Jöhet újabb száz éjfél
kísértetes sötétje:
mi virrasztunk és őrködünk
viharban, jégverésbe
s nem sápadunk el mégse!
Jöhetnek újabb rémek,
dögvész, lidércek, sáskák,
csapások, iszonyat-özön,
fegyver, arany vagy álság:
mi nem hagyjuk a bástyát!
Jöhet világ hatalma,
hogy térdre kényszerítsen
– maroknyi bár a szív s a kard
s párunkon senki sincsen –;
velünk csatáz az Isten!
1923
Napkeletre visz a mi utunk,
Kelet felé, Kelet felé.
S nekünk mennünk kell rendületlen,
ha talpunkból a vér kiserken
s ha meg is szakadunk belé…
S aki velünk jön Napkeletre,
bűnbánó, hosszú, hosszú sorban,
az egyebet se hajtogasson,
– mint amit barna, bús barátok
zümmögnek ódon kolostorban –:
„Nagy az én vétkem… Isten… Isten”
Nagy az én vétkem… Isten… Isten
Irgalmas lelked ránk tekintsen.
Irgalmas lelked elfelejtse
(Kemal Atatürk)
Nézd csak: valami elindult Keletről!
Mozdul, az ősi titkos szent homok,
melynek méhében, mélyen eltemetve,
csodás bálványként, bús évezredekre
alusznak, régi kincses városok.
Hallgasd! Valami elindult Keletről,
talán a szél, a puszták vándora
s nyargalva száguld Európa felé
– nézd csak: Nyugatot már a láz veri –
minthogyha jönne Isten ostora….
Nézzed! Valami elindult Keletről,
talán a fény, az életadó Nap
– s vén kuruzslók térde megremeg,
az erdők, földek, vizek rengenek
s pezsdül a vércsöpp a Kárpát alatt!
Részlet
A szegénység öntudatos felismerésével együtt jár Isten barátságának ajándéka. Mentől szegényebb lesz az ember, annál meghittebb viszonyba kerül Istennel. Amíg fiatal voltam s azt hittem, hogy kiválasztott ember vagyok, aki a gazdagok közé kerülhet valamikor, mit sem tudtam Istenről. Mint Saulusnak a damaszkuszi országúton, az élet nagy pillanatában később nekem is megmutatkozott Isten, hallottam hangját, s megismertem Őt. Ez Hamburgban történt, egy híd alatt. Minden szegénynek megmutatkozik egyszer Isten. Nem kell hozzá égő csipkebokor sem. Az ember él, s csak annyit tud Istenről, mint egy távoli, nagyon hatalmas uralkodóról, akit tisztelni tartozik ugyan, de nincsen hozzá személyes köze. Egy napon
Szerettem azt a sor gesztenyefát.
Azt hittem, építek itt valamit
S erős kulcsra csukom le és öles
Zárakkal zárom el és játszhatom
Az életem. De aztán elröhögtem
Az egészet, néztem, s nevetni kellett
E búős fontoskodáson. Mi ez?… Én
E földön csak homokra építek
Mindenfelé, s mást nem is akarok,
Csak élni borotválatlan, sötét
Szobákban ébredni fel és sokáig
Nem mozdulni, hallgatni, egyedül
Skandálni szavakat, kíváncsian
Piszmogni valami munkán, ami
Felesleges. Azóta élek itt
Megnyugodva, s tudom, hogy holnap is
Indul a vonat valahová, se ágy,
Se asztal nem köt, s nincsen kacsaláb,
Amin váram elforoghat e földön,
S nem értem azt se, hogy a telefon
Nevemen áll a könyvben, s lehiszik.
Egyszer decemberben megálltam Pesten
Az Emke előtt, és szédülve álltam
S gondoltam: ez is a hazám itt. –
(Ahogy forradást tapogat az ember
Homlokán s mondja: ez is én vagyok,
Vagy mint a néger Londont nézheti,
Ahol véletlenül megszületett.)
