Kié a gazdag tartomány
Közötte a Tiszának?
Bolgárok népe hódol ott
A nagyhírű Zalánnak;
A gabnagazdag rónaság
Aranykalásszal tartja ki,
Alpár hizalmas mezeje
Marhát, lovat tenyészt neki.
De rögtönebben, mint a nyár
Felhői megtolulnak,
Árpáddal a magyar hadak
Mély Ungon átnyomulnak.
A két had összeütközik,
Nincs irgalom, nincs kegyelem;
A harc után kürt harsadoz:
Magyar hadé a győzelem!
Magyar múltam, mesés múltam,
Letörhettek akárhányszor,
Mégis, mégis messze, messze
Jövendőkbe fennsugárzol.
Vár épül a romkövekből,
Ottfenn megint turul fészkel.
Dacolni fog a ciklonnal,
A villámmal, barbár vésszel.
Ki vagy te nyalka gyerek?
A sarkantyúd mire pereg?
Csak nem bálra, táncolásra?
Dehogy bálra, dehogy táncra!
Holnap indulunk a rácra,
Igazságos bosszulásra.
Amott jőnek a huszárok,
Gyönyörűség nézni rájok,
A világon nincsen párjok.
Haza jőnek messzi földről,
Az eleven temetőből,
Csupa hazaszeretetből.
Honvéd is van, huszár is van,
Ágyú is lesz innen-onnan,
Megélünk már valahogyan!
Pesten, márt. 15-kén 1848.
E szent, e nagy napon, melyen végtére
Megtestesült a kimondott ige:
S nép, függetlenség, alkotmány s szabadság
Magyar hazánkban többé nem rege;
Melyen, kezében széttépett bilinccsel,
Győzelmi zászlóval másik kezén,
Áll köztünk a kivítt sajtószabadság;
Melyen egy jobblét dicső reggelén
A leigázott óriás, a nép,
Üdv néki! a kígyó fejére lép –
Dobogjon össze szívem hű szíveddel,
Mint egybeolvad lantom énekeddel.
Hej, Komárom, Komárom,
Te búbánat őre!
Porladozó vitézek
Mohos temetője!
Szép vidéked halmain
Nem gerlicék búgtak:
Vérrózsákat fakasztó
Csatadalok zúgtak.
Hej, Komárom, Komárom,
Minden röged megáldom!
Hej, Komárom, Komárom,
Könnyek ringatója!
Régi magyar dicsőség
Tépett lobogója!
Itt villogott legtovább
A szabadság kardja,
Tán a Duna, Nyitra, Vág
Most is azt siratja.
Hej, Komárom, Komárom,
Minden rögöd megáldom!
Ha jókedv űz, horkantan állok
Örömöm gyarló célja előtt,
Óh, nagy, komor, hős ideálok,
Fajom, átkom, bús magyar mezők,
Szabad-e még sírva vigadnom?
Ha bűneim meg-megtipornak,
Ha vérem iszapjába esem,
Vajon nem az ős bosszú-bornak
Mámora gyilkol rejtelmesen,
Régi, nagy bűné és keservé?
Egy süldő lány vezet a hegyre,
türelmetlen, integet egyre:
lassan megyek,
ez a virágos hegyi ösvény
túl meredek!
Valami baj van, barna gyermek!
Lélekzetfojtva ránk figyelnek
ködök mögül
a ködpipáló hegytitánok
köröskörül.
Valami baj van! A cipellőd
szárnyas talán, hogy mint a szellők,
gyorsan repülsz,
könnyen surransz, tündéri módra
és gyermekül.
Kedves édes Juliskám, e szempillantásban értem ide vissza hat napi szakadatlan utazás után. Fáradt vagyok; kezem úgy reszket, alig bírom a tollat. Megkaptad-e előbbeni két levelemet? egyiket innen, a másikat Kézdivásárhelyről írtam. Elmondom röviden utamat. Itt hallottuk, hogy Bem egy csapattal Moldvába ment. Utána ragaszkodtunk Udvarhely, Csíkszereda, Kézdivásárhely, Bereck felé; ott találkoztam vele, már visszajött Moldvából, hova lázító proklamációkat vitt be, s ráadásul kegyetlenül megdöngetett négyezer oroszt egy zászlóaljjal.
Szálkás, tenyérnyi-vastag ajtó. Oroszországnak volt elég fája, köve, börtönőre, foglya. Mindig a legtisztább a legveszélyesebb! Aki a napot akarta: hadd sütkérezzen egy szál gyertyánál; aki hömpölygött, mint a Volga: nézze arcát egy bögre vízben. Le vele a göröngyök alá! Kuporogjon ott, ha rettenetesebb, mint a halottak.
Rettenetesebb volt a halottaknál, messzebb sugárzott a világítótornyoknál; szétvetette ezt a kővermet. Ha akarta, kitörte a hegyek falát: Oroszország vízesése. Erőmű, Acélmű, vörös-torkú Ágyú, Felhőkarcoló: innen származol? Az egyetlen, az igazi szó ilyen mélyről hasad ki, mint a pusztai nagy fák? A rongyok közül, a nyomor éjszakai szájából, por-, mocsok- és emberhús-viharként?
