Tódul a város népe kifelé;
Utolsó lombjait hullatja
Rá a temetőút iharsora –
Biztos: ma van halottak napja.
Mindenki szembejön velem,
A város felé ballagok magam,
Mintha nem is tudnék felőle,
Hogy ma van halottak napja.
Jönnek, ünneplő hangulatban,
Gyalogszer, gépkocsi, fogat,
Sötét ruhák, tarka virágok,
S halkítják hangjokat.
Gyönyörű őszi délután,
- Nagyját a napnak átaludtam –
Halkabban járjon, aki él,
S dúdoljon csöndes éneket.
Messzi sírdombok fejinél
Ma ezer gyász-szobor mered.
Ezer menyasszony könnye hull,
S eztán már mindig sír szegény.
Mély sírban álomtalanul
Alszik ezer szép vőlegény.
Lányok, virágot szedjetek,
Díszítsétek a sírokat.
Nem lesz már vőlegényetek,
Ki oly szelíden simogat.
Mind hű volt s pompás férfi mind,
Kikről legendát sző a tél.
Szemük a sírból ránk tekint:
Halkabban járjon, aki él.
1915. november 1.
(almanachba)
Tudjuk, hogy álmaink csődje e kurta valóság,
félelmeinket elsimogatják bennünk a fák,
belül burjánzó őserdők mérgezte tájak,
vérköreinkben mocorgó ösztönvilág.
Részvéttől nedves pilláink alatt az árnyék,
magunkat szánjuk a szóval, mi másokra hull,
nyughelyük mellett hever az elhamvadt érzés,
mely évekig égette szívünket álmatlanul…
Feledünk lassan és feledünk megállás nélkül,
elhervadt bennünk a szánás mint őszi virág.
Forgatjuk szótlan a szánkban az íztelen semmit,
s kiköpjük csöndben, ha nem minket néz a világ.
Magasztos Éden e kicsiny berek,
bűvös hét napon át szabadság.
Dértől csillámló sárgult levelek,
kerge szélben kelnek víg táncra,
majd testvért lelnek avarágyban.
Mert hang szól: „Ne tovább magyarok!
Kisded játékotoknak itt a vége!”
Ennyi volt vélt szabadságotok,
Moszkvában meghozta döntését
vörösök hatalmas, „Kegyúri Istene”.
November negyedikét írják,
hajnali négy óra tizenöt.
Egy nép jaj-szava Mennybe kiált,
miközben vaskos lánctalpak alatt
nyögve vajúdik vért a rideg köd.
Egész nap nyúzott. Hol bokámat rúgta
s ordított, hol dühödten nógatott.
Vadul gyűlöl. Pedig pontosan tudja,
hogy ártatlan vagyok.
Hencegni ezzel már én sem kívánok.
Bárcsak tettem volna egy keveset
ellenük! s nem most kéne kifundálnom
a kémkedésemet.
Mindegy. Az embert úgyis elítélik.
Az ablakra haránt dőlt a nehéz
napfény. Fölém lógott Dzserdzsinszkij Félix
szakállán a penész.
Az ávós kandúr, ha szemébe néztem,
elfordult. Oldalvást, az írógép
mellett egy nő terítette a széken
szét vájdling-alfelét.
A vándorbotnak szörnyű súlya van.
Rügyet nem hajt, csak múlt mélyén kutat,
Az egyik vége: fáradt izzadás,
a másik: szürke porban váj utat
. Lángnak még karcsú, támasznak kevés.
És hordod mégis véges száz úton,
S ha kérdenék, hogy mért maradt veled,
azt mondanád, hogy én azt nem tudom.
De jó ha van, de jó ha foghatod,
Beszélhetsz hozzá, enyhet, nyugtot ad,
A végtelen sok szenvedés között erőt ad,
békés, nagy harmóniát.
Hordom ma én is sorsom útjain,
arcomra szürkül száz vidék sara . . .
Lángoknak karcsú, támasznak kevés,
Azért talán még elvezet haza.
Ismeretlen XVII. századi szerző
Ad notam Ur Isten teged dicsirunk es nyilván
Szent Marton, Isten szolgaia,
Es ö néki áldot papia,
Boldog lön ö ki-mulása,
Mert menyben lön nyugovása.
Te az Christus szerelméirt,
Lölködnek üdvösségéirt
Mezételent az Istenért
Be födösztél szent nevéirt.
