Pap Zoltán: Nem, nem, soha!

Nem, nem, soha nem!
Árva nemzetem!
Nem lehet az, hogy a sorsod
Ily gyászos legyen!

Török, tatár, német iga
Vágta eddig testedet.
Hogy a vadak prédája légy:
Nem lehet és nem lehet!
Rabigáit összetörte,
Emberies eszmekörbe
Akar élni a világ,
Itt voltunk mi, itt vagyunk mi!
Engedjetek: élni hát!

Fehér galamb szállt az égből
A megkínzott világra;
Hollósereg, varjúsereg
Gyülekezik láttára.
Hess, te madár, csúnya madár!
Te vagy az a sötét éjszaka!
Nem hallod-e riasztódat:
„Megvirrad még valaha!”

Résen vagyunk! Megvédjük mi igazunk!
Megmutattuk a világnak
Becsülettel: kik vagyunk!
A mi vérünk a világnak
Soha rosszat nem akart.
Nem vagyunk mi gyilkosok,
Árulók, sem cinkosok!
Az igazság szava vagyunk:
„Ne bántsd, Világ, a magyart!”

                      1919

Totth Jenő: Pereg a dob

Pereg a dob, lassan pereg…
gyászol az ég, a föld remeg,
s mert fáj, a felhőtakaró
esőt sír, hiszen sírni jó,
vagy jéggel veri a vetést
s gyászból szül újabb szenvedést.
A föld halált hord, vagy csodát…
életet, ‘mit csak Isten ád.

Pereg a dob, lassan pereg…
a barna gyászmenet felett
fáradtan bukik le a nap,
‘ki mint vetett, úgy is arat…
és gördül már az ágyútalp,
amelyen ezer diadalt
temetnek el, a sír felé
viszik, s a föld is fáj belé!

szozattovabbacikkhez

Vargha Gyula: Erdélyünk

Erdély, te a hit és magyar szabadság
Mentsvára rég, s ma is szegletköve
Magyar hazánknak, szentelt föld nekünk,
Oh hányszor lelkesedtünk múltadon,
S hányszor sirattuk sok-sok gyásznapod!
Nincs rajtad egyetlen göröngy se már,
A melyet meg nem öntözött a vér.
Szép völgyeidben s bérceid között
Azért fogyott meg úgy magyar fajunk.

Idegen fajnak árja jött a bércről,
Holt víz gyanánt elöntve völgyeid,
Hogy a virágzó termőföld helyén
Mocsár fakadjon... És fogyott a föld,
S nőtt a veszély... Gonosz, hazug mesékkel
Vitatni kezdték népek ős jogát.
S midőn kitört a vész és a világ
Négy sarka égett: a kaján, irigy
Szomszéd reád tört, hitszegőn, orozva.

szozattovabbacikkhez

Obersovszky Gyula: Csillagok ülnek

             hegyein az éjnek
A messzeségek köveit
       szórják szívemre le
          Öt lépés előre
                           hátra
      Világom hossza
                            vége

     Kövesen sokasúl
          szívemre a béke

                                       1957

Keresztury Dezső: Hold a város felett

Már itt állok a háború a város alatt régen,
és géppisztollyal csörtettek a taknyosok kevélyen,
de senki se hitte talán
a városban, mely ünnepelt karácsony gyertya fénnyel,
csupán az újratelt hold a didergő sötétben,
hogy összezárul már a zár,
hogy összezárult már a zár.

Aztán kihullt minden ablak és a tető összereccsent,
és elfogyott a villany meg a víz s a holtra-rettent
nép a nyirkos pincékben fázott.
Egy latrinára jártunk s főztünk negyvenen is egyhelyt,
a holddal együtt csorbult el a jómodor s a rendelt
törvény: minden máz lemállott;
törvény s minden máz lemállott.

szozattovabbacikkhez

Bartalis János: Ó oly mindegy…

Isten: tied minden gondolatom.
Lehullok te elébed.
Ne hagyj el.
Alaktalan időben futok.
Hová érek?
Messze van-e még a temető,
a mindent elfeledő?
Az apáczai virágos dombon?
vagy egy világdombon?
Ó, oly mindegy,
(az élet egy futó fergeteg)
hogy hol érünk egyszer majd véget.
Apám hajlik-e a síromra,
vagy egy nemezt borul rám zokogva?
Ó, oly mindegy.
Egy kis patak csobog-e fülembe,
vagy nagy világár mormol szüntelen.
Szomorú szívem többé föl nem támad,
bús lelkem győzelmi szóra föl nem gyúl.

