Petőfi Sándor: Esik, esik, esik, Készülj hazám!, Két vándor, Lennék én folyóvíz

Petőfi Sándor:

Esik, esik, esik…

Esik, esik, esik,
Csókeső esik;
Az én ajakamnak
Nagyon jólesik.

Az eső, az eső
Villámlással jár;
A szemed, galambom,
Villámló sugár.

Mennydörög, mennydörög
A hátunk megett;
Szaladok, galambom,
Jön az öreged.

Pest, 1844. december

Petőfi Sándor:

Készülj hazám!

Készülj, hazám,
Készülj, boldog haza!
Oly ünnep vár reád, a milyet
Még nem pipázott magyar ember,
Amely majd hét országra szól,
Mint a lőcsei kalendárium.
Készülj hazám!

Vitkovics Mihály: Fáy Andráshoz

Egybe hívatta az ég urait vén Jupiter isten,
S kérdi: az ó évvel mit tegyen; érkezik új.
Friss Merkúr nem várja sorát, mond: csapja pokolba;
A múltnak hasznát nem veszi senki soha.
A gyűlés nevetett Merkúrnak furcsa beszédén;
A főistennek homlokaaráncba vonult,
És mondá: ifjú! A múltat tudja becsülni
A bölcs; mert abból mérve tanulni szokott.
Szólt, és általandá a múltakat óvni Saturnnak
Mindeneket befaló étheri keble között,
Megcsókolta kezét atyjának az égi Minerva,
S kérte, sok új éven tartsa meg azt, aki bölcs.
Azt te ne bánd, jó lyányom; akármikor érkezik a bölcs
Hozzánk, néki Olymp ajtaja nyitva vagyon.
Erre egész gyűlés tapsolt, s szép muzsika hangzott,
A múzsák húztak szent örömükbe magyart.
Hív fele lelkemnek, mese-társam, Fáy, – ezekre
Mit szólsz? A gyűlés tetszik-e?… Ugy-e mese?
Mennyi mesét írtál, s gyűléskor mennyi meséket
Hallani; hát éltünk nem fog-e lenni mese?
Én is ez újévben, mese nélkül, szívvel óhajtom
Pallászként: honnunk bölcs fia, századot élj!

Kosztolányi Dezső: Rapszódia

Nincs, ahova hazatérjek,
ténfergek, mint a kísértet
éjszaka.

Süt a napfény, mégse látnak,
a magyar a nagyvilágnak
árvája.

Megy az élet, jő az élet,
ebek vagyunk és cselédek,
bolondok.

Jajgatok, de nincs, ki hallja,
vizes a kalapom alja
a könnytől.

Jaj, ha szám egyet kiáltna,
kitűzném a kapufára
szívemet.

Csak csöndesen, szívem, aludj,
jó nekem így, jó nekem úgy,
akárhogy.

Így végezték bús hatalmak,
olcsó víz a magyar harmat,
sárba hull.

Mit bánják ők? Nevetnek ők,
várnak ákácos temetők
mireánk.

Édesanyám, minek szültél?
Elhervadtál, megőszültél
hiába.

1920

Reményik Sándor: A megtagadott eskü

– Kolozsvár tisztviselőinek –

Látjátok, mit tesz egy rövidke szó,
Egy felcsattanó kurta szócska: „Nem”!
A bizalom, mint tüzes szélvész száguld
Újra végig a lankadt ereken,
A zsarnok arca halványabbra válva
És újra áll a karc, életre-halálra!

Olyan e város, mint egy kis sziget.
Mint hullámvert és hányatott hajócska,
Az ellenség a tenger, – nála minden,
Minden hatalom, – nálunk csak egy szócska,
Egyetlenegy viharzó szócska: „Nem”!
Tépett zászló, morajló tengeren.

Egyetlenegy sikoltó szócska: „Nem”!
Ó szent és büszke, boldog tagadás,
A lélek földalatti tájain
Ez a kemény szó új kavernát ás,
Hol jobb időkig meghúzzuk magunk.
S hol halódva bár, – szabadok vagyunk.