Megremegtek, futottak az ég alatt a nehéz, színarany templomok, és sarkig kivágódtál, Föltámadás Ajtaja!
Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellett, poros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.
Alig van magyar táj, ahol a franciskánus szellem elevenebben élnek, mint a Palócföldön. A palóc néplélek történelmi sorsa, vallásos világa elválaszthatatlan a szécsényi, füleki, verebélyi, egri, de mindenekelőtt a gyöngyösi klastrom évszázados munkájától és hatásától.
A kolostor szerzetesei különösen a török időkben fejtenek ki hősies tevékenységet. Munkájuk fontosságát nemcsak a király, hanem Bethlen Gábor, sőt maga a török is elismeri, amikor valamennyi földi hatalmasság oltalomlevelet ád a számukra, hogy Isten országát építhessék a lelkekben.
Három királyok napja után dobszó és trombitaharsogás hangzott végig Temesvár utcáin. A nyilvános bálok császári kiváltságos bérlője járta meg embereivel az utcákat, tudtára adván mindenkinek, hogy őfelsége kegyes engedelméből megkezdődnek immár a tartományi nyilvános bálok. Aki tehát derék örömet akar magának szerezni, akassza a szögre gondjait s estére kelve siessen a város palotaházába; sereggel árulják s kínálják ott magukat a sokféle vígságok. Ki-ki lábán álltig ehetik; a táncokat módjával rophatja; a hatlapú jószágot (kockát) kényére forgathatja.
Emlékszel-e, Magda? Elmúlt ezer éve…
Igriced voltam, – emlékszel-e rám?
A Don tövin akkor orgona nyílott,
S te voltál a legszebb meotisi lány.
Fekete hajadba gyöngyös koszorú volt,
Borostyáninda a homlokomon…
Emlékszel?… akkor a vőlegény is voltam,
S te voltál a pártás menyasszony.
egy ifjú orvosnak, aki elment a háborúba
Elmégy, elhív a vad vihar és szemed
még visszapillant a szelíd otthonra,
hol nyugtodat lelted: családod
csöndesen álmodozó éltében.
Eszedbe jut majd tán szüleidnek bús
könnye, fájó és szerető csókja
anyádnak és tekinteted majd
elborul a szép múltat idézve.
Bizony mondom, mind hős az, aki itt
Él, s törekedni mer!
Ha ki is kel –: csak kínnal puhitott
Rögből kel a siker.
S addig is, mennyi riasztó kudarc, –
Elvérzett, szép merés!
Térdünk rogytán is hányszor fáj belénk,
Hogy még, még mind kevés!
Jelen van a haza, izzón. Mert épp most menekülnek hontalanokká
a túlpartról a katonák, sportcsónakokon. A haza odaát maradt
földre-zuhanva – arccal vagy hanyatt? –
Sebláza idáig izzik.
A júliusvégi mária-kék mennybolthoz
rettenetesen illik a hullabűz.
Morsa, 1798. március 18.
Óhajtott Szép Kincsecském!
Ímé midőn te Éretted kiindulok az én balatoni uramra, sírni láttatik az Ég, és szomorú felhőknek fályolával borította el kedveltető homlokát. Ah, Kincsem! ha én idejártomban elvesztelek tégedet, így fog sírni az én bús gyászba borul az én lelkem; komorabb lesz ennél a mái időnél az én életem, ha az én kedvemnek tavaszló napja, a kívánatos Lilla, azon nem fog ragyogni.
Arcunk-torzító gyötrelemmel
vajúdja ki véső kezünk a Szépet.
Az asszonyoknak csak merengniök kell
s tündököl anyagukon már a Lényeg:
az embermívű Összhang! Pillanatra?
Vagy esztendőkre csak? S romolhatóan?
Messze bent a budai hegyek között húzódik meg Szűz Mária csobánkai kegyhelye. Keletkezésének legendáját a környékbeli nép így adja elő:
A mostani szent kút helyén régen mocsár volt, ahová egy pásztor járt itatni és deleltetni. Egyszer dél felé hirtelenül Mária alakja emelkedett ki a mocsárból s a kis Jézust tartotta a karján. A megdöbbent pásztor nem mert hinni a szemének, mégis elmesélte a faluban, hogy mit látott. Napról-napra kitódult a kíváncsi nép és mind többen vélték látni a mennyei jelenséget.
