Elmerengek néha este
nyugat felé nagyon messze.
Ahogy a hold fogytát bánva
mereng le a tűzszünetben
az üregben
bóbiskoló katonákra.
Olyan vagyok, olyan éppen,
mint fönn a hold, csak én itt lenn.
Fel-felriad s fejét dugja
felhők mögé, mintha lőnéd:
menti bőrét
ő felhőkbe, én meg lyukba.
Csillog a Don itt alattam,
én a Tiszát szólítgattam
s mégis a Don meríté meg
A Don mentén áll az öcsém,
körötte szikrázik a hó,
int a kezével s búg serény
dobogással az ágyúszó.
Az arca tündöklő-komoly,
szép barna szeme kőkemény.
Még kis fiú volt nem is oly
régen az én hadnagy-öcsém.
Most volt, tegnapelőtt talán,
egy hordó körül űztem őt,
hogy megcsípjem a kis kaján
kurtanadrágos csínytevőt.
S már honmentő, hős katona
s idehaza drága család:
szép menyecske, csöpi baba.
S várják a második babát.
Augusztusban nagy csillagok
alatt eltűnt az én öcsém,
anyókám sír… és azóta
bánat estéllik a szemén.
Hű Miskánk, én kis katonám,
A Prutnál rohamra szaladt,
körötte idegen gránát
dörgött idegen ég alatt.
Azóta nincs. Eltűnt. S utána
szél sír át a csatatéren,
s anyókámmal együtt én is
mindennap sírba kísérem.
Benéz fehér lányos szobába
Ahol kis ágya áll,
Hol rátalált múlt század végén
A bús fehér halál.
Nem volt itt már vagy ötven éve,
Most ismét visszatér,
A ház, a szoba mind a régi
Világos és fehér.
Szétnéz – nem érti, mért nincs helye?
Ő itt mért idegen?
Mért leng ez idő-szőtte fátyol
A fali képeken?
Egyedül, egyedül, sötét rengetegben,
Fényes csillagos ég magasan felettem,
Az óriás bükk is, hogy fénylik, hogy ragyog,
Ága közt fennakadt, tündöklő csillagok.
Mostan belevegyül a nagy éjszakába
Örök elmúlásnak sűrű, fanyar átka:
Látom, hogy foszlik le mindenről az élet.
Létre, öntudatra, ugyan minek éled?
Ha csak azért úszik percekre napfényben,
Hogy letűnjék ismét örök sötétségben?
Ha csak a „faj” minden ezen a földtekén,
Mért él, mért szenved, mért létezik „egyén”?
Mért oh, mért ez élet, ha mégis halál van?
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
Csend! – hát tudjuk mi fény van az elmúlásban?
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
I
Ragyogó reggel. Görög tájkép. Az átlátszó kék tenger felett sziklapart, fényes, sötét levelű babérok, s hamvas ezüstös olajfákkal. Kék ég lapjáról leválva egy páros márványtemplom vakító fehérsége.
EGY HANG
A föld kicsiny volt néki. Forró v ágya
A naphoz vitte. – Nem volt hozzá szárnya!
Csak ismét visszahullott sáros földre,
Megcsúfoltan, szétzúzva, összetörve.
II
Négy órakor délután. Városi mulató hely. Józan sivár napfény.
Ködvirágok,
Boszorkányok
Szálljunk, szálljunk csöndes éjbe,
El sem árul,
Meg se bámul
Szétsugárzó csillagfénye.
Madár szárnya,
Fáknak árnya,
Puha ködben minden alszik,
Csöndes éjbe
Köd fehérbe
Szárnyunk röpte nem is hallszik.
Éjszaki szél fúj már a tengeri felett,
Egy oldalra hajtja mind a sok levelet,
Mint széles szalagok libegnek a szélben
Halkan zörög a szél tengeri levélben.
Érő magtól nehéz, napraforgó fejek,
Sugár-tányérjukkal nehezen intenek,
Virágjukban a nap összeszedett fénye,
Felébred majd télen kicsiny mécsesfénybe’.
