Erdélyi József: Zrínyi apródja

Laczkó Gézának

Nem horvát erdő sertés fenevadja
döntött le téged, nem disznóagyar
csúfolta meg Apolló-testedet, hős,
költő, horvátok bánja, fő magyar!
Sebet hordoztál te, láthatatlan vérzőt,
mit szíveden keresztény kéz ütött,
Vasvárt, midőn fejed fölött a Maszlag
az Áfiummal szerződést kötött.

Békét kötött a szultánnal a császár,
gyalázatos kötést, amely szerint
lerontassék minden magyar szabadság
végvára, Gyula, Diószeg, Zerind,
vesszen homályba mártírkoronája
nagy Zrínyinek, s életed éneke,
nagy lelked műve, s vesszen a magyarság,
Európa mostoha gyermeke.

Ady Endre: Az eltévedt lovas

Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.

Hol foltokban imitt-amott
Ős sűrűből bozót rekedt meg,
Most hirtelen téli mesék
Rémei kielevenednek.

Itt van a sűrű, a bozót,
Itt van a régi, tompa nóta,
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.

Serfőző Simon: Bűntelenül

Hazámból kívülrekedtek
tájak, országrészek.
Az erő szétriadt innen,
mint rengeteg inda.
Visszaszorított nép vagyunk.
Az ajtón se mert
sokáig kimerészkedni a hangunk.

A bűnökért,
amikért nem mi vagyunk felelősek,
a csendet kurjantó
határainkon túlról
miránk mutogatnak a gallyak,
mint e hörcsöglukakkal
alácsatornázott országból
másokra innen az ágak.

Erdélyi József: Vér

/1963/

Künn volta a harctéren
a java férfiak.
Télre tavasz, tavaszra nyár jött;
esett, sütött a nap;
sárgálltak, értek a vetések;
sóvárogtak haza
az emberek; üllőre-kalapácsra
várt a pihent kasza.
Asszonyok szántottak-vetettek;
a harctéren a vér,
itthon a könny, az égből
hullt az áldás; kövér,
sűrű lett árpa-búza,
magas a zab, a rozs;
de úgy virított benne
a vörös vérpiros
pipacs, mint a harctéren
a vér, a vér, a vér…

Erdélyi József: Vér

/1925/

Lefejezték s elföldelték legott,
veszett kutyát sem oly kegyetlenül. –
Lázadó szív felett az elnyomó
fejet, sírhalmot, emléket se tűr!…

De megszentelt példáját a nép
s a nép jogáért ontott vér felett
gyászolt a föld háromszáz éven át,
porral és sárral s nem nevelt füvet. –

A vesztőhely, a sír, a szív felett,
a réten két ösvény találkozott
s égrekiáltó nagy kereszt alatt
hamvadozott a szent, – az átkozott!!!

Zrínyi Kata levele – férjének, Forgách Imrének

Az én holtomig való szolgálatomat ajánlom Kegyelmednek, mint szerelmes szüvem én édes urának; kívánok az atya úr Istentől a Krisztus által Kegyelmednek kimondhatatlan sok jókat testünk és lelkünk szerént, kiben, hogy velem egyetemben én édes szerelmes uram, ő szent felsége Kegyelmedet sok jó idegig megtartson, szent nevének tisztességére és nekünk idvességünkre imádjuk ő szent felségét.
Továbbá szerelmes én édes szívem uram, Kegyelmednek azt írhatom, hogy a mi szerelmes gyermekink Istennek legyen hála, mind békével vannak.
Én édes szerelmes szívem uram, a szánat ím leküldöttem Kegyelmednek, kérem szívem én édes szerelmes uram, hogy Kegyelmed siessen haza;

Baka István: Van Gogh börtönudvarán

Mint Van Gogh börtönudvarán, a tarka
Falak között, kopaszra nyírt rabok,
Úgy követik egymást, a sort betartva,
Társukkal – vélem – hetek, hónapok.

Megyünk a rend szerint, csak körbe, körbe,
Fénytől vakon, tapogatózva még,
Cellák sötétlő bűzéből kitörve,
E napi séta, ennyi épp elég.

