Lajos Árpád: Fonóélet Domaházán

A kender termelésére és feldolgozására ma is kiterjed a domaháziak figyelme és szorgalma. A lányok, asszonyok e téren ma is kitűnnek szorgalmas munkájukkal. A kenderanyagból ők maguk állítják elő a fehérneműt. Ez náluk régi hagyomány. Emberemlékezet óta családról-családra szállt a szövés-fonás mestersége, a lányok anyjuktól, nénjüktől s egymástól tanulták el a fehérneműkészítést. Bár utóbb, különösen a világháború óta nagyobb számmal kerülnek be városi, bolti cikkel (Ózd) különösen férfiing, zsebkendő, ezek a házi fehérneműt még nem tudják kiszorítani. Kendert, amennyi szükséges, minden család termel magának. A falu határa

Várregék és mesés várromok X. Dévény

A Duna és a Morva összefolyásánál, szemben az osztrák Hainburg várával, 210 méter magas sziklaszirten állnak Dévény romjai. Mint romok nem is régiek: 170 évesek. Dévény és Hainburg között szűk sziklaszoroson át folyik a Duna, a Kisalföld felől ez volt mindig a nyugatra vezető legalkalmasabb út. A dévényi szoros a Kárpátok déli kapujának tekinthető. Dévény vára helyén már a kelták és a rómaiak is építettek őrtornyot, favárat, s itt volt később egy terjedelmes favára a Nagymorva Fejedelemség urainak. Fontos urak kereszteződését kellett itt őrizni, erre vezetett a római kori borostyán-út is. A dévényi palánkvárat 864-ben említi először a Fuldai krónika.

33. zsoltár- UJJONGJATOK

1 Ujjongjatok az Úrban, szentjei,
   az igazakhoz illik a dicséret.

2 Az Urat magasztaljátok hárfákkal,
   tízhúrú lanton csendüljön az ének.

3 Daloljatok egy új dalt:
   s a húrok ünnepi zenéjét,
   örömkiáltosok kísérjék.

4 Az Úrnak szava egyenes,
   mindent szilárd hűségben végzett.

5 Szereti, ami igaz és helyes.
   Az Úr irgalma betölti a földet.

6 Szavával alkotta Úr az egeket,
   szája fuvallatára jöttek létre
   a csillagseregek.

Babits Mihály: Petőfiről

egy kis tanulmány jelent meg; szerzője Földesi Gyula, Ady Endrének ajánlja művét s többek közt velem is polemizál; mintha védelmezni akarná ellenem Petőfit – amit igazán feleslegesnek találok. Egyébiránt nem ezért írok róla, hanem azért, mert ez a roppant soviniszta, rajongó és nagy túlzásokban mozgó könyvecske tetszik nekem s minden naiv túlzása mellett is van benne néhány jó gondolat. Petőfiben voltaképp nem a költőt, hanem a prófétát mutatja be, a váteszt, vagy hogy a saját kitűnően megtalált szavával éljek: az ősköltőt. Alapjában egyetértünk. Petőfi valóban ilyen ősköltő, az ősköltő kezdetlegességével, banalitásával és gyermekességével; olyan, amilyennek egy gyermek vagy egy egyszerű nyárspolgár képzelheti a költőt; olyan, amilyennek maga

Gyóni Géza: Petőfi lelke

Hurrá, testvér, csak most szorítsd még,
Csak a veséjét most ne engedd!
Dögrováson a muszka rémség,
Most mi esszük meg, nem a tetvek.
Hóhérpalástját fázva rántja
Petyhüdt nyakába már a kerge cár –
Varsó fölött a gépmadár dalában
     Petőfi lelke jár.

Hurrá, testvér, csak most szorítsd még,
Nézd már, hogy kapkod fűhöz-fához.
Barmai fogytán azt remélte:
Nyakunkra majd sárga kutyát hoz.
A sárga kutyák ide nem érnek,
Fullasztja őket messzi tengerár –
Az óceánok dörgő viharában
     Petőfi lelke jár.