Villamosok mentek, és este volt,
Szemergő, vörhenyes eső esett
A Keleti fölött; egy nagyapám
Negyvennyolcban csakugyan elesett
A hazáért, és Viktor Gorlicénél
A fűbe harapott, s én kenyerek
S füves mezők és lányok illatára
Emlékeztem hazámból vissza német
Utcákon, és Luxorban elsápadtam
Egy sötét téren, mert magyar szavakkal
Kis versek. Szállongó pernyéi
egy bús, halottas fáklyafénynek.
Kis ideig majd fenn lebegnek,
minthogyha foltjai lennének
a szeplőt hányt, közönyös égnek...
(Vác, 1954. dec. Éhségsztrájkom 5.-ik napján.)
A legnagyobb magyar tragika 58 éves korában a nála jóval fiatalabb vidéki orvos iránt lobbant heves szerelemre.
1.
1908. szeptember 27.
Egy mesébe illő pályafutásnak Te tetted föl a koronáját János!
Te, és egy koszorú lett életem jutalma.
Hosszú szenvedésemért Téged adott jutalmul az Isten, pályám iránti forró szerelmemért arany babérkoszorút a hazám.
Régi dal, régi dicsőségről! A jelen sivár, majdnem vigasztalan.
A világ összes nemzetei versenyeznek, védik saját érdekeiket. Az erős elnyomja a gyengét.
Szóval forrongás mindenütt s ebben a nagy felfordulásban kicsiny szigetként egyedül áll a magyar…
Mint a beteget a sorvasztó láz, úgy emészti ezt a jobb sorsra érdemes nemzetet a belső viszály, a felforgatókkal, a tehetetlenség a nemzet ellenségeivel szemben.
Az az egy szerencsénk, hogy a négyszáz éves Habsburg-uralom alatt meglehetősen hozzászoktunk ezekhez az állapotokhoz, s ha politikai értelemben akadt is nagy számban gyenge, erkölcstelen és megalkuvó, – a nemezt többsége híven kitartott eszményei mellett, s értük kész volt meghalni is.
A világversenyben, mikor minden nemzet a helyén van: Magyarország ereje abban merül ki, hogy belső és külső ellenségeinek támadását mi módon tudja visszaverni.
Fogadalmi harangszók
Az 1309-iki udvardi zsinat emlékét őrző esti, más források szerint déli ávemáriás harangszó semmi esetre sem nép eredetű, hanem egyházi elrendelés (1860 szept. 16-án a prímás húzta meg a harangot), nem tartozik tehát a vallásos néprajzba. A Pest-belvárosi éjjeli háromórás harangszó kegyes alapítvány tartja fenn az ugyanaz időben elhunyt utolsó pesties halott és a járvány megszűntének emlékére, tehát szintén nem vallásos néprajzi adat, – és a szegedi árvíz emlékére márc. 12-ének éjfelén felhangzó harangszó sem, hiszen már első forrása is a városra és az egyházakra hivatkozik. Nem népszokás az esztergomi bazilika mindennapi hármas harangszava, a trianoni parancs ellen való tiltakozásul, s Kecskeméten ápr. 2-án az esti félkilenc-órás harangszó sem az ugyanekkor kezdődő nagy tűzvész emlékére.
A rendszerváltás hajnala, vagyis 1990-óta minden évben más és más helyszínen került sorra a nemzetiségi kérdéseket sokoldalúan megvilágító találkozókra. A néhai Turcsány Péter vezette Polisz Kiadó, az előadások és szépirodalmi munkák szerkesztett változataival próbált átfogó képet adni a kárpát-medencei magyarság és a szomszédos népek sorskérdéseiről, kapcsolatáról, lehetséges jövőjéről. Ebből a gyűjteményből válogattuk ki a java írásokat, ami megjelenik hónapról-hónapra a 2023-évben.
Harangozó Imre levele Turcsány Péternek Vízkereszt ünnepén
Kedves Péter!
