Nevét idézik, de a szellemét nem.
Az él és gyújt szívekben, észrevétlen,
Mint a futó tűz korhadó avarban,
Terjed titokban és nő láthatatlan,
Míg égbe nem csap, éjbe nem világol
És pirkad tőle közel és a távol,
Hűs csillagok sápadnak rőt hevétől
És bíbor pernyék hullanak az égből
És futva futnak dúvadak riadtan:
Petőfi lángol a világviharban,
Elég babona, máglya, bamba gazság
És napod virrad, szent Világszabadság!
Bangó Pista, tiszafüredi jómódú fiatal gazda, miután elvégezte iskoláit Pesten a piaristáknál, haza ment gazdálkodni. Tíz éve, hogy nem járt Pesten és ez volt főindító oka annak, hogy újra felrándult megnézni, vajon mennyit változott azóta a főváros, 1836-tól 1846-ig?
Petőfinek nagy tisztelője volt. Megvette minden művét és nagy részét könyv nélkül tudta.
Elindulásának híre kelvén Tiszafüreden, fölkereste egy szomszédközségbeli földbirtokos és megkérte, hogy jó barátjának, Petőfinek, vigye le üdvözletét, tiszteletét.
Petőfi él! - de vannak,kik nem ezt vallják,
kiknek oly idegen a hazafiasság
s a szabadság helyett,jobb a szabadosság -
a fü alatt terjed az idegen másság!
Vakon üldöznének mindent mi szép és jó,
ki értéket teremt nékik nem haladó,
tagadják az Istent,mi erény és malaszt,
aláznának mindenkit,burjánzik a gaz.
Midőn eljutnak majd a feltámadásig,
sírva fognak csúszni Jézus sarujáig,
bűnbocsátást kérve,merthogy megtagadták
szellemét,örökét s a keresztény eszmét.
Álmatlan éjben az ágy vánkosán,
Zarándok-úton s a templom kövén:
Oh, mennyi köny hull széjjel titkosan,
A fájdalom forrásiból jövén!
Midőn felkél a vádló síri árny,
Melyet sok év és hallgatás temet,
Fedett arccal sohajt a bünhödő:
Isten bocsásd, bocsásd meg vétkemet!
- Én bűnös kéjt vadásztam, - tudva bár
Azt a sivár átkot, mely rajta van; -
Lábbal tapodtam hűséget, frigyet;
Eszeveszett valék és fajtalan;
A drága nő szivét meggyilkolám,
Szétszórtam édes, szép családomat!
(Reményik Sándornak)
A néma telken láttalak.
Bimbózott sűrűn már a kertünk.
A szíved mély volt és sötét.
Minket kerestél. Nem feleltünk.
Tűz gyúlt a szomszéd fák alatt.
Szélben körülölelt a füstje.
Aztán kék szárnnyal száll tovább
szagos füzekre, vízezüstre.
A mozduló erők között
sokáig álltál gyenge vállal.
Tudtak, hogy nincs több fegyvered
ütközni végzettel, halállal.
„Mit kötögetsz? mit fonsz selyem-arany szállal
Én szép feleségem, Johanna királyné?”
„Neked uram, látod, hímezék palástot
Koronázó napra: zsinórt verek arra.”
Mosolyog az asszony, de csak szeme, szája. –
„Endre fiam, félek: gonosz itt a lélek.”
Gyanús szeretet az, sohase’ visz jóra:
Nápolyba, vitézek! boszúra, boszúra!
„Fiam édes, Endrém! nincs e dolog rendén:
Jer vissza hazádba, szép Magyarországba.”
„Nem, anyám: meghalnék, szívem kiszakadna;
Szeret is Johanna mint a maga lelkét
Imádom a rügybontó tavaszt,
mely gallyakon és szíveken bimbót fakaszt.
Imádom a rügyek pattanását,
a szellőfuvalmat,
az élet zsendülését,
a szívek zendülését,
de gyűlölöm, gyűlölöm a semmibenéző,
bódult nyugalmat.
Rügy, bimbó, reménység,
zengő és zsongó muzsika,
vágy, mámor: szép tavasz!
A tavasz ifjúság,
s az ifjúság élet!
A költő lehet szeretet dalnoka,
hirdetője Ámor hatalmának;
bölcsőtől a sírig, s azon túlnan is,
lantvivője századok karának.
A költő lehet Istennek ostora,
mely a hitszegőkre irgalmatlan sújt,
de lobogva égő, élő fáklya
az igaznak: lássa, merre az út.
Sokan félreértik, mások mellőzik,
csak kevesen értik a költő szavát,
mert a világ zajától süketen és vakon
építgetik – a lélektelen mát.
