Sajó Sándor: Gróf Festetics György emlékezete

– A Kisfaludy Társaság keszthelyi helikon ünnepén –

Kies Keszthelyre, magyar Helikonra
Jöttem, Nagyúr, hogy magasztaljak;
Megbúsult kedvem múltakon borongva
Rajtad pihen meg, tündöklő alak!
Emléked itt leng, gazdag fényit ontva,
E balatoni kéklő ég alatt, –
Lelkem taván e fényt úgy ringatom,
Mint nap képét a zsongó Balaton.

Dicsőségedről fúva harsonát
Százév visszhangja zendül át e tájon;
Én jövendőknek zendítem tovább,
Hogy ajkról ajkra, szívből szívbe szálljon;
S míg jajjal sírom sorsunk ostorát
Romlásba süllyedt nyomorult hazámon,
Most téged hívlak: jöjj, gróf Festetics,
Fenséges példa, bíztass, lelkesíts!

József Attila – Vágó Mártának

Pest, 1928. december 15.

Mártikám, megállapítod, hogy gyűlölködő hangú a levelem, de nem próbálod megérteni, hogy miért. Sőt egész levelemet nem érted. Hogy miről való lemondásomat követeled? Abban az írásodban, amelyben a 2 fontot visszaküldted, írtad, hogy figyelmeztetlek, hogy Istenke csavargójának lenni szép dolog, de akkor csakis azt szabad választani”. – Holott fogalmaim és képzeteim szerint Istenke csavargójának is lehet felesége. Továbbá írtad „zavarosságaimról” való lemondásomat, holott zavarosságaim csupán a jelzett társadalmi felekezet szellemiségétől való eltérülések és nem zavarosságok. Te a svádát összetéveszted a szellemi tisztasággal, a svádátlanságot pedig a zavarossággal, noha a szellemi tisztaság nem is jelentkezhet ignotusi svádában, mert éppen mivel rendszeresség az egzisztenciában, az egész egzisztencia minden fogához és fokához kapcsolódik, tehát nem könnyed és nem káprázatos: nem eklektikus, holott csodálatosképpen az eklektikus a zavaros. Azt kívántad tehát, hogy hasonló legyek olyan emberekhez, akiktől lényegileg különbözöm, szerinted hátrányomra, szerintem előnyömre, de mindenesetre minőségileg.

Darnay Kálmán: Citra boszorkány tanyája

– Várpalota története –

Szemben a plébániaházzal – a félezredéves múltú szántói templom során – fehérre meszelt, csapott-tetejű nádasviskó nyújtózkodik. A falmenti viráglócán, piros muskátlik társaságában, falétráin ágaskodnak a színpompás fuksziák koronái. Az utcára néző ablakból – a legénycsalogató rozmaring-bokrok szomszédságában – sárguló violák illatos kilégzésében benne van ma is a régi boszorkányház hangtalan mesemondása.

    Kutató utazgatásaim közben belépek Citra boszorkány egykori udvarházába. Rácosképű anyóka, durcás tekintettel nyit ajtót, mely az árnyverte boltíves folyosóról a faragott gerendás ágyasszobába vezet. Pirosfüggönyös ablakon át a nyugvó nap bíbora színes ruhába öltözteti a rézveretes, fiókos szekrényt, a falmentén nyújtózkodó ágy, kakashímes takaróját. Ettől a látványtól elevenedik meg Citra boszorkány legendás alakja. Magam előtt látom a botjára támaszkodó anyókát, ki háromnegyed századon át taposta Tátika várának tekervényes útját.

Lükő Gábor: Székely tűzhelyek

1.     Kemence Szárazajtán, Gróza Sándor házában. Konyha és nyílt színalja van egy tető alatt. A konyha nagy részét a kemence foglalja el. Régen a kemence elején főztek s csak nemrégibn építették be a spórt. A kemencének hátul két nyílása van: lélegzők, hogy húzása legyen. A lélegzőket a kemence gömbjén végigvezetik a kéménybe.
2.     Kemence Sepsiszenkirályon, sütőben, mely a II. sz. telek rajzán látható. Baloldalán katlan, jobboldalán hammaskatlan. A kemence likja (más néven betevő) felett látható a lélegző, alatta a kemence fája, téglából rakva. Kürtőskalácssütésnél erre támasztják fel a sütőfa végit.
3.     Kemence Sepsiszentgyörgy határában, a házzal szemben, kéménye és gömbje (vagy más néven hólyagja) van.
4.     Kemence Kisbaconban, közvetlenül a ház mellett. Kéménye nincs; kétoldalt tűzhely, a baloldali köveken vaslap; ez alatt tüzelnek.