Bartók Lajos: Tavasszal szeretnék meghalni...

Nem az ősz hervadó, szomoru alkonyán,
Midőn csüggedt a lomb, s néma a csalogány,
S a napban láng nem ég, se földben szerelem:
De míg hő keblire virágot tűz a föld,
Mező zöldelni kezd, dalt a pacsirta költ:
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!

Mert meg kell halni, s oh! könnyen hal, ki szeret,
És mily üdv, ha tavasz csókolja le szemed!
Csak ha a hűvös ősz tör le közömbösen,
S homályos ködbe int egy hidegujju kéz,
Fagyos sír vár alant: csak e halál nehéz!
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!

Oh, van-e elmulás, mely halhatatlanabb,
Mint a sír szélin ily utolsó pillanat?
Búcsú az élettől, mely még vonz édesen,
De a természettel egyesülés viszont,
Midőn új bájt, gyönyört virágzó keble ont...
Tavasszal szeretnék meghalni, kedvesem!

szozattovabbacikkhez

Dalmady Győző: Beniczky Emil

Az ifjúság, a tűz, erő,
Azért vannak-e tehát,
Hogy közelebb gondolhassa,
Ki zászlójuk lobogtatja,
A sír széléhez magát?

Fenn csapongó lángléleknek
Azért vannak szárnyai,
Hogy a távol fellegekben
Egyszerre csak oda vesszen,
S ne bírjon leszállani?

Merre jártál, élet támadt,
Ím oda lett a tied!
Ragadott a lelkesültség, –
Oly magasra óh, mért küldéd
Lelked? Íme, követed!

Fájdalommal alig bírok!
Valahány szó, annyi vád.
De egy vigasz csöndesség tesz,
Hogy ki lángol, szeret, érez,
Megdicsőül legalább.

Dutka Ákos: A füzes üzenet

Napszálltakor, a hűvös esti széllel
Üzenget már a föld, a vén füzes…
A lámpa rém, a bútorok ijesztők,
Város! – Eressz el, mindjárt este lesz.

A fény leszáll a Körös fenekére,
A szőke víz most párákat lehel,
Sóhajtanak a frissen tört barázdák…
Eressz el város! – nékem menni kell.

Ezüst füzek közt lángol künn a Körös
S én itt ülök. – Előttem vén falak.
Szemem lehunyom… Házak ormain túl
Látom, amint a vízbe hull a Nap.

Az erjedő föld illatát megérzem,
Hozzám hajolnak messzi füzesek…
A lelkemen, mint régi, drága hárfán
Ha szél fúj át, az ezüst húr rezeg.

Oláh Gábor: Apácai Csere János, hej!

Apácai Csere János, hej!
Magyarország rossz, csalános hely;
Összetépi a testünket, a lelkünket, mert
Magyarország nem virágos-kert.

Én is jártam, én is szálltam ott,
Hol az élet szárnya lobogott,
Visszajöttem, le is hulltam, el is égtem már,
Bús vándormadár.

Nincs Alettám, szőke, kékszemű,
Sírig, még a síron túl is hű;
Csak árnyékom szalad velem egy életen át,
A szerelem soha meg se lát.

Gondolatom, bátor, van egy pár,
Azt se nagyon kürtölgetem már.
Ostobaság nagy meredek tornya fenyeget,
Onnan lépem által az eget.

Vagy onnan zuhanok porba még,
Ha majd alattam a máglya ég,
Mely lánggá lobbantva viszi lelkem oda, hol
Az örök szépségek angyala dalol.

Távol, magas tornyok peremén
Csalogatva lángol a remény,
De csak itten égünk porrá. Értem az se kár:
Előttem egy ősöm győzve jár.

Rudnyászky Gyula: Kitéptek karjaidból

Kitéptek karjaidból,
És véget ért az álom…
Kétségbeesve hittem,
Hogy e válás halálom.

S túléltem… bár legörnyedt
A vállam megalázva;
A szívem fájt, de lassan
Csak rászokott a gyászra.