Bár vakmerőbb az olcsón hódító,
S paraszti keze a szentélybe nyúl,
S bár tűrnünk kell és ütnünk nem szabad,
S bár engednünk kell megtorlatlanul:
Ha rabságunk gyötrelme nem ér véget,
Megáll a munka és megáll az élet!

Még eskü nem volt soha igazabb,
Istenesebb, mint e nem-esküvés,
S ár soknak, aki dacba öltözött,
Küszöbén nyomor és torkán a kés:
Békén jár az igazak palástjában,
A börtön vagy a halál árnyékában.

Látjátok, mit tesz egy rövidke szó!
Az igazság egy lépcsőfokot hág!
Ó hogy szeretlek, csodállak, én népem.
Ti passzív hősök, tűrő katonák!
E város egy országnak üzeni:
Égnek a honszerelem tüzei!

Látjátok, mit tesz egy rövidke szó,
Egy felcsattanó kurta szócska: „Nem”!
Ó drága testvéreim, akik jártok
Tépett zászló alatt a tengeren,
Nehezüljön bár száz kereszt most rátok:
Megáld az Isten, hogy kimondottátok.

1919. január 23.

Végvári: Segítsetek! Hangok a végekről 1918–1919

Gróf Zichy Géza: Hetven éves lettem

Hetven éves lettem,
Szívem is megretten,
Elgondolva, hogy a földön
Mily nagy utat tettem.

Egy csöpp dicsőséggel,
Tenger szenvedéssel,
Tört reménnyel, kínnal, gonddal,
Kemény küzködéssel.

Sorssal harcra keltem,
Rá fegyvert emeltem,
De a hazám szörnyű sorsa
Megtörte a lelkem.

Közel van halálom,
Nyugodt szívvel várom,
Áldásom, utolsó könnyem
Itt marad hazámon.

Nem vágyom virágra,
Koporsómat zárva,
Tegyetek rá töviságat,
Akácfáról vágva.

Azután szép rendben,
Pompa nélkül, csendben,
Hat félkarú tanítványom,
Ök vigyenek engem.

1920. március

Horváth Imre: Boldogok…

Boldogok a sírók, kik könnyet hullatnak,
Mert ők égi szóval megvigasztaltatnak.
Alázatos szívvel kik az Úrhoz jönnek:
Egykor örökségül bírják majd a földet.
Akik igazságot szomjaznak, éheznek:
Örök boldogsággal megelégíttetnek.
Boldogok, boldogok az irgalmas lelkek,
Mert az Úrnál ők is nagy irgalmat lelnek,
Kiknek szíve tiszta s álnok bűnt nem ismert:
Boldogok, mert egykor meglátják az Istent.
Akik békességre buzgón igyekeznek:
Mint Isten fiai boldogságot nyernek.
S kik az igazságért bántalmat szenvednek:
Mindnyájan boldogok és áldottak lesznek.

1921

Kerecsényi Dezső: Várunk

Kínzó, sötét démonhadak árja
Éjféli táncát testünkön járja.
Csonka törzsünk zúzzák, tépik…

Fekszünk nyögve, mozdulatlan,
Sebzett mellünk alig piheg,
Éltünk mécse kihunyóban:
Fojtogat az árnysereg.

És mi mégis hiszünk, várunk!

Várunk, mikor üt a
Szelleműző, szabadító óra,
Várunk reménységgel, égő hittel
A hajnali kakasszóra.

1921

Szalay Mihály: Ma – holnap – holnapután

Gyertek, temessük! Zuhogjon a hant!
Eb, aki bánja; jobb neki alant.
Sírja magasan, tömötten álljon:
Ki ne jöhessen, vissza ne járjon!
Ezer esztendő untig elég volt,
Hogy neki fénylett itt a nagy égbolt,
Hogy neki termett föld színe, mélye,
S kemény igát rótt sok derék népre.
Idegen, barbár, rokona sincsen,
Mégis azt hitte, ő itt az Isten!
Ideje porba tiporni fejét:
Ne játssza tovább átkos szerepét.

Barsyné Kail Irma: Jogunk van élni!

Jogunk van élni itt a földön!
Van még kezünk, munkára termett,
van még imánk, mely égre törjön,
jussunkat kérjük, nem kegyelmet!
Csüggedés soha ne kísérjen,
újra nőnek a csonka szárnyak!
Van még igazság fönn az égben:
igazságot Magyarországnak!

