/ahol élned és halnod kell/
Bádog az ablakon.
Penész a falakon.
Penész a testeken.
Éjjel-nappal 25 Watt…
Szemben a mélyedésben.
Nem ragyog.
Könny gyűlik szememben
ha álmodni merek
egy magányos sápadt pillanatban.
Mégis mindig álmodok.
Megfeszülök az álomhúrokon itt
ahol penészmáz ül a csendben is.
A hallgatás kopogja az időtlen időt.
Lepergették az életorsód
törvénygyalázó, vad kezek.
Oh, nem tudom, van-é koporsód,
s van-é jelölve sírhelyed?
Itt hagytál oh dicső barátom!
Hol is keressem hantodat?
Törött szíved jaj, hol találom,
amely e földért megszakadt?
Szegény Hazám, bús eltiport föld,
megátkozott nép otthona!
Nekünk a szent szabadság fennkölt
sugára nem kél már soha?
Valaha nádi farkas
voltam, csak énekeltem.
Lett így vétkem hatalmas:
vérebbé nem vedlettem.
Rozsdás szőröm kihullott
az első tejfogakkal.
Bátorságomba bulldog
ősz és kuvasz tavasz mar.
Földönfutó csikasznak
belőle – amíg élek –
ordas szívem maradt csak:
a tiszta, szabad ének.
Ideges nádasban háló,
itt hál most idegeimben.
Horkan, fut a haláltól.
Mély vermet kapar bennem.
A ma már szinte ismeretlen költőnőnő szerelmes sorai a kor ünnepelt, de korunkban alig emlegetett költőjéhez szólnak.
Baden, 1858. augusztus 31.
Tisztelt Kegyed!
Már régen válaszoltam volna kedve levelére, ha attól nem félek, hogy egyszerű soraim meg nem felelnek ama költő kedélyben írt levélnek, azonban nem lehet mindenki lánglelkű költő, még kevésbé oly aranyosszájú próféta, mint Ön. Végtelenül sajnálom, hogy Badenben nem találkozhattunk, alig hiszi az ember, mily jólesik szívének édes anyanyelvét idegen országban hallani, honfitársaival találkozni… Mi kevés emberrel ösmerkedtünk meg, a „szépet” semmiféle német fiatal embertől nem fogadtuk el, s így elhiheti, hogy Vas Elek csak tréfából mondotta azt Önnek.
Nyilakkal sebzett tested
áhítatra gerjeszt engem is, szomorú
világfit. – Szentséggel telítődtél,
hogy ily fenséges halál végezte ki
a te tündöklő fiatalságod.
Méltán ragyog az oltárképen,
ki ily nemes alázattal áldozta fel
Hófehér fényben csillogó daliás testét!
Szépséged ajándékoztad oda annak,
akibe szerelmes voltál: az Örök
Fényesség Urának. – Vigyázz reám,
légy a védangyalom, ifjú szent!
Én már romlott vagyok, de ha szeretsz:
vigasztald meg testem-lelkem s küld
jó álmokat reám, – így talán én is
méltó leszek a vidám vértanúságra.
Nagykovácsi, 1939. február
Gyónom a Seregek Ura Istenének,
Europának és seregem ezredinek:
Nem hallgattam a hatalmas Isten szavát
Sem nem az emberi nem valódi javát.
Kimozdúla szivembűl a szent tartalék,
Elhibáztam, amire rendelve valék,
És Saturnust, kit az égre felvezeték,
Számkivetém újra, s gyülölője levék.
Hogy hatalommal nagyitsam népem javát,
Cserkoszorúimra rakaték koronát,
S azzal kapám, nem az erkölcs szent erejét,
Hanem az Amon kegyetlen vasvesszejét
Mint fanatizmust lenyomám a nagy papot,
Ugy, hogy ő tevé nekem fel a kalapot,
De csakhamar, mind a világ, mind a hazám,
Napvilágát feketén béárnyékozám.
Vége van, mindennek vége.
Oh, lelkem gyönyörűsége,
Boldogságom menedéke,
Szülőföldem szép vidéke --
Szép fiatal sűrü erdő,
Illatot, bübájt lehellő,
Tündérek, csodák tanyája,
– Oh hogy bánt most a pompája!
