Zenél a kasza, dűl a rend,
Pacsirta trilláz odafent.
Dolgos paraszt, ki jól vetett,
Aratja most az „életet”.
Az arca komoly, meghatott:
Így ünnepli a nagy napot.
Kaszája most nagyot suhint,
S megáll pihenni egy kicsinyt.
Áll; - már kezében a kalap.
Áll, mint oltár előtt a pap.
Imádkozik. Körötte csend.
A kis pacsirta már leszállt,
S figyelve néz rá idelent.
1925
Emelkedik a lassú tenger.
Az álom süllyed, olvadok.
Tárt ablakunk alatt a mélyben
a júliusi éj csobog.
Üvegzöldszínű habja szélén,
mint fel-felbukkanó halak,
a csillagok kecses csapatban
csobbannak és villámlanak.
S a fák között – kövér korállok
árnyékot-lengető bogán,
haján világító moszattal
átúszik lassan Szent-Iván.
Megfejtem a lehel-nevet.
Lehel annyi, mint lehelet.
Minden név és szó: gondolat.
Lehel annyi, mint patyolat…
Nem hogy a kürtjébe lehelt,
másról nevezték el Lehelt.
Arról, hogy a becsületet
szerette, nem az életet.
Ha kedves volt az élete,
hétszerte a becsülete…
A Lech-mezei ütközet,
Lehel serege ottveszett.
Lehel minden elveszthetett,
egyet nem: a becsületet.
Ő nem lehetett gyászmagyar.
Dicsérje e kései dal!
Csákberény mintegy két óra járásnyira fekszik Székesfehérvártól római katolikus és református hitvallású lakosokkal. 1849-ben lelkészei voltak Mansbarth Antal plébános, szép, középtermetű szőke férfiú, a hittan és egyéb tudományokban, valamint a szépművészetekben kitűnő, a székesfehérvári egyházmegyének dísze, és Szikszay János református pap. E két férfiút szoros barátság, mondhatni testvéri szeretet kötötte össze. Mindkettő szeplőtelen jellem; hű, igaz hazafi, megtett mindent, amit hazája iránti kötelessége parancsolt; de semmi olyast, melyért büntetést érdemeltek volna, kihirdették a függetlenségi nyilatkozatot s népeiket a hazaszeretetre oktatták, tanították, s hazafiúi kötelmeik teljesítésére buzdították.
Jelen sorainkban Mansbarthról akarván megemlékezni, csakis róla fogunk szólani, de amit róla írunk, ugyanaz történ hű barátjával, Szikszay János református pappal is; együtt éltek, együtt haltak is meg.
A győri és komáromi vesztett csaták után a Dunántúli vidéket osztrák katonaság lepvén el, megkezdődött a katonai uralom s vele az árulások és bosszúállások szomorú ideje.
Az embernek nehéz választania versélményei közül. Hiszen százszámra, ezerszámra érintették meg lelkét egy életen át. Minden vers szuverén, mint ahogy minden költő külön világ. A külön világoknak ebben a hatalmas birodalmában sosem nyugszik le a nap, s remélhetőleg nem is hajlik soha nyugovóra. A sumer akkád eposzoktól napjainkig nyújt esztétikai élményt és vigaszt a költészet, még akkor is, ha tragédiákról beszél. De éppen a fájdalmak föloldásával ad reményt, hogy tovább élhessünk.
Nem véletlenül választottam mondandóm tárgyául Gyóni Géza: Öröme van a pacsirtának című versét. Egyrészt, mert ifjúkori versélményeim sorába tartozik. Másrészt, mert Gyónit már szinte elfelejtették. Az elmúlt évtizedekben is leginkább két versét emlegették: a Cézár, én nem megyek és a Csak egy éjszakára című háborúellenes költeményeit. A Hét évszázad magyar verseiben is csak két költeménye szerepel: a Csak egy éjszakára mellett a Sírvers.
Gyóni költői szerepe az igényesebb olvasóknál ismert. Újságíró volt. A régi Magyarországon több város lapjánál dolgozott, közöttük a pozsonyi Híradónál. Első kötete is Pozsonyban jelent meg 1904-ben, Versek címmel. Az első világháború előtti kötetei nem keltettek különösebb figyelmet. A háború vihara emelte magasba, irodalmi vitákat is provokálva.
