Fájdalmam szörnyű, kiáltó szavát
Az éjnek adom át, a hangtalannak:
Nemzet nincs már…!
De magyarok még vannak.
Ország nincs már, a haza elveszett,
De egymást átölelő lelkek vannak,
És egymás felé kinyújtott kezek.
Erő nincs már és nincs már hatalom,
Sem a föld felett, sem a föld alatt,
De él és velünk van a gondolat.
Egymásra gondolunk
És arra, ami magyarrá tesz minket,
Megértjük egymás szeme-villanását
S hogy „nem”-et gondolt, aki „igen”-t intett.
A szangvinikus hangú levelet az első világháborúban katonáskodó vőlegényének írta, aki később első férje lett.
Ó-Tátrafüred, 1917. július. Ágyban.
Ducikám, édes Ducikám,
a te menyasszonyod máma 14 oldalas levelet olvasott Tőled. Egy 10 oldalast július 11-éről és egy 4 oldalast július 13-áról. Mindez nagyon szép, és 12-én miért nem írtál nekem? Talán azért adtál nekem olyan nagy szabadságot a levélírás terén, mert Te nem akarsz nekem mindennap írni. És a nem egészen 4 oldalas levél nagyon hebehurgyán volt írva, és nagyon siettél vacsorázni!!! Azért, mert Te megengedted nekem, hogyha lehet, ne írjak Neked mindennap, ezzel én még nem adtam engedélyt, hogy Te egy napot is kihagyj. Egyáltalán Duci, most ebben a percben ülj le és írd meg nekem ezt az esküt: „Édes kis virágom. Dögölj meg, soha ne légy boldog, ne gyere haza egészségesen, ha én Téged akár szóval, tettel vagy gondolattal megcsaltalak, és ha nem igaz az, hogy én állandóan csak 60 és 100 körüli nőkkel és hajadonokkal beszélek.” Ha pedig a lelkiismereted nem tiszta, akkor a többit én már tudom. Mert látod Duci, milyen undok vagy.
A kenyerek a polcról
Kinéznek a világba
És feljajdul a lelkük
A jajidőket látva.
Emberek sora ritkul,
Temetők sorra telnek,
A bölcsők elnémulnak,
Koporsók énekelnek.
A kenyerek a polcon
Fájósan összebújnak,
Égtájak összecsapnak,
Trombiták tüzet fúnak.
Földbe harap a tenger,
Torát üli a járvány,
Az égen gyászfátyol fut,
Mint fekete szivárvány.
Milliom napfény az erdő
a napsugár százezer szablya
bömbölve zúdul az ár
a tizenötezer magyar lovakra
Kerekre rémül a szemgolyó
habot hány s elpattan a zabla
nyílhegyfelhőből acéleső hull,
hány halál vár még a lovakra?
Hit és hűség rajtuk a páncél, -
janicsároknak célpontul adja
vétlen szügyét. Ki bánja már?
Lovak taposnak testvér lovakra!
Mert a lónak más sorsa nincsen,
életét urának adja...
Egy kopjafát faragj föléjük,
és mondj igét a holt lovakra!
Őszi erdőn, csúnya ködben, tökön ülve leskelődtem,
hol ködből a képzelődés hőst, lidércet alakít,
lehet, el is szunyókáltam, annyi tény, hogy ott előttem,
jönni láttam sebbel-lobbal egy különös valakit.
Mint kit tölgyből csak nagyjából faragtak ki durva bárddal,
úgy jött: szinte szálkás volt még orr, száj, mongol pofacsont.
– Ki lehet ez óriás, ki ide jön, hol nincs madárdal?
s széles vállán ásóval e dúvad-lakta honba ront?
Kezemben Koppány barnult koponyája,
Iszlak belőle, ős magyar világ!
Új idegenség lelkemet zilálja,
Szívemben érzem Vencelin nyilát.
Bakonyi bús szél szilajon sikoltoz
Királyi kővár véres peremén;
Pengesd a gyászdalt, pengesd, kósza kobzos,
Hadd hallja sírva ádáz Beszperém!
1.
Kővályú lett a márványcsipke-tálból,
repedések közt látszik ezer év,
magyarokra zúduló Európa árnya.
A faragott angyalok tenyerén
török patkók nyoma.
A falusi nép élete nehéz testi munka s közben-közben nagy pihenés között folyik le. A hosszú téli pihenést csak itt-ott szakítják meg az istállótakarítás, trágyahordás, kukoricamorzsolás, gabonaszellőztetés, favágás mindennapi gondjai, tavasszal azonban megkezdődik a munka, amely aztán a nyáron át egyre fokozódik, s a nyár és ősz találkozása idején tetőpontra ér. Ez idő alatt csak a vasár- és ünnepnapok és búcsúk adnak alkalmat egy kis pihenő szórakozásra, de sok helyt még a keresztelő lakomát is szüret utánra, a disznóölés idejére tolják: a nagy munka nem engedi meg a fárasztó szórakozásokat.
S amint a népi élet munkája mindenütt egyforma, úgy pihenő szórakozásai, társasösszejövetelei sem idegen mutatnak nagyobb eltérést a különböző vidékek magyarjai között. Az egyformamunka között folyó népélet egyforma szórakozásokat szül, az egyforma munka egyforma társasösszejöveteleket teremt.
Laczkó Gézának
Nem horvát erdő sertés fenevadja
döntött le téged, nem disznóagyar
csúfolta meg Apolló-testedet, hős,
költő, horvátok bánja, fő magyar!
Sebet hordoztál te, láthatatlan vérzőt,
mit szíveden keresztény kéz ütött,
Vasvárt, midőn fejed fölött a Maszlag
az Áfiummal szerződést kötött.
Békét kötött a szultánnal a császár,
gyalázatos kötést, amely szerint
lerontassék minden magyar szabadság
végvára, Gyula, Diószeg, Zerind,
vesszen homályba mártírkoronája
nagy Zrínyinek, s életed éneke,
nagy lelked műve, s vesszen a magyarság,
Európa mostoha gyermeke.
Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.
Hol foltokban imitt-amott
Ős sűrűből bozót rekedt meg,
Most hirtelen téli mesék
Rémei kielevenednek.
Itt van a sűrű, a bozót,
Itt van a régi, tompa nóta,
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.
Hazámból kívülrekedtek
tájak, országrészek.
Az erő szétriadt innen,
mint rengeteg inda.
Visszaszorított nép vagyunk.
Az ajtón se mert
sokáig kimerészkedni a hangunk.
A bűnökért,
amikért nem mi vagyunk felelősek,
a csendet kurjantó
határainkon túlról
miránk mutogatnak a gallyak,
mint e hörcsöglukakkal
alácsatornázott országból
másokra innen az ágak.
/1963/
Künn volta a harctéren
a java férfiak.
Télre tavasz, tavaszra nyár jött;
esett, sütött a nap;
sárgálltak, értek a vetések;
sóvárogtak haza
az emberek; üllőre-kalapácsra
várt a pihent kasza.
Asszonyok szántottak-vetettek;
a harctéren a vér,
itthon a könny, az égből
hullt az áldás; kövér,
sűrű lett árpa-búza,
magas a zab, a rozs;
de úgy virított benne
a vörös vérpiros
pipacs, mint a harctéren
a vér, a vér, a vér…
/1925/
Lefejezték s elföldelték legott,
veszett kutyát sem oly kegyetlenül. –
Lázadó szív felett az elnyomó
fejet, sírhalmot, emléket se tűr!…
De megszentelt példáját a nép
s a nép jogáért ontott vér felett
gyászolt a föld háromszáz éven át,
porral és sárral s nem nevelt füvet. –
A vesztőhely, a sír, a szív felett,
a réten két ösvény találkozott
s égrekiáltó nagy kereszt alatt
hamvadozott a szent, – az átkozott!!!
Az én holtomig való szolgálatomat ajánlom Kegyelmednek, mint szerelmes szüvem én édes urának; kívánok az atya úr Istentől a Krisztus által Kegyelmednek kimondhatatlan sok jókat testünk és lelkünk szerént, kiben, hogy velem egyetemben én édes szerelmes uram, ő szent felsége Kegyelmedet sok jó idegig megtartson, szent nevének tisztességére és nekünk idvességünkre imádjuk ő szent felségét.
Továbbá szerelmes én édes szívem uram, Kegyelmednek azt írhatom, hogy a mi szerelmes gyermekink Istennek legyen hála, mind békével vannak.
Én édes szerelmes szívem uram, a szánat ím leküldöttem Kegyelmednek, kérem szívem én édes szerelmes uram, hogy Kegyelmed siessen haza;
Mint Van Gogh börtönudvarán, a tarka
Falak között, kopaszra nyírt rabok,
Úgy követik egymást, a sort betartva,
Társukkal – vélem – hetek, hónapok.
Megyünk a rend szerint, csak körbe, körbe,
Fénytől vakon, tapogatózva még,
Cellák sötétlő bűzéből kitörve,
E napi séta, ennyi épp elég.
Lejárt egy század... Ó, mi az neked,
Kire eónok várnak az öröklét
Mély tengerében és kristály egében,
Mi az neked, kit most kezd érteni
Vak és süket álmából ébredezve
Az ember és most kezd hódolni szóval,
Szívvel, virággal, zászlókkal, tüzekkel,
Koldus-király pompával ünnepelvén.
De néked ez szó mind, szellő csupán,
Te másra vársz még, tettre, mely teremt
És rombol is, ha kell, mint a vihar,
Avult odúkat, zsarnokság hodályát,
És koronákat tép silány fejekről
És az egyetlen, élő, igaz Istent,
Kinek te voltál prófétája, költő,
A szabadságot áldja s hirdeti!
Csendesség üli meg itten a világot
– A müezzim hangja is régen kiáltott, –
Nincsen senki ébren.
Csak a csillagoknak csodás raja látszik
Az alvó levélen.
…Ahogy el-elnézek könnyező szememmel,
Nem is tudom szegény, reszkető kezemmel
Mit akarok írni?
Óceán partjáról, messze, messze, messze szálló,
Idegen országból, mindig visszavágyó
Szívvel haza sírni.
látom magam rézsű fénybe
átlőtt fejjel puskacsőbe
három fára felakasztva
bujdosva egyszál erdőbe
fölfeszítve csűrajtóra
kezeimbe szeget verve
oldalamból fekete vér
csöpög csöpög a tarlóra
tüzes vassal koronázva
bordáimat sütögetve
Mit számít már nekünk minden hajdani furcsasága!
Bolond volt, vagy bohóc? Netán lángelme, bolondériákkal
leplezve azt a legbenső magot, lényének azt a titkos lényegét,
mely olyan mindent szétzúzó energiával
hasadt ízekre egy-egy nagy találkozásban,
hogy (menekvésül) vagy bohóckodunk, vagy belepusztulunk?
Szent Iván nap estélyén a gyerekek és lányok kimennek a falu végén emelkedő Dádé dombra és ott tüzet raknak. A tűznél drótra fűzött cseresznyefakéreg csomót: huszigyárgyát gyújtanak meg. Elkezdik a fejük felett forgatni, miközben ütemesen a következő szöveget mondják:
Huszi-huszi gyár-gyár,
Szenti-szenti vár-vár.
Ha elégett a huszigyárgya, feldobják a magasba és rohannak haza. A falu végén már várják őket a kisebb fiúk és lányok. A nagyobbak megfogják a kisebbeket, lenyomják, leguggoltatják a földre, – amint mondják f.satnak, h.ggyoztatnak velük – s azt kérdezik tőlük, hogy f.sol-e? Az egész szokást huszigyárgyázásnak nevezik s Szent Iván napjától kezdve még hét estén megismétlik /Vö. Ethn. XII. 73. Somogy vm. monogr. 208./
Feljegyeztem többektől, 1938. IV. 19.
Ethnographia; Népélet, a Magyar Néprajzi Társaság Folyóirata, XLIX. évfolyam 1938. 1-2. szám
Másfél századig tartott már a hódoltsági élet, mikor a végzet siető nyila a szarvára fogyott holdat is elérte. Aztán néhány év alatt vége lett mindennek. A császári hadak kiirtották a hazai törökséget, s elpusztították mindazt, amit a törökök nálunk másfél század alatt teremtettek. A végbeli élet ezernyi emléke – napsugarai a lefolyt vészes időknek –, mint a hegyek párája eltűnt. Kinek fájt, kinek nem fájt. Hiszen csak később jöttek rá a mieink, hogy a török kiűzésével nem kisebbedett rajtuk az iga, csak nagyobbodott. Szóval, ösztövérül állt a sorsunk.
Bizonyos dolog, hogy a hazai törökség kiirtásával sok jó emberünket vesztettük; sok gyámoltól megfosztattunk. Hiszen oly hosszú idő alatt nagyon egymáshoz törődtünk. Török utazóktól tudjuk, hazai levelezésünkből értjük, hogy a hazai török végbeliek a XVII. században már magyar ruhában jártak, magyarul is beszéltek, és magyar neveket is vettek fel. Aztán úgy éltek a magyar szokásokkal, mintha született magyarok lettek volna! Nem akadt magyar vitéz, akinek török barátjai nem voltak. Még a törökség legnagyobb ellensége: Zrínyi, a költő is dicsekszik török varáraival. S hányan akadtak a mieink között olyanok, mint Keczer Menyhért, aki a derék Huszain bégről írva, hagyta nekünk: „Ha lehetnek, az szívében rekesztené az magyart. Én senkit ki nem veszek magunk közül, de ha tíz olyan ember volna közöttünk, mint Huszain, nem aludnék mindenkor jó álmot az német!”
Vezérhang
Sötét enyészet néma éjjelében
Temetve fekszik a hajdan kora;
A bajnok alszik a föld mély ölében,
Ki tudja merre hamvad hűlt pora?
Sírjára, mert nem tudja senki hol van,
Nem hull a bánat könyje szent titokban.
Csak a süvöltő vésznek orgonája
Zúg el fölöttük néha sírdalul;
Vagy a Regének tünde szép nymphája
Szakaszt virágot sírjok hantirúl.
Melyből susogva csergedő pataknál
Füzért kötözget méla holdvilágnál. –
Vörös jelek a Hadak Útján:
Hunniában valami készül,
Rongyos hadak, roppant hadak
Seregelnek vígan, vitézül.
Máma Tűz-ország Magyarország,
Fagyott testét a láng befutja.
Csoda esett. Földre esett,
Benépesült a Hadak Útja.
Százezernyi parittyás Dávid
Készül bízón, dalolva rátok:
Ejh, jó urak, dicső urak,
Ilyen gyávák a Góliátok?
A magyar egy büszke, jószívű óriás,
Ki leverve is óriás maradt.
Ki ezer éve vérzett mindig másért
A véráztatta Kárpátok alatt.
Ha béke volt, úgy fáradt, vérző karjára
Szép szóval fontak nehéz rabigát,
Csak tűrte lassan és mosolyogva nézte
A törpe népek csenevész hadát.
Tudta, – ha egyszer megmozdul – haragjában
A félvilág bele fog rengeni,
Csak várt… Letörte a bilincs? Vagy fáradt volt…?
Örültek néki ellenségei.
Cikázó haragja ha lángolt, az ég is
Sápadtan félve bele remegett.
De ha kérték, a szívét is odaadta
Kihasználták a hitvány emberek.
Szemek, magyar szemek!
Csalóka fényű, álmos mécsesek,
Beh gyér, lidérces most világotok!
Hunyorgó, halvány, bágyadt fároszok,
Alig ragyogtok!… Fáradt, csüggedőn,
Mint csillaglángok, szörnyű télidőn
Révedtek ránk holt, dermedt táj felett,
Szemek, magyar szemek!
Szemek, magyar szemek!
Beh búsak, szürkék, pislák lettetek,
Ködülte, fátylas, harmatos mezők,
Nehéz keservet, titkot sejtetők!
Ti, egykor fénylő, csillogó csodák,
Tán könnytavakká változtatok át,
Hogy tükrötökben jókedv nem nevet?
Szemek, magyar szemek!
Széttépve és összetörten,
Győzelmektől meggyötörten,
Már magzatként bajba-ölten,
Vándor bölcső-temetőkben
És mégis élünk…
Dobra vernek minden vágyat,
Árverezés a vasárnap;
Nászunkra is gyászhír támad:
Üresek a gyermekágyak
És mégis élünk…
Czine Mihálynak, egy Móricz-városi részeg disputa emlékére
forog-forog szél-vitorla
leláncolta madár-átok
templomtorony tetejéről
kelepel a pannon átok
északi szél hátba vágja:
megszeppenve menekülne
délről veri szélnek szárnya:
ő megint csak menekülne
mit mutasson sose tudja
nem fordulhat merre vágyna
templomtorony tetejéből
szól a kisebbségi átka
1988
A honfoglalás, mondd, mit jelent annak,
akinek hazája nem lesz soha,
aki sötétbe született magyarnak,
hogy árnyától éljen a glória?
Hogy éli meg az ezeregyszáz évet,
ha úgy érzi: elhagyta a haza?
Készen kapott határt és veszteséget.
A történelem vádlottként örök,
mert megteremti ezt az ellentétet
1
Tej- s vérfolyam, népek dadája, mossad
a nagy tett ágyát szép tisztára át,
fiú lesz, meglásd s jöttével feloldja
a rokonsorsok vad neurózisát,
mely gyilkos-öngyilkosmód kavarog még.
Csak zord szertők áldozzák maguk
ily törvénytépő, falánk szerelemmel,
hogy annál szebb legyen majd magzatuk.
Én elhagytalak téged, Uram,
S te ezért most büntetsz engem.
Én ma férfiakat láttam sírni,
Meglett férfiakat, köztük apámat,
Meg egy másikat is, aki sírva fakadt;
Aggparasztot ritkán láttam sírni,
Uram, számodra nem új a nyomor,
S a végtelen kiszolgáltatottság,
Mely ereje fogytán, agg férfira zuhan.
Próféták utóda mondta, a költő:
Ez az öregség ősi nyomora.