Juhász Gyula: Petőfi szellemének

Lejárt egy század... Ó, mi az neked,
Kire eónok várnak az öröklét
Mély tengerében és kristály egében,
Mi az neked, kit most kezd érteni
Vak és süket álmából ébredezve
Az ember és most kezd hódolni szóval,
Szívvel, virággal, zászlókkal, tüzekkel,
Koldus-király pompával ünnepelvén.
De néked ez szó mind, szellő csupán,
Te másra vársz még, tettre, mely teremt
És rombol is, ha kell, mint a vihar,
Avult odúkat, zsarnokság hodályát,
És koronákat tép silány fejekről
És az egyetlen, élő, igaz Istent,
Kinek te voltál prófétája, költő,
A szabadságot áldja s hirdeti!

Páll Miklós: Rodostói levél

Csendesség üli meg itten a világot
– A müezzim hangja is régen kiáltott, –
Nincsen senki ébren.
Csak a csillagoknak csodás raja látszik
Az alvó levélen.

…Ahogy el-elnézek könnyező szememmel,
Nem is tudom szegény, reszkető kezemmel
Mit akarok írni?
Óceán partjáról, messze, messze, messze szálló,
Idegen országból, mindig visszavágyó
Szívvel haza sírni.

Puszta Sándor: Dózsa-ikon

látom magam rézsű fénybe
átlőtt fejjel puskacsőbe
három fára felakasztva
bujdosva egyszál erdőbe
fölfeszítve csűrajtóra
kezeimbe szeget verve
oldalamból fekete vér
csöpög csöpög a tarlóra

tüzes vassal koronázva
bordáimat sütögetve

Rónay György: Wladimir Pachmann

Mit számít már nekünk minden hajdani furcsasága!
Bolond volt, vagy bohóc? Netán lángelme, bolondériákkal
leplezve azt a legbenső magot, lényének azt a titkos lényegét,
mely olyan mindent szétzúzó energiával
hasadt ízekre egy-egy nagy találkozásban,
hogy (menekvésül) vagy bohóckodunk, vagy belepusztulunk?

Gunda Béla: Szent Iván napi tűzcsóválás Törökkoppányban

Szent Iván nap estélyén a gyerekek és lányok kimennek a falu végén emelkedő Dádé dombra és ott tüzet raknak. A tűznél drótra fűzött cseresznyefakéreg csomót: huszigyárgyát gyújtanak meg. Elkezdik a fejük felett forgatni, miközben ütemesen a következő szöveget mondják:

Huszi-huszi gyár-gyár,
Szenti-szenti vár-vár.

    Ha elégett a huszigyárgya, feldobják a magasba és rohannak haza. A falu végén már várják őket a kisebb fiúk és lányok. A nagyobbak megfogják a kisebbeket, lenyomják, leguggoltatják a földre, – amint mondják f.satnak, h.ggyoztatnak velük – s azt kérdezik tőlük, hogy f.sol-e? Az egész szokást huszigyárgyázásnak nevezik s Szent Iván napjától kezdve még hét estén megismétlik /Vö. Ethn. XII. 73. Somogy vm. monogr. 208./

Feljegyeztem többektől, 1938. IV. 19.

Ethnographia; Népélet, a Magyar Néprajzi Társaság Folyóirata, XLIX. évfolyam 1938. 1-2. szám

Takáts Sándor: A hazai török hegedősök

Másfél századig tartott már a hódoltsági élet, mikor a végzet siető nyila a szarvára fogyott holdat is elérte. Aztán néhány év alatt vége lett mindennek. A császári hadak kiirtották a hazai törökséget, s elpusztították mindazt, amit a törökök nálunk másfél század alatt teremtettek. A végbeli élet ezernyi emléke – napsugarai a lefolyt vészes időknek –, mint a hegyek párája eltűnt. Kinek fájt, kinek nem fájt. Hiszen csak később jöttek rá a mieink, hogy a török kiűzésével nem kisebbedett rajtuk az iga, csak nagyobbodott. Szóval, ösztövérül állt a sorsunk.

    Bizonyos dolog, hogy a hazai törökség kiirtásával sok jó emberünket vesztettük; sok gyámoltól megfosztattunk. Hiszen oly hosszú idő alatt nagyon egymáshoz törődtünk. Török utazóktól tudjuk, hazai levelezésünkből értjük, hogy a hazai török végbeliek a XVII. században már magyar ruhában jártak, magyarul is beszéltek, és magyar neveket is vettek fel. Aztán úgy éltek a magyar szokásokkal, mintha született magyarok lettek volna! Nem akadt magyar vitéz, akinek török barátjai nem voltak. Még a törökség legnagyobb ellensége: Zrínyi, a költő is dicsekszik török varáraival. S hányan akadtak a mieink között olyanok, mint Keczer Menyhért, aki a derék Huszain bégről írva, hagyta nekünk: „Ha lehetnek, az szívében rekesztené az magyart. Én senkit ki nem veszek magunk közül, de ha tíz olyan ember volna közöttünk, mint Huszain, nem aludnék mindenkor jó álmot az német!”