Ha hozzád visszatérek
És karjaimba zárlak:
Talán az üdv sem öl meg,
Ha meg nem ölt a bánat.

Amade László levele – Miticzki Juliannának

A híres XVIII: századi poétának, Amade Lászlónak szerelmes levelei csak futó kalandot örökítenek meg. A sok-sok versben megénekelt „Pitzinyről” más hangon is megemlékezett:

Gaz Cicerkém!
Koszos birkém!
Tőled már távoztam;
Bár szerelmet,
Vidám kedvet,
Valaha koldultam;
Co, ki, co ki szívem!
Mars, mars hamis lelkem!
Puff, puff üssed!
Ne kéméljed!
Régen azt akartam!

szozattovabbacikkhez

Faragó József: A marosvásárhelyi diákok népköltészeti gyűjtőmunkája az 1860-as években

A romániai magyar folklórtudomány egyik alapvető feladata lenne az erdélyi magyar népköltészeti kutatások történetének feltárása és összefoglaló feldolgozása. Sajnos, népköltészeti szakembereink elenyészően csekély száma, a következőleg kicsiny munkképessége miatt e sürgető feladat megoldására pillanatnyilag nem gondolhatunk. Ehelyett szerényen meg kell elégednünk a másfél évszázados múltra visszatekintő erdélyi magyar népköltészeti kutatások egy-egy részletének felderítésével, későbbre halasztva e részletek összefoglalását, tanulságaik összegezését.

    Az alábbiakban magam is egy adalékkal szeretném gyarapítani eddigi ismereteinket. A marosvásárhelyi református kollégium diákjainak az 1860-as években végzett népköltészeti gyűjtőmunkájáról van szó, amelyet tanáruk, F. Szabó Sámuel kezdeményezett és irányított.

    Szabó Sámuel életével, (amelynek egyes mozzanatai és fordulatai még a regényírót is minden bizonnyal megihlethetnék) tudomásom szerint, eddig részletesen senki sem foglalkozott. A Ványi-Dézsi-Pintér-féle Magyar Irodalmi Lexikon (Bp. 1926.) még a nevét sem említi, s így csak Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái című alapvető művéhez fordulhatunk, hogy életéről valamennyire tájékozódjunk. Eszerint 1829. május 16-án született a Székelykocsárd melletti Székelyföldváron. Tanulmányait Nagyenyeden végezte, de közben a német nyelv elsajátítása végett két éven át a segesvári német algimnáziumban diákoskodott. Az 1848-as forradalmi esztendő őszén a pesti egyetemen hadtudományi előadásokat hallgatott, majd a nagyváradi tüzérképző iskolában katonai képesítést szerzett. 1849 tavaszán Kézdivásárhelyen a székely tüzérség egyik kiképző tisztje volt. A dicső háromszéki harcok során, alig 20 éves korában, Gábor Áron oldalán küzdött, s rövidesen főhadnagy, valamint az I. székely háromfontos üteg parancsnoka lett. A szabadságharc leverése után asztaloslegényként bujdosott az osztrák hatóságok elől.

szozattovabbacikkhez

 

Mikszáth Kálmán: Székelykő

szekelyko002Sok várnak csak a neve van már meg, s történetét a rege idomítja tetszése szerint. Most a rege, hajdan a nóta. Egyforma szerepet játszottak a várak sorsában.

    Tudniillik az a bizonyos nóta, mely a legszomorúbban szólít, mert a vagyonelkobzást és a száműzetést jelentette. A lázadó engedetlen várurakat egyre nótázták a fejedelmek s a várak folyton cserélték uraikat. A vár volt a legingóbb vagyon.

    Székelykőt, mely Torockó–Szent-György mellett fekszik, egy kevély ormon (alul a völgyben a kis Geszteg patak csörtet a Maros felé) a monda szerint az óriások építették. Az erdélyiek többnyire ezekkel az urakkal építették a váraikat.

    Igazabban 1296 körül épült a vár Thoroczkay Vencel alvajda által.

    Mindig is a Thoroczkay családé maradt, ami elég feltűnő Erdélyországban zajos történeti múltjánál fogva.

    Békés birtoklásról természetesen szó sincs. Sokszor és sokféle ellenség állott a Thoroczkayak ősi váránál.