Palotay Gertrúd: Adalékok a kemencében főzéshez

A Vas megye déli részén elterülő, 18 községből álló Alsó-Őrség legtöbb házában még ma is megtaláljuk a nagy, négyszögletes sárkemencét, mely a konyhában áll, nyílásával az ajtó felé. Körülbelüli szokásos méretei: mélysége 2.50 méter, szélessége 1.50 méter, magassága 1.50 méter. A kemence szája félméter széles s ezen ömlik ki a füst. Elül széles tüzelőpad, melyen a főzésnél használatos eszközök és edények állanak. A kemence egyik sarkához, a fal mellé ragasztva, a vízmelegítésre szolgáló katlan, benne üst. Az is előfordul, s úgy látszik régente szokásos volt, hogy a pad körülfut, azaz a kemence katlanfelőli oldalán is folytatódik.

Szendrey Zsigmond: Tiltott és előírt ételek a magyar népszokásban

A kérdés gyökérszálai az őskereszténységbe, sőt még előbbre: az őshitbe nyúlnak vissza /1/. A magyar azonban – sajnos – alig van rá adatunk. A F. F. 1914. Tájékoztatója is csak három nagyon általános kérdésben utal rá: „Mely állatok és növények evésétől tartózkodnak? Mi az, amit csak bizonyos időközökben, alkalmakkor és bizonyos szertartások kíséretében lehet elfogyasztani? Micsoda szokások és mondások járják az esztendő valami állati és növényi újságának kóstolása alkalmával?” Az első kérdésre azonban egyáltalában nincs adatunk: nincs olyan állat vagy növény, amelynek evésétől etnográfiai okokból tartózkodnának. A második és harmadik kérdés pedig nem a tiltott és előírt ételekre vonatkozik, csak elköltésük módjára vagy személyére. Így azután nem csoda, hogy az 1914 óta folyó gyűjtések is alig adnak anyagot népünk tiltott és előírt ételeihez.

Tömörkény István: Steinhardt Náci a nagypéntekkel

Még manapság is, ha ősz polgárok előtt ejti ki az ember e nevet: Steinhardt Náci: elmosolyodnak. Furfangjairól, mesés ötleteiről nevezetes ember volt, egyébként előkelő tagja a polgárságnak: városi kerületi felcser a múlt század középtája felé. Akár egy adomáskönyvet lehetne összeírni az ötleteiből, csak azokból, amik szájhagyományként fennmaradtak.
Megy egyszer nagypéntek napján a rókusi városrészben valamely félreeső utcán. Az utca másik oldalán halad két komoly, tisztes városi hivatalos férfiú, Priváry gazdász, meg Langenfeld szállásbiztos.
-    No hová?
-    Hát mink bajban vagyunk – mondják a városi tisztesek. – Íme, egy csomó úrnak kell lakást keresnünk, aztán sehol sem találunk lakást. Még már ide is eljutottunk keresni, pedig sohasem jártunk még ezt az utcát.
Valami kataszterféle jött akkor ide, szülőanyja a mai „igen becses” földadórendszernek, annak a hivatalnokai részére kellett lakást keresni.

Petri Mór: Átilla lakodalma

Lakodalomra gyűlnek, messziről,
Minden világtáj küldi fejedelmét,
Parancsra jönnek, Isten ostorához,
A Tisza partján egy fapalotába.

Varázsos minden, mint a délibáb,
Pedig előttük íme nincs egyéb:
Egy asztal, egy faserleg s egy kis ember,
Akit naggyá tesz kardja, küldetése.

Erdélyi József: Március tizenötödikén

Március tizenötödikén
nemzetiszín kokárdát tűztünk,
himnuszt és szózatot énekeltünk,
szavaltunk, hittünk, lelkesedtünk.
Örültünk a szent szabadságnak,
nem is volt lecke. Künn a sár
fénylett és a templom előtt,
nagyot szólt az üllő-mozsár.