Gyötrő kereszten hull a vére,
szíve kegyetlen kínra dobban,
szomorú, tépett köntösére
kockát vetettek Trianonban.
De az Isten törvénye ellen
vak gyűlölet hiába lázad,
feltámad újra, fényesebben:
igazságot Magyarországnak!

Könny áztatott minden göröngyöt,
vér és verejték, ezer évig,
kemény, keserű férfiöklök
és hős anyák vetése érik…
Megrabolt, éhes gyermekajka
vádló sikolya sírva árad:
Ébredjetek! Így nem maradhat!
Igazságot Magyarországnak!

Zsoltáros nagy feltámadással,
hisszük: hitünk valóra válik,
majd ha a Himnusz hangja szárnyal
Kárpátoktól az Adriáig!
Acélos karral, tiszta szívvel
újra építjük szép hazánkat…
Szent riadónk az égig ível:
Igazságot Magyarországnak!

A Pesti Hírlap revíziós dalpályázatának elsőrendű dicséretben és dicséretben részesült pályaműve

Szombati-Szabó István: Folyó fátuma

Folyóvá lett: hát áradnia kell.
S a sorsa két part közt folyatja el.

E két part szűkít életet belé.
S menekül partlan távolok felé.

Fut, mert rohanni hajszolja a part.
S nem arra tart, amerre kedve tart.

Őrajta ível két part közt a híd.
A híd köt s választ… S part nem közelít.

Két part közt ő visz csolnakot, hajót.
És mindig másnak visznek a hajók.

És néki holtig, holtig futni kell.
És nem hagyja a két part holtig el.

És így foly el a kedve, búja, vádja
Két part között… És egyik sem barátja.

Tormai József: Egy mondat a szabadságról

– Változat Illyés versére –

Hol szabadság van,
ott szabadság van
nemcsak a türelemben,
nemcsak a bősz fejekben,

nemcsak az országházban,
nemcsak isten-vitákban,
a föld-visszaadásban,
ott szabadság van

nemcsak a gengszterekben
romboló őrületben,
mind embertelenebben
megcsúfolt lány-ölekben,

nemcsak a politikus
dühében, ellenzéki, te, kuss!
ott szabadság van
nemcsak a széthúzásban

élvezett sunyiságban,
„nemes” hallgatásban
s abban, ahogy a lélek
rejti a betegséget,

nemcsak a nőt cserélni
készülő férfi
mellébeszélésében,
ha megkérdik, miért nem

a hitves
ágyában vérmes;
ott szabadság van
nemcsak a kokárdákban

Zas Lóránt: A fajtámért, A dombon, A négy Zas, Édesanyámat mosolyogva, Hegyek közé

Zas Lóránt:

A dombon

A dombon őszbe zárt halál-
szab, kövek között bukdácsoló
kísérte. Dobták és háta roppant,
lábában inak szakadtak.
Mesélik, fegyverrel vigyázták,
szóval káromolták, bottal
böködték, hogy szakadj csak.
Mondják, kiáltott, torkából
érthetetlen szavak peregtek.
Füvek füstöltek, zengett az
ég. A testéből formáltak
keresztet.

Jeruzsálem

Zas Lóránt:

A fajtámért

A fajtámért esküdtem össze
a fajtámmal menteni azt, amit
az Isten nekünk rendelt: földet,
folyót, falut, a tengert. Meg-
cselekedtem magam a lehetetlent.

Suva

Batsányi János levele – feleségének, Baumberg Gabriellának

Felemelő, önzetlen szerelem irodalmi emlékeit őrzi Batsányi János és az osztrák költőnő, Baumberg Gabriella levelezése. Forradalmi költészete miatt a Martinovics-per során Batsányi a kufsteini börtönbe került. Kiszabadulása után néhány évvel, 1805-ben a Császárvárosban feleségül vette Gabriellát, aki később francia emigrációjába is elkísérte. Napóleon bukása után ismét elfogták –a magyarokhoz intézett Proklamációját állítólag a költő fordította –, majd felesége kiszabadította, ezután életük végéig Linzben tengődtek a száműzetés keserű kenyerén.

