Lőrinczy György: Föl, a végekre!

Föl, a végekre! Föl, a határra!
A magyar rögnek vér az adója
És vér az ára!
Lóra, legények! Kaszára, kardra,
Hős magyar népem!
Te üldözött vad, te legkedvesebb
A földkerekségen!

Föl, a végekre! Föl, a határra!
Zúg a magyar hegy, a magyar erdő,
A magyar bánya!…
Lóra legények! Kárpáti sziklák
Kincstermő szívét
Ne mocskolja be gyáva hadával
A becstelen pribék!

Föl, a végekre! Föl, a határra!
Ez a mi földünk! Nekünk teremjen
Dala, búzája!
Villámló kardunk szilaj haraggal
Suhogjon rajta,
Zsiványmarkokkal ki elrabolni
Tőlünk akarja!

vitéz Somogyvári Gyula: Magam bátorítása

Szívem: ne fájjon néked az a másik,
míg el nem múlik ez a förgeteg.
Szívem: nem sírunk nagy-idő múlásig
és nem tűnődünk tegnapok felett.
Szívem: mi ketten most nem is vagyunk,
szívem: nagy ének most a mi dalunk!

Szívem: nem látjuk mi most a virágot,
szívem: szent böjtök szakadtak reánk.
– Áldott tűz most a te gyertyavilágod –
Jaj! – csak ne szánjad most azt a leányt!
Szívem: mi ketten most nem is vagyunk,
szívem: nagy ének most a mi dalunk!

Sajó Sándor: A faluban most virágzik az akác…, A vers halála, Háború van, Magasság, Szent gyász

Sajó Sándor:

A faluban most virágzik az akác…

A faluban most virágzik az akác,
Bolyongok az utcátokon,
Rám se nézel, meg se látsz;
Akácvirág illatával
A lelkem is feléd szárnyal,
Hívlak, várlak – hiába…
Neked mintha nem is nyílna
Az akácfa virága.

Hervad is még, virul is még az akác,
Lesz még idő, barna kislány,
Sírva fakadsz, hogyha látsz;
Akácvirág illatával
Szerelmed is felém szárnyal,
Úgy hívsz, úgy vársz – hiába…
Énnekem csak egyszer nyílik
Az akácfa virága.

Gömöri György: Ilyenkor

október végefelé
amikor csurgatott méz-színűre vált a roppant
királyi terebélyű gesztenyefa
a Király kollégiuma előtt
rezesedik a naspolya lombja
s lecsupaszul a kicsiny fügefa is
nem takargatja tovább a szerény termést
ilyenkor ősz fordulóján
újra hallom a kürtszót
a messziről felzengőt
pár perccel mielőtt a menet
és történelmünk legönfeledtebb karneválja
                                          megindult

Kannás Alajos: Kegyelem

Azok kik sosem ismertek kegyelmet
a megbocsátás tömjén füstölőt
szüntelen rázzák bűnért nem felelnek
habár hazugság tornyuk összedőlt…

Akik sohasem gondoltak kegyelmet
csak bordák közé csúsztatott vasat
hazudják egyre minden jobb és szebb lett
mert sírhatunk a Kárpátok alatt…

Azok kik… tudjuk most is hogy azok kik
ha majd uralmuk végleg összeomlik
kik élő tesbe csak szögeket vertek

Mit sohasem hittek és sohasem adtak
kiáltozói elvetett szavaknak
jaj, megbocsátás… kegyelem… kegyelmet

Tóth Bálint: Örök béke

Koszorú Nagy Imre és
mártírtársai ravatalára

Elárulva és megcsalatva,
kincstári pokrócba csavarva,
villanydróttal összekötözve,
arccal földnek ástak a földbe,
mégis, eltört nyakcsigolyával,
nem állunk perben a világgal.

Mi immár tanúságot tettünk,
senki nem ítélhet felettünk,
életünk adtuk a hazánkért,
s igen, a világszabadságért,
s ha lesz valaha örök béke
annak mi lettünk előképe.