A Losonctól néhány kilométerre emelkedő Gács vára – melynek helyén ma egy művészien kiképzett barokk kastély látható – feltehetőleg az 1300-as évek végén épült. Kis erődítmény volt, a fülek – zólyomi utat védte a Losonci medence peremén. Fontosabb szerephez a XV. század közepén jutott: az 1440-es években a Losonczy családé volt, majd a husziták foglalták el, s ők meg is erősítették Gács várát. A huszitákat Hunyadi János ostromolta ki, a vár romba dőlt.
1 A karnagynak. „Ne rontsd le” Dávid miktámja.
2 Tanácsadók, vezető emberek,
igazság szerint ítélkezzetek,
és kormányozzatok a jog nevében.
3 De nem! Gonoszság szállta szívetek,
szeszéllyel, törvény nélkül kapkod kezetek.
4 Gonosz ez mind az anyaméhtől fogva,
ez mind hazugnak született.
5 Mérgük halálos mint a kígyóméreg,
süket, mint vipera, amely fülét bedugja,
6 A kígyóbűvölő szavait fel nem fogja,
nem hallja meg a bűbájos igéket.
Megtörtént a nagy csoda. Szibériából aggon, ötvenhét év után hazajött. Éppen választott Magyarország. De volt olyan újság, amely tíz sornál is többet szentelt Petőfi hazatérésének. Néhány skriblernek az az ötlete támadt, hogy keresnek egy kerületet a magyar irodalom félistenének. Elmentek Kossuth Ferenchez. Kossuth kijelentette, hogy már minden kerületben van jelölt. Ha azonban néppárti jelölt óhajtana lenni, erről lehet beszélni. Könnyes szemmel ugyan, de fiatalosan elkáromkodta erre magát a nagy öregember. Elindult, hogy majd keres ő kerületet. Persze tudni se akartak róla sehol. Végül egy nemzetiségi kerületbe került. A nemzetiségi jelölt megbecsülte a világirodalom nagy alakját Petőfiben, s visszalépett a jelöltségtől. Azonban tekintélyes számú magyar választó is volt a kerületben.
A téli nap e tájt alant repül,
későre kél, korán alámerül.
Tengvén forralt vizen meg fókazsíron,
fagyott hitem a puszta hóra sírom.
Borús az ég, az árva föld fehér.
Fojtott szavam sehova el nem ér –
világ széléig elhurcolt a muszka.
Hazámba többé nem találok vissza.
Amíg erőmből futja, még megyek.
Szív óceánján úszó jéghegyek
terelnek, tolnak egyre északabbra.
Hajóm: reményem végleg szétszakadva.
Itt van a tél, a hideg tél
Közepe,
Zúgolódik az idő kinn
Ízibe.
Zúgolódjék! egyéb dolga
Nincs neki;
Úgy akarja, hagyjuk kedvét
Tölteni.
Hisz nekünk ez úgysem árthat,
Igaz-e?
Meg nem fázunk - jó meleg van
Idebe.
Szabadság, szerelem:
Életed, halálod:
A lelked betölti
Az egész világot.
Ifjú szív ha dobban,
Csalogány ha zendül:
Te vagy az, te dalolsz
Édes szerelemrül.
Férfiszív ha lángol,
Sas ha szárnyra táamd:
Te vagy az, hőse te
A szent szabadságnak!
Csodás az életed,
Csodás a halálod,
Kétszer vívtad ki a
Halhatatlanságot…
Petőfi, most is váltig emlegetnek,
S ha ünneplés kell, abba’ nincs hiány;
Varázsa él sugárzó nagy nevednek,
Sőt mintha nőne minden év után.
Más-más kezektől fonva, hogy’ hevernek
A koszorúk szobrod talapzatán;
De az vagy-e ma is, a minek látszol,
Vagy puszta név, a melyből néma vád szól?
Megérti-e a sokaság, ha hallja,
Lantod nemes, igaz költészetét?
