Turisták belépnek, kimennek…
Századok belépnek, kimennek…
Szép ősi templom, wittenbergi.
Új meg új gyülekezet zengi
dicséretét az Úristenek.
Messziről jött magyar zarándok,
áhítattal én is megállok.
Kőbe, színekbe dermedt zsoltárt,
gót íveket és szárnyasoltárt
csendesen, sorra megcsodálok.
Szószéken áll a reformátor,
s valamit számonkér a mától.
Gyülekezete vele szemben
szavát issza, figyeli csendben.
Tartása, arca nyugodt, bátor.
Vadjárta út ez, vadcsapás,
moha-szegélye zúzmarás.
Halkul a léptem. De a vad,
az őz s a szarvas megszalad.
Pedig kezem fegyvertelen.
Assisi, hívlak. Jöjj velem.
Nagyobb erőd van, több hited,
a szarvast megszelídited.
A farkashoz is volt szavad:
megállt a gubbiói vad,
mert csodát tett keresztjeled…
Az erdőn hadd járjak veled.
Assisi, szólj. Én hallgatok.
Űzött és nyugtalan vagyok.
Assisi, mellettem haladj.
Lelkemnek békességet adj.
Mint aki áttör sűrű erdőn, időn,
s beleakadnak az ágak, az álmok,
s a messzeség porral lepett horgai,
olyannak látlak,
e létben a bűn lesapkázott sólyom,
tudni nem lehet, kézfején ki tartja,
szél kéreget, leprások kereplői
hangosan szólnak,
kezdete, vége a múlandónak van,
Nap bátyánk dalol, Hold nénénk hárfázik,
tengerek ringnak, a szemek satuja
látomást szorít
1.
Éj borult Assisi főterére
Umbriának bűvös-bájos éje…
Ám az éjjelt nappallá csigázva
Zúg a zajtól Bernardone háza.
Csak serge mulat a terrasszon…
Pajkos öröm fénylik minden arcon.
Mily merészen néz körül szemük,
Hogy ragyog ruhájok, fegyverük!
De közöttük legszebb dalia
Francesco, a gazdájok fia.
Mily beszédes ajka! Mily mokány
Akarat sugárzik homlokán!
Nem csoda, hogy társi így kiáltnak:
Fene gyerek volt az a Kun László,
Magyarország egykori királya!
Kun Lászlónak azért hívták őt, mert
A kunokkal volt cimboraságba’.
Az igaz, hogy torkára forrt az a
Kun barátság, benntörött bicskája…
De ez már a vége; kezdjük elől,
Ne hágjunk rá a szép rend nyakára.
Amit mondtam, újra csak azt mondom:
Fene gyerek volt biz őkegyelme;
az ördög se tudja, hogy mi volt több,
Emberség-e vagy kutyaság benne?
Futott a csatából Mátyás király fia:
Kinizsivel nem is lehetett vívnia.
Fejét csak éjfélkor mosta ki a vértől.
S akkor keserű könny csordult a szeméből:
Óh elvakult nemzet! Kígyószívű papok!
Apám emlékére de rátapodtatok!
Legyen hát az áldás, amint imádkoztok:
idegen a király, ha idegent hoztok!
idegen! idegen! ki magának kapar!
aki sohse mondja: Nemzetem a magyar!
Panaszodra siket, vigaszodra néma,
lelkében is balog, nagy lépésre béna!
Ha édesnek mondod, érezd keserűnek,
ha apádnak mondod, mostoha-kezűnek
Felolvastatott a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1941. december 19-én tartott ülésén.