Csighy Sándor: A vég

Kialudtak a lángok.
Azok is, amelyeket
szép szabadságálmok
szítottak,
azok is, amelyeket
a zsarnok
tüzes csóvái gyújtottak
a város felett.
Mint erdőtűz után a fák,
ha felhők esője csepereg,
úgy állnak a házak
és az emberek.
A temetők
új hantjaikat mutogatják.
Alattuk álmodik
a szabadság
és harmincezer gyerek.
Az öröm szétrebbent,
mint megriadt
fehér galambsereg.
Gyászt öltött a remény
s október dicsősége
úgy él tovább,
mint magyar vérrel írt
örök költemény.

Kapui Ágota: November 4.

Jaj a legyőzötteknek, barátom,
jaj annak is, ki legyőzött,
ki épp arra járt egy este,
vagy aki csak levegőzött.
Kinek nem nyílt ki az ajtó,
azt a halál kapta vállra,
s átvonszolta ernyedt testét
zsákmányként a másvilágra.
Jaj annak, ki zászlót bontott,
s lengő lódenkabát szárnya
repítette merész tettét
újságpapír oldalára.
Kinek mosolyát a börtön
porrá törte, mint a csontot,
jaj volt annak, kit legyőztek:
vakmerőt és sült bolondot.
Gyermeket, kit a szabadság
úgy vonzott, mint töltött puska,
s hogy a halál ott a sarkon
éppen rá vár, nem is tudta…
Jaj annak, akit legyőztek:
csak egy nemzet, csak egy ország –
szeméről a hályog-múltat
novemberi ködök oldják.

Kulcsár Balázs: Merre voltatok?

November négy volt! Dübörgő tankok
nyomán a zsarnok új vért ontatott…
és egész ország lángolt az égig
és ti akkor, nyugati hősök,
merre voltatok?

Friss koszorúval mindszenti hantok
közé új holtnak ásták a vermet…
Lefagyott hitünk minden virága,
amit az a feledhetetlen
október termett!

És mi nyugatra ökleink ráztuk,
átkozva éltetek és holtatok,
segítség kellett, – azt se tuduk,
merre voltatok?

Ányos Pál: Gróf Zrínyi Miklósról

Ellenség csontyai közt gázolt vérében,
Nyugszik Zrínyi Miklós dicsőség ölében.
Elesett! de fején maradt borostyánnya,
Nem lehetett ekként Szulimán zsákmánnya,
Magyar! e sír felett ne hullass könyveket,
Mert a könyv nem illett bajnoki szíveket.
Tapsolj, s kevélykedgyél illyen vitézedben,
Pompa gyanánt hordozd nagy nevét mellyedben.
Zrínyi! édes hazánk címeres fajzása!
Nyugodgy! terjedjen rád az egek áldása.
Majd, ha a trombita rettentő hangjára
Mindegyikünk testét felvészi magára,
Elődbe sietünk, s ölelünk tégedet:
Megháláljuk akkor nemes estedet.

1782

Kisfaludy Károly: Alkonyi dal

Im kedvesem édes! kék hegyeken túl
A nap remegő sugára leszáll,
És tiszta gyepágyon lágy pihenésre
Oly biztosan int a berki homály.

Ott gyenge fuvalmak játszva susognak,
S hű párja körül a fülemile zeng,
És illatözönben zöld koszorúkkal
A boldog aranykor képe dereng.

Ott messze irigylő vizsga szemektől
A földi szokás rab féke szakad,
Csak a szerelemnek égi hatalma
Vesz kényeket és új kénybe ragad.

S mint parti virággal víg ölelésben
A feldagadó hab habbá vegyül,
Úgy kéjledez éltünk egybe ömölve,
Míg a gyönyörség mélyibe dűl.

Móra László: Vörösmartyhoz

Mikor Te éltél, Mesterem,
Vihar tombolt a magyar föld fölött.
Az egyik kéz temetni készült,
A másik értünk őrködött.