    Ott járt a tatár is, de az igaz, hogy el is ment onnét, mert az aranyosszéki székelyek összeszedvén magokat, megtámadták a vár környékét elözönlő tatárcsordát, mely már napok óta szorongatta tüzes nyíllövéseivel a várurat és két székely legény vezérlete alatt az egyszerű földnép elverte onnan a kutyafejűeket.

    Hálás volt a várúr a fölszabadításért s behívatta a két fiatal vezért, megköszönte a szívességüket, megdicsérte a vitézségüket és azt mondá:

    - Menjetek, nézzetek szét a váramban, termeimben, kincses kamrámban, istállóimban és azt válasszátok jutalmul, ami a legjobban megtetszik.

szozattovabbacikkhez

 

Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI–XVIII. században [III. rész]

    b. Szűrposztó ruhák és guba

    A vastag szűrposztó, amelyet ősi magyar háziállatnak, a rackajuhnak gyapjából Debrecenben is hosszú ideig szőttek, a bőr melletti általánosan használt anyaga volt a magyar nép felső ruhaneműinek, – olvassuk Győrffyék kútfő könyvében. Metéltek belőle ujjas köpönyeget, dolmányt, nadrágot és salavárdit. Szűrnek kezdetben a racka szőréből szőtt, ványolt, kallózott posztót nevezték. Később a belőle készült köpönyeget is szűrnek hívták. A szűr a magyar köznép legkedvesebb, népdalokban is gyakran emlegetett ruhadarabja. De a dúsan kivirágosított, a cifra szűr használata csak a múlt század eleje óta terjedt el. A szűrről és a szűrművességről, a debreceni gyapjúműves céhek, csapók, szabók és gubások történetét is beleszőve, külön tanulmányt írt Győrffy István dr58.

    A szűrposztó és a belőle varrott ruhafélék Debrecenben is, ahol pedig legteljesebb kivirágzását érte el a szűrszabóság és a szűrposztóval való kereskedést 200 évig majdnem egyedáruságszerűleg űzték magok a szűrszabók59, mindig a pusztázó, mezei népség körében maradtak meg. Béreseken, kocsisokon, pásztorokon kívül még a szekerező, fuvarozó, őrlős és szántóvető polgárok ragaszkodtak hozzájok. Diák koromban körül galléros, bő kétszerszűrt viseltek a perselyező ispotályi szegények és a város vízhordó béresei, mezei csőszei. A mesteremberek, kalmárok már nem vették magokra, csak apródjaiknak, legényeiknek engedték meg a szűr viselését.

szozattovabbacikkhez

Volly István: 101 Szűz Mária ének népi gyűjtésből [XIV. rész]

Bágyadt sérelmétől

Bágyadt sérelmétől

1. Bágyadt sérelmétől mártírok asszonya,
Olvad szerelmétől szűzek Királynéja.
Óh jaj, ha látnátok, hívek megszánnátok,
Szűz szent Anyátokat!

2. Szelíd galambformán zokog édes fián.
Hogy kereszt oltárán látja végső órán.

3. Óh, kesergő anya, Szüzesség virága
Általveré szíved Fiad nehéz kínja.

4. Sok kínban elmerült fájdalmas Jézusom,
Ne hadd szent Anyádat szenvedő Krisztusom.

5. Óh, keresztény lélek, a te váltságodért
Anya szent Fiával tű, szenved életedért.

6. Sírjunk hát mindnyájan és kövessük sírván,
Úgy lesz ő védanyánk, most és holtunk után.

/Minden vers után: Óh jaj, ha látnátok, hívek megszánnátok, / Szűz szent Anyátokat!/

Gyűjtötte Volly István

szozattovabbacikkhez

Dávid Ferenc: Adjunk hálát mindnyájan…

Adjunk hálát mindnyájan,
Az atya Útistennek,
És mondjunk dicséretet
Mint teremtő Istenünknek,
Ki egyben gyűjtött most minket,
Hogy innepet szenteljünk,
És szent igéjével éljünk.

Kegyelmes atya Isten!
Te vagy Úr mindeneken,
Ki megjelentéd magad,
Szent igédben itt ez földen,
És sok csudatételidben,
Az te áldott fiadban,
Mi kegyes idvözítőnkben.