Corvin Mátyás király, az ozmánok réme, a magyar csaták ünnepelt hérosza, a magyar hősi daloknak, sőt a szlovén népmondáknak is legendás hőse, a történetkutatásnak állandó tárgya mind politikai szerepe, mind pedig kulturális jelentősége miatt. Életének és uralkodásának történetét bel- és külpolitikai viszonylatokban már nagy részletességgel előadták, egy talány azonban még mind a mai napig megoldatlan maradt. Nem ismerjük származását egyetlen fiának, Jánosnak, aki egy törvénytelen viszonyából született, és akit a magyar királyi trónra – mindenesetre hiába
A szabadságharc idejében plébános volt Bánhidán, Komárom megyében. Mind politikai, mind vallási szempontból művelt, szabadgondolkozású, tehetséges és felvilágosodott férfiú, aki bár tót származású, de testestől és lelkestől magyar érzelmű volt, s aki, ha a forradalom gyorsan le nem veretik, aligha nevezetes szerepet nem játszott volna az egyházi élet körében.
1949. évi július hó 30-án az osztrák-orosz hadak egész Kocs határáig nyomulván előre, az e vidéken levő hazafias papoknak sorsa és élete nem lévén biztonságban, futott, menekült, ki amerre tudott. Fieba is a menekülés terveivel foglalkozott éppen, midőn július 6-án László József kocsi és Győrfy Ferenc tatai református lelkészek beállítottak hozzá, mint bujdosó
Idejár a hazaszeretet,
Aggodalom, bánat közepett!
Itt hűti ki forró homlokát,
Új harcokra itt készül tovább.
A vértanúk szent hamvainál
Méltóbb oltárt vajon hol talál?
Panaszait melyik értené?
Hűség, ihlet innen száll belé.
Honszeretet! ne feledd soha,
Merre van a hősök szent pora,
Sírd ki magad ott keservesen,
Még vigaszt is lelsz a gyászhelyen.
1890
Bitók árnyékát hinti rám az este,
búcsúzó sóhajt hord felém a szél.
S a fák, mint holtak megnyúlt furcsa teste
merednek rám. Az alkony, mint a vér
omlik az álmos dér futotta földre,
s én sírva, zúgva, mint egy jaj-darab
sikoltom át a csendes, őszi tájon,
hogy, mint a kín, most minden szívben fájjon
ez a kiáltás, ez a szó: Arad.
Arad. Legendák négy betűjű vége,
megcsúfolt út, megcsúfolt szenvedés.
Földedre hulló tizenhármak vére
örök magyar sors, örök megvetés.
- Október 6. –
Te ezredéve üldözött hazámnak
Védelmező, hatalmas Istene!
Kit százados vészek hullámi hánynak,
Ez árva nemzet elsüllyedjen-e?
Ki visszaadtad csüggedő erőnket,
Ha zsarnok, ellen már-már eltiport –
Megengedéd, hogy: meghalhat, vagy győzhet!
S ült ünnepet – nem bús halotti tort -,
Ne hadd, Atyánk, hogy eltemessenek
Örök sötétbe fojtó fellegek!
Kezét - mert õ ölt, maga a király -
egy nép arcába törölte bele.
Nem volt e földnek Petõfije már!
Így kezdett lenni Ferenc Józsefe.
Egyetlenegy uccáját ismerem,
De ott, emlékszem, arany a homok
S egy udvarát meg házát, istenem, –
De kis szobái mind-mind templomok.
Oh vén szoba, hol most is nagyanyó
Ravatalának virágszaga fáj!
Másikban most is anyus csillanó,
Ifjú szemétől bársony a homály.
S első barátom hű, vén karjait,
Tudom, a kertre védőn tárja még:
Tisztes diófánk. S ott pihen szelíd
Öreg lombvállain a régi ég.
Oh Sarló ucca ötvenegy: regék
Kacsalábán forgó királyi vár,
Emlékeim lágy fészkét rakni még
Jut vályogodból egy csipetnyi sár?
Bús lelkem árva fecske lelke lett,
Kettős hazájú…
Azoknak a poéta-társaimnak, akiknek az élet s a magyar élet több a poézisnál.
A fátyol borult, az asztal terült,
Örült az úr-rend a Deáki tettnek,
Fecerunt magnum áldomás s Buda
Filoxerátlan hegyei lihegtek.