Vihar van most is. S míg a szél
Egész világot felriaszt,
A Szózat szava fáklyafény…
Hűséges ezred őrzi azt!

S bár minden napnak könnye sok,
És minden napnak súlya nehezül,
A Te szavadtól újul az erő:
„Hazádnak rendületlenül!”

Szavadnak szent varázsa van,
És bármint tép a vad vihar szele,
Állunk a vártán parancsod szerint:
„Áldjon vagy verjen sors keze!”

Reményik Sándor: „Lélektől lélekig”

     /Tóth Árpád posthumus-kötetéhez/

E percben tettem le a könyvedet.
Ismertetni, méltatni kellene…
Te mosolyogsz egy távol csillagon,
S azt mondod: pajtás, ne bajlódj vele.
Te azt mondod, hogy mindeneket látsz,
Hogy láttad befele folyt könnyemet,
Azt mondod, neked nem kell méltatás,
Csak síron túl egy kicsi szeretet.

Ó, messzelakó, köszönöm e szót.
Ha láttál, láttad bennem magadat,
Láthattad, lelkem hogyan itta fel
Kristálycsillámú hagyatékodat.
Láthattad, hogy kavar fel halk szavad,
Hogy int felém a szomorú tető,
Ragyog reám elérhetetlenül
Tört alakod, a szépen szenvedő.

Sértő Kálmán: Kosztolányi sírdombjánál…

A kerepesi rózsás temetőben
Most van a bús nap piros lemenőben,
Lehull a haja vérpiros fonatban,
Rózsákat csikland szellős alkonyatban.

Fedetlen fővel állok egy sír mellett,
Halott, ki nem rég oly sokat jelentett.
Különb csillag itt alig fénylett nála,
Most földterhet tart szíve és a válla.

Kosztolányi már lent hever a porban,
Fészket rakott, mint cinke a bokorban,
Úgy letakarták könnyek és virágok,
Hogy a bánattól halálomra várok.

Hát így lesz? Elmennek az ismerősök?
Porrá válnak a szegény szelíd hősök?
Eltávoznak a békés álmú költők?
Csak évek lesznek döcögősebb, zörgők?

Wesselényi Kata levele – férjének, Kornis Ferencnek

1657. június 5.

    Szolgálatomat ajánlom kegyelmednek édes Uram.
    Az Úr Isten kegyelmedet sok jókkal, kedves hosszú élettel áldja meg szerelmesivel egyetemben.
    Édes uram, akarván kegyelmedet levelek által látogatni, szűvem szerint kívánván a Kegyelmed jó egészségben léte felől örvendetes hírt hallani, kérvén kegyelmedet szeretettel alkalmatosság lévén hozzá, ne neheztelje egészséges állapota felől tudósítani. Magunk felől írhatom Kegyelmednek, Istennek neve dicsértessék, magam beteges állapotomhoz képest gyermekeimmel együtt szenvedhető egészségben vagyok; húsvéttól fogva immár ezen negyedik levelet írtam kegyelmednek, nem tudom, jutott-e kegyelmednek kezéhez valamelyik, vagy nem. Az orgonista váltig búcsúzik, de ismét helyben maradott. Haller Jánosné és a többi gyermekinek kegyelmednek alázatos szolgálatjokat ajánlják, Istentől kegyelmednek sok jókat, kedves hosszú életet kívánják.
Tartsa meg az Úr Isten kegyelmedet sokáig kedves jó egészségben szerelmesivel egyetemben.
    Költ Papmezőn die 5 Junii Anno 1657.
    Kegyelmednek szeretettel szolgál
                                                                     Wesselényi Kata

    Tekintetes és Nagyságos Ruszkay Kornis Ferenc uramnak, nékem édes uramnak adassék.  

Erdélyi János: Népköltészet és kelmeiség

Irodalmunk életrevalóságát semmi nem tanúsítja inkább, mint az a készség, mellyel magába új elemeket bírt és bír fölvenni folytonosan, s nem marad egyéb óhajtani való, mint hogy legyen is ereje mindig saját éltével tartalmává tölemni¹, átsajátítni bármely idegen adalékot.