    1.

    1800. február 25.

    Mely néven nevezzelek, mikor írni kezdek néked? Vagy mit mondjak néked elragadtatott lelkem e leírhatatlan, megnevezhetetlen, soha nem érzett gyönyörűségében, oh, életem élete, fénye és üdvössége! – Te legistenibb lény nemednek legmagasztosabbjai között! – 12 órája ébren és álmodozva, nem látok és nem hallok mást, csak Téged! – Csak test szerint járok még a halandók között; lelkem, lényemnek jobbik valója a mennyekbe emelkedett, Istennek trónusa elé; áthatva és felhevülten a hála érzésétől e legmagasabbrendű, emberfeletti boldogság soha nem esmért teljessége végett; – igen, most már magam is Isten vagyok! Isten, a maga mindenható és nagyszerű hatalmának teljes tudatában és érzetében!

Dr. Alapi Gyula: Magyar muzeális kincseink [a megszállt Felvidéken*]

    Írta a Komáromi Múzeum és Könyvtár igazgatója

Ha igaz a deákos időkből való közmondás: inter arma silent Musae, ez igazán vonatkozhatik napjainkra, melyek egymás után telnek, múlnak a magyar kultúráért vívott küzdelemben. Hallgatnak a magyar irodalom, a tudomány és művészet múzsái közöttünk, pedig a magyar lélek, mely nagy nemzetei hagyományokból táplálkozik és meríti erejét, szomjúhozik a vágytól, hogy részese lehessen a nyugati művelődésnek, melybe szellemi életét ezer év óta bekapcsolta.

    Nemzeti művelődésünk elszakítva egy évszázad óta kialakult és naggyá nőtt éltető fókuszától, vezető irányítás nélkül áll fajunktól idegen kultúrák hatásai között és tanácstalanul keres valamely megoldási módot, hogy tovább építhesse művelődésének eddigi eredményeit, vagy azokat legalább is magáénak megtarthassa. A magyar műveltség az utolsó évszázad alatt megőrizve nemzeti jellegét, fokozatosan lépést tartott a nyugati nemzetek művelődési lendületével. Csak néhány reprezentatív nagy nevet említünk fel, akiket a világ megismert: Petőfi, Jókai, Madách, Hunfalvy Pál, Henszlmann Imre, Semmelweis Ignác, Liszt, Dohnányi, Munkácsy; Benczúr, Fadrusz, Széchényi, Kossuth, Deák, az idősb Andrássy működéséről elmondhatjuk, hogy magára vonta nemcsak Európa, de az egész művelt világ érdeklődését. Ezektől a nagy hagyományoktól a magyarság, ha meg akarja őrizni faji és nemzeti jellegét, el nem szakadhat.

Féja Géza: A katolikus reformáció kora – XVII. század

A katolikus reformációt Pázmány Péter nevével szokták összekötni; a katolikus reformáció sikere szempontjából kétségtelenek is Pázmány személyiségének rendkívüli érdemei. De nem szabad megfeledkeznünk arról a lényeges változásról sem, mely a lelkekben ment végbe. A XVI. század a szellemi forradalom kora volt, tele előretörő merészséggel, a XVII. században azonban megtorpant ez a lendület, megindult a katolicizmus visszahódító hadjárata és a protestantizmus lezárása, rendszerezése. Közvetlenül e korszak beköszöntése előtt indul meg Dávid Ferenc pöre, s nemsokára a dévai vár börtönében lehunyja szemét a legnagyobb magyar vallási reformátor. Pöre folyamán olyanok fordulnak ellene, akik néhány esztendővel ezelőtt legbuzgóbb hívei voltak, s tragédiája után követői egymásután feladják mesterük merész tételeit: a magyar szellemi élet más csillag alá fordul.