Szent-é neki e föld áldott ugarja,
Melyről dalod pergő mézét szedéd?
Hevül-e még a tiszta, szűzi dalra
A lelkeromlott, léha nemzedék,
A mely lihegve hajszol mindig új kéjt,
Tapsol a torznak és rajong a rútért?
Az Isten művész-keze évről-évre
virágot sző a mezők szőnyegébe:
s minden fűszálnak szép virága nő.
Az ember: fűszál. A virág: a nő.
Oh csak én éltem hosszú bőnyaramban
virágtalanul árva-egymagamban.
Körülöttem boldog madárkák daloltak;
virágok, fűvek egymáshoz hajoltak.
S ím ősz jöttével mikor már a nap
nem küld virág-nyitó sugarakat,
mikor már a dér fehérlik a fákon,
megjelenik az én rég várt virágom!
Az óév száll, mint kéményből a füst -
magára ölti veszteségünk súlyát,
elveszettnek hitt lelkeket emel
egek magasába,
őket ülteti terített asztalához
a Gondviselés.
Zsolozsmát mormol ajkunkon az újév,
felemelt szívek, lehajtott fejek ‒
ünneplő gyolcsba burkolt sovány testek
összezárt tenyérrel
panaszkodnak a Teremtőnek
a rosszról
Egy egész évet múlttá éltem
S ma megbocsátom minden vétkem.
Ma megbocsátom a szívemnek,
Hogy lanyha volt s nem verte végig
Sohsem a nótát könnyig, vérig.
– Még vannak holnapok és évek –
A sok letűnt perc tetemére
Erős inakkal hágva lépek.
Jó hogy olyan nyomtalan halnak
Hangjai a csirátlan dalnak,
Hogy vézna örömek eldőlnek
Tág utat tárva a jövőnek.
1910
Jövének távol, boldog Napkeletről
Három királyok, híres mágusok,
Mert hírt hallottak a csodás Gyerekről,
Kiről legenda és jóslat susog.
Ki született szegényen Betlehemben,
Kit megöletne Heródes király
S aranyat, tömjént, mirrhát lelkesedve
Hoz néki Gáspár, Menyhért, Boldizsár!
Szerecsen, indus, perzsa, mind csodálja
A Kisdedet, ki a jövő királya
S a csillagot, mely homlokán ragyog.
Ô édes, kedves. Bájolón gagyog
S egy pintyőkét néz, mely szent szelíden
A Szűz Mária vállán megpihen…
1924
Nyilazzatok: a seb rózsát terem,
Mely nyílni fog az örök kertbe fenn!
Nyilazzatok: minden nyíl szárny nekem
Feléd, örök hazám, ó végtelen!
Nyilazzatok: bíbor dísz lesz sebem,
Mely hirdeti: halálon győzelem!
Nyilazzatok: kínom megszentelem
Isten vitéze én, az Úr velem!
Nyilazzatok: én már emelkedem
Túl hegyeken és túl fellegeken.
Nyilazzatok: koronát küld nekem
Örök Cézárom, égi jegyesem!
Kicsinyke bárány ámuló szemekkel.
Szűz áldozat – Ábeltől kezdve mindig –
A tiszta vért bűnös fejekre hintik,
Míg füstje lassan ég felé remeg fel.
Pogányok adták őt csúf áldozatra.
A bordélyban hiúz-szemekkel lesték.
De angyal védte sérthetetlen testét
S az Úr erős malaszttal támogatta.
Hiába volt erőszak és ígéret.
A fáklya már az oldaláig égett,
De ő maradt a láng között is – márvány.
Tapsolta őt az ég kerubja, szentje.
Szökellve szállt a gyöngyvirágos mennybe
S ölébe vette ott az égi – Bárány.
1954
Szent Margit hídján bandukoltam egyszer,
Fölgyűrt gallérral, szembe a vad szelekkel.
Harapóskedvű, szilaj, goromba tél volt,
A síkos égen meg-megcsúszott a félhold.
A híd alatt málló jégtáblák ropogtak,
Zajdulva csaptak a kőoszlopoknak.
Orronvert, fülöncsípett a fagy: de mitse bántam,
Tudtam, hogy nincs fény sehol e zord világban,
Tudtam, hogy riadva most roppan minden össze,
S tudtam, hogy megdermedt az idő mindörökre.
1930
1
Hamar egy paripát, gyorsabban a szélnél,
Mely messze röpítsen, mint könnyű madár.
Föl Béla király, ülj lóra, ne késsél!
Előtted, utánad, a szörnyű tatár…
Körül a tatárság, mint iszonyú tenger,
Benyelni akarva a kis szigetet.
Maroknyi magyar… s ötszázezer ember…
Győzelmi remény még kit hiteget?
És mind közelebb és mind közelebb jő –
Szűkebbre a tér, s szűkebbre szorul.
Mindjárt kitör a vész, lezúdul a felhő
A tüzes lelkű papot a szabadságharc az alsó mislyei plébánián találta, mint segédlelkészt, ki vidékebeli tót népet lankadatlan szorgalommal tanította a magyar nyelvre; de nemcsak a magyar nyelvre, de a hazaszeretetre is tanította és lelkesítette őket, s dacára annak, hogy az osztrák sereg a szomszéd Kassa városában tanyázott, el nem mulasztotta soha a magyar kormány rendeleteit filiákban a népnek hirdetni, s őket a haza védelmére buzdítani.
E szép és dicséretes hivatás és cselekedet nem volt elég az ő hazájáért lángoló szívének. Ő még közelebbről akarta szolgálni a hazát, s védeni annak szent szabadságát, tehát beállt tábori lelkésznek, hogy ékesszólásával bátorságra lelkesítse a hazáért küzdő és vérző honvédeket. – Mint tábori lelkész tevékeny részt vett 1848. dec. 11-én a kassai hegyen vívott szerencsétlen ütközetben, midőn Schlick elfoglalta Kassát.
Ébredjetek fel zsibbadt álmotokból
Ti szégyenpadra hurcolt magyarok,
Ébredjetek! elég a szunnyadásból,
Nem illik már tovább aludnotok.
Fölkelt a Nap és fénysugara ömlik
A Kárpát bércén és az Adrián,
Egy jelszó zendül az országon végig
A gúzsba vert megcsonkított hazán,
Szent hírnöke a nagy Feltámadásnak:
„Igazságot Magyarországnak!”
Egy ezredévnek fényes hősi múltja
Téged köszönt te újabb virradat,
Kik elsők voltunk a nagy háborúban,
Eltörjük újra a rabláncokat,
Kik vad hordákkal egykor szembeszálltunk
S Mohács után még mindig itt vagyunk –
Egy új Rákóczi és Kossuthra várunk
S a földből újra feltámad hadunk,
Mely visszaszerzi, amit elrablának:
„Igazságot Magyarországnak!”
Magyar!
Roncs, csonka konc,
Osztott egésznek bús maradványa,
Nézd! mi a máma?
Magyar!
Hát ez volt a múltad álma?
„Tépett tespedés,
Érthetlen szenvedés!
Parancsolt határ, - szerzett birtokon, -
Idegen úr, - ősi hantokon - ?”
Magyar!
Hát te lettél a sárgult avar
A népek földjén?
Kin végig tapos
Csak egy férfi áll Budán, a vártán!
Csak egy férfi áll úgy, mint a sziklakő!
- Csodálkozz rajta, akár mint Spártán
Mert hős alakja napról-napra nő.
Bámulva nézz fel a csonka Bércre,
Hol Ő áll ott az üszkös őrhelyen:
Körötte vijjog ezer vad vércse,
Lábánál ásít száz mély orv-verem;
De kezében nem villan fel érce
És ajakán csak békeszó terem.
Hit és Igazság harcol csak Vele
A Feszület egyetlen Fegyvere!