    Amaz első pusztán külső gazdagodás, anyagi halmozódás; de az ép szervületre, belső életerőre emez utolsó mutat. Hol ez nincs, ott kiapadt az üdülei forrása, eleped a legszebb ifjúság, vége a nemesebbnek. Innen, ha találkozott is némi ellenszenvvel némely íróink ama törekvése, mely francia szüleményeket talántán vakon imádott, legalább előítéletes hajlandósággal elfogadott annyira, hogy majdnem franciául franciább lőn egy két jámbor: nem volt az oly rossz, mint akkorában véltük; hanem előlegesen okunk volt félteni az irodalmat oly elem- s módtól, minőkről jelenleg csak történelmi okból emlékezünk; de annál több lehet örömünk utólagosan, hogy ama befolyásokat szerencsésen bírta ki a szellem.

    Hasonlag volt idő, mikor dalíróink leborultak a német líra előtt; mikor egyenesen német mintákhoz utasított az ítészet, vagy délies lágyságot ajánlott minden áron az ízlés; nem is említve, hogy a múlt század végén dicséretül íratott egy derék irodalmi bajnokra: „,majd minden munkáit görögből fordítja.”

    Bárminő erősek valának a befolyások, a minthogy valának is, mert nagy példáink éppen nem hiányzanak, de mind gyöngébbek voltak a fölébredő hazaiságnál; s mai nap, úgy szólván, föl van emésztve, némi felsőbb alkotó erő által behelyezve irodalmunk szervületébe, hol egymás melletti hódolatos nyugalomban zsöngve át- és átszövik, hatják, szülemlik egymást s rajtok, mint uralkodó, eggyé borul össze a magyar nemzeti jellem és szellem.

Mikszáth Kálmán: Beckó vagy Bolondóc vára

Zsigmond király idejében a hatalmas Stibor vajda volt a legbolondabb okos ember (a kit pillanatnyi szeszélyek vezettek néha a legkomolyabb dolgokban). Ellenben Beckó volt a legokosabb bolond.
Óriás birtokain vadászatot rendezett Stibor vajda egy napon. Hasonlóan az indus nábobokhoz, a Vág melletti kis király is ezerekre menő hajtókkal, százakra menő társzekerekkel és roppant vendégrajjal verte föl az őserdők csöndjét.
Szájhagyományok szerint egy ebédre éppen azon kopasz szikla alatt települt meg a vidám társaság, melyen később az ország legszebb vára állott. Derült hangulatba hozta a vajdát ebéd alatt a házi bolondja, a virgonc eszű Beckó.
- Vajon mit csinál most Zsigmond király? – tűnődék a főurak egyike, mire azt felelte a bolond:
- Adósságot.
Bezzeg kitört erre a hahota mindenfelé.
A nyitrai püspök a hatodik kupa bornál azon kezdett sopánkodni, hogy miért nem hisznek a zsidók a Krisztusban? Abba is beleszólt Beckó:
- Ugyan hogy is hihetnének ott a fiúban, a hol az apa örökéletű?
Talált a felelet, ez is, az is. Úgy szórta Beckó a szikrákat, mint a legnemesebb kő a színeket. Mindenki bámulta. Maga Stibor vajda el volt kápráztatva.
- No Beckó – monda, – ma nagyszerű voltál.
- Az szoktam lenni, – felelte mosolyogva a bolond.

Morvay Péter: Az Ecsedi-láp vidékének egykori állattartása és pásztorélete

    Az állattartás jelentősége a Rétoldal gazdálkodásában¹

    A legutóbbi századfordulón végbevitt vízlecsapoló munkálatok eltüntették Szatmár vármegye földjének azt az ősi foltját, melyet a köznyelt Ecsedi-láp néven nevez. Ma már csak ebben az elnevezésben, az öreg emberek emlékezetében s néhány hagyományban, tárgyban műveletben él ez az egykori, óriási kiterjedésű mocsár, mely fennállása idején meghatározta a kö9rülötte fekvő települések életformáját.