Kányádi Sándor: Ellenvers, avagy folytatás

Petőfi: A farkasok dala

      hosszú tél ne dideregtess
ne vacogtass
üvöltene de csak nyüszít
sír a farkas

       ki megfagyott ki megfutott
hol a horda
ül a farkas magányosan
le a hóra

      azt se bánná már ha vadász
vetne véget
aj mivé lett a nyári szép
farkas élet

      csonttá fagyott a szabadság
ehetetlen
társa sincs hogy belemarna
tehetetlen

Kosztolányi Dezső: Petőfi Sándor (4. rész)

 Petőfi százados évfordulója külföldön sokkal erősebb visszhangot keltett, mint ahogy remélhettük. Évtizedek alatt nem írtak annyit az egész magyarságról, mint pár nap alatt erről az egyetlen magyarról. A Corriere della Serában Ettore Janni kiemelkedő helyen igen hosszú tanulmányt közöl, a Lettura egész ívét szentel neki, s a francia lapok a Croix-tól a L’Humanitéig egyformán lelkes cikkekben ünneplik. Cerduccit, Musset-t emlegetik, és sokan föléjük helyezik. A dicséret nem túlzott. Nyilván a világ legnagyobb lírai csodájáról van szó.

Mi itt – túl azon az örömön, melyet mint magyarok érzünk – a költői világhírt bámuljuk, a föltétlent, a tökéletest, melynek nincs látható mozgatója, s önmagát alkotja, folytatja, a végtelenségig. Ő érte el a legtöbbet minden korok magyar írói közül, és méltán.

Krúdy Gyula: A szerelem dalnoka

A múlt században még járt-kelt Magyarországon néhány férfi, aki arcban, testben olyanforma volt, mint amilyennek Petőfi Sándort a róla maradt arcképek után elképzeljük. Úgy lehetett ez, hogy a hatvanas és hetvenes évek honleányai többet merengtek a költő forgalomba került arcképei felett, mint emez nyomtalanul maradhatott volna. A holt költőbe sokkal többen voltak szerelmesek Magyarországon, mint akár Kossuth Lajosba vagy Garibaldiba.

A rajongás kor következett a múlt századbeli szabadságharc után, a nők az ünnepelt nemzeti hősökbe fizikailag is beleszerelmesedtek. Az imádságos könyvek amuletteket rejtegettek, zászlófoszlányokat, vitézségi szalagocskákat, a világos mezőkről való faleveleket, kufsteini és olmützi kézimunkákat, amelyeket a raboskodó magyarok készítettek a fogság unalmában.

Pázmány Péter: Litánia

Boldogságos Szűz Mária,
Istennek szent Anyja,
Szent szüzeknek Szüze,
Krisztusnak szent Anyja,
Irgalmasságnak Anyja,
Isteni malasztnak Anyja,
Tisztaságnak Anyja,
Szeplőtelen szűz Anya,
Makula nélkül való Anya,
Minden szerelemre méltó Anya,
Csudálatos Anya,
Teremtőnknek Anyja,
Megváltónknak Anyja,
Nagy okosságú Szűz,
Dicséretes szent Szűz,
Hatalmas szent Szűz,
Kegyes és irgalmas Szűz,
Igazságnak tüköre,
Bölcsességnek királyszéki,
Mi vigasságunknak oka

Ady Endre: A reformáció

Ködös, borongó ősz napján, ma ünnepet ült az Istent kereső szabad emberi lélek.
Ködös ez az ősz. Mintha ránk nehezedett volna négyszáz esztendőknek minden borongása. Sötétlik, fellegzik. Az égen szomorú ború. Nehéz, kísérteti a levegő. Azt mondják, hogy az emberi lelket megkísértik ismét alvilági árnyak. Sokan a gályarabok énekét is hallják. Arbues is szitkozódik valahol mélyen – így beszélik… Én látom a ködöt, s gyenge szemmel is átszegezem. Hallani azonban még mindig csak a diadalmas himnuszt hallom. „Erős várunk nékünk az Isten!…”
És hallom azért, mert én újra bízom az emberi lélek rendeltetésében. Mert engem szívóssá, erőssé tett ez a köd.
Mondani fogják, hogy a vallás fanatikusa vagyok. Pedig engem csak véletlenül környékeztek világosult lelkek. Én a reformációban nem új vallások összeütését, hanem az emberi lélek diadalát látom!