Piros borával megint itatott
Vármegye bálján jókedvü alispán,
Mindenki támadt, élt és szabadult,
Csak a plebs maradt egyedül a listán.
Cigány is kellett, nótázó diák,
Dicsbe-űzője aggodalmas gondnak
S a velszi bárdok kézbe-csaptanak
S pihentető, szép énekeket mondtak.
E sírhalom fedi Hóvar Csotó Gyurit,
Végsőt fujt szuflája, lett azután murit.
(Ez után szerszámai siratják gazdájokat:)
Mert oda gazdájok, nem tér többé vissza,
A pálinkát tőle a föld pora issza.
Oda se hederít a feltámadásra,
A hívó angyalok nagy harsonájára.
De ha sugják neki: Itt a szalmásüveg!
Tüstént azt feleli: Köszöntse rám kelmed!
(Egy megzavart verselő a XX. században)
Hunyt mesterünk! tehozzád száll az ének:
ládd, léha gáncsok lantom elborítják
s mint gyermek hogyha idegenbe szidják
édesapjához panaszkodni tér meg:
úgy hozzád én. E nemzedék szemének
gyenge e láng, bár új olajak szitják:
cintányérral mulatnak már a szittyák
s rejtett kincset sejteni rá nem érnek.
S kiáltanak: Nincs benne tűz, sem érzés!
nem takart seb kell, inkább festett vérzés!
és jönnek az új lantosok sereggel,
sebes szavakkal és hangos sebekkel:
egy sem tudja mit mond, de szóra bátor,
magát mutatni hősi gladiátor.
1910
Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
Arany János lelke úgy lobog e tájon,
Úgy melegít fénye,
Magyarok, e tűznél, mely szelíd és áldott,
Bizakodva nézzük e síri világot,
Virrasztva, remélve.
Messziről lobogva tenger pusztaságon
Átragyog Arany ma e borús homályon
És jövőnkbe csillan:
A magyar jövőbe, mely, mint Betlehemben
Az isteni gyermek, mosolyogva rebben
Mai álmainkban.
- Irodalmi hagyatékának megjelenése alkalmából -
Alszol már, pihensz már, mestere a dalnak.
Végre megleléd a «független nyugalmat».
Kivittünk, elsirtuk érted könnyeinket;
De egészen még se hagytál oda minket.
Mert az a dús forrás, az a gazdag bánya,
Melyből arany és gyöngy került napvilágra,
Kincseit még folyvást adja, csak oly bőven,
Mint a mikor napod még állt delelőben.
Halott volnál s mégis élsz, a hogy ma senki.
Halljátok-e? a csöndes este
Sóhajtás szárnyal, lágyan, esdve…
Fájó-fojtottan, halk-szelíden,
Bezárt ajtókon is belibben…
Majd megdagad a büszke hang
S mint messze-csengő ércharang,
Zendülésének visszhangja támad:
„Igazságot Magyarországnak!”
Halljátok-e a súlyos szókat,
Keserű daccal lázadókat?!
A rablott bérceken keresztül,
Csüggedő, bús szívekbe rezdül…
S hallgatják boldog-részegen,
A vérző országrészeken!
Megszínesít sápadt orcákat:
„Igazságot Magyarországnak!”
Fegyvertelen
Világhódítót ki látott?
Fegyvertelen
Hódítom meg a világot.
Felindulok
Örök Béke harcosaként,
Felindulok -
Úrrá vívok minden szegényt.
Én ellenem,
Ki vagyok lelki meztelen:
Én ellenem
Hasztalan minden küzdelem!
Az Alázat
Lobogórongya testemen
Amerre most járunk
Köröskörül erdő,
Szurony-erdő, ezer halált termő.
Ebben az erdőben
Tőrpengék az ágak,
Minden mozdulásra felvigyáznak.
Ebben az erdőben
A levegő fojtó,
Minden lángot, jeltüzet kioltó.