    Az odavaló nép nyelvéből a kiszárított mocsár köznyelvi elnevezése is hiányzik. A mocsár maga, a köznyelv Ecsedi-lápja, az ottani népnyelvben csak Rét s az egykori Ecsedi-lápot körülölelő táj neve is Rétoldal².

    A Rét, mely a rétoldali községek határának nagyrészét felfoglalva tartotta, sással, gyékénnyel, náddal borított mocsár volt. Csak itt-ott szakította meg felületét egy-egy magasabb fekvésű goronc³, mocsári erdő vagy a víz színén lebegő láp⁴. A határ többi részét is víz borította a tavaszi áradások idején. Csak májusban takarodott le a víz a hátasabb földekről. Néhány domb volt mindössze a falvak határában, mely állandóan az áradás szintje fölé emelkedett. Ezen természetesen nem lehetett annyit termelni, amennyi a lakosság szükségletét kielégítette volna. A kevés művelésre alkalmas terület megmunkálása egyébként is küzdelmes és bizonytalan sikerű munka volt. Érthető tehát, hogy a rétoldali nép gazdálkodásában a földművelés nem volt döntő jelentőségű.

Volly István: 101 Szűz Mária ének népi gyűjtésből [I. rész]

Új összeállításunkban, az archívumban [http://www.szozat.org/szozatarh/showcat.php?catid=7] található „Bálint Sándor: Boldogasszony vendégségben” és a „Regnum Marianum” sorozatunkhoz hasonlóan ismét a magyar katolikus nép évszázadok óta tartó Szűz Mária tiszteletét akarjuk reprezentálni.. Volly István összeállítása önmagáért beszél. A 101 népéneket, kottákkal együtt több részletében közöljük. A füzet előszavának egy, szerintük legfontosabb részét most alább olvashatják.

*

A NÉPÉNEK

Zalától–Csíkig és Bácskától–Zemplénig, faluról-falura járva tapasztalhatjuk, hogy a nép mást is énekel a vallásgyakorlatával kapcsolatosan, mint amit számára az egyházi énekeskönyvek előírnak. És amit előírnak, az iskolában, a templomban gyakorolnak, annak is egy részét következetesen másképpen éneklik, ritmizálják az élő hagyományban. Ezt a mást, ezt a másképpen énekelt, – az eddigi kiadványokban alig-alig szereplő, vagy másképpen lejegyzett dallamanyagot vesszük itt elsősorban szemügyre.

Mellőzés, sőt üldözés ellenére is ragaszkodik hozzá a nép széles tömege. Különösen az idősebbek – énekelni akarják ezt a mást is. Testi és lelki szükségletük, hogy többet énekeljenek, mint amennyi az orgonaszóval kísért templomi ének pár verse. Többre vágynak, és ez az erő élteti, őrzi és gazdagítja a népénekkincset.

Rudnyánszky Gyula: Örökkévaló szűz Máriához

Virág kinyílik, hódít s elvirul,
Gyümölcs hamvát veszíti, ha lehull;
Fa tar lesz, lombját őszi szél letépi;
A csillogó báj is lesz fénytelen:
A földön egyedül te vagy csak, égi
Királynénk, mindörök szeplőtelen!
Édeni rózsa, mennyei fény,
Oh Mária, Mária, áldalak én!

E gyarló létben nincs tökéletes:
Gyöngévé lágyul bajban a nemes;
Bűn a szilárdat is megtántorítja,
Rosszért gyakorta a jó is hevül:
Örök szüzesség égi lángját szítva
Te állsz csupán mindig sértetlenül,
Édeni rózsa, mennyei fény,
Oh Mária, Mária, áldalak én!

Te adsz erőt, vigasztalást nekem,
Midőn a lét siralmát szenvedem;

Harsányi Lajos: Szonettek Assisi szent Ferencről

– Poverello di Dio –

Törékeny test volt. Sötét olasz.
Lovagnak készült tőrrel és karddal.
Szórakoztatta bor, zene, kardal.
Játékszere volt hol ez, hol az.