Március tizenötödikén,
a tanító szépen beszélt
Kossuthról és Petőfiről…
A faluban honvéd is élt,
egy valóságos negyvennyolcas,
Bem-apó katonája volt,
és Világos után sokáig
az erdők mélyén bujdokolt.

Garay János: Induló

Fegyverre a hazáért,
A nép szabadságáért,
S ha kell, hű honfivért!
Készen vagyunk csatára,
Hazánkért hős halálra
Mind együtt és egyért!

Esküdtünk hűségére,
Zászlónk három színére,
Magyar bennünk a szív!
Készen lel idulóra
Bennünket minden óra,
Mely honvédésre hív.

Szép élni a hazáért,
Szebb adni éltet és vért
A vész napján neki;
A harc borostyánága
A föld legszebb virága,
Ha szent ügy kelti ki!

Gyóni Géza: A kokárda

Mikor gránát bőgött, mikor bomba csattant;
Mikor ezer ördög fűtött ezer katlant;
Mikor rémült lelkek robbanástól féltek,
Hej, más volt a dörgés, hej, más volt az ének:
- Jó magyar, hű magyar, hős magyar levente,
Kell Rákóczi-nóta, kell-e Kossuth-mente?
Kell nemzeti zászló, Petőfi-kokárda?
Itt van, nesze, rakd fel, hősi magyar gárda!
Mikor gránát bőgött, mikor mennykő vágott,
Mikor hideglelés rázta a világot;
Mikor mint a fáklyák, úgy égtek a falvak,
Hej, de másként szóltak, de másként szavaltak:
- Jó magyar, hű magyar, Isten katonája,
Kell magyar vezényszó, kell magyar kokárda?

Gyulai Pál: Hadnagy uram!

„Hadnagyuram! hadnagy uram!”
,Mi bajod van édes fiam!’
„Pirosvér hull a mentédre.”
,Ne bánd, csak az orrom vére.’

„Hadnagy uram! hadnagy uram!
El ne dűljön itt az útban!”
,Megbotlottam egy nagy kőbe,
Szegezz szuronyt és előre!’

Megy a honvéd, áll a hadnagy.
Mélysebében összeroskad.
„Hadnagy uram! hadnagy uram!”
,Csak előre édes fiam!!!’

Reviczky Gyula: Március tizenötödikén

Hívatlanul is megjössz minden évben,
Szép március, bilincs-oldó tavasz!
De azt a régi márciust nem érzem:
A naptár mond csak annak: nem vagy az;
A hit kidőlt, a szívnek semmi lángja;
Fásultan él a kor s eszméletlenül,
Múlton mereng a költő és dalába
Villám s haragvó mélabú vegyül.

Megalkuvás iránya most a kornak;
Ábrándnál egy kis állás többet ér,
Egy zsíros koncért százan marakodnak,
Hogy egynek jusson mentül több kenyér.

Szécsi Margit: Március 15.

Zsír fogytán, bor apadtán
tengtek a jobbágyfalvak.
Füsttelen tűzhelyeken
főzték a forradalmat.

Nemzetiszín lobogó
röpült a szemek előtt,
behasadt fecskeszárnya
vívta a zöld levegőt.

Félelmes tavaszidő
láttatott seregeket. . .
Gyönyörű elgondolni
azt, ami nem lehetett.

Sajó Sándor: Huszárok

    I.     Dal

Nyíregyházi nagy kaszárnya,
A kapuja be van zárva,
Nagy kaszárnya kapujában
Sír a rózsám nagy bújában.

Megitatnám a lovamat,
Tisza vize merre maradt?
Megfáradt ló, rozsdás kengyel,
De bús ország ez a lengyel!

Szegény lovam, merre jártunk?
Nyugodalmat hol találunk?
Isten bírja huszár sorsát,
Isten hozzád, Magyarország!

Áprily Lajos: A Fejedelemhez

Erdélyországi őszi rónaságon,
ütközetekben megfáradt hadak,
Fejedelem, ma néma hódolattal
színed előtt, imhol, megállanak.

A századok felhőiből tekints ránk,
dédelgető sugárral, mint a nap.
Tekintetedre hattyús lobogóink
mély bókolással földre hajlanak.