Egykor itten, réges-régen,
Hogy örültem, hogy reméltem!
Gyöngy a fűben, lomb az ágon,
Csupa öröm a világon.
A Szerencsével ne pörölj, barátom,
Hogy reád nem néz s mosolyog szünetlen;
Nem hagy el senkit, noha messze lenni
Látszik is ollykor.
Csak remélj, s víg légy. Igaz a Szerencse;
Jár, forog, mint jó anya, tégedet ma
Elkerűlt, holnap röpöső örömmel
Meg fog ölelni.
Vers csordul a papíromra,
mintha orrom vére folyna.
Sok emlék, ne nyugtalaníts,
mint cipőben éles kavics.
Mindaz, amit elrontottam,
zord vádlómmá válik mostan.
Mindaz, amit halasztottam,
most már megcsinálhatatlan.
Mind, akiket megsértettem,
néznek engesztelhetetlen.
Egyet őrzött meg az élet:
hiúságom kerget, éget.
– Hegyesd várának története –
Bakony őserdejéből kiágaskodó erősségek előfutárja volt Hegyesd, azzal kapcsolódtak össze Balaton mentének várai. Elnevezését egykor a frigiai pásztorsüveg hegyes alakjától kaphatta. A középkorban szerepet játszó Hegyesd nagy kiterjedésű várbirtokaihoz tartozott Vállus, Vindornyaszőlős, Karmacs, Csáford, Törkencen kívül Almád, Bécs (Bács), Györök. A napjainkban rommaradványaiban sem látható Hegyesd erősségét IV. Béla király építette. Később az egész várbirtok az Ajka nemzetséget uralta. E családból származott Vörös Bánd ispán, ki mint Hegyesd várának castellanusa, az Ajkán fekvő birtokrészeket közösen használta az ottani nemességgel. 1359-ben örökébe lépett fia, István mester, erőskezű várnagy volt, ki Keszthely királyi várnépét eltiltotta a Vállus erdőben való fájészástól (fű, és faszedés), amiért Nagy Lajos király előtt kegyvesztetté lett. Pozsegai István rövid várnagysága alatt felsőlendvai Herczeg Péter castellánusra hasonló okokból neheztelt Zsigmond király. A következő félszázad év alatt sok gazdát cserél Hegyesd vára. Perényi Pétert Széchenyi László követi. Majd zálogbirtokként Rozgonyi Simon veszprémi püspök kezére jut. Később Uzsai Miklós és Rozgonyi György után – Hunyadi János kormányzó rendelkezésére – Sebestyén mester lesz Hegyesd várának castellanusa. Míg V. László 1453. szeptember 14-én kegyeltjét, Ujlaky Miklóst nem ülteti Hegyesd várúri székébe.
Az európai keresztény vallásos színjáték eredetének sokat vitatott problémája körül az utóbbi években ismét új elmélet keletkezett. Ennek az elméletnek legfőbb képviselője Robert Stumpfl, aki állásfoglalását egy már címében is sokatmondó könyven: „Kultspiele der Germanen als Ursprung des mittelalterlichen Dramas” – fejtette ki /1/.
Az „új elmélet” alapgondolata nem új, sőt valójában visszakanyarodás a legrégibb elgondoláshoz. Mikor a múlt század elején a középkori vallásos játékokat publikálni kezdték, azonnal felmerült a gondolat, hogy a nyugat-európai – leginkább germán – népek kereszténység előtti kultikus játékaival hozzák őket összefüggésbe. Grimm, Weinhold, csakúgy, mint az angolok már az első publikációknál népi játékokkal igyekeztek kapcsolatba hozni a húsvéti és karácsonyi játékokat egyaránt /2/, különösen minthogy az első publikációk ideje úgyszólván összeesett a népi vallás, a népszokások iránti érdeklődés megindulásával, a néprajz fellendülésével. A későbbi kutatás azután mindinkább eltért ettől a „romantikus” nézettől, teljesen egyházi eredetűnek tartotta a vallásos játékokat, motívumait pedig a keresztény-antik kultúrkörből magyarázata, azonban sohasem vonta kétségbe legalább a későbbi fejlődésnél a népi színjátszás hatását. Az új elmélet fő újítása leginkább abban áll, hogy a vallásos színjátékok népies alkotóelemeit nem későbbi fejlődésnek, hanem előzménynek tartja, melyhez utólag járult volna a keresztény keret és tárgykör.