De jókor még megállott egyszer.
Szolgája legyen lovag lovagnak?
Nem! Inkább lesz cselédje annak,
Aki örök s hatalmas tenger.

Ledobta ékes bársony ruháját.
Magára vette barna csuháját.
Ámultak rajt a virágos völgyek.

Egy nevet mondott a világba
S amerre vitte gyönge lába,
Nyomán megindultak a könnyek.

Boross Sándor: Emese álma

Csitt, álmodom; hess, hess ti lármák.
Szövöm tovább Emese álmát.
«Leszáll nyergéből sírva, haj,
Napnyugaton a hős faj.

A harcok ős, véres terén
Ő volt a legkülönb legény.
A hősiség, mit keble hord,
Világraszólón virtusolt.

Mi más népvándorlás ez itt!
Kard és vér itt nem idvezít.
Mi más világ, más csatatér!
Itt verejték kell, nem vér.

S kardját hiába védi ő,
Kicsavarja az új idő.
Kantárszára, nyerge, lova –
Egy múlt világ fut rajt’ tova.

Élet-halál nem bírt vele:
Maga az idő győzi le.
Áll megcsonkítva, áll búsan,
Áll leszerelve, koldusan.

Béniss Tamás Szent Ferenc rendi papjelölt, honvédgyalogos

Szabadkán, Bács vármegyében 1829-ik évi december hó 23-én. Iskoláit ugyancsak Szabadkán végezte. Mint 6-ik költészeti osztályt végzett tanuló 1846-ban a legszentebb Üdvözítőről címzett szent Ferenc- rend papjelöltjei közé vétetett föl és a Jászberényben eltöltött próbaév után Szolnokra rendeltetett a bölcsészeti tanfolyamra, hol mint I-ső éves bölcsészt találták az 1848-iki események.
    Itt 1848. május 2án letette a szerzetesi öltönyt, hogy szükség esetén hazáját fegyverrel is szolgálhassa. Egyelőre Szabadkára tért vissza szülői házához, hol az események fejlődését azon szándékkal várta, hogy mihelyt a haza szent ügye megkívánja, azonnal a szabadság védelmére keljen.
    Így történt, hogy már 1848. szeptember hó elején a szabadságharcban oly kitűnő hős szerepet játszott. Sztancsi Román János iskolatársával együtt a magyar honvédek közé iratkozott, és mint ilyen, a régi, de a magyar haza szolgálatában állott Wasa ezredhez osztatott be, és szívósan végig küzdötte a szabadságharcot; részt vett több helyen a szerbek elleni ütközetekben, később a szolnoki, tápió-bicskei, váci, nagy-sarlói, komáromi nagy csatákban, továbbá Budavár ostrománál és így tovább harcolt, küzdött egész a világosi fegyverletételig.

Ady Endre: Október 6.

Őszi napnak mosolygása,
Őszi rózsa hervadása,
Őszi szélnek bús keserve
Egy-egy könny a szentelt helyre,
Hol megváltott - hősi áron -
Becsületet, dicsőséget
Az aradi tizenhárom.

Az aradi Golgotára
Ráragyog a nap sugára,
Oda hull az őszi rózsa,
Hulló levél búcsú-csókja;
Bánat sír a száraz ágon,
Ott alussza csendes álmát
Az aradi tizenhárom.

Őszi napnak csendes fénye,
Tűzz reá a fényes égre,
Bús szívünknek enyhe fényed
Adjon nyugvást, békességet;
Sugáridon szellem járjon
S keressen fel küzdelminkben
Az aradi tizenhárom.

Dalmady Győző: A sebesült honvéd

Dobok peregnek, fújják a trombitát,
Csattog a patkó, a vezér fölkiált:
Előre! rajta!
Hiába szólok: várjatok, várjatok!
Senkise hallja.