Nemcsak magunk vagyunk: ma felvonulnak
jeledre roppant szellem-ezredek.
Őrhegy tövétől messze Dardzsilingig
toborzó harsonáid zengenek.

vitéz Somogyvári Gyula: Vert hadak útján

Hová? Miért? – Hisz meg se vertek,
mi hittük mind a győzedelmet!
A Grappa állt és állt a Tomba
– a taljánt már a láz gyötörte –
mért dűlt hát mégis minden romba?

Hová? Miért? – Mi mindig győztünk
s állottunk híven minden harcot,
mi adtunk vért és szenvedést –
s otthon sápadtak el az arcok?

Miért? Miért? – A Grappa ormán
s Piave mentén más az éhség?
Mért bírtuk mi a koplalást
s miért nem bírták otthon, otthon,
az otthonlevők szenvedését?

Rakovszky József: A rab éneke

Szabadság! Rólad énekelni
legszentebb ihletem,
kergetni felhőnyájakat
szép mennyeden.
Nyergelni villám-ménesednek
szikrázó, vad lovát
s vágtatni tenger csillagon
tovább, tovább!

A képzeletnek könnyű szárnya
egyetlen vigaszom,
hisz a tyrannus börtönét
oly rég lakom.

Tollas Tibor: Az utolsó tanítvány

P. Harangozó Ferencnek

Az a fa ott a Golgoták hegyén,
amelyre kínzott testét fölszegezték,
ő hallotta csak végső sóhaját,
ő érzi ma is vére hulló cseppjét.

Megszentelődött. Szégyenfa helyett
dicsőség fája lett. Az Ártatlannak
végső vigasz, mikor már magára
hagyták a földi és égi hatalmak.

Utolsó tanítvány, ki tudta jól,
vállára csukló királyi halottja
vérével nemcsak embertársait,
de őket, a fákat is megváltotta.

Bella István: Ábel első levele Káinnak

Kik akarnak háborút?

Csak a hülyék,
s a győzelem-buzik.

a maguk helyett
áldozati füsttel
gyilkolódtatók,
maguk előtt
gyepünépeket
bégettetők,

maguk elé
homokzsák-országokat
lövészárkolók.

Bella István: Áni Máni muzsikál

László Évának

Egyszer a szél volt a fésűm,
de inkább szájmuzsikám volt,
nap-zizegésbe takartam,
emeltem selymesen számhoz,
szája szélébe zönögtem:
    zön-zene-zön-zene-zön,
álma szálába zonogtam:
    zon-zana-zon-zana-zon.

    Muzsikáltunk
    muzsikámmal
    muzsikásan

Bella István: Sóhaj és tükör

Köldökzsinóron lóg a föld?
Vagy közönséges kutyaláncon
kikötve kering föl-le, s föl
hogy a csillagok közt kilásson?!

A világűr korcs ebe? Az úr
„magánszorgalmú kutyája”;
Tengert nyálzik? Őrjöng? Tutul?
Szabadságát a holdra hányja

– saját kutyatálába – mit a
gazda elibe hajított,
s joga van fényesre nyalnia,
szabad akarata az indok?

Pilinszky János levele – H. B. -nak

(…) Annyit talán mondhatok, hogy én az élet dilettánsa voltam minden vonatkozásban, kivéve a költészetet. És pontosan azért, mert a költészetben mindig tudtam – ösztönösen –, hogy az ember sohasem lehet boldog a szíve mélyéig. Írás közben – pedig találtam dolgokat, amik relatíve felülmúlták képességeimet, legalábbis így éreztem, rátaláltam egy sorra, egy képre – rájöttem, hogy nem örülhetek neki, nem vehetek részt benne azzal az örömmel vagy inkább élvezettel, amivel kellett volna, ha természetesen reagálok. De akkor nincs meg az áldozat eleme!

Báger Gusztáv: Haydn: Teremtés

Mozart inspirálója, Beethoven tanára
megírta a grandiózus oratóriumot,
mert maga az Ihlető ihlette meg.

Komponált: valahonnét
kész dallamokat másolt,
míg vezette kezét a Kéz.

Kész zsenialitás: kimunkált,
kiművelt tudat – azt is hallja,
mi saját hangján szólítja meg.

A kottakép egy felhő,
amin frakkos fecskék ülnek.
A drótok segédvonalak.

