyalok sem hódoltak előtte.
A kis Isten-Gyermek zokogott-zokogott,
s forró könnye-árja Budapestre hullott…!
1979
A megtöretett hősök sírdogálnak
– golyózáporban edzett katonák –
apadó kútban poshadozó bánat
becsapva hitték nincsen út tovább…
Ötvenhat lelke nem lehet kokárda
évente egyszer horpadt mellken!
Egyszeri csodának szólamokba zárva
a múltat kotrás: haldokló jelen…
Az ÉLETET kell tettel átitatni!
Túlélni… Akkor is ha csak csapatnyi
Tizenkettő a tanítványok száma…
Júdások nélkül… Saulusból Pálok
viszik a LYUKAST… én HARCOT kiáltok
FELTÁMADÁSIG… mert jön… Nemsokára!
Jogot kérek, jogot,
Egyenlőt e honban.
Magyar vagyok én is,
Ehhez csak jogom van.
Ne legyen itt különb
Akkor sem én nálam,
Hogyha a csillagán
Fényesebb sugár van.
Bírák ne legyenek
Némi bábjátékok,
Kik átkozott bűne
Sokat vérbe fojtott.
Jogot kérek, jogot.
Egyenlőt magamnak,
És még az elnyomott
Sok szegény magyarnak.
1956. okt. 23.