Bódás János: Református reformáció

Megőriztük a Hitvallást s az Igét századokon át,
tisztán és híven.
De csak könyvekbe zárva! - mert szívűnktől nyelve,
szelleme már - már idegen.
Nem éljük, amit vallunk, (mint az ősök)
utunkban a Lélek már nem vezet.
Bár mindnyájunk közös célja a Béke,
de utána a Pénz s az Élvezet.
Üresedik a templom, nincs imádság
asztalnál, ágyban, üzemben, mezőn.
Isten népére nem ismerhet immár
bennünk a világ. Rosszul áll a pör:
vádjait szaporítja ellenünk sok
millió "Minőségi Ellenőr".
Úszunk az árral, számunkra is sorra
ezrével nőnek az uborkafák, s kapaszkodunk,
mert nagy erővel vonz a
fösvény, úrhatnám kispolgáriság.

Túrmezei Erzsébet: A wittenbergi oltárkép előtt

Turisták belépnek, kimennek…
Századok belépnek, kimennek…
Szép ősi templom, wittenbergi.
Új meg új gyülekezet zengi
dicséretét az Úristenek.

Messziről jött magyar zarándok,
áhítattal én is megállok.
Kőbe, színekbe dermedt zsoltárt,
gót íveket és szárnyasoltárt
csendesen, sorra megcsodálok.

Szószéken áll a reformátor,
s valamit számonkér a mától.
Gyülekezete vele szemben
szavát issza, figyeli csendben.
Tartása, arca nyugodt, bátor.

Áprily Lajos: Assisi, jöjj…

Vadjárta út ez, vadcsapás,
moha-szegélye zúzmarás.

Halkul a léptem. De a vad,
az őz s a szarvas megszalad.

Pedig kezem fegyvertelen.
Assisi, hívlak. Jöjj velem.

Nagyobb erőd van, több hited,
a szarvast megszelídited.

A farkashoz is volt szavad:
megállt a gubbiói vad,

mert csodát tett keresztjeled…
Az erdőn hadd járjak veled.

Assisi, szólj. Én hallgatok.
Űzött és nyugtalan vagyok.

Assisi, mellettem haladj.
Lelkemnek békességet adj.

Bari Károly: Régies vers Assisi Szent Ferenchez

Mint aki áttör sűrű erdőn, időn,
s beleakadnak az ágak, az álmok,
s a messzeség porral lepett horgai,
olyannak látlak,

e létben a bűn lesapkázott sólyom,
tudni nem lehet, kézfején ki tartja,
szél kéreget, leprások kereplői
hangosan szólnak,

kezdete, vége a múlandónak van,
Nap bátyánk dalol, Hold nénénk hárfázik,
tengerek ringnak, a szemek satuja
látomást szorít

Lenkei Henrik: Assisi Ferenc

1.

Éj borult Assisi főterére
Umbriának bűvös-bájos éje…
Ám az éjjelt nappallá csigázva
Zúg a zajtól Bernardone háza.
Csak serge mulat a terrasszon…
Pajkos öröm fénylik minden arcon.
Mily merészen néz körül szemük,
Hogy ragyog ruhájok, fegyverük!
De közöttük legszebb dalia
Francesco, a gazdájok fia.
Mily beszédes ajka! Mily mokány
Akarat sugárzik homlokán!
Nem csoda, hogy társi így kiáltnak:

Petőfi Sándor: Kun László krónikája

Fene gyerek volt az a Kun László,
Magyarország egykori királya!
Kun Lászlónak azért hívták őt, mert
A kunokkal volt cimboraságba’.

Az igaz, hogy torkára forrt az a
Kun barátság, benntörött bicskája…
De ez már a vége; kezdjük elől,
Ne hágjunk rá a szép rend nyakára.

Amit mondtam, újra csak azt mondom:
Fene gyerek volt biz őkegyelme;
az ördög se tudja, hogy mi volt több,
Emberség-e vagy kutyaság benne?