Garay János: Az Árpádok-ból

     Vezérhang

Sötét enyészet néma éjjelében
     Temetve fekszik a hajdan kora;
A bajnok alszik a föld mély ölében,
     Ki tudja merre hamvad hűlt pora?
Sírjára, mert nem tudja senki hol van,
Nem hull a bánat könyje szent titokban.

Csak a süvöltő vésznek orgonája
     Zúg el fölöttük néha sírdalul;
Vagy a Regének tünde szép nymphája
     Szakaszt virágot sírjok hantirúl.
Melyből susogva csergedő pataknál
Füzért kötözget méla holdvilágnál. –

Ady Endre: A Hadak Útja

Vörös jelek a Hadak Útján:
Hunniában valami készül,
Rongyos hadak, roppant hadak
Seregelnek vígan, vitézül.

Máma Tűz-ország Magyarország,
Fagyott testét a láng befutja.
Csoda esett. Földre esett,
Benépesült a Hadak Útja.

Százezernyi parittyás Dávid
Készül bízón, dalolva rátok:
Ejh, jó urak, dicső urak,
Ilyen gyávák a Góliátok?

Diószeghy Dezső: Magyar mese

A magyar egy büszke, jószívű óriás,
Ki leverve is óriás maradt.
Ki ezer éve vérzett mindig másért
A véráztatta Kárpátok alatt.
Ha béke volt, úgy fáradt, vérző karjára
Szép szóval fontak nehéz rabigát,
Csak tűrte lassan és mosolyogva nézte
A törpe népek csenevész hadát.

Tudta, – ha egyszer megmozdul – haragjában
A félvilág bele fog rengeni,
Csak várt… Letörte a bilincs? Vagy fáradt volt…?
Örültek néki ellenségei.
Cikázó haragja ha lángolt, az ég is
Sápadtan félve bele remegett.
De ha kérték, a szívét is odaadta
Kihasználták a hitvány emberek.

Vályi Nagy Géza: Szemek, magyar szemek

Szemek, magyar szemek!
Csalóka fényű, álmos mécsesek,
Beh gyér, lidérces most világotok!
Hunyorgó, halvány, bágyadt fároszok,
Alig ragyogtok!… Fáradt, csüggedőn,
Mint csillaglángok, szörnyű télidőn
Révedtek ránk holt, dermedt táj felett,
Szemek, magyar szemek!

Szemek, magyar szemek!
Beh búsak, szürkék, pislák lettetek,
Ködülte, fátylas, harmatos mezők,
Nehéz keservet, titkot sejtetők!
Ti, egykor fénylő, csillogó csodák,
Tán könnytavakká változtatok át,
Hogy tükrötökben jókedv nem nevet?
Szemek, magyar szemek!

Bartis Ferenc: És mégis élünk!

Széttépve és összetörten,
Győzelmektől meggyötörten,
Már magzatként bajba-ölten,
Vándor bölcső-temetőkben
     És mégis élünk…

Dobra vernek minden vágyat,
Árverezés a vasárnap;
Nászunkra is gyászhír támad:
Üresek a gyermekágyak
     És mégis élünk…

Brasnyó István: Az elátkozott vitorla

     Czine Mihálynak, egy Móricz-városi részeg disputa emlékére

forog-forog szél-vitorla
leláncolta madár-átok
templomtorony tetejéről
kelepel a pannon átok

északi szél hátba vágja:
megszeppenve menekülne
délről veri szélnek szárnya:
ő megint csak menekülne

mit mutasson sose tudja
nem fordulhat merre vágyna
templomtorony tetejéből
szól a kisebbségi átka

                                                1988

Gál Éva Emese: Hazátlanok millecentenáriuma

A honfoglalás, mondd, mit jelent annak,
akinek hazája nem lesz soha,
aki sötétbe született magyarnak,

hogy árnyától éljen a glória?
Hogy éli meg az ezeregyszáz évet,
ha úgy érzi: elhagyta a haza?