    A lelkek nagy fordulatáról Veresmarti Mihály protestáns lelkész megtérésnek históriája tudósít leghívebben. Veresmarti „csuda fene ember” volt, s egy öregasszony sem végezhette tőle békében imáját a katolikus szentegyház előtt. De nemsokára éppen a katolikus misztikum, a legendák és a költői gazdagságú hagyományok fordítják meg a harcos prédikátor lelkét, mindaz, amit a forradalmi század megtagadott. Veresmarti Mátyusföldön lelkészkedik, csupa katolikus község fekszik körülötte, s Forgách Ferenc katolikus püspök nem tűri meg egyházmegyéjében a protestáns színfoltot: fogságba veti a nyakas prédikátort. A fogságban katolikus könyveket kap, olvasni kezdi őket és feltámad benne a tekintélytisztelet, a hosszú harcban kifáradt lélek menedéke.

Dr. Nyárády Mihály: A Rétköz régi halászata [III. rész]

Délelőtt, amikor a víz gőzölni kezdett, a tó tisztás részén csapatban elindultak a halak a víz tetején. Majd mindegyiküknek kilátszott a háta. Ekkor a halászok a hajókon, a nádszélen körülmentek. Amikor a baingcsapatot megpillantották, egymásnak intettek 15–20 méter távolságot tartva, a csapat közelébe férkőztek. Közben ügyeltek arra is, hogy a halak együtt a kifeszített háló felé tartsanak. Alkalmas időben éktelen kiáltozásban, ordítozásban törtek ki. A vizet az evezőkkel tőlük telhetőleg csapdosták. A baingcsapat ekkor, mint a habverés nekiment a hálónak. A kisebbje csak átbújt rajta, de a nagyja rabbá lelt. Sokszor majdnem minden szemében volt egy-egy hal. Ezek aztán tolták a hálót. Az engedett is a nyomásnak. De néha még a karók egyike-másika is:

    Volt aztán dolguk a halászoknak. Hajóról egyenként kellett a halakat a szemekből kiszedniök. Egy-egy alkalommal 15–20 mázsa hal esett így zsákmányul!²⁶

    Nagyszemű ellenzővel csukát is fogtak. Ennek szerszáma a fentebb mondott eszköz, kellékei: egy ladik és nehány rúd voltak.

    E fogási módot egy-egy mélyebb vízben levő bokornád meghajtásával kapcsolták össze. Ezek mélyvíz felőli oldalán az ellenzőt kifeszítették. Aztán a ladikkal az ellenkező oldalra mentek. Itt a nádat, a rudakkal megverték. A zajra a csukák a mélyvíz felé menekültek. Így az útjukat álló ellenző szemjeibe fúródtak. Vergődés közben kopoltyújokkal azok fonalain fenn is akadtak.

    A kerítő halászat szerszáma a gyalom volt. Legfontosabb járulékos szerszáma pedig a két hajó.

Szerb Antal: A [görög] dráma

        I.

           A tragédia

    A színjáték születése

    A görög színjátszás kettő gyökerű: egyrészt a kardalból született, másrészt pedig az istentiszteleti táncokból. Istentiszteleti táncot minden nép ismer; rendszerint állatbőrbe öltözött táncosok mutatják be állat alakú istenek viselt dolgait. A magyaroknak is voltak ilyen táncaik, a benne részt vevők szarvasnak vagy bikának öltözködtek; regösénekeink „csodafiúszarvasa” és a Horváthországban még élő, magyar eredetű Busó-tánc őriz emléküket. Az Athén közelében fekvő Sikyónban ősidők óta kecskebőrbe öltözött férfiak táncoltak egyes ünnepeken; a görög tragédia szó (trages a. m kecske) ilyen ősi kecske-táncokra utal.

    Dionysos

    A Kr. e. VII. században a görög társadalmat egy nagy vallásos-misztikus hullám rázta meg. Dionysos, Bacchus, a bor, az ereinkben és a természetben keringő életadó nedvek, a felfokozott élet, a mámor és az eksztázis fiatal istene tartotta diadalútját. Meghonosodása igen nagy harcok árán történt, amint mítosza tanúsítja. A derűs homéroszi világképen felnőtt görög nemesség tiltakozott a diszharmonikus, vad isten ellen, aki az érte rajongó trák asszonyokat télvíz idején, éjszaka, meredek hegyoldalakra kergeti fel, a férfiaknak expedícióval kell a félig megfagyott asszonyokat összeszedniük. Dionysos forradalmi isten, fiatalok és nők istene: az irracionális hatalmak felszabadulását jelentette, a mértéket nem ismerő szenvedély és szenvedés bevonulását a görög életbe. (A pathos szó a görögben mindkettőt jelenti!)