Kis kurtakocsma volt az, ahol én azt a jelenetet láttam. Szűk szoba, a tetején egy lámpással, amely gyér világosságot vetett az ivóba, de hát elég volt az is a publikumnak.
A publikum egy idegen országbeli nagy csizmás lovaskatonából, két bérkocsisból, a kocsmárosból s két igen jeles alakból állott.
Ez a két igen jeles alak a sarokban ült, titkosan hajoltak a feketére festett asztal fölé, melyen nehány félliteres, egy emberséges tajtákpipa s két sapka feküdt. Különben nem bankócsinálók voltak ők. Az egyik külvárosi polgártárs, a másik meg muzsikus cigány.
A katona csendesen itta a borát, s olykor, előrenyújtva a csizmáit, kedvtelve nézett a sarkantyúira; a két fiákeros a két vasút közötti fuvardíjakról tartott egymásnak halk hangon tarifaszerű előadást, a kocsmáros aludt a söntésben, elővigyázat okáért úgy vetve keresztül a lábait a bejárón, hogy tudtán kívül a boros kancsóhoz senki sem férkőzhetett.
Petenyei Bodnak megjöttek vendégi,
Szép Rózsa lányáért jöttek háztűznézni.
Egyik Cobor Miklós. Jött gazdag hintóval,
Négy pompás vasderes, cifrahámos lóval.
Férfi volt a kora, piros volt az arca,
Töméntelen jószág, jobbágyság uralta.
Áldott volt a szíve, nyájas a beszéde,
Mind egész vármegye csak úgy bomlott érte.
De szóhoz nem tudott, hízelegve kérni –
Férfi vala talpig, igaz, büszke férfi.
Zamojski Szaniszló volt a másik neve,
Idegen a vére, polyák a nemzete.
Szőke, halványarcú, sugár, délceg legény,
Kevély, mint a király s mint a koldus, szegény.
Selyem a köntöse, arabus a lova,
Se égen, se földön nem volt más birtoka.
Hanem széptevéshez, bókoláshoz értett –
S Petenyei Rózsa keze az övé lett.
In Memoriam!
A kraszniki dombok testünk temetője,
Innen szállt a lelkünk a csillagos égbe,
Sírhantunk a szellő öleli, csókolja,
Mezei virágot hord rajt koszorúba.
Nagy orosz földnek itt minden kicsi rögje
Vérünktől harmatos, vérünkkel bevetve,
Sarjadjon belőle diadalmas béke
S a magyar honvédek örök dicsősége.
1915. július 18. 40 halott
Dalolva röpülj, sietve szállj:
Válaszul a forró, késett vallomásra.
Az útban pillanatra meg ne állj,
Érkezésed harcos ifjú várja.
Gyöngéden, puhán hullj kezébe,
Adj enyhülést, vigaszt, balzsamot;
Lobogtass örömöt feléje
S hallgasd el, hogy már szívem halott.
Galíciában, lövőárokban,
Magyar honvédek ülnek bús sorban:
Zimankós éj van, lelkük fázik
S száll, melegedni, messzire, hazáig.
S a Tiszapartról álmok ringnak:
Harangszó, napfény, szénaillat…
S a mély árokban, méla búban,
Fölzeng a nóta édes-szomorúan.
– Ha majd zenét akartok egyszer írni nékik
Mozartok, Lisztek és ti új Beethovenek,
Írjátok akkor, hogy ha dús bíborban vérzik
Az alkonyat a sötét zongorák felett.
Ha majd egy csöndbe süllyedt kisszobában lesztek
– A fáradt napsugár a függönyökbe szúr –
Szívetekben a bánat arany mécse reszket
S a homlokotok sápadt kezetekre hull!
Hogy zúg, zuhog, árad a nóta
Valamennyi vén fiú torkán
S hogy ölte órákig az orkán
Künn őket a próba-mezőkön.
Magyarok, öregek, nótásak,
Bakák, búsak: dacosan, hősön.
Puskaport még alig szagoltak,
De hősök már, mint hősön-holtak.
Így járnak a Végezés ormán
Ezer és ezer évek óta,
Mindig a Halálba loholtak
S el nem hagyta őket a nóta.