Gárdonyi Géza: Korvin János

Futott a csatából Mátyás király fia:
Kinizsivel nem is lehetett vívnia.
Fejét csak éjfélkor mosta ki a vértől.
S akkor keserű könny csordult a szeméből:

Óh elvakult nemzet! Kígyószívű papok!
Apám emlékére de rátapodtatok!
Legyen hát az áldás, amint imádkoztok:
idegen a király, ha idegent hoztok!
idegen! idegen! ki magának kapar!
aki sohse mondja: Nemzetem a magyar!
Panaszodra siket, vigaszodra néma,
lelkében is balog, nagy lépésre béna!
Ha édesnek mondod, érezd keserűnek,
ha apádnak mondod, mostoha-kezűnek

Hunyadi Mátyás fiának Corvin János anyjának története

Felolvastatott a Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1941. december 19-én tartott ülésén.

Corvin Mátyás király, az ozmánok réme, a magyar csaták ünnepelt hérosza, a magyar hősi daloknak, sőt a szlovén népmondáknak is legendás hőse, a történetkutatásnak állandó tárgya mind politikai szerepe, mind pedig kulturális jelentősége miatt. Életének és uralkodásának történetét bel- és külpolitikai viszonylatokban már nagy részletességgel előadták, egy talány azonban még mind a mai napig megoldatlan maradt. Nem ismerjük származását egyetlen fiának, Jánosnak, aki egy törvénytelen viszonyából született, és akit a magyar királyi trónra – mindenesetre hiába

Fieba József világi lelkész

A szabadságharc idejében plébános volt Bánhidán, Komárom megyében. Mind politikai, mind vallási szempontból művelt, szabadgondolkozású, tehetséges és felvilágosodott férfiú, aki bár tót származású, de testestől és lelkestől magyar érzelmű volt, s aki, ha a forradalom gyorsan le nem veretik, aligha nevezetes szerepet nem játszott volna az egyházi élet körében.
1949. évi július hó 30-án az osztrák-orosz hadak egész Kocs határáig nyomulván előre, az e vidéken levő hazafias papoknak sorsa és élete nem lévén biztonságban, futott, menekült, ki amerre tudott. Fieba is a menekülés terveivel foglalkozott éppen, midőn július 6-án László József kocsi és Győrfy Ferenc tatai református lelkészek beállítottak hozzá, mint bujdosó

Dalmady Győző: Arad

Idejár a hazaszeretet,
Aggodalom, bánat közepett!
Itt hűti ki forró homlokát,
Új harcokra itt készül tovább.

A vértanúk szent hamvainál
Méltóbb oltárt vajon hol talál?
Panaszait melyik értené?
Hűség, ihlet innen száll belé.

Honszeretet! ne feledd soha,
Merre van a hősök szent pora,
Sírd ki magad ott keservesen,
Még vigaszt is lelsz a gyászhelyen.

1890

Fáy Ferenc: Kiáltás Arad felé

Bitók árnyékát hinti rám az este,
búcsúzó sóhajt hord felém a szél.
S a fák, mint holtak megnyúlt furcsa teste
merednek rám. Az alkony, mint a vér
omlik az álmos dér futotta földre,
s én sírva, zúgva, mint egy jaj-darab
sikoltom át a csendes, őszi tájon,
hogy, mint a kín, most minden szívben fájjon
ez a kiáltás, ez a szó: Arad.

Arad. Legendák négy betűjű vége,
megcsúfolt út, megcsúfolt szenvedés.
Földedre hulló tizenhármak vére
örök magyar sors, örök megvetés.

Gyóni Géza: Imádság

- Október 6. –

Te ezredéve üldözött hazámnak
Védelmező, hatalmas Istene!
Kit százados vészek hullámi hánynak,
Ez árva nemzet elsüllyedjen-e?
Ki visszaadtad csüggedő erőnket,
Ha zsarnok, ellen már-már eltiport –
Megengedéd, hogy: meghalhat, vagy győzhet!
S ült ünnepet – nem bús halotti tort -,
Ne hadd, Atyánk, hogy eltemessenek
Örök sötétbe fojtó fellegek!

Illyés Gyula: Október 6.

Kezét - mert õ ölt, maga a király -
egy nép arcába törölte bele.
Nem volt e földnek Petõfije már!
Így kezdett lenni Ferenc Józsefe.