Légy kegyelmes minékünk
Az te áldott fiadért,
Az úr Jézus Krisztusért,
Mi szentséges megváltónkért;
És ne állj bosszút mi rajtunk,
Az nagy hitetlenségnek
Fertelmes sok bűneiért.

szozattovabbacikkhez

 

Oltványi Gáspár: Laudetur Jesus Christus!

– A legszentebb név ünnepére –

Nyugovóra tér a Század,
    Roskadozva összedűl;
S mint tizennyolc bús elődje,
    Nem sokára elmerül.
Hírt, nagyságot, fényt, hatalmat…
    Magával ránt s eltemet!
Csak te élsz s lész mindörökkön
    Jézus, áldjuk a neved!

Neved a mi erős vértünk,
    Mellyel küzdünk, harcolunk;
Malasztjától gyámolítva,
    Vele élünk és halunk.
Köszöntésünk nem is kíván
    Egyéb módot és nemet – :
„Dicsértessék Jézus Krisztus,
    Mindörökkön szent neved!”

Jézus a mi reménységünk,
    Főbizalmunk kútfeje,
Létünk szentelt talizmánja,
    Drága vonzó deleje.
E varázs-szó: ír minékünk,
    Melytől annyi seb heged…
Dicsértessék, óh Megváltó,
    Mindörökkön a neved!

szozattovabbacikkhez

 

Rosty Kálmán: Pátrónánkhoz

Hol van a hon, melynek anyja voltál,
Melybe mennyből hit-virágot oltál,
Költve benne dús erény-tavaszt?
Állam-élte tiszta hajnalára
Szűz kezedből folyt a harmat árja:
Istenáldás, ihlető malaszt.

Itt van a hon! ah de már felette
Nem ragyog hit, hisz elfeledte:
Hogy a múltban napja ez vala;
Mit törődjék hittel és malaszttal,
Aki mammont s kéjvirányt magasztal?
Új hite: a bűn szirén-dala!

Hol a hon, mely harci zászlajára
Tűzte képed’ s küzdve, győzve jára
Kun s tatáron, tar pogányokon?
Mely neveddel törte szét bilincsét
S a szabad hont, – visszavívta kincsét
Vérrel ázott csonka sáncokon?

szozattovabbacikkhez

 

Ölbey Irén: Szent András

Az Úrnak első drága tanítványa,
ki tizenegy társadat megelőzted,
Az Úr szemei reád tündököltek,
sütött izzón a Nap s mentél utána.
    
Szívedben forró felismerés zengett,
tudtad, hogy Ő az áldott nagy Ígéret,
kiről bizonyságot tett a Szentlélek
s kigyúlt a szeretet máglyája benned.

Mentél utána, ki fénylőn világít,
s hirdetted az Ő szent világosságát
a ferde kereszten levő halálig.

Krisztus keresztjének az erejében
a szívemet világossággal járd át
Szent András apostol s könyörögj értem.

        1985

Szepessy László Szent Erzsébet*

– A «Kölni Virágjáték» dr. Fastenrath János Erzsébet-költeménypályázat világversenyén első díjjal jutalmazott költemény –

Komor, vak éj. Süvölt a tél szele,
Végigsikong a szép Thüringián;
Hóhalmokat bont, alkot bősz keze.
Bezörget a szegény, dús ablakán.
Meglengeti Erzsébet fátyolát,
Fürkészi tán fején a koronát…
Mert lehet-e kiűzve dicstelen
Saját várából ily vad éjjelen?

Wartburg vigad csengő kupák között;
Henrik, a gyám, kacag kegyetlenül;
Míg kint zokog a gyenge, üldözött,
A trónjafosztott özvegy egyedül…
De nem! Hiszen ha volna egymagán,
E szörnyű sorson is mosolyogna tán,
De két kicsinyje karjain remeg
S körülpityergi még két kis gyerek.

szozattovabbacikkhez

 

Gaál Béla: Ismeretlen katona sírjánál

Sorokat rótt, vagy friss barázdát;
De ember volt: vágyott, dalolt
Erők remegtek zsenge testén,
Ajkán a csóknak íze volt.

Úgy színezte létét élővé
Mint színes kép a keretet, -
Megfürdött tiszta mámorokban,
Húsz éves volt és szeretett.