Az első Mária ének

Körülbelül abban az időben,
amikor IV. Béla király az országot újjáépítette a tatárjárás után,
írták bele 700 évvel ezelőtt egy régi misekönyvünkbe, a Pray-kódexbe,
latin nyelven ezt a szép, egyszerű, bensőséges éneket Máriához.

Mindig kegyes és jó,
dicséretreméltó Mária!

Lelkünknek hozz gyorsan,
segítséget mostan, Mária!

Malaszttal vagy teljes,
anyánk is kegyelmes, Mária!

Bűneinket oldd fel,
vétkeinket vedd el, Mária!

Így vagy szerencsésen,
Istentől termékeny, Mária!

Építs újjá minket,
bocsásd bűneinket, Mária!

Isten Anyja lettél,
férfit nem ismertél, Mária!

Bajból ránts ki engem,
örömöt adj nekem, Mária!

E világ úrnője,
Egek királynője, Mária!

Örök dicsőségben,
imádkozzál értem, Mária!

Murányi Árpád: Hála és kérés

/Úrvacsora utáni imádság/

Köszönöm, Istenem,
Amit tettél velem!
Bűneim verméből
Kiszabadítottál.
Szent Fiad vérével
Hófehérre mostál.

Szerelmid mily nagyok!
Én, ki porszem vagyok,
Ingyen jóságodért
Mit adjak cserébe?
Fogadd el, Istenem!
Szívem adom érte.

Szíveknek Orvosa!
Te légy gyógyítója!
Hegessze be sebét
Kegyelmednek árja.
Bűn miatt ne legyen
Többé sose kínja.

Irgalmas Istenem!
Maradj mindig velem!
Ha véget ér pályám,
Engedd, hogy Szent Fiad
Megnyissa számomra
Égi hajlékidat.

1967

Szenczi Molnár Albert: XXXV. zsoltár

Könyörgése Dávidnak az megszabadításért

1 Pörölj Uram pörlőimmel,
Harcolj én ellenségimmel,
Te paisodat ragadd elő,
Én segedelmemre állj elő,
    Dárdádat nyújtsd ki kezeddel,
Ellenségimet kergesd el,
Mondjad ezt az én lelkemnek:
Tégedet én megsegétlek.

2 Szégyenítsd meg Uram őket,
Kik kergetik életemet,
És az kik reám fenekednek,
Nagy szégyennel hátratérjenek.
    Mint az szél az könnyű polyvát,
Széjjel szórja az föld porát,
Így az nagy Isten angyala
Őket széllel futamtassa.

3 Ó útok legyen setétség,
És oly sikamló, mint az jég,
És az Isten angyala őket
Kergesse, rontsa meg fejöket,
    Mert nékem hálót vetettek,
És mél árkot készítettek,
Hogy életemben ok nélkül,
Megejtsenek kegyetlenül.

4 Engedjed, hogy az hitetlen
Essék veszélben véletlen,
És azon hálóban akadjon,
Kit nékem vetött, hogy megfogjon.
    Essék bé azon árokban,
Kit nékem ásott utamban,
És örvendez az én lelkem
Az Úrban, ki megtart engem.

5 Minden én tetemem mondja:
Hozzád hasonló ki volna
Uram, ki az szegént megtartod,
Az erősbtől megszabadítod?
    Az nyomorult szűkölködőt
Az kóborlótól megmentöd.
Hamis tanok föltámadnak,
És sok gonoszt reám fognak.

6 Az jóért ők gonoszt adnak,
Hogy lelkemtől megfosszanak,
Noha midőn megbetegültek,
Zsákban öltöztem őéröttek.
    Ő ínségeken böjtöltem,
És érettetek könyörgöttem,
Mint atyámfiát úgy szántam,
Gyakorta hozzájok jártam.

ifj. Gyurátz Samu: Az én jó tanítómnak!

/Hajas Kálmánnak/

Isten és Szüleim
Után azt mondhatom,
Hogy jó tanítómnak
Legtöbbel tartozom.
Hogy mily tartozás ez
Tudja, ki ismeri,
És hogy mivel lehet,
Kell azt törleszteni.

Tíz éve már annak,
Hogy az iskolába
Én tanulni jártam
Hozzá utoljára;
Mit Tőle tanultam,
El nem is feledtem,
Az életben máris
Sokszor hasznát vettem.

Tíz év óta minden
Megavult, változott
Új iskola épült:
De Ő régi maradt.
Kicsiny diákjait
Most is úgy szereti,
Hogy van talán köztük
Kit nem úgy szülei.

Nem soká tanít már,
Mert az iskolától
Saját akarata,
S Isten jóvoltából
Búcsúzik: de azért
Itt marad közöttünk,
Szeressük mink is úgy,
Mint Ő szeret bennünk.

Most ünnepelték Őt
Nagyok és kicsinyek,
Hálátlan iránta
Hát én sem lehetek;
De mit adjak néki,
Mivel jutalmazzam?
Tán az lesz a legszebb,
Mit Tőle tanultam.

Bokrétát kötöttem
Szép kék nefelejtsből,
Tisztelet-, becsület-,
Igaz szeretetből.
Ezt adom hát néki,
Bár ez is csekélység;
Áldja meg több jóval
A gazdag Istenség!

1914

Ifj. Hajas Gyula: Akármerre jársz-kelsz…

Akármerre jársz-kelsz,
Szépítsd a világot:
Tépjél ki egy-két gazt;
- Ültess pár virágot!

A keserű könnyből
Törölj ki egy cseppet:
Ennyivel is fogy a
Bánat körülötted…

Közelebb segíted,
A földet az éghez:
Irts ki egyetlen bűnt;
Vígy csak egy jót véghez!

Mutass igaz példát
Egy-egy tévelygőnek:
Mások tanítója
Így válik belőled!

Akármerre jársz-kelsz,
Kelts új reménységet:
Fakassz mosolyt; - Erre
Hívott Isten téged…!

1938

Reményik Sándor: A legrögösebb út

    Imre Sándornak, volt tanítómnak, 
magános magyar út vándorának - 
hálás szeretettel 
 
    Emlékszem, épp tizenhat éve már, 
Hogy átléptem a nagy Élet-kapun. 
Áldással, békességgel elbocsátott 
A kolozsvári ős collegium. 
Emlékszem: épp tizenhat éve már. 
Künn a kertben zsongott az alkonyat 
S a levegőben reszketett a nyár, 
Hogy utolszor a katedrára léptél: 
Vizsgák után - búcsúztató tanár. 
Megilletődtünk, mert megilletődtél. 
Azután szépen, egyszerűn - beszéltél, 
Halálos-komolyan: 
Az életnek, s a magyar életnek, haj! 
Két kárhozatos, örök útja van. 
Az egyik lejtőn iramlik alá, 
S halál-futását mi sem köti meg. 
A másik mindíg kötve tartaná 
Egyenes úton is a kereket. 
Így szóltál akkor. És minden igédnek 
Summája volt e végső tanítás: 
"Aki ezt megérti, az nem lehet 
Sem Pató Pál, sem Hübele Balázs."

Szemlér Ferenc: Medárdus

Bontogatják a nyári fellegek
a gubanc eső feltekert zsinórját,
pár hosszú rojtját már a Cenk felett
fújó szelecskék a fákra sodorják.

Henger gyanánt fordul a föld velük
s a hegygerinc hosszán a sűrű szálat
magához rántja mind – már mindenütt
háló-fonatja van a szemhatárnak.

Futunk haza. Az átlátszó szövet
most minket is lágy rostjaiba hurkol,
a fordulástól megszédült tömeg
ugrálva ráng és eltűnik az útról.

Üres a táj, csupán a föld forog
s makacsul sző egy véghetetlen szőttest,
… tudod mi vagy? egy észrevétlen bog
a minta roppant mezejéhez képest.

1938

Juhász Gyula: Új verseim elébe

Menj nélkülem hát a Városba, ó könyv,
Menj nélkülem a szürkülő vidékről,
Ha itt maradnál, mint újborban ó gyöngy,
Eltöredeznél mély keserűségtől.

