Tömörkény István: Halbőr a gyógyszertárban

Halbőr Förgeteg János ma megint bejött a tanyáról, s ahogy a kocsijával megállna a katonakórház mellett, igen nehezen húzza a lábát, amint lelép a kocsiról. Vele van a felesége is, aki aggódva nézi Jánost.
Förgetegen valóban van mit aggódással nézni. Az arca halovány, megnyúlt, a vállai meg vannak ereszkedve, s mintha fogyott volna az egész ember. Nem passzol a lábaszárához a csizmaszár. Feltűnő jele a testi megrövidülésnek.
Kelletlen is egész viselkedésében, s lassan lépdel, útnak ereszkedve a belsőváros felé. Az asszony mellette megy, s néha szót ejt egyről-másról, azonban János a szenvedők szokása szerint unja a dolgot, nem felel, s földnek szegzi a fejét.
-    Ide? – kérdi az asszony.

Petri György: A 301-es parcelláról

Maradjon úgy minden!
Az állatkerti dögökkel együtt?
Igen. Miért, hát különb sors jutott nekik?
A kötél szelídebb, mint az elaltatás?
Én nem felejtek (nem fenyegetőleg
mondom ezt: ilyen a természetem:
nem tudok felejteni).

Másrészt mit is kívánnék magamnak,
ha – ha-ha! – halott lennék,
és visszalátogatnék ide, mint kővendég?

Vályi Nagy Géza: Halottak napján

Ez a nap azoké, akik messze mentek,
Mohos sírok ölén csöndesen pihennek,
S régen porrá lettek.

Ez a nap azoké, kiket nem feledünk,
Akikért gyászt öltünk, s könnyes lesz a szemünk,
Mikor emlékezünk.

Ma minden magyar szív nagyjainak áldoz,
És elzarándokol a falu, a város,
Ősei sírjához.

Wass Albert: Házsongárdi temetőben

Egy délután a zajtól messze szöktem,
s az életemet mentem kipihenni
a Házsongárdi öreg temetőben.

Ősz volt. Halálos. Lomb-hullásos. Szent.
Olyan lélek-csitító volt a csend:
a némaság és a néma ajkú holtak.

Akkor láttam: a fényvirágos álmok
amik a lelkem szent csodái voltak,
halottak lettek: néma ajkú holtak.

Áprily Lajos: Mindszent

A tűzfalakra hűs ködöt
sír a november mélabúsan.
Emberfürtös villamosok
futnak a ködbe koszorúsan.

Mindszent-virágos ár sodor
s egy dísztelen sír gondja éget:
ó, hogyha áthajítanám
koszorúval a messziséget.

Tudom, hogy vár ma, nő a köd,
nincs rajta rács, nincs rajta kőjegy.
Határon átkiáltanám:
ringasd szelíd karokkal, Őrhegy!

Vértesy Jenő: A szabácsi kapitányok

    Logodi Simonnak Sulyok István mondja:
„Szabácsot a török körül-körül fogja.
Achmed pasa jövell sok agával, béggel,
Szerecsenypofájú, kutyafejű néppel –
Nincs elég készségünk, hadunk kevésszámú,
Ásít az udvaron alig egy-két ágyú,
Fogytán az élés is, régtől üres zsebünk –
Az Atyaúristen se törődik velünk!
A király ajtaját megzörgetem Budán,
Elm’ék s haddal, pénzzel jövök meg azután.”

    Gőzölgő indulat reszket mind a szóban.
Simon mosolyogva feleli rá: „Jól van.”
Párducbőr mentéje panyókára vetve,
Piros az orcája, mindig friss a kedve.

Vértesy Gyula: Huszárnóta

A Visztula s Dnyeszter mentén
Vér csorog a huszármentén.
Áldott legyen minden cseppje,
Ez a hősök regementje!