Komoly szemében őzek jártak,
Hitet vágyott és lágy ölet;
A békét írta zászlajára,
Nem fért szívéhez gyűlölet.

Csillaghullás volt. Lehullt ő is.
A lét ívén már nem kering,
Szeme gyémántja szénné hamvadt,
Porló csontjain rózsa ring.

Harcok hurcolták vad zavarba,
Hol a kéj kínná változik
S a kín csönddé. Most mozdulatlan
Zengő békéről álmodik.

        1937

Jagos István Róbert: Temetői túl-sokk

Túl sok a halott a temetőmben.
Túl sok, hogy ne legyen igaz.
A halmokon virágok nőnek -
gizgazok. Senkinek sem vigasz.
Túl sok a hang a dermedő csendben,
túl sok ahhoz, hogy süket legyek.
Istentelen gyermek keresi Istent,
talán neki is jut egy jó kereszt.
Túl sok az ember ebben a földben,
túl sok az állat ezen a földön.
A lerótt betű átok vagy áldás?
Halálsor nyílik a szülőföldön.

2015

Juhász Gyula: Temetők

Szeretem és keresem őket,
A gyönyörű, víg temetőket.
 
Mert csak az élők sírnak, búsak,
A temetők mind koszorúsak.
 
Ott a virágok dúsan nőnek,
Poraiból a szeretőknek.
 
A ciprusok úgy integetnek:
Térj meg közénk, fáradt eretnek.
 
A gondolat itt sarut oldva
Fölnéz a hívó csillagokba.
 
Királyi bíbor itt elvásik
És rongy lesz a föltámadásig.
 
Szeretem és keresem őket,
Az igazságos temetőket.
 
A sírokon úgy elmélázom,
Mint nyájai fölött a pásztor.
 
És furulyám szelíden várja,
Míg szól az angyal trombitája.

Rónay György: Gyermektemető

A fák aranyban állnak itt, a szél
még nem tépdeste le róluk a lombot.
Borús, hűvös októbervégi dél.
Egy friss sírtól pár síró nő kísér
egy könnyes férfit; odébb egy beomlott
kripta előtt egy vén ül a padon
s utánuk néz, hosszan, hallgatagon.

Ki volt, akit temettek, és temetnek?
mert élén egy maroknyi bús menetnek
újra föltűnik lent a gyászfogat,
egykedvűen baktatnak a lovak,
a harang fölsír, elhallgat utána,
s elfödi őket egy domb lusta háta.

szozattovabbacikkhez

Vörösmarty Mihály: Budai temető

Hamvait e környék fedi a szent keblü VIRÁGnak;
     Sírja fölött régen kis fakereszte bedőlt:
Emléket neki egy jobb kor fog tenni, öröklőt,
     S azt, hogy hű fia volt, a haza jegyzi reá.

                         1832

Féja Géza: Zrínyi, a költő

Az apátlan-anyátlan árvát Pázmány, a nagy ellenforradalmár nevelte. Katolikus iskola, humanista és barokk műveltség, olaszországi tanulmányút és nagy vállalkozásokra termett családi vér voltak az ifjú útravalói a férfikor felé; a férfi hűen sáfárkodott örökségével, sok irányban érvényesítette képességeit, s félmunkát egyetlen területen sem végzett. Zrínyi Miklós „Phoenix”-nek nevezte Mátyás királyt, kiről tanulmányt írt, a ugyanígy hívta Zrínyit Vitnyédy István, a köréje sereglő köznemesség vezére, aki kortársai közül talán egyedül látta, hogy mintegy kétszázados űr után Zrínyi Miklósban ismét testet öltött az önálló, s európai szemhatárú magyar birodalmi gondolat. Nem hiába foglalkozott Zrínyi olyan sokat a Hunyadiak s elsősorban Mátyás életével; Mátyás király vetéséből készült kenyér volt ő mindenképpen. Mátyás belső sokrétűsége benne született újjá, mint egy virulással megrakott táj. Lírikus volt és epikus, állambölcselő és gyakorlati politikus, katona és katonai s politikai röpiratíró. Az összes magyar hiányérzésekre teremtő tervekkel és izgatásokkal felelt. A „Szigeti veszedelem” előszavából látszik, hogy tekintete az egész magyar látóhatárt befogta és nem akar, de nem is tud beleveszni egy-egy részletbe. „Az én professióm – írja – avagy mesterségem nem az poesis, hanem nagyobb és jobb országunk szolgálatjára annál: az kit írtam, semmi jutalmot nem várok érette… Írtam, az mint tudtam, noha némely helyen jobban is tudtam volna, ha több munkámat nem szántam volna vesztegetni”. Hasonló gondolatot fejez ki egyik verstöredéke:

„Nem írom pennával,
Fekete téntával,
De szablyám élivel,
Ellenség vérivel
Az én örök híremet”.