Pesten, mart. 15-kén 1848.
S szent, e nagy napon, melyen végtére
Megtestesült a kimondott ige:
S nép, függetlenség, alkotmány s szabadság
Magyar hazánkban többé nem rege;
Melyen, kezében széttépett bilincscsel,
Győzelmi zászlóval másik kezén,
Áll köztünk a kivítt sajtó-szabadság;
Melyen egy jobblét dicső reggelén
A leigázott óriás, a nép,
Üdv néki! a kigyó fejére lép -
Dobogjon össze szívem hő sziveddel,
Mint egybeolvad lantom énekeddel.
Magyar történet múzsája,
Vésőd soká nyúgodott.
Vedd föl azt s örök tábládra
Vésd föl ezt a nagy napot!
Nagyapáink és apáink,
Míg egy század elhaladt,
Nem tevének annyit, mint mink
Huszonnégy óra alatt.
Csattogjatok, csattogjatok,
Gondolatink szárnyai,
Nem vagytok már többé rabok,
Szét szabad már szállani.
A szót,
mely tűzként lobogva
s viharzó erővel
elröppent egykor,
örök, messzi fények
szent papjai előtt
kimondom most én is:
Március!... Szabadság!
Ezt zengik az örök,
messzi kék hegyek,
a róna, az éther,
s a költő nevével
ezt zúgja a vérem;
mert rút a járom
és rút a szolgaság!
1849-ben 40 éves kora és 20 éves áldozás bölcsészet- és jogtudomány, szentszéki ülnök, nagytudományú férfiú és a vácmegyebeli papság egyik kitűnő tagja volt.
A szecsői táborból való felvonulás alkalmával Damjanich elfogatta és magával vitte a kókai plébánost: Hernoegger Antalt. Nagycsütörtökön este a magyar tábor egy része Kókára érvén, egy főtiszt és két honvéd az ispáni lakba kísérte a plébánost és azonnal kihallatta. – Nagypénteken
A magyar szabadságharc egész lefolyásában és küzdelmeiben oly dicsőségteljes fegyverténye vala a magyar nemzetnek, minőt Európa népei nem mutathatnak fel. Az összes nemezt bámulatos lelkesedése, a hadvezérek s az összes hadseregek csodával határos bátorsága, vitézsége, a kis erővel óriási hatalom ellenében vívott számtalan fényes diadal, a tűrés, kitar4tás, szóval a szabadságharc egész lefolyása a magyar nemzet vitézségének és nevének fényes babért és örök dicsőséget szerzett a művelt világ előtt.
És csak mélyen sajnálni lehet, hogy a magyar szabadságharc dicsfényét egyes fekete pontok kissé elhomályosítják. És még inkább sajnálandó
Strindbergtől jött levele aznap,
a baráttól, kit sosem látott
s akivel együtt tán lehetne
megváltani e rongy világot.
A feje néhány napja fájt már,
zajgott a tan, a bús, kevély;
a hatalom a szent talapzat,
vele az ember mért nem él?
Kinél lakott, az újságárus,
tanácsára sétálni ment el
s valóban, nagyon jólesett a napfény:
egy lett szíve a firmamenttel.
…A föld, igen, az Erő skatulyája
Bár lenne a hangom tiszta és éles, mit intő csengőké! A tiétek zavaros, mint mocsarak habja! ti leborultatok az Ércbálvány előtt! döntsön az erőszak!
s döntött az Erőszak…
mi jogotok beszélni többé?
Nekem van rá jogom!
ti elhánytátok a Kiáltást: mind bolond a fegyverét! nem kiálthattok már:
én elkiálthatom:
Óh Igazság, te egyetlen kiáltás! egyetlen fegyver! Jerikó trombitája! szólj!
Viharos felhőkkel fellegzik bús egünk.
Győző ellen tépdes, - jaj mostan minekünk!
Győzelmi koszorúnk sárba van taposva,
Hősi vitézségünk vergődik a porba:
Irgalmas Istenünk tekints bús sorsunkra!
Háromszínű zászlónk véres ronggyá mállott
Testvérviszály öli, gyilkolja hazánkat.
Nagy keserűségünk tehetetlensége
Öntestünkbe vágott, hogy véresre tépje:
Isten, gyújts világot a nagy sötétségbe!
Hadakat vezető hős turul madarunk
Eltűnt szemünk elől s olyan árvák vagyunk!
Keselyűk vijjognak gyászos préda felett
Ez a város most vándorol,
Földje folyvást remeg,
Vonulnak utcahosszat benn
Szomorú szekerek.