Ez a hősök regementje,
Színe, java magyar benne;
Pezseg bennök a magyar vér,
Egy huszár száz kozákot ér!

Egy huszár száz kozákot ér,
Jaj, annak, akit kardja ér!
Csodalények másvilágból,
Tisza-partról, Hortobágyról.

Ady Endre: Fajtáddal együtt átkozlak

Hahogy haragszol, nem az anyádért,
Nem hét gulyára szóló tanyádért,
Hanem haragszol romlott hazádért,
Grófok és papok uraságáért.

Nem gyermekidért fájtak a dolgok,
Nem tenmagadért nem voltál boldog,
Hanem megnyíltak gyászos mennyboltok,
Hanem haragra sok másért volt ok.

Jaj, hogy nem lehetsz te most az élen,
Bátran, durcásan, hősen, kevélyen,
Minden magyarnak bús szivén, mélyen
S rólad az ellen aggva beszéljen.

Erdélyi József: Apám sírja

A kisárpádi temetőben:
ott van a sírja valahol,
az apám sírja, még nem láttam.
Az ember nem zarándokol,
apja sírjához sem manapság, –
sokbakerül az útlevél…
Örül az ember, ha az ország
szűk határán belül megél.

Apám sírja, túl a határon:
külföld!… A föld alakja gömb. –
Kié lehet a középpontja?!…

Kannás Alajos: November 4.

Az Isten nem ver bottal árulókat
egy vérbe tiprott magyar ősz üzen
nem bosszút átkot szórva szól a jóslat
csak szomorúfűz int s keserűen

kiáltoznak a délre szálló darvak…
Ötvenhat Szuez Teherán Tel Aviv
igérgetősdit játszó nagyhatalmat
diákok rántnak porba mert a szív

az Ifjú szív még Igazságért dobban
a Korúton dübörgő láncosokban
nem győztes ült a megszálló kalózhad

önnön szablyával metszte át erét
ne hidd a Bűnhődés már véget ért
az Isten nem ver bottal árulókat

Bella István: Megtalált vers

Mert szívemet élesre fentem,
de csak magamba merítettem,
hát forgolódik menthetetlen,
mint a halál az emberekben.

Mellemből, ha ki merném húzni,
valaki mást kéne leszúrni,
megkéselni, de mindegy most már,
isten leszek, vagy döglégyzsandár.

Élek, s a halálra gyanakszom,
itthágy ő is, mert ő is asszony,
s ha magam agyammal fölfalattam,
halálom is meghalhatatlan.

Szentjánosi Csaba: A 75 éve született Bella István vonzáskörében, nem csak Emlékéve kapcsán. I.

Hogy is kezdődött? A SZÉP VERSEK-ben kerestem mindig István verseit, megdöbbentettek mindig a Bella-versek, zöngéseik, képeik, kifejező erejük, költőiségük, világuk. 1984-ben Karoson nyaraltam, ott láttam meg Bella István: AZ ÉG FALÁRA verseskötetét, nagyon boldog voltam, hogy lett egy kötetem tőle. Igazi kincs volt, a versek mindig tiszta lapot nyitnak az életben. Érdekes dolog, hogy személyesen nem ismerjük a költőt, de versei által mégis személyesebben vagyunk vele, ez az írás-olvasás csodája, egyetemessége. Akkor csak azt tudtam, hogy a versek szállnak. Szállnak? Engednek-és emelnek folyamatosan le-föl valami titkot, ami nem is az ő titkuk volt, hanem a mi világunk, amit elárultak nekünk [Goethe úgy mondta: a költők teremtenek egy világot, amivel ezt a világot magyarázzák meg]. Láthatatlanul is életévé váltam a verseknek, nem akarok előreszaladni, de mikor rendszeresen jártam már hozzá az Írószövetségbe, akkor mondta, ha tehetné, csak: írna, írna, írna [sok más elfoglaltsága volt]. Szóval, ez valami mágneseződés: elfordul a lelked – és irányban marad, van Bella István – vers- iránya a lelkemnek, amit köszönök Istvánnak, hogy versein keresztül nézhetem világunkat.

Szentjánosi Csaba

Bella István: ESŐS, ESTÉLI SZAVAK

Óráját fölhúzom este – társnak,
szívdobogását hajnalig
hallhassam, mint annak a másnak,
aki már nem velem lakik,
ki szuszogását másnak adta,
s fényei, ébredései,
– mintha nem is kelne a nap ma –
nem nekem kezdenek fényleni,
s verítékzik vaséjt a reggel.
Vaspor, izzadság kiveri,
vakog az asszonyidőember,
s belőlem hullanak percei.
Estéll, esőz bennem a nemrég,
meséz, de sziszeg, mostoha.
S úgy alszom el, mintha nem lennék,
s nem ébresztene csak – soha.

SZÉP VERSEK 1975

Bella István: AZ ÉG FALÁRA

A gaz, ami a sírjukon kékell,
az ég, ami sírjukból terem,
megtermi külön életével,
ami még bennük végtelen.

Így tanulok én is halkulni,
leszek csönddel, éggel teli,
és nagyon, nagyon földöntúli,
és nagyon, nagyon emberi.

Bella István: ÖNARCKÉP

Apám elúszott észrevétlen,
nyújtott testtel, mint a szarvasok,
átszökkent a nagy tétlenségen,
s az idő fenyvesébe futott.

Anyám itt van még, mind fehérebb,
begyolcsozza a bánatot,
s az elmúlással beszélget,
mint a megháborodott,

Én, az öklömnyi gyerekember,
kettőjük közt ágaskodom.
Anyám veszekszik szép szememmel,
apám dörömböl hátamon.

Ady Endre – Brüll Adélnak

Érmindszent, 1911. ősz

    Édes Egyetlen Asszonyom, Mindenem,
már egy hét óta foglalkoztam, ha holnap nem jön levél, táviratozom. De vártam, beteg is lettem, feküdtem három napig s végre, tegnap megjött a maga levele.
    Ez az én érimindszenti életem aránylag elég szanatóriumszerű volna, de egy doktor hiányzik. Aki nagy levertségemből, sokszor napokig tartó szótlan és tétlen gunnyasztásaimból kiűzzön. Ezért aztán nem tudok egy állandó bizakodó hangulatot megtartani, dolgozni pedig, sőt leveleimet úgy-ahogy elintézni sem. Pedig, amiket ezekről mondott s írt, mind úgy van, igaz és tudom is, hogy nekem fel kell szabadulnom.

Berda József: Szent Ágoston

            „Távol legyen tőlem, hogy
            azokat tartsam Istenemnek,
            amiket az oktalan állatok
            érzékei is fölfognak.”

Szegény állat voltam csak,
– végre tudom én –
így szólok, balga fiatal,
ki gyönge boldogságán hiába tépi magát.
De te láttál engem,
ó, Énekes Püspök! a fekete hegyek alatt, –
amint jóra verekedvén sírtam magamért…

Kisfaludy Károly: Róza dala

     Hajnali kellemű fény
Hinti mosolygva sugarát,
     Melyre az ifjú remény
Rakja le fellegi várát
S édes irányra feszülten
     Nézi magas remekét,
Érzete istenesülten
     Fölleli biztos egét.

     Így örömáldozaton
Myrtusi lenge hűsében
     Kél az erő szabadon
Tettre hevült kebelében:
Képzete lángözönéből
     Egy alak ömlik elé
S elrepes élte szűkéből
     Álma világa felé.

Vörösmarty Mihály: Szabad sajtó

Kelj föl rabágyad kőpárnáiról
Beteg, megzsibbadt gondolat!
Kiálts föl érzés, mely nyögél
Elfojtott vérző szív alatt!