Szent életben nevelkettél,
Sok csúdakat cselekedtél,
Harom halottat tamasztal,
Sok betegeket gyogital.
– A Magyar nyelv napjára –
Magyar vagyok. Te is az vagy. Mi magyarul beszélünk.
Egymás között, veled ketten mindig, mindent megértünk.
Szóljunk hát a magyar nyelvről, melyet ma ünnepelünk!
Szép szavaktól. mondatoktól legyen szép az ünnepünk!
Nyelvtanát is jól tanuld meg! Mely nem könnyű feladat,
hogy helyesen tudd használni. Forgasd meg az agyadat!
Szent Erzsébet, drága! – Árpádház virága!
Esdekelve kérünk: hallgasd meg imánkat!
Nézz a mennyből, - nézz le szép magyar hazánkra!
Tartsa, védje! – Kérjed mennyei Atyánkat!
Eggyé forrjon megint, mi durván szétszakadt, -
Ragyogjon magyar szín Magas Tátránk ormán, -
Zengjen magyar ének… törjön szét a lakat…
S magyar zászló lengjen templomaink tornyán!
Ébresszed fel bennünk őseink hitét, -
Békés, boldog korszak jöjjön el hazánkra, -
Ezer újabb évig nagy legyen! – És ismét
Tartósan viruljon Szent István országa!
1944
Vezéri karddal Géza jön,
Boszúlni sérveit,
Kit honból elvert Salamon,
Hoz hősek ezreit.
S ott, hol fenyő növekedik
És bérci sas tenyész,
Táborba száll a nagy sereg,
Érette halni kész.
Színes zászlóknak szárnyain
Az őszi szél süvőlt,
Sátorban a fáradt vezér
Pihenni szirtre dőlt.
Kaszás csillag messze-ragyog, messze-néz,
Kinizsi Pál, az volt ám csak a vitéz!
Dicső nevét kilenc ország ismerte.
Mátyás király csak fiamnak nevezte.
A töröknek ma is reszket a térde,
ha Kinizsi neve száll a fülébe;
hát még mikor színről-színre láthatta,
eget-rázó ordítását hallotta!
Acélból volt az ő harci dolmánya;
sárgarézből a sarkantyús csizmája;
buzogányán csak az ólom félmázsa.
Dőlt is attól a sok török rakásra!
Simon Endre született 1816-ik évi március hó 10-én Erdélyben Udvarhely megyében, Bogáfalván. 1834-ben pappá szenteltetvén, gyergyó-szent-miklósi segédlelkész, – majd 1842-ben ehedi lelkész lett, 1847-ben pedig ugyanazon minőségében áthelyeztetvén az ország határszélén fekvő tölgyesi vámhoz, itt találták őt a szabadságharc dicső napjai.
Bár plébániájának helyrajzi fekvésénél fogva, s az akkori gyarló közlekedési viszonyok miatt, csaknem elzárva volt az országtól, mégis csakhamar hírét vette a megindult mozgalomnak. A havasok rengetegén is áthatott a nemzeti szabadság kelő napjának sugara, s e sugár melege lángra gyúlasztá a hazafias érzésű fiatal székely papnak minden jó és nemesért lelkesülni tudó szívét. Midőn aztán hírét vette, hogy a nemzetnek ősi jogainak védelmére fegyvert kellett fogni, bár ő maga el nem hagyhatá a nyáját, melynek pásztorául rendeltetett, hisz nagy
1
A költőket néha egy-egy hangszerrel szokták jellemezni. Azt mondják, hogy ennek a költészete úgy szól, mint a hegedű, amannak a költészete pedig, mint a fuvola vagy a hárfa. Vörösmartyra ez nemigen alkalmazható. Költészete nem egy hangszer, hanem minden hangszer együttvéve, egész zenekar, mely hegedűivel, fuvoláival, hárfáival, kürtjeivel, harsonáival és üstdobjaival egyszerre sok szólamú dallamot játszik. Hangok nagy tanárja – ahogy Liszt Ferencet nevezte ő –, s hangszere a „vész zongorája”, velőket rázó húrokkal. Képzelete elsősorban hallószervét ostromolta, s hallószervekre akart hatni. Hangokat hallott. „Ha egyedül ment – írja róla Gyulai –, vagy meghitt barátjaival, gyakran suttogott magában, mintha énekelne”. A szavak – a kifejezés eszközei – kísértetek gyanánt rohanták meg, s nemegyszer csak belőlük tudta meg, miről álmodott.