Nehéz, megrakott szekerek
Utcahosszat vonulnak…
Az égen hullnak csillagok,
Napok bealkonyulnak.
Ki erre költözik, ki arra,
Más utca szélire,
Ki csak a szomszéd faluba,
Ki – világ végire.
A szemünkben: ősi tűz lobog.
Arcunk: nyugodt, büszke és komor.
Ajkunk: néma, összevont, konok.
Tekintetünk egy mondatba forr:
Magyarok vagyunk.
Nekünk örök eszmény a Haza.
Vihartépett lelkünk jobb fele.
A mennydörgő ágyúk szózata
S a kalászsusogás: magyar zene…
Magyarok vagyunk…
Minket nem csábít szennyes arany,
Mi nem születtünk kalmárlelkűnek…
De szenvedéseinknek kincse van:
Régi, kristálytiszta becsület!
Magyarok vagyunk!...
Isten, ki fenn az égben látod,
Mivé lett szegény magyar néped,
Bocsássad felénk napvilágod,
Hadd lássunk fényességben Téged!
A mi helyünk a nap alatt van,
Nem sötétségén síri gyásznak, –
Éggé kiáltjuk szakadatlan:
– Igazságot Magyarországnak!
Szedett-vedett népek prédája
Lett a mi szép országunk földje,
A testvéreink rabigába’
Élnek sínylődve, meggyötörve.
Ne hagyd, Urunk, szent magyar Isten,
Hogy néped elveszítse bánat,
De add erődet, hogy segítsen
– Igazságot Magyarországnak!
Ez a kis írás nem esztétikai méltatást akar adni, – azt elvégezte és elvégzi az irodalomtörténet, – csupán egy pár vonást szeretnék szolgáltatni Ölvedi László emberi portréjához. Mert Ölvedi László nemcsak poétának volt kiváló; embernek is egész volt, kemény fából faragott, egyenes, jellemes, megbízható egyéniség és amellett szeretetreméltó és hűséges jóbarát.
Nem voltunk gyermekkori pajtások, még csak iskolatársak sem: a véletlen egyetemi éveink alatt dobott össze bennünket. Mindketten tagjai voltunk a pesti Eötvös Collegiumnak, ahol a kiválóbb tanárjelölteket gyűjtik össze. Jómagam s Ölvedi Laci földije, az azóta szintén elköltözött szegény Pleidell Ambrus, történész gárdánk egyik legsokatígérőbb fiatalja már „öreg” kollegisták
Északra tartok, ahol deres,
Metsző viharok járnak,
S éjféli napba néz a népe
A koronátlan viking királynak.
Északra tartok, hol Freya vár
A dermedt szívű álmodókra,
S egyszer talán előmbe lép
Ibsen örök szerelme: Nóra.
Északra tartok, rózsát szedni
Szürke ködös, naptalan tájon.
Hullott virágot úgy keresni,
Hogy a lelkem is belefájjon.
Jégvirágon tündöklik a tűz,
Hideg ajkak szent Elmo lángja,
S észak felől a sarki fény
Bepiroslik az éjszakába.
Ma hozzád esdek én:
Alázatos tétova-halkan
Imádságot mond némult ajkam.
Szívemnek titkos, bíbor rejtekén
Átvonaglik száz régi dallam:
Keserves, cudar, csuda múltunk
Tömjénfüstös litániája,
Hol henye gőggel mit se tanultunk,
De csárdás, borgőzös éjszakára
Tántorogva mámorba fúltunk.
De jó most járni Koponyák-hegyén,
Latrok kezébe hullani de jó.
Régi duhaj, kocsmázó legény
Ocsúdik egy új ma reggelén.
Agya kábult, álma szétfolyó
Köszöntelek
a dalnak áradó szavával,
amelynek szűkre vert korlátait
szétfeszíti a rohanó érzelem,
az eleddig lefojtott szűz erők
kirobbanó, gátat szakító fergetege.
Nem hallod-e,
hogy zúg a torlódó sorok között,
ablakodon süvöltözve hogyan kopogtat
a férfisors pusztító nemeréje?
Köszöntelek.
A magányosság szikkadó pusztaságain,
az epedett forrás tükrében,
vadvirágban, a hajnali harmat gyöngyeiben,
a délibábban: téged látlak.
,Nyergeltess paripát Sebestyén deákom.’
„Nem mehetek veled, jó uram, de bánom.”
,Királyné hív, törjek németre hadammal;’
„Hej, ha ott lehetnék bíztató szavammal!”
,Német is, török is, pogány mind a kettő –’
„Veretlen ne hagyja őket a Teremtő!”
,Sebestyén deákom, bízom én tebenned…’
„Kipöngetem kobzon hősi harcba mented’.”