    Ez a fölényesség nem hányavetiség, hanem arról tanúskodik, hogy tudatának arányai az egész országot, az egész nemzetet átfogták, az újkorban neki volt először korszerű és átfogó nemzetélménye, melyet gondolattal és cselekedettel az élet minden területén szolgálni akart.

szozattovabbacikkhez

 

Vargha Gyula: Zrínyi

Kétség emészt, töprengek alva, ébren,
A sors sötét, gonosz fordulatán;
Szégyent s nyomort vevénk csak annyi véren,
Regébe illő hősi harc után.
Úr a pokol. Mi sír a néma éjben,
Az Ádriának szirénája tán?
A mint a szél ráfekszik a habokra,
Magyar hazánk gyászvégzetét zokogja.

Vagy Zrínyi lelke sóhajt, hogy betelve
A vég, a melytől óvta e hazát?
Kigyúlt a vész, s szirthez paskolva, verve,
Darabra tört a szép kevély naszád.
Megért a rablók sátánsúgta terve,
S gúnnyal fogadják népünk igazát.
„Ne bántsd a magyart!” hasztalan kiáltjuk,
Tán még az ég is nekik fogja pártjuk.

Zrínyink, te a sorsüldözött magyarnak
Költője, hőse, bölcse, látnoka,
Óh látod-é, hogy sorvad a siralmak
Gyötrelmi közt a késő unoka?
Mely ellenállt száz földrázó viharnak,
Többé e népnek élni sincs joga.
Nézem korod’, a gyászemlékű múltat,
De nemzetünk ma sokkal nyomorultabb.

szozattovabbacikkhez

 

Vörösmarty Mihály: Zrínyi

Néz nyugatra, borús szemmel néz vissza keletre
A magyar, elszakadott testvértelen ága nemének;
A könyörű eget, a földet vizsgálja hiába:
Nem leli meg nagyjait, nem téged, messzeható kéz,
Zrínyi, dicsőségünk, végső daliája nevünknek!
Minket béke ölel, kürtszó nem ijeszt fel öléből!
Völgy és hegy s a frigyes egek gyönyörinkre mosolygók,
S kedvesek a ligeten folyamok mentében az árnyak;
És ha kedvünk, ha ez a lélek nem volna letörve,
Mely balsorsa fölött diadalmasan álla, s vadonná
Pusztulási között sem hagyta vadulni hazánkat,
Bánattalan mulatozhatnánk százféle örömmel,
S verhetné az eget tíz ország szerte magyar dal.
De te, midőn egyedül várad közepébe vonulál,
Fegyverid, a leghűbb társak, villogva le hozzád,
S a hadat és a had munkáit büszke Szigetnél
Égi sugalmaktól ihlett lelkedbe fogadtad,
S mély vala, s szent a gondolatok forrása szívedben,
Mert a szent haza volt, az örökké drága magyarnak:
Akkor nem vala oly bájjal környéked igéző.

szozattovabbacikkhez

Zrínyi Miklós: Attila, Nem írom pennával

Zrínyi Miklós:

Attila

                   1.
Isten haragjának én szelleti voltam,
Mikor ez világot fegyverrel nyargaltam,
Vércataractákat karddal árosztottam,
És mint egy villámás, földet megfutottam.

                   2.
Én vagyok magyarnak legelső királyja,
Utolsó világrészrül én kihozója!
Én lehetek tehát magyarnak példája,
Hirét s birodalmát hogy nyujtsa szablyája.


Zrínyi Miklós:

Nem írom pennával

Nem irom pennával,
Fekete téntával,
De szablyám élivel,
Ellenség vérivel,
Az én örök hiremet.

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf