Tollas Tibor: Önítélet
Kegyetlen őrünk volt: „Pofon verem!”
– Ezt ordította minden reggelen.
Zárkanyitáskor, nyomorult rabok,
vártuk a verést, – nem válogatott.
Mindegy ki volt és mindegy mit felelt,
óriás kulcsával arcunkba vert.
Fogunk kitört, a bőrünk fölrepedt,
szeméből láttam: kéjtől reszketett.
Ki szenvedélye örvényébe fúl,
ütött bennünket irgalmatlanul.
Hangja elnyomta a sikolyt, a jajt,
egy beteg társunk csöndben belehalt…
Hogy embert ölt, ki ártatlan lehet,
föltört benne a lelkiismeret.
– Többé nem ütött, most ő lett a rab,
mindnyájunk közt a legszánalmasabb.