,Két kicsi magzatom a széltül is ójad.’
„Megtanítom őket álmodni terólad.’
,Diákra, görögre, betűt vetni szépen…’
„Úgy lesz, amint mondod, hitemmel ígérem.”
Gyűjtő, Kisfogház. Halk kopácsolás.
Rácsot, vak ablakot tavasz legyint,
„Az udvaron akasztás lesz megint.
Folyik tovább, pajtás, a gyilkolás.”
„Gyújts rá, barátom!” Mély szelíd harang
kong messziről „Egy hét és nyolc kötél.
Ki megy ma – Angyal, Kósa, Szente, Szél?”
Egy zárka nyílik s felsüvít a hang:
„Fiúk… Hazánkért… Isten veletek…
Erdősi búcsúzik most tőletek.”
Valaki sír. Lépések. Lánc kocog.
Kinn: „Éljen a szabadság… Gyilkosok…”
Aztán csönd. Társam így szól: „Már nem él.”
S kezemben ég a cigaretta még.
1958. május 10.
Csillagasszonyom, ringó fényjelem
ajkad óbor ízét tovább álmodom
neved betűit ábécébe szedve,
de kétségbeesetten is hiába
kapaszkodom a testmeleg sötétbe,
amit a hajnal éles fénye felszakít,
mert kijózanítóan komoly ez az óra,
már-már formát öltenek tőle a sorok,
amíg leperegnek lassan a szemcsék
a magammal hozott homokórán
a kivett hotelszoba olcsó reggelén,
a csipkeverők öreg műhelye fölött,
pedig csak palackposta, amit itt írok,
hogy fogadjon magába, ha visszatér
a dagállyal Dower sziklái felől az éj,
palackposta, ami, ha el is jut hozzád,
késő lesz és hiábavaló kibontanod
csillagasszonyom, Ulysses nem tér meg
hozzád távoli házába, haza.
Brüsszel
Szombat reggel van. A város üres
az Eifel torony árva özvegyasszony
a Notre Dame előtti esti csődület
soknyelvű ifjúsága most ágyban forog
Süket csönd ül a Tullieriákban
a szerelmes éjtől még síkos padokon
a Szajnában ázik a hidak lába
„ahova a kis autó hozott”
A Vendome oszlop fogpiszkáló csupán
ami, mint ínybe, kapar az égbe
a mellforma kupolák pedig sután
szégyellik aranyukat a Napba nézve
A viharzó fényben vörös sörényed rázza
hajadat borzolja reggeli szél
a Hausman boulvard fürdik a nyárban
ahogy tegnap a szemed, ma betört a kék.
Párizs
Piac vége volt és a néger
az avvocadót már ingyen adta
és biciklivázak lógtak láncvégen
már régen se kerék, se nyereg
és ami fehér volt fekete lett
idegen tájak égtek minden arcban
és rám köszönt váratlanul egy román
meghallva magyar beszédem
és úgy ölelt magához, mintha komám
volna és én elcsodálkoztam…
és két nép között egy piactéren
megtörtént nyomban a kiegyezés.
Párizs
az a tölgyfaasztal
azok a pókhálók
az a betört ablaküveg
és mi heten – apostolok
vagy összeesküvők –
hűen a hithez ami az egymásra találásban
vallja megint embernek magát
ültünk s ki bort ivott ki vezet ki snapszot
és szerb szót magyarra magyar szót szerbre
építettük a tornyot
a bábeli zárzavarban
ahol szőke sörény hullt sötétlő arcra
és mi építettük a tornyot
mert értettük azt ami túl van szón
túl van csöndön
túl van háborúkon és temetőkön
túl van a földön
valahol a késő őszi ég csillagragyogásába
temetve távol
távol s mégis kitapinthatóan közel
mikor a távozáskor
sorra öleltük egymást
a tölgyfaasztal
a pókhálók
a betört ablaküveg
háromszögében
Zrenjanin, 2003. november 19. Nagybecskerek
A sziklák, a tenger, s persze az öböl
a monarchia épületei –
A kimosott szennytől átláthatatlan
az amúgy kék és híres Adria
A városháza mögött hegyen az erőd
falait befutotta repkény
A móló vascölöpein ülve
mintha a pesti Közraktár utca
dunai sirályaival együtt keresném
a Gellérthegyet a Várat,
mondataimat, ami ott voltam
A vizet fürkészem, a vízen a várost
egyik sem enyém, szeretője sem
lehetek házai belsejének
hátsólépcsőnek, mosókonyhának, gangnak
Résnyire másnak nyitják meg, sóhajtva
kapuikat, udvaraik sokszögletét.
Istria