Kik elszakadtunk Ázsia szívéről
s kiket nyugatra hajtott a vérünk,
kik idefolytunk Kelet sátorából
és akik most holnapot remélünk,
értsük meg egymást, újra, még csak egyszer,
– míg vastalpával megtipor az élet –
hej! ott északon, hej! ott délen
figyeljetek testvérek!
Ott északon, te harcos, drága testvér,
ki leráztad a börtönvasakat,
hallgassad meg a rabbá lett magyart,
háthogyha széthull rajtunk a lakat!
Vén-cigány Mihálynak
Az Elégedett Versek milyenek voltak?
– Az Előszó után, a fölégett föld után.
A mécslángba fujtottak, a borba-fúltak?
– A virradat után, Világos után.
S átbuggyant-e az írás kormán a vér,
mint a szegfű a vértanúk nyakán.
S hogy betűzték a mécs bugyrából derengő
szót a bor-s bú-békós barátok: jövendő?
Ahol elég a szó, elég a lélek is,
ahol pernye a vers, ott már korom az ország,
elapad a velő, a nők méhe is
karddal kirakott kút, a jövőt dögkútba dobják,
s téved-é a pusztába még egy kereskedő,
hogy Józsefet, a zsenge holnapot kihúzzák,
s megvevén vérét csecsebecsén meg kelmén,
javasnak, s helytartónak felneveljék.
Félig ükön, a fiam, a föltársult agyagban,
hol tél van és csönd és hó és halál,
zokog a malom, zuhol, ágyban, ágyúban, agyban.
Vén-cigány Mihály, vers-urna, úr-királ,
s hol a közösség fonákja a kiváltság,
agg föld és ifjú fő nem parókára vár.
Nem ott ássák a sírt, ahol megássák,
ha összekerül igazság és álság.
Ne legyen hamu a szó, ne legyen por a lélek,
se lángpernye a vers, az ember, ha magyar,
ne legyen világ korma, se lucska a létnek,
mit az idő a világ méhéből kikapar,
soha ne zengjen más-ajkon szerzetesének,
a föld fölött, mely ápol s eltakar:
„Látjátok feleim szümükkel mik vogymuk,
isa pur és homu vogymuk.”
1975
Ott hagytam abba, hogy István versei kamaszkoromtól kezdve állandó kísérőimmé váltak, versvilágom nagyjai közé emelte őket a szó ereje, nyelvi-hangi dimenziójuk, amit István olyan hihetetlen, megrázó szépséggel-és tartalommal írt meg. Úgy is mondhatnám, szuggesztív erejűek, amilyen egyébként István is volt.
Édesapám, Nagymamám halála után Édesanyám elköltözött Újpestről Rákosszentmihályra, ahol akkor feleségemmel, két gyermekemmel laktunk. Szomszédja lett Pintér Tamás író, aki az ÉS, az Új Tükör szerkesztője is volt hosszú éveken keresztül. Az ÉS-ben Bella Istvánnal, Nagy Lászlóval dolgozott együtt. Tamásnak vittem el verseimet, aki fölkarolt. Ő Atyai Barátom, mert azt a tisztességet, emberi-írói magatartást azóta se nagyon látom a mai irodalom területén, leszámítva pár embert. Értékes útbaigazításaival, nyelvőri képességével, tudásával, egyedi szemléletmódjával, szeretetével kinyitotta előttem azt a kaput, amit minden író ember vágyakozva néz, hogy helye legyen, akár a kispadon is a MAGYAR IRODALOMBAN! Tamás szerepét le se tudom írni, megtapasztaltam azt nála, hogy milyen egy író világába belépni…hogy mit jelent látni, érezni, szagolni otthonában a könyvek-lavinája mögött az írás-hegyét.