Majd ha kivilágít tél fehér havára
Rásüt a fészerbe, aszott górójára
Eltűnt napos álmok talán visszaszállnak
Szétrepült lelkébe a meghalt virágnak.
Óriás borona
terül az országra,
tépő vasfogait
a testünkbe vájja.
Minden nagy acélfog
falanszterrel ölne,
rongy, senki-törtetők
nem élnek örökre.
Két balkezes futók,
éber ügyük: állás,
szent Izmus nevében
náluk nincs megállás.
Rohamról munkára
ideáik vannak,
feltépett idegbe
gyakran belemarnak.
Dühömbe átkozom
bízó nevetőket,
ezeket öljük meg,
ír lesz szenvedőknek.
Csak azért
az egyetlen napért
érdemes volt megszületnem,
amikor szeretni tudtam,
és szeretnek-e, nem kérdeztem.
Csak ennyi történt teljes életemben,
egyébkor szakadékba buktam.
Csak azért
az egyetlen napért
érdemes volt megszületnem.
Sok hangoknak, kürtökének, imáénak, allarménak
zűr-miséjén fülem dobja visszahallgat Mallarménak
földre-ejtett, félig-meddig elfelejtett kínrímére,
ez a vers egy kis levél a múlt-századi csín címére.
Ma már kellőt nem a harc, csak a nikotin, ős dívány ad,
patetikus akarásban pózos hempergősdi ványad,
sőt a dekadenciának us kókad már végső szirma.
Untabbat a nyálkás blazírt, vagy a hős erénycsősz ír ma?
A hullámok, a hullámok,
tenger-habból hegy meg árok,
fodrosulnak a hullámok, a hullámok,
mint az álmok,
part-szegényről visszahullnak
a hullámok, a hullámok.
*
A napvilágot őrző holdvilágban
csekélység, ami megmaradt
és átölel magányos sugarában
egynéhány karcsú kőrisbogarat.
Tíz-egynéhány éves voltam és diák,
éldegélve kis falun,
mikor először olvasgattam verseit
egy vakító nyáron át.
Ó hányszor heverésztem és domboldalon
két kötetével egymagam,
a pataknál, mely majdnem mozdulatlanul
nyúlt a sás közt nesztelen –
odafönn sávos felhők – és bennem mi volt,
soha el nem dadoghatom!
Senki mással úgy nem egyesültem én
addig se, azóta se,
részemmé vált, élőn oltódott belém,
mint vadócba nemes ág.
A világnak nekivágok,
fán teremnek ott a lányok.
Négyet-ötöt földre- rázok,
szép csöndesen odébb-állok.
A világnak nekivágok,
tűzben nőnek ott a lányok.
Kettőt-hármat kipiszkálok,
szép csöndesen odébb-állok.
A világnak nekivágok,
szélben úsznak ott a lányok.
Ha csak egyre rátalálok,
soha mást én nem kívánok.
1946
A levélíró ismeretlen, de a címzett Meskó Idáról sikerült annyit megállapítani, hogy később Szabó Károly (1824 – 1890) történész és bibliográfus neje lett.
(1840-es évek)
Szeretve tisztelt Ida kisasszony!
A nőnem iránti szívem körül képződött jégkéreg, kegyed látására olvadni kezde s mert hasztalan törekvém magam vagy nyugodttá, vagy érzéketlenné, vagy még inkább hideggé tenni, mint az előtt szokásom volt a nők előtt: mihelyt kegyed szelíd arcára tekinték, szívem azonnal eddig nem érzett édes fájdalom által elnyomaték: többször feltevém kegyeddel beszélgetésbe eredni, de a bennem megrögzött szokás győzött zsenge akaratomon.
Soha, egyetlen nemzet sajtója nagyobb hűséggel, nemesebben, önzetlenebb odaadással nem teljesítette magasztos hivatását, mint a lefolyt nemzeti küzdelemben a magyar sajtó. Ennek a harcnak hivatott történetírója meg fogja állapítani, hgoy ha a nemzeti érzést a hazafias újságírás mindennapi riadója ébren nem tartotta volna, legjobbjaink minden bölcsessége, buzdítása és elszántsága csupán az önfeláldozó munka fenséges példája maradt volna. Nagy válságok idején a legderekabb hazafiak szava is csak a pusztában elhangzó kiáltás maradna, ha a csüggedő nemzet lankadó önbizalmát napról-napra nem élesztgetné kitartásra, nem tüzelné tettre az ellenállásnak egyetlen legyőzhetetlen harcosa: a nemzetéhez hű, semmi kinccsel meg nem vesztegethető napi sajtó.
A Halotti Beszéd és könyörgés 1200 táján keletkezett, első összefüggő nyelvemlékünk s már a kereszténységben megszilárdult magyar lélek megnyilatkozása. „Látjátok feleim szömtökkel mik vogymuk. Isa por és homu vogymuk. Mennyi milosztben terömtevé eleve mü isemüköt Ádámut és odutta vola neki paradicsumut házoá”. Drámai lüktetésű epika ez: igék komor és izmos nyelve. A magyar epika drámai alkatát, mely a balladás látás és életérzés szülője, már a Halotti Beszédben megleljük. „És oz gyimilcsnek oly keserű vala vize, hogy torhokát mige szakasztja vola. Num héon mugánek, gye mend ű fojánek halálot evék”. Tömör érzéki erő vonul végig a beszéden, szinte láthatatlan prózai ritmus törvényei uralják. Érzelmi ellágyulásnak, vagy szétoldásnak nyoma sincsen benne, az ismeretlen keresztény pap a hősi énekek nyelvén
A török időkből származik az első feljegyzésünk a háromkirályos népi játékról. 154o-ben írta Somogyból Héderváry Lőrinc:
„Osztán a csillagéneket. ha megvagyon kgdnek, küldd alá; ha több éneket szerezhetsz, azért is légy érte, mert jó gyermekem van, kit ha meg nem oltalmazhatok, felküldöm kegyelmednek, , .". (t. i. a török veszedelem elől!)
Lám, a nyakukon a török, és ők mégis a csillagéneket keresik, messze valahol Budán!... A rákövetkező évben odaveszett Buda is. Somogyból való az alábbi betlehemes játék is. Egyedülálló érdekessége. hogy szerepel benne egy török, amire példát eddig sehol sem láttunk. Hogyan kerülhetett egy török vitéz a hagyományos Bibliabeliek szelíd seregébe? Feltevésünk az, hogy a törökök. kiűzetése után divatosak lettek Közép-Európa szerte a „törökös" elnevezések, játékok, álarcok.
A Nógrád és Gömör határán épült Fülek várát az okmányok először 1246-ban említik. Fülek vára egy messzire látható bazaltdomb tetején ekkor már állott, s egy hamispénzverő, garázda Fulkó – más néven Falkos – lovag volt a tulajdonos. Róla nevezték el a várat. Béla király 1246-ban elkobozta tőle a várat, s Fülek királyi vár lett. Tulajdonosai később is sokszor változtak. Volt 1300 táján Csák Mátéé, majd a Ráskay, a Perényi, a Bebek családé. 1435-ben, a huszita háborúk kitörésekor megerősítették.
1 Az Urat dicsérjétek, szolgái az Úrnak,
neve dicséretét zengjétek.
2 Áldás az Úr nevének
mostantól mindörökre.
3 Napkeltétől napestig szüntelen
az Úr nevét áldás dicsérje.
4 Nagysága túltesz minden nemzeten,
az eget túlszárnyalja dicsősége.
Az öreg Vahot Imre bácsi beszéli a következő történetet; az ő lelke rajta, ha nem egészen úgy történt.
Ritkán szól már az öreg, fukar a beszéddel, csak néha-néha teszi bőbeszédűvé egy-egy kötekedő szó; azt is megbánja másnap, mert hát ne tudja azt meg ez a mai dibdáb nemzedék, amit ő tud; ami most már neki az egyedüli tudománya, amit oda nem adhat ingyen senki fiának, mert hát miről tartson ő aztán Petőfi-felolvasásokat, ha az ő rejtett adatait napvilágra hozza.
Nyelvek és fülek... csend,
Figyelem!
Szóm fontos beszédre
Emelem.
Halljátok, mit ajkim
Zengenek;
Egyszersmind az ég is
Hallja meg.
Hosszan nyúljon, mint e
Hurkaszál,
Életünk rokkáján
A fonál.
Énhozzám is benézett a karácson,
Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson
És rajta egy pár reszkető könyűt.
Menj el, karácson, menj innen sietve,
Hiszen családok ünnepnapja vagy te,
S én magam, egyes-egyedűl vagyok.
Meleg szobám e gondolattól elhül.
Miként a jégcsap függ a házereszrül,
Ugy függ szivemről ez a gondolat.
Hej, be nem így volt, nem így néhanapján!
Ez ünnep sokszor be vigan viradt rám
Apám, anyám és testvérem között!
1
Hej, vannnak ma számadások!
Háziasszony, házigazda,
Mit bevett és kiadott az
Év folytában, összeadja.
Vizsgálják a pénzes erszényt,
Mennyi volt benn s mennyi van még,
S törlik le a verítéket,
Mellyel azt a pénzt szerezték.
Havas téli napnak borús alkonyatán szépen el lehet merengni a múlton. Addig, míg be nem hozzák az égő lámpát, a félhomályban összebújhatnak a visszaemlékezés szűk házacskájából kiosonó régi alakok és mesélhetnek egymásnak arról, mit a szív már réges-régen eltemetett.
Egy ilyen alkonyat táján becsengetett nálam a levélhordó és elhozta Pollák Zsigmondné Halbrohr Júlia gyászjelentését. A jó öreg Pollák néniét, kiért leány korában Petőfi rajongott, s aki
Borbála:
Névnapod ünnepén megjelenünk Boris
Ezen a nagy napon jó nekünk a bor is.
Amit a kiszáradt gégénkbe öntenénk,
Amíg a Borbálát száz évig éltetnénk.
Miklós:
Miklós napra virradtam
Hamar ide pattantam
Megérdemlek egy krajcárt
Meg egy pohár pálinkát.
István:
István napja ma vagyon
Eldöcögtem a fagyon
Tél van megint!
Reggel amint
fölébredek,
még betekint
az utcalámpa
sötét szobámba,
mert odakint
köd van megint.
Elbuvik a
nap-paripa
az ég dugottabb
aklaiba,
hova a csillag-
állatok bujnak
nappalira:
Kos, Bak, Bika...
– Confiteor –
Megbántam én annyi szerelmet,
mert mindenik megtagadott,
de önmagamtól mégis elvett,
ezért a bűnös én vagyok.
Megbántam már a történelmet,
mert mindig sorsomra hagyott,
miközben olyan gőggel vert meg,
mint aki örök életet adott.
Megbántam minden szövetséget,
én kérdeztem, ő hallgatott,
egyedül már a szégyen éget
– Szüleim emlékének –
Úgy mentek át a földön
mint szegény József
szegény Mária
vitték a kis fényességet
a csöpp meleget
kérges markukba
a föld a lábuk alatt
kérges volt, hideg,
bogáncsot termő
az égből vihar szakadt
szúrós, körmös szél
Közelg a szent ünnep,
Szeretet ünnepe…
Óh, béke jöjj, térj be,
Lakozzál szívembe!
Ne engedj ott helyet
Hitvány érzelmeknek:
Csak a szeretetnek.
Szeretet ünnepe,
Közelgő karácsony…
Lelkem eléd repül
Áhítozó szárnyon;
Óh, jöjj el, én várlak,
Tisztítsál meg engem:
Ne éljek a bűnben.