Tóth Árpád: Arad

Egyetlenegy uccáját ismerem,
De ott, emlékszem, arany a homok
S egy udvarát meg házát, istenem, –
De kis szobái mind-mind templomok.
Oh vén szoba, hol most is nagyanyó
Ravatalának virágszaga fáj!
Másikban most is anyus csillanó,
Ifjú szemétől bársony a homály.
S első barátom hű, vén karjait,
Tudom, a kertre védőn tárja még:
Tisztes diófánk. S ott pihen szelíd
Öreg lombvállain a régi ég.
Oh Sarló ucca ötvenegy: regék
Kacsalábán forgó királyi vár,
Emlékeim lágy fészkét rakni még
Jut vályogodból egy csipetnyi sár?
Bús lelkem árva fecske lelke lett,
Kettős hazájú…

Ady Endre: Kétféle velszi bárdok

Azoknak a poéta-társaimnak, akiknek az élet s a magyar élet több a poézisnál.

A fátyol borult, az asztal terült,
Örült az úr-rend a Deáki tettnek,
Fecerunt magnum áldomás s Buda
Filoxerátlan hegyei lihegtek.

Piros borával megint itatott
Vármegye bálján jókedvü alispán,
Mindenki támadt, élt és szabadult,
Csak a plebs maradt egyedül a listán.

Cigány is kellett, nótázó diák,
Dicsbe-űzője aggodalmas gondnak
S a velszi bárdok kézbe-csaptanak
S pihentető, szép énekeket mondtak.

Arany János: Cigány-búcsúztató

E sírhalom fedi Hóvar Csotó Gyurit,
Végsőt fujt szuflája, lett azután murit.

(Ez után szerszámai siratják gazdájokat:)

Mert oda gazdájok, nem tér többé vissza,
A pálinkát tőle a föld pora issza.
Oda se hederít a feltámadásra,
A hívó angyalok nagy harsonájára.
De ha sugják neki: Itt a szalmásüveg!
Tüstént azt feleli: Köszöntse rám kelmed!

Babits Mihály: Arany Jánoshoz

(Egy megzavart verselő a XX. században)

Hunyt mesterünk! tehozzád száll az ének:
ládd, léha gáncsok lantom elborítják
s mint gyermek hogyha idegenbe szidják
édesapjához panaszkodni tér meg:

úgy hozzád én. E nemzedék szemének
gyenge e láng, bár új olajak szitják:
cintányérral mulatnak már a szittyák
s rejtett kincset sejteni rá nem érnek.

S kiáltanak: Nincs benne tűz, sem érzés!
nem takart seb kell, inkább festett vérzés!
és jönnek az új lantosok sereggel,

sebes szavakkal és hangos sebekkel:
egy sem tudja mit mond, de szóra bátor,
magát mutatni hősi gladiátor.

1910

Juhász Gyula: Ének Arany Jánosról

Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon,
Arany János lelke úgy lobog e tájon,
Úgy melegít fénye,
Magyarok, e tűznél, mely szelíd és áldott,
Bizakodva nézzük e síri világot,
Virrasztva, remélve.

Messziről lobogva tenger pusztaságon
Átragyog Arany ma e borús homályon
És jövőnkbe csillan:
A magyar jövőbe, mely, mint Betlehemben
Az isteni gyermek, mosolyogva rebben
Mai álmainkban.

Reviczky Gyula: Arany János

- Irodalmi hagyatékának megjelenése alkalmából -

Alszol már, pihensz már, mestere a dalnak.
Végre megleléd a «független nyugalmat».
Kivittünk, elsirtuk érted könnyeinket;
De egészen még se hagytál oda minket.

Mert az a dús forrás, az a gazdag bánya,
Melyből arany és gyöngy került napvilágra,
Kincseit még folyvást adja, csak oly bőven,
Mint a mikor napod még állt delelőben.

Halott volnál s mégis élsz, a hogy ma senki.

Barát Endre: Vihar

Halljátok-e? a csöndes este
Sóhajtás szárnyal, lágyan, esdve…
Fájó-fojtottan, halk-szelíden,
Bezárt ajtókon is belibben…
Majd megdagad a büszke hang
S mint messze-csengő ércharang,
Zendülésének visszhangja támad:
„Igazságot Magyarországnak!”

Halljátok-e a súlyos szókat,
Keserű daccal lázadókat?!
A rablott bérceken keresztül,
Csüggedő, bús szívekbe rezdül…
S hallgatják boldog-részegen,
A vérző országrészeken!
Megszínesít sápadt orcákat:
„Igazságot Magyarországnak!”