Dobol az eső Hogy esik
Maradj velem még reggelig
akad talán számodra ágy
szék is rárakni ruhád
Mellém is fekhetsz Fekhelyem
mert itt vagy puhábbra vetem
csönddel bélelem boldogabb
holdakat gyújtok mint a nap
És hallgatok mert jól esik
hallgatom szívveréseid
mint csitul némul el a harc
amíg hajaddal betakarsz
Már nem is kéne mondani
csak hallani és hallani
Dobol az eső Hogy dobog
Benned zuhog Bennem zuhog
Fölpuffadva az alkonyattól,
estvizenyősen, alkoholkéken,
mégis: rét legel számból, erdő lombol,
éhüket elveri éhem,
s az anyaföld, mint egy kéjenc
nagy macska, lábamnál dorombol,
fényeivel mancsolja térdem,
s közben setéten arra gondol,
hogy egyszer majd elnyel egészen.
Különös állat.
A vége a feje.
A dereka a sarka.
A teteje
az eleje.
Sose bírtam vele.
Pedig a nagymama hogy tanított!
"A szája szélét meglazintod,
széthúzod,aztán zsuppsz! Bele!"
Sose került
helyére a helye.
Sose sikerült
semmi se.
Ma se.
Na de:
annyi harc után, bölcső
és sír közt, meg lehet szokni.
Mit várhatni egy bölcstől,
ha agyilag zokni.
A nagy regényíró és a nagy tragika romantikus szerelmének levélemlékei meghatóan kedvesek. Alig hozta össze őket 1848 március idusa, a fiatal férj máris bujdosni kényszerül, s biztos rejtekhelyén Róza asszony állandóan látogatja, gondoskodik róla, majd egyengeti útját a szabadabb élet felé.
1.
(1850-es évek eleje)
Kedvesem.
Ha levelet akarsz nekem írni, azt Vadkertre címezd, az ottani postamester kezemhez juttatja, e napokban valahol találkozni szándékozom veled, egy fiatal ember, kit e végett megbíztam, el fogja mondani: hogy hol és mi úton!
(A székely hadosztály
megalakulásának 10 éves ünnepére)
I.
…Egy szál gyufától meggyúlt a világ!
Tizenöt éve, hogy egy vad, sötét kéz
fellobbantotta a gyűlölet kanócát,
s egy szál gyufától meggyúlt a világ!
Fekete útján szétfolyt a piros düh
és nemsokára
egy lángban állott Nyugat és Kelet,
Dél pálmája, Észak fehér hegye,
s lángban álltak a kéklő tengerek.
És felrobbant az ég is! A felhők égtek
s vörösen izzott a fekete égbolt!…
…Mondjam-é tovább? Hisz csak ma volt, bár rég volt!
1
Minek e vesződség? Ez alvadtvérszínű
Kínlódás?
Láz, küzdelem – e halálos betegség –
minek? minek?
Hordozzuk a kórt szívünkben,
de nem sütünk egy csöpp
kenyeret;
világ asztalára,
emberiség asztalára,
az Úr asztalára
– nem sütünk egy csöpp
Kenyeret.
Most siratlak, mikor legtöbb költőtársad
Szeméből felszáradt régen a könny.
Most siratlak el én, mert kevésnek fájt csak
Amíg éltél is, takart a közöny.
Apró, bitang kis költők, hogy féltek tőled,
Hogy miattad ők már nem látszanak
De hogy Rád tették az eltakaró földet,
Most könnyeznek és megbocsátanak.
Nem hozzád szól Attila e versem se már,
Te fekszel régen az anyaföld alatt.
Vádirat ez! Szám ezer béklyó kösse bár
Feltörnek mégis a sirató szavak.
Uram, ha egyszer fiam születik,
Adj neki harcos, verekedő öklöt,
Ne ilyen sima játékos kezet,
Amit a sorsom átoknak öröklött…
Heverő urak öröke e kéz,
Szereti az aranyat, a selymet,
Átkos örökség: halavány kezem
Ó be utállak… Ó be szeretlek…
Szeretem a szeme, ha játszani lát
Asszonyi hajjal virággal, rímmel
S ha egy-egy kínnal szerzett aranyat
Boros jó kedvvel léhán gurítsz el; –
Már nincsen színe a pezsgőnek,
S gyöngyöt nem terem, hogyha forr,
Asztalomról eltűnt a sok dísz
Elfolyt a fény és el a bor,
És sápadt, szörnyű, jaj, a tor.
A végső rózsa is elhervadt,
S lehullt a földre, mint a seb,
Nincs, ki öleljen, nincs koccintó,
Elment a legszebb aranyhintó,
És kint gazdátlan sír az eb.