Oh jöjjetek ki, láncra vert rabok,
Lássátok a boldog, dicső napot,
S a honra, mely soká tűrt veletek,
Derűt, vigaszt és áldást hozzatok.

                                        1848

Zas Lóránt: Táltos Ének

/In Memoriam Mécs László/

Az idegenség, az izmokat lázító
téboly, a nem-volt és nem-lesz
egyetértés a földdel, hogy emlőnek
emeljed a porbók kiszakadtat,
a kövek között búvót, patakokban
megmerített eleiddel a sorsot.
Lélegezzél ! Indának hajítottad
a messzehangzót,paripának a
táltosok könyörgését, a Holdat,
akik szemeikkel vernek és
igazítanak a távolból, zengő
szavaikban az élet, a feltámasztás
genezise, az érthetetlen, grádicsok
és hegyiutak panaszával,
himnuszaikban a visszatérők
és eltávozottak, himnuszaikban
a vetések és a szénaboglyak.

Darnay Kálmán: A megsétáltatott várúr

– Rezi vár története: a Baráthegy legendája –

Tavaszi kakukkszótól volt hangos Zobyka sűrűsége, amikor az úrbéri-erdei úton átkocogó Piszky István uram, két lovas vitézétől kísérve, a Rezi-vár menti magaslathoz érkezett.

     Nem akarta, hogy Tátika s Rezi várúri barátainak tudomására essék Ibrahim agával való birkózása. Így Rezi várának forduló útján, – a legendás Baráthegy tövében, – az erdőispán udvarházában vert pihenő tanyát. Itt várják be, míg Ibrahim aga ideléptet Koppányból. A hegy tövébe besarkaló erdőtisztást úgy úgyis bajvívásra teremtette a nagy Úristen!

     Az őszfejű erdőispán megillető tiszteletadással fogadta Tihany várkapitányát. Amikor várakozó szándékáról tudományt szerzett, vendéglátó asztalához is meghívta. Lovas fegyverhordozók szemezték a Keszthely felé hajó utat: Mikor bukkannak elő a turbános fejű törökök? Addig az udvarház kőasztala mellett Piszky uram, a több várurat kiszolgált erdőispánnal koccintgatva, szántói karcosba temette izgalmát.

Richter M. István: A mesteravatás és mesterasztal a céhvilágban

A céhvilágban az inas (tanuló) vágyainak netovábbja az volt, hogy legény legyen, a legény pedig a mesteravatásról ábrándozott.

    A céhlevelek a mesteravatást szigorú feltételekhez kötötték, amelyeknek teljesítése nélkül a mesterlegény nem juthatott a mesterek sorába.

    Az első feltétel volt, hogy a legény felszabadulása után, két, három, sőt némely céhnél négy évre idegen városokba menjen, azaz vándoroljon, világot lásson és próbáljon, tapasztalatot gyűjtsön s magát a mesterségben tovább képezze és tökéletesítse. A második feltétel volt, hogy a vándorlásból visszatért legény az úgynevezett mesterévet vagy próbaévet (Meisterjahr) szolgálja, azaz valamely mesternél egy teljes évig díjtalanul dolgozzék s neki hűségesen engedelmeskedjék. Ez a próbaév egyik-másik céhnél két évre terjedt /1/. Mesternek a fia, vagy aki mesternek a lányát vagy özvegyét vette feleségül, ez alól fel volt mentve /2/.

Tömörkény István: Régi szegedi alakok III. rész

/ Játék a vámmal /

               1

    Förgetegéknek odakint a tanyákon egyéb tennivalóik mellett arról is kell gondoskodniok, hogy mint csaphassák be a vámost. Mióta Szeged ezzel a szomorú kínai fallal körülvette magát, külön tudománnyá vált az, hogy mint lehessen vám alá eső portékát hozni be oly módon, hogy ne kelljen érte fizetni.

    Hozzák be a mustot, újbort vagy óbort, ha még akad. Ilyenkor van annak az ideje.