Derítsd vezérlő csillagodat felém
Kivánt segédet, Délie, nyujts, hegyed
Ösvényes utján rég bolyongva
Kűzködöm a tövisek szegével
S fel nem segíthet csüggedező erőm
Pest, 1819
A szabadság büszke vára
Elborúl a rab nyakára
S dől, ha védőt nem talál
Fel Magyar fel a csatára
Itt a gyávaság határa
Itt az élet, és halál.
Bátoré az élet
Rab élet nem élet
Rajta Árpád párduc sarjazatja
Pusztítsunk
1829
Vagyok fagyos szele sívó zivatarnak,
Letiport virága kietlen avarnak,
Bús fekete gyásza, fuldokló sírása
Haldokló magyarnak…
Vagyok millióknak zokogó keserve,
Összetört harang félredobott nyelve,
Árvák sóhajával, özvegyek jajával,
Átkaival verve…
Vagyok pislogó mécs a ravatal mellett,
Vagyok bús akkordja halotti éneknek,
Hantok zuhogása, végső koppanása
Temető-rögöknek…
Ellenségünk, mint a tenger,
A sok nemzet, a sok ember!
Azt mondja a csüggedt kétség:
Minek most már a reménység?
Gondviselő jó Istenünk,
Csak Te magad vagy már velünk.
Csak Te szánod könnyeinket,
De Te meg is hallgatsz minket!
Ahogy gyászban fejet hajtunk,
Oltalmazó kezed rajtunk.
Lesz-e még úgy, ahogyan régen, régen?...
Lesz-e öröm a sok szomorú réten?
Lesznek-e daltól visszhangos faluk?
Muskátli pöttyös, félig nyílt gyaluk?
És utca hosszat, merre ér szaladt,
Nevetnek-e a szép fehér falak?
S mosolygó arcú lányok, asszonyok
Kezében csattog-e majd a sulyok?
Ó. lesz-e még sok minden, régi rend…
Vagy ami elmúlt, olyan messze ment,
Hogy sóhajunk se éri már utol
S a remény elköszönt a kaputól?
Hideg szél fúj nyugat felül,
A szívünk is fázik belül.
Tele vagyunk gonddal, gyásszal,
Turulmadár földön gubbaszt,
Égbe fel tán sose szárnyal?
Lehel kürtjén, ami zokog:
Nem induló – borús gyászdal.
Kezünk, lábunk rabbilincsen,
Kötve csak a lelkünk nincsen.
Száll is, jár is feketébe’
Ott, ahol sötét gyász minden.
Ahol lobogónk letépve
S hol oláh-, cseh-bilincs szorul
Véres, beteg magyar kézre.
I.
Ha kell: törvényasztalhoz ülünk,
Tanukul holtjaink kiszállnak
S jogot rivalgó ősi kürtünk
Zeng leomlót a gyász falának.
Ha kell megmozgatjuk a mennyet
S a poklot, ha az ég nem enged –
Igazságot Magyarországnak!
Gránitot rak a munkás karja
Lépcsőkül szent jövőnk fokáig.
Szántott barázdánk betakarja
Nyílt sírunkat a Golgotáig.
Az asszony könnyel, férfi vérrel,
Nemes hajónk révig vezérel:
Igazságot Magyarországnak!
Valami van:
a változás.
Valami van:
mi oly csodás.
Én veszthetek,
de nem vesz el ő,
a félszemmel síró,
félszemmel nevető.
Valami van:
öröm és iszony.
Valami van:
a földi síkon.
Valami van:
ezt érezem,
tapintja velőm
és látja kezem.
És hirdetem
búsan-vígan
és esküszöm:
Valami van.
Én úgy szeretlek.
A cigarettához
és a szalonkabáthoz te vagy a hit.
Az én szemem most már sohase álmos –
és hallgatom a szíved zajait.
Fölrezzenek még minden kocsi-neszre,
mely tőled jő, vagy hozzád zakatol.
Párnák között, arcodhoz epedezve,
te vagy az éjjel asztalán a bor.
Ó, én tudom, hogy minden rózsa festett,
és nem igazat tesz, aki örül,
de szöges-örvül, vezeklő-övül
magam köré kötöm keserű tested.
Te légy nekem a diadalmi ének,
hogy dárda és csók a szíven talált.
Akarlak, mint egy hősi-hősi véget
s akarlak, mint az élet a halált.