Készen kapott határt és veszteséget.
A történelem vádlottként örök,
mert megteremti ezt az ellentétet

Győry Dezső: A Dunatáj lelke

                            1
Tej- s vérfolyam, népek dadája, mossad
a nagy tett ágyát szép tisztára át,
fiú lesz, meglásd s jöttével feloldja
a rokonsorsok vad neurózisát,

mely gyilkos-öngyilkosmód kavarog még.
Csak zord szertők áldozzák maguk
ily törvénytépő, falánk szerelemmel,
hogy annál szebb legyen majd magzatuk.

Jung Károly: Kései bűnbánat

Én elhagytalak téged, Uram,
S te ezért most büntetsz engem.
Én ma férfiakat láttam sírni,
Meglett férfiakat, köztük apámat,
Meg egy másikat is, aki sírva fakadt;
Aggparasztot ritkán láttam sírni,
Uram, számodra nem új a nyomor,
S a végtelen kiszolgáltatottság,
Mely ereje fogytán, agg férfira zuhan.
Próféták utóda mondta, a költő:
Ez az öregség ősi nyomora.

vitéz Somogyvári Gyula: Tihany alatt

Mint alvó gyermek, békén szunnyadoz.
Három megye ringatja bölcsejét
s lenéz reá ezer sugárzó szemmel
őrködő anyja: a csillagos ég.

Óriás gyermek. Békén szunnyadoz.
Szilaj, nagy kedve álmodásba fáradt.
Tengert játszott, de éjszakára tó lett
s vén Bakony zúgja a dajkadanánat.

Ó, hogy szerettem tükre villódzását,
ó, hogy szerettem habtarajos hátát,
ó, hogy szerettem, ha óceánt játszott,
és úgy szerettem csendes éji síkján
a hodsugáros, ezüstszín zománcot…

Kós Károly: Kiáltó szó

Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros magyarságához

    „…Akkor megkérdék őtet: Te kicsoda vagy? Illyés vagy-e te? és monda: nem vagyok. Próféta vagy-e te? És felele nem vagyok.
Mondnának ezért néki: kicsoda vagy tehát, hogy meg tudjunk azoknak felelni, akik minket elküldöttek; mit mondva magad felől?
És monda: Én kiáltó szó vagyok a pusztában!”

/János evangéliuma, I. 21-23./

Két keserű esztendeje már, hogy szemünk nyugat felé néz. Láttuk, hogyan hanyatlott le ottan a nap. Reménykedő, bízó, sóvárgó és fájó szemünk nézte, hogy a könnyünk csordult ki attól.

    Mert a nap csak haladt lefelé, hanyatlott egyre, eleinte lassan, aztán gyorsabban, végül lebukott, és az égen csak a vérveres fellegek maradtak.

    Most már megdörzsölhetjük szemünket: Egyelőre nincsen tovább. Ez a nap lebukott, ennek vége. És arcunkról letörölhetjük a könnyeket. Még a nyomukat is.

Krúdy Gyula: Magyarok próbája

Mártírkoszorú még nem takarta az oroszlán jegyét a magyarság homlokán, még atlétaállásban maradt a nemzet az elröpített diszkosz után, még búsan és keservesen könyököl a gyászoló szemrehányás talpig gyászos leányzója száz csatát járt hőseinek pillantásaiban: „ezért harcoltunk, ezért véreztünk?” kérdik a fájdalmas szemek, még toporzékol ah arci mén a távoli trombitaszóra – de nem messzi az idő, amikor tisztulni kezd a gondolat, a  látás, az érzés és nyugodtan tekintünk körül a pokolban, hová ellenségeink taszítottak. És akkor föleszmélve: átgondoljuk az utolsó tíz esztendő történetét.
    Tíz esztendő alatt annyit élt meg Magyarország, mint amennyi élet a régi ezer esztendő históriás könyvébe fért. Voltak szívet magasba ragadó diadalmaink, midőn itthon és a távoli csatamezőkön bizakodva villantak össze a magyar szemek, voltak fejet csüggedésbe hajtó vereségeink, midőn borús orcánkkal kerültük egymás tekintetét, voltak hőseink, akiknek nevét az ágyúdörgésben és a messzi kis falvak csendjében egyforma áhítattal ejtették ki az ajkak, voltak halottaink, akikkel együtt esett el szívünknek kedve, örömünknek taréja a harcmezőn, városaink és falvaink fölött zúgtak a harangok temetésre és feltámadásra, öreg királyunk halálára, ...