Ennek az erdőnek
Sehol a nyom, mely hozzád vezetne.
Mire eddig léptem, csalfa csapda volt.
Szent egységed vágyott valósága,
ki tudja merre és ki tudja hol?
A neveddel épp úgy üzérkednek,
habzó szájak épp úgy kiabálják,
mint a kapzsi vásári zsibárus
lobogtatja hitvány portékáját.
Ma az idő egységet parancsol,
szent egyetértést, egy akaratot;
nemes szívet, melyben szeretet él,
gyűlölet, önzés nem lakozhat ott.
Midőn az Úr ez országot teremté,
Gránit-hegyekből vont köré határt.
Határt, amit el nem mozdíthat senki,
Falat, minek az emberkéz nem árt.
Égy ezredévig éltünk itt e földön,
Az istenkéztől vont határ alatt,
Míg jött a béke és azok, kik győztek,
Nagybölcsen új határt alkottanak.
Piros irónnal húzták Trianonban.
Az Isten nézi, mosolyog és vár -
Előbb-utóbb majd megmutatja nékik: -
Hogy az Övé az igazi határ.
Hat részre ha
Szét is osztják,
Egy volt s egy lesz
Magyarország!
Ezért élünk,
Ezért halunk,
Ezt harsogja
Minden dalunk:
Igazságot Magyarországnak!
A müncheni Regős Tánccsoportnak
Ha kimondhatatlan szavakkal,
mondjátok el hát mozdulattal:
ősi tánccal így tisztelegtek
apáitok az isteneknek.
Vad tusában így jártak táncot,
éj húsába hasító lángok,
szóltak e „nyelventúli nyelven”,
legyőzve, mégis verhetetlen.
Gérecz Attila sírkövére
Dalold álomba hű Duna
Partodon nyugvó szeretődet,
Ki élni akart még, s puha
Füvek a sírja fölé nőttek.
Úgy kívánt eltűnni, ahogy
A hang csengése vész a tájba,
Mégis mindenütt ott ragyog,
Mint vizedre hullt csillagok
Szerteszóródó fénysugára…
Fehér volt, sápadt, mint a köd,
kopott, akár a fák.
S a nyirkos, őszi lomb közé
rejtette homlokát.
A szája széléről rubin
virággá nyílt szavak
peregtek szét a fák közé...
Leroskadt házfalak
pihentek barna ujjain,
szemébe bújt az ég,
s egy ország fogta könnyesen,
némán ütőerét.
Az ítélethozás. A bíró
belép, s az esküdtszék feláll.
Süt a nap. Valahol a Lídó
fövenyén mosolyt forr a nyár.
Itt megreped a csönd, a nyíló
szemeken átszáll a Halál.
Négyszer suhint kaszája éle.
A terem csöndes és komor.
S ők állják, mintha egy sem élne,
Hűsen, mint négy ezüst szobor.
S a négy vágás finom sebére,
kivérzik négy gúnyos mosoly.
októberben fájnak a színek
októberben fogynak a napok
múltunk mélyén fegyverropogás
és talaj mentén kúszó hajnalok
kockakőbe botlik most az ősz
és tegnapokba öltözik a csend
a vérző sebre fájdalomtapasz
s a voltak szobra porlik odalent
bár lehulltak a vörös csillagok
és legurultak mázsás bronzfejek
s a befoltozott lyukas lobogók
mint fényes szárnyak újra lengenek
de kivérzett egy kor s a fájdalom
most minden őszben avarként ragyog
mert októberben új rend született
amiből lettél s amiből vagyok
2017
a sír
NIncs sehol
a sír a gyilkosok
a test se I T T
NIncs sehol
a test se O T T
a csont a gyilkosok
NIncs sehol
a csont
(p. s.)
egyszer majd el kell temetNI
és nekünk nem szabad feledNI
a gyilkosokat néven nevezNI!
1983
