Babits Mihály: Miatyánk 1914.
Miatyánk, ki vagy a mennyekben,
harcokban, bűnökben, szennyekben,
rád tekint árva világod;
a te neved megszenteltessék,
a te legszebb neved: Békesség!
Jöjjön el a te országod.
Véres a földünk, háború van,
kezed sújtását sejti uram,
s mondjuk, de nyögve, szomorúan,
– add, hogy mondhassuk könnyebben –
Legyen meg a te akaratod!
– mint angyalok mondják mennyekben.
Előtted Uram, a hon java,
s hulljon a lomb, csak éljen a fa:
de vajon a legkisebb lombot
nem őrzi-e atyai gondod?
Betévén lábainkat az európai művelődés küszöbén, a keresztyén vallás, főleg a deák nyelv fölvételével, szükségképp változott a nemzet szelleme. A hős kor, melynek szent tárgyai egészben bírták még elfoglalni a kedélyeket, most már tünedezni kezd, mert az egészre vitt nemzet megoszlik maga közt, hite miatt verseng, s egymás kiirtására törekszik a két fél. A régi vallás papjai, kik után a dandárok énekeltek, most az új isten tiszteletében elvonulnak a néptől zárdai magányba, s legföljebb is törvényeket sürgetnek alkotni, melyek tiltsák a régi vallás mellett buzgó énekek zengését. Az ösztönné lett vallásos érzelem pedig nem olyan könnyen kiirtható; a régi hit emberei, tudván miképp juthatni legbiztosabban a nép szívéhez, emelvényekre állnak, s versekben izgatnak az új hit ellen1. De az új hit igazságai sokkal erősebb gyökeret vertek már Európa népeiben, mint hogy nélküle oly erős nemezt is, minőnek a magyart hinnünk kell, idegen létére megállhasson közöttök, azért országosan kelle gondoskodni pártolásáról, és megszületék András király végzése szittya istentisztelet és képek ellen2, azután szent László alatt a szabolcsi zsinaté, mely tiltja, hogy valaki kutat, források, szobrok (?) (lapides) előtt és fák alatt tegyen áldozatot3.