Móricz Zsigmond: Egy akol, egy pásztor

Kétezer év óta munkál Krisztus igéje az „egy akol és egy pásztorról”. Kétezer éve, kivetve az útfélre, hogy mindenki könnyen árnyába juthasson, ha majdan terebélyfa lesz belőle: de míg ezrivel s milliárdjával látható életünk mezein minden gyom, ritkán, ritkán látunk itt-ott egy-egy boldog palántát, hogy ez az isteni ige is él…

    Íme, följegyzek egy bizonyságot, hogy e mindnyájunk szívének oly kedves Mag él és virulásra kész.

*

    Él Bánságban egy földbirtokos, régi parlamenti ember, volt főispán. Egy ismerősöm minapában odaát volt, túl a határon… (Oh a határon, az országhatáron túl… már úgy megkeményedett az emberek nyelvén a szó, hogy a Bánságot tőlünk országhatár választja el, mint a behegedt se, régi égés után… bennem még mindig új és elven fájdalommal szakad fel ahányszor hallom: én még nem léptem őt e határt, nem idegződött belém a trianoni térkép s mint a horog, véresre tépi fel szívem, ha az integer Magyarország szív határait tépik.)

Pap József: Záradék

Egy talicskányi földet arrább nem mozdítottak,
És pörölyt meg fogót sem ragadott egyikük se,
Mint városalapításkor Péter, az oroszok
Borotváltképű nyughatatlan és nagy álmú cárja,
És csikónak se fogták be őket, mint boldogult
Apámat meg Vida Ilka nénit aki úgy emlékszik:
»Wekerle csinálta a zsilipet Türr Istvánnal«,
Meg a velük egyívású, jobbára már néhai lurkót
A kubikostalicska elé, napi tíz krajcárért;
Mégis az ő nevük díszlik itt, rangostul,
Mívesen bronzba öntve, a mű homlokzatán, ilyképp:

Sinka István: Szelíd és egyszerű levél Fiala Ferenchez

    Kedves Fiala Ferenc!

    A „Magyarság Útja” legutolsó számában egy levelet tettél közzé, ami felerészben nekem szól. Jó, hogy megírtad ezt a levelet, legalább alkalmat adtál, hogy tisztázzunk egynéhány dolgot, olyat is, amit már régen tisztázni kellett volna. Halld tehát a tisztázandókat!

    Ti eltemettétek Sértő Kálmánt. Haza is hozattátok. Nagyon szép cselekedet volt, kedves Ferkó. Sértő Kálmán, mint egyike a legtehetségesebb magyar költőknek, megérdemelte. Nem is ebben van a hiba – a temetésben. Nem, mert hogy temetni tudtok, azt megmutattátok. Jó. Aláírom ezt is. Sőt a javatokra írom. Hisz utóvégre lenni kell olyan embereknek is hazánkban, akik majd egymásután szépen eltemetnek bennünket. Az a hiba, Fiala Ferkó, az a mohóság, ahogy rávetettétek magatokat ennek a boldogtalan költőnek a földi maradványaira. Ki sajátítottátok párt célokra a megszenvedett testet. Politikai alapon temettetek!

Schöpflin Aladár: Kaffka Margitról

Csaknem egyidejűleg két kis könyv jelent meg Kaffka Margitról. Mind a kettő fiatal, a huszadik éven nemrég átlépett ember munkája, doktori disszertáció. Az egyiket Radnóti Miklós írta, aki mint lírikus már bizonyos figyelemben részesült, a másiknak szerzője, Ágoston Julián ezzel az írásával lép először a nyilvánosság elé. Egyetemeink a háborút közvetlenül megelőző másfél évtized irodalmát úgylátszik már irodalomtörténeti tárgyalásra alkalmas anyagnak tekintik; ismételten akad a kezünkbe egy-egy részletét tárgyaló doktori értekezés.

Kölcsey Antónia levele – Wesselényi Miklósnak

Kölcsey Ferenc unokahúga, Antónia, a biedermeier kor egyik jellemző nőalakja. Finom és meghitt naplója a hiányzó magyar biedermeier regényt pótolja. Naplójában nemcsak nagybátyjának, hanem reménytelen vonzalmának is máltó emléket állított. Wesselényi Miklós iránti szerelme beleillik a csöndes és visszafojtott érzelmeknek e korába, hiszen annyira plátói volt, hogy a szeretett férfi nem is tudott róla. Wesselényi, a nagy reformpolitikus, az „árvízi hajós”, a kiváló sportember észre sem vette ezt a kis virágot, amely viharzó életének útja mellett nyílott.