Menj nélkülem, mint egykoron Ovídnak
Szomorúsága, menj zokogni, ó könyv,
Menj diadalnak, bosszulásnak, írnak,
Legyen kék tenger végre ez a sok könny,
Mely a kék ég alatt dalolva renget
Dicsőségcsillagot s csillagszerelmet.

1911

Kosztolányi Dezső: Szent László jelenése

Viharra dördült az ég alja távol.
László morzsolta a szent olvasót,
aztán letette s a vén bibliából
halkan, hívőn deákul olvasott.

Hálát adott, hogy jámborak a népek,
s kihalt az elhagyott pogány berek.
Szavára villám lobbant és setét lett,
az arca elsápadt s megreszketett.

És messze az ég kékes, ferde, kancsal
tüzét veté el a felhőn vadul,
úgy, mint midőn még háborgott Hadúr.

S vér-csapta szüggyel a fényködbe fent
a karcsú gím könnyezve megjelent,
halálra válva, lángoló aganccsal...

1905

Agyagfalvi Hegyi István: Esdeklés az életért

Péter és Pál, magyar szentek,
őrzői a búzaszemnek,
a reménynek és a kedvnek,
álljatok ki a határba,
ha a rontók arra mennek!

Ilyen szükség nem volt Rátok,
soha ilyen tüzes átok
fejünk felett nem villámlott,
mintha Ti most elalusztok
s élet-csősznek ki nem álltok!

Ha sárgul a kalásztenger,
vigyázzatok éber szemmel!
- így esd minden magyar ember, -
Péter és Pál, magyar szentek,
segítsetek most még egyszer!

1944

Cságoly Péterfia Béla: A magyar aratás kezdete egykor, Péter-Pál napján

„Érik a, érik a búzakalász... „hangzott még 80-90 éve szerte a határban az aratok nótája, amikor a gazda egyik legszebb munkáját végzi: a kenyérnek való betakarítását. Az ember feltörte a kemény földet s magot vetett beléje.  A többit azután rábízta a Jóistenre, aki felhőket terelt az elvetett magok föle, meghintette permetező esőjével, megérlelte záporozó arany nyilaival, a napsugarak özönlő parazsával,  s egy reggel – leginkább Péter és Pál apostolok napja közelében – büszkén mondta a gazda a háza népének, hogy „Holnap aratunk!”

    Kiforrázták a vizes sajtárokat és csobolyókat, jó étel főztek másnapra, a férfiak hangos pengéssel fenték, csengve kalapálva fenték-verték ki élesre a kaszát. Nagy ünnep volt az aratás, megkoronázva az azt követő arató-ünneppel, amikor az falvak apraja és nagyja díszes menetben vonultak fel a földbirtokos vagy a gazda haza elé s adtak át tisztelettel neki a föld ajándékát, a legszebb-legdúsabb gabonából font koszorút.

Képes Géza: A marokszedő lyány

Dűlt búza közt lenge
marokszedő lyány volt,
piros fejkendője
mint a pipacs lángolt.

Aranydarázs dongott;
piros pipacs lángolt,
rám nézett: a szeme
kék búzavirág volt.

1931

Móra László: A Kenyér ünnepen

Emberhangyák' nyüzsögnek szerte,
Aratnak hajnal óta mar,
Aranyszedőknek szőnyegére
Tengersok kincset szór a nyár...
. . . Ma ünnepet ül a határ.
A munka zajlik egyre, egyre.
Az Égen itt-ott felhő ácsorog.
Kaszáiknak éles pengéjére
A búza könnye rácsorog:
A sok kalász meg tántorog...
Meghal, mint szent csatán a hősök:
Az emberért a porba hull . ..
Keresztre rakjak s megfeszítik,
A szívet elszedik rabul,
S vérit fogyasztják balzsamul.
Keresztben mar az évi termes.
Megáll a szorgos sok tenyér:
Letarlott földön ünnepoltár tar,
Rajt' fold véréből nőtt kenyér...
Imádság-fénye Égbe ér.
Keresztben áll az égi termes,
A mindennapi kenyerünk,
Szegényes, tépett asztalunkra
Az Isten adja fel nekünk
Es varja, hogy a szent kenyérhez
Méltók, — és emberek legyünk!