    A vámoknál azonban csodálatos módon azt észlelik, hogy a tanya népe a kocsin jőve, ritka egyértelműséggel csak nagy üres hordókat hoz a városba. Ott lötyög a kocsiderékban a nagy idomtalan hordó, látszik, hogy üres. Ha megkopogtatja a vámos, kong.

Vértesy Jenő: Tomori Pál legendája

    Ismerős a kardja jó Tomori Pálnak,
Ember-ölni segít a kaszás halálnak.
A martalóc ozmánt csúful megugrasztja,
Dráva, Száva vizét vérrel megárasztja.

    Velezd falujától Putnok nincsen messze,
Csak a Sajó vize folyik gátul közte.
Velezd falva még a Tomori birtoka,
Csatározás után pihenni jár oda.
Sisakját, mellvasát Velezden otthagyja,
Úgy megy át Putnokra, bokrétás kalpagba’.

Berecz Károly: Az utolsó huszár

Világosnál… Világosnál
Huszárok könnyeznek,
Sírva sírnak veszedelmén
A magyar nemzetnek.
Átok és sóhajtás között
Hajlik meg a zászló,
Szegény gyalog gazdájára
Búsan nyerít a ló.

Csak egy vén, öreg huszár ül
Mozdulatlan, némán,
Mély bánattal, mély sebekkel
Sötét arculatján;

Pósa Lajos: Október hatodikán

– Mit olvasol édes fiam?
– Egy gyönyörű tündérmesét.
– Tedd le, tedd le! Olvasgasd ma
Magyarország történetét.
Olvasgass ma Damjanicsról,
Kiss Ernőről, Nagy Sándorról…
Olvass, fiam, az aradi
Tizenhárom tábornokról.

Magyarország története
Hulló könnyel van beírva:
A szabadság Istennője
Minden lapját tele sírta.

Tóth Kálmán: Honvéd sírja

Falu végén egy dombtető,
   Rajta nyugszik a temető…
Lágy fakereszt igen alant,
   Alantabb az egyszerű hant.

Sok lány kijár a falubul,
   S a kedves sírján elborul,
Csak egy barna szomorú lány
   Nem térdel senki sírhantján.

Haloványan egyedül áll,
   Mint a letört liliomszál,
Vagy mint magános sírhalom,
   Melyet emelt a fájdalom.

Petri Mór: A kis katona

Még csak most játszott itt a Duna partján.
Csak alig tagnap. Oldalán fakard.
Szívében még a kikelet fakadt
S ma egyenesen ép a frontra tart tán.

Hol legháborgóbb, legvadabb az orkán:
Szállása ott lesz éjszakára majd.
Takaróul az ég felhője rajt,
Míg körülötte ki-kigyúl a vulkán.

vitéz Somogyvári Gyula: Október 31.

Valahol, túl a szuronyok palánkján,
bús kripta mélyén alszik a halott.
Üvegszeme a semmiségbe bámul,
erős keze már többet meg se rándul
s fölötte talán régi magyar nyárfák
könnyeznek reggel-este harmatot…

De éjszakánkint, mikor odahallik,
a Tisza-parton nyögdécselő nád,
rabságba hajtott síró erdőségek,
a barázdák, a mezők… és a végek;
akkor kilép az ólom-koporsóból
és kilöki a kripta ajtaját.

Csécsi Imréné: Háborús időben

A Piac-téren megyek által
Napfényes nyári reggelen.
Egyszerre, mint földből kinőve,
Mellettem egy anyó terem.

Megérint halkan, szinte félve,
Könnycsepp ül homályos szemén.
– Mi baj, jó néni? Mondja bátran!
S remegve megszólal szegény.

„Jaja, galambom, nehéz a szívem,
Andriskám háborúba ment.
Virág volt a sapkájok mellett,
Dalolt az egész regiment.