A kalotaszegi magyar házépítő anyaga a fa és némely székelyföldi vidék népétől eltekintve, egyetlen magyar népcsoport sem érzi úgy és érezteti is úgy anyagának természetét, nem tudja úgy érzékeltetni anyagának technikai tulajdonságait és nem szerkeszt olyan kristálytiszta logikával a faanyaggal, mint a kalotaszegi magyar. Szerkezeti formákat a gótikától tanult és nem is hagyta el, de az arányok meghatározása, a foltok elosztása, az alaprajzi elrendezés logikája már tisztán a kalotaszegi magyar nép észjárását tükrözi. Épületei, berendezése nem egyéni, de tipikus. Roppant kevés alapformát véghetetlenül tud azonban variálni úgy a telke és épületei elrendezésében, sziluettjeiben, mint a háza belsejében.
A magyar katonát úgy a hazai, mint az idegen írók minden időben magasztalásokkal halmozták el. Acélkarú, törhetetlen szívű s félelmet nem ismerő férfiaink ugyan minidig voltak, de a XVI. és a XVII. században ezrével és ezrével terem az ilyen. Nem is magyar, hanem külföldi ember írta a XVI. században, hogy a hazaszeretet eredeti magyar virtus! Külföldi költők énekelték meg a magyar katona hazafias gondolkozását, önfeláldozási készségét, vitézi szellemét s vakmerőségig menő bátorságát. A mi írott emlékeink napnál világosabban hirdetik, hogy a XVI. században mindaz, ami igazában magyar és nemzeti, a végházak vitézeiben él és virul. Itt a végházakban folyik a magyarosodás, itt élnek a nemzeti hagyományok, itt lelkesednek s küzdenek a hazáért. Itt hangoztatják ezerszer és ezerszer: „Ha nem harcolunk a török ellen, azt is elveszítjük, ami még a miénk Magyarországból.” A végházak népe kiáltja világgá: „Hazánkért és magunk becsületéért lakjuk a végeket, fizetés nekünk nem jár!”
...Kapva kap rajta miniátot:
tud ő viadalt, Lajos udvarából!
Pingál B betűt, szép kövérre,
két lovag jó hogy beleférne;
föllevelezi-virágozza,
festi környékét aranyosra.
Felül: egek sűrű kéksége,
alul: föld-e? nyaktörő szakadél-e?
Igazodhat-e, javulhat-e a mai társadalom élete, ha Brennus-kardok kormányozzák a világserpenyőjét, s ha égszakadás, földindulás kedvétől függ minden civilizációnk? Bizonyos, hogy van vadság, fegyver és háború, s bizonyos, hogy kínos, szomorú, de kényszerű beletörődöttséggel készen kell állnunk minden elé. Minden elé, ami akár bennünk rekedt babonák, akár humánus, szép indulataink, akár racionális megállapításaink miatt nagyon-nagyon fájdalmas.
Édes Egyetlen Csacskám,
nagyon megörültem levelednek, egész boldoggá tettél vele. Ahogy elgondoltad, felelek is rá ezennel, s majd személyesen átadom a választ. Ez nem olyan soká lesz, mert már szombat reggel van. Nem mintha (szokásom szerint) két napig halogattam volna az írást, hanem leveledet kaptam meg nagy késéssel. Ildikó nem jó posta. Csak tegnap este, mikor már sötétedett és küldtem már haza, mert nem akartam, hogy sötétben menjen –, akkor jutott eszébe, hogy „anyu írt neked, egészen kiment az eszemből”.
Ó föld - földem, amelyre most a szélben
piros levél hull s hüs esö csorog,
ó part, amelyre szomjan visszatértek
világcsodákkal élö vándorok,
lehullt anyakéz helyett anyakézzel
a csendesítö ágyat te veted,
szólsz és megindul intő esti szódra
sok fölehajtó kedves gyermeked.
Dacia dat tumulum.
Véssél be, ó, két szót szívedbe,
Csak két szót jegyezz meg, kis fiam:
E két szó él a magyar szívekbe'
Mint a Himnusz, a Honfi Dal –
Ez legyen hő imája szádnak:
Igazságot Magyarországnak!
Eljött az idő
és én újra világsírodon állok.
Két parányi csillagom ég,
a Mindenség reszket.
Feléd fordítom fájdalom-arcom,
fáradt ölemben az Universum rózsái
fakadnak.
Nyílik a rózsa virága,
S lyányom hervadozol;
Vidoran zeng a madárka,
S némán könnyed omol.
Hajnali fény mosolyog rád
És szined oly halovány;
Fa neked lengeti lombját
S fekszel a bús nyoszolyán.
„Egyetlen óriás ütés
a hold. Halálos csönd a magja”,
s a csöndességben valaki
a hamunémát nagyon lassan
fölmutatja. Igenis, fölmutatja.
A zongoránál Mozart, hátradőlve.
Csend, csend, csend, csend,
s a zongora alatt
egy fűszálon lefut egy könnycsepp,
nem harmatcsepp, egy könnycsepp.
Folyik a Don, sárga a sík,
ezeréves a naplement
– Előd népe a nagy síkra
ezerév után visszament.
Ott vannak az ungi Bánók,
Duna mellől a Bengyelek,
jászok, kunok, magyarok és…
szólni kéne, de nem merek.