Hisz szívem túlvilági jeleket les,
a lehetetlent és halált szeretné
s szemem, mint bandzsal középkori szenté,
ki őrült és az Istenbe szerelmes.
Műfordítók fejedelme,
Költők nagyja, fennkölt elme,
Az a mennydörgésben zúgó,
Fő-főisten, öreg Ukkó,
Téged hítt el, hogy e drága
Kincset letedd zsámolyára.
„Tőlem semmisem telik ki,
Egymagamtól éppen semmi,
Ha nincs Alkotóm kegyelme,
Igaz Isten engedelme.”
Így Elébe aki járul:
Oltárának főpapjául
Téged fogad örömest
Mint méltót, jelest, nemest,
Óh, e tisztet – jól bevált
Méltóságod – váltig álld,
S amaz Ukkó érte áld.
1935
Napjaim tetején ülök, onnan
lóg le a lábom, hajamon
hófelhő kalapoz és szavaim
messze, kakastollak közt
portverve menetelnek!
Mondják, hogy virrad a gödrök
alján, füvek alatt csillogva
lesnek a tücskök s napitta
pocsolyák helye lelkesedik
döngölő léptek után!
Talán vihar jön, mert
simul halasodva a borz víz,
széttette a csönd lábát
az út fölött és harcos
zajokkal készül marakodni!
1931
Nézd! dércsipte fáink megőszült
fején ül most a szél és lengő
harangú tornyok között csak
megkondúlnak a jámbor imák!
Csorgó nyálával békés borjú
lépdel még szekerünk után, de
már nem kószál szárnyas szavakkal
szájunk körül halovány ámen!
Megmosakodtunk! tornyok között,
fákon pihenő szélben és most
megőszült fák közt csókokkal tarkán
pogány szemekkel kitavaszodtunk!
A testünket nézd! együtt fakad a
rüggyel drága hús és napbadobált
csókjaink után boldog torokkal
így, istentelenül fölsikoltunk!
1930. január 11.
– Sík Sándornak –
1
Életem írtam kis bottal a porba
ott estefelé, hol két út összefutott.
Szörnyü ábra volt; füstölt, mint záptojás
szegények ritkás asztalán
és halálig mutatta magam:
államat fölkötő kendő takarta
kiserkedt szőrözetem végül
és oszlottam ott a selyem levegőben.
S az útontúli lejtőn gyenge bokorra
szállt a madár; csapdosva tartotta
a buktató ágon a súlyát
és elsiratott vékony fütyöléssel.
A mocskos padlón fekszem,
hátam vetem a falnak.
– A fájdalom... lehet-e versem
hatalmad?
Próbálgatom Anyám mosolyát.
Lelkére még dalaim szórnám...
Könnyeket, mik már nem fagynak át
a formán.
Másom sincs, Uram. Beérem
azzal, hogy arcodat viszem;
csak így bírtam még el: kenyéren
és vizen.
Márianosztra, Szigorított 1955. december
A gyászos és átkos emlékű pesti börtönből, az Újépületből írta feleségének, az ifjú írónőnek – Petőfi Etelkéje húgának – szomorú leveleit és bánatos verseit. A sors ennek a boldogságnak sem kegyelmezett: Vachott a börtönben megőrült, s a Schwartzer-féle elmegyógyintézetben meghalt.
Pest, 1855. december 11.
Neugebäude.
Kedves édes Mariskám!
A magyar nemzet küzdelme régesrégi és állandó. A Budapest harminc esztendő óta nemcsak részese ennek a küzdelemnek, de mint sajtóorgánum egyik vezetője is. Mindig hűségesen, kitartással, önzetlen odaadással, függetlenségi politika szellemében ritka következetességgel teljesítette nagy és fönséges feladatát.
Az a küzdelem, melyet a magyar közfelfogás tulajdonképpen való nagy nemzeti küzdelemnek nevezett el, beleesik abba az időbe, amióta én
Bizonyára sok embert érdekel: ki használta először hivatalosan az egymással farkasszemet néző két város, Buda és Pest elnevezésének összevonásaként a Budapest szót.
A hun eredetű Buda, amelyről Béla király névtelen jegyzője is megemlékezik, ősi múltjával mindig vezetőszerepet játszott Pesttel szemben. A két város szorosabb összeölelkezése 1836-ra vezethető vissza, amikor gróf Széchenyi István hosszas küzdelem után a Clarc-testvérekkel dűlőre vitte a két várost összekötő Lánchíd megépítését.