A csatatéren egyedül maradok,
Nem vár meg senki, hisz nyomorék vagyok,
Lábam ellőtték!
Viszi, ragadja a büszke lobogót
A hír, dicsőség.

Lankadtan dőlök a göröngyre, pedig
Lelkem fenn szárnyal, harci vágy melegít,
Mennék száz ellen!
Szívesen adnám másik lábamat is
A küzdelemben.

Oh, szinte hallom a harci riadót,
Szuronyt szegeznek, s a magyar lobogót
Viszik előre!
Az utolsók közt lehetnék legalább
Védelmezője.

Dicső bajtársak! küzdjetek, küzdjetek!
Hős harcotokban távol is részt veszek,
Sebektől égve.
Elszálló lelkem utánatok repül,
És nem az égbe.

Madách Imre: Az aradi sírra

Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok,
Ki fényesen majd jutalmazni tud,
Akit szolgáltatok egy árva hon volt,
Ím sírotokra emlékkő se jut.

Nagy Gáspár: Társzekerekbe fogass!

Társzekerekbe fogass!
Zúgnak a harangkondulások.

Meredek a Maros partja,
Maros-árok. Fegyveremet belehányom.

Millió huszár, millió! Vérző szügyekkel úsztat!
Áll-e a vér, hazám? – Arad?

Nyélen lőtt zászló süvölt, itt kering.
A „hon éljen” és ránknézett Damjanich.

A zsilipre kirontva zuhog az ár, mi nem merünk!
Ők tizenhármán is oldják a bitók alatt kötelünk.

Meredek a Maros partja,
Maros-árok. Ha kiszáradsz, hova állok?

Társzekerekbe fogass!
Zúgnak a harangkondulások.

Elrejtve az arc, vízben a szív, – egyre ázik.
Hab fut a Maroson, szirénázik!

Reményik Sándor: A szobor helyén

Kerestem, s megtaláltam a helyet.
Már égre nem törtek nagy vonalak,
Csak áldozati illat lebegett.
Körül vasrács, és belül puszta gyep,
De a gyep közt gyöngyvirág-levelek.
A levelek közt egy-egy karcsú szár,
Hogy mennyi nőtt: én nem számláltam meg,
Csak hittel hiszem: éppen tizenhárom,
S tizenhárom gyöngy minden karcsú száron.
Hát ez maradt: túl szobron és időn,
Ércen, márványon, merev méltóságon,
Új viharon, új vértanúhalálon:
Tizenhárom gyöngy, tizenhárom száron.

Arad, 1929. május

Baja Mihály: A kárpáti hegyoldalba

A kárpáti hegyoldalba
Egy katona fekszik halva.
Hulló lomb a takarója,
Őszi szél a siratója.

Őszi szellő, hulló lombok,
Várjatok, míg búcsút mondok:
Hét falu legszebb legénye,
Édesanyám szemefénye.

Őszi szellő, hulló lombok,
Várjatok, míg búcsút mondok:
Esküvőre engem vár ma
Hét vármegye legszebb lánya.

Édesanyám, ne sirasson,
Ne gyászolj, te szép menyasszony…
A kárpáti hegyoldalba
Álmodik egy vitéz halva.

                  1915

Góbi Imre: Imre

Csordultig volt boldogsággal
Ifjú szíve, lelke.
Nehéz poggyász katonának,
De büszkén viselte.
Édes anyja könnyein át
Fölmosolygott rája:
Koszorúsan gyere vissza
Lelkem katonája!

Ellenséggel, hogy keményen
Farkasszemet nézett,
Körülötte kis csapatja,
Jó magyar vitézek:
Egyet villant... egyet dörrent,
Vér gyűlt homlokára...
Sírhattok már apja, anyja,
Testvér, özvegy, árva...

Kihullott a kard kezéből,
Elnémult az ajka,
Sóhajtásba foszlott széjjel
Az utolsó: Rajta!
Ágyudörgés morzsolta szét
Végső sóhajtását,
Mennybe szálló tiszta lelke
Szárnya suhanását.