Baka István: Carmen

    1
Az érte meg, nem az a rózsa,
Mit odadobtál, hanem az,
Mi nyelvhegyemtől harmatozva
Bontotta szirmát: a tavasz,

Egyetlen tavaszom virága,
Amit csak árulás, halál
Követhetett. Megérte, drága,
Hogy ami romló, sírba száll

Idő előtt, – a te idődben
Úgy sincsenek órák, napok;
Szeress akárkit – énelőttem
Nem voltál, és ha nem vagyok,

Rab Zsuzsa: Ráskai Lea széljegyzetei ANNIS DOMINI 1510-1978

»R. Lea. Életéről alig tudunk valamit. Dömés apáca volt, és a XVI. sz. elején könyvek másolásával foglalkozott. A Margit-legendát is ő másolta.«
                Irodalmi Lexikon, 1927.

ÉS ÍRÁM
Föllegnyi haddal föld széle tüskös.
ÉS MONDÁM         Félek.
Sívó tatárok kénsárga szélben.
                            Segélj meg, Lélek!
Vereslő lángerdők, fekete üszkök.
                            Látom!

Tornai József: Bartók

Szükségem van a boldogtalanságra,
homokba rakott acélcsapdára:
a szabadulásért leharapom a lábam.

Azt a fagyos síkságot nem látta senki:
kikorhadt fák letörve,
vasszínű fű; a napot,
a fehér fényt ott nem látta senki.

Szükségem van a verem-magányra,
lángba-állított gyerekek
sikoltását hallom.

Csöndnek kell lenni,
tükör-éjszakákon kell lenni.

Darnay Kálmán: Török cselvetés

Gersei Petheő Benedekné, Frakszin nagyasszony fején meg sem melegedett az asszonyi főkötő, amikor paripája hátán – hites urával elindulva – először látogatott el a szántói udvarbíró házába. A reggeli porciójukat váró sólymok, kiköcsén madarak vijjogó szava fogadta Tátik várának fiatal asszonyát. Majd nagy hirtelenében eléje perdült babaarcú kisleány pironkodva búzavirág csokrot nyújtott feléje. A mellette álló nyurga fiú pedig verses szóval üdvözölte. A nem várt figyelem valahogyan belemarkolt a fiatal várasszony szívébe és kedvence lett a két apróság. Sőt szeretete fokozódott irántuk, ahogy a gyermekek szüleit is megismerte. Lizácska a sokgyerekes Timár István udvarbíró legkisebb sarjadéka volt. A Kelemen névre hallgató fiúcska pedig az özvegy soron élő Boldizsár erdőispán gyermeke.

Madarassy László: Gulyások tarhója

A tarhó édesen altatott tehéntej. Receptjét először Nagyváthy Jánosnak „Magyar házi gazdasszony” című művében (Pest, 1820. 148. l.) találjuk. Nagyváthy itt a tarhóról, amelyet Borsod megye falvaiban látott készíteni és a miskolci piacon, nyári reggeleken árusítani, azt írja, hogy „a tiszamelléki magyar asszonyságok” főztje és „édes hazánknak más részeiben egészen esmeretlen nyári hitelesítő tejneme”. Nagyváthynak mind ez a megállapítása helyes, mert a tarhóra vonatkozólag eddig összegyűjtött irodalmi adalékok is igazolják, mégis annyiban hiányos, mert nem tud semmit a Tisza-mellékének pásztorairól, főképpen a gulyásokról, akik, nézetem szerint a tarhó elkészítésében a magyar asszonyságoknak is tanítómesterei voltak.

Tömörkény István: Masa sógor

Masa sógorról leginkább az az anekdota ismeretes, hogy a város közgyűlésén, mikor ott a Dugonics-szobor felállítása szóba került, lovas szobrot indítványozott, mert ő úgy látta „Karlszbád fővárosában”, hogy ott is lovon ülnek a szobrok.

    Volt azonban neki ezenfelül sok egyéb jeles dolga, mert tudákos ember volt Masa sógor. Ehhez a tudákossághoz, meg ahhoz, hogy mindenbe beleszóljon, a gazdagsága révén jutott.

    Voltaképpen egyszerű középsorsú ácsmester volt az a Masa, akit egy véletlen vállalata tett vagyonossá. Mikor az osztrák vasút-társaság a szegedi tiszai vashíd építését tervezte, Masa megsejtette, hogy oda nagyon sok gerenda és fenyő kell majd építőállásnak.