A költő mindjárt a háború elején került az orosz frontra. Galíciában harcolt Przemyśl várának védelmében. Az orosz erők bekerítették a várat. A várvédőkkel együtt a költő is bent szorult. Gyóni kezdetben verseivel lelkesítette a magyar katonákat. Háborús költeményeit repülőgépen küldte haza a lapoknak. Mindez jól jött az otthon biztonságában ülő „hadfiaknak”. A háborús pártiak, élükön Rákosi Jenővel, fölhasználták Gyónit a háború propagálására, s a vérzivatart ellenző Ady fölé helyezték, mint a becsület és hazafiság hősét. Innen ered Ady Gyóni-ellenessége.
Gyóni ebben az időben sok verset írt. „Lengyel mezőkön, tábortűz mellett” című kötete több kiadásban is megjelent. Lelkesedését azonban hamarosan lelohasztották a háború gyötrelmei, a vér és halál infernója. Egy lázas órájában megírja a Csak egy éjszakára című háborúellenes versét, amellyel halhatatlanná teszi nevét.
Holló Jánosnak
Búsrajzú férfi-portré
Néz le reám a falról.
Rémlik, hogy ismerős:
Tükrökből ismerősöm,
Kék tükrökből, amelyek
Vizek hátán csillantak,
Mikor hidakon álltam
S a mély vizekbe láttam
Szomorú sok-sok őszön.
Ó ismerős bús homlok,
Nagy tervek büszke dombja,
Nagy tervek síri dombja,
Kezem sokszor simított.
Kezem de sokszor is vert,
Míg gyászra kongó órán
Halottlepő lepellel
Jártak fel sírjaikból
Régi vágyak és titkok.
Ó ismerős szemek,
Sötétek, messze nézők,
Mindig távolba nézők,
Közelben mit se látók:
Az én szemeim vagytok,
Ködben is rózsát érzők,
Míg más ölébe hullik
Az ért gyümölcs s a teljes
Virág, a legvirágzóbb.
Én ajkam, kacagónak
Mért nem festett a mester!
Hiszen kacagni oly jó
Magunkat bátran fentrűl,
Vagy megátkozni szörnyen!
(Hol láthatott igaznak,
Hogy átkozódó ajkam
Egy bús ecset vonásán
Fáradt mosolyra ferdül?)
Én ajkam, de igaz vagy:
Ó nem érdemes immár
Kacagni, átkozódni,
És sírni sem titokban.
Egy-két csók s dal talán még,
Amit ez ajkak várnak,
És azután, jó mester,
A képed vallja csak, hogy
Valaha én is voltam.
1911
Semmiséged rettegd, te gőgös,
Semmiséged az Úr előtt,
Ki irgalmas a szenvedőhöz -
De jaj annak, százszor jaj annak,
Ki szívében nem félte Őt.
Én érzem térdhajtó hatalmát.
Por, féreg, annyi sem vagyok -
S tikkadt ajakkal várom irgalmát,
Hogy kijelentse az igét:
Már minden megbocsáttatott.
Babylonban akik még laktok,
Feketeszívű emberek,
S testvért testvérre uszítgattok -
Karddal vár rátok is az Úr:
Rettegjetek! Rettegjetek!
Mint nyöszörgő verébfiók
Olyan szomjas, szomjas a szívem,
Pedig a kínok poharát
Minden órában kiürítem.
Itatja énvelem az Úr
Sok szennyes óra rút iszapját
És ajkaim a meakulpát
Hiába, mindhiába hajtják.
Krasznojarszk, 1917. június 14.
Ő oszttatott be szegény, a vad világháború magyar dalosának. Ő kántálta végig; akár a törökvilág rongyos katonadeákja; a beöltöztetett magyarok útját; Uzsoktól Krasznojarszkig.
Azt az átkozott Hadak Útját, amelyen végig minden kiesett csepp vérrel egy falat földet veszítettünk, minden rohammal egy falut, minden csatával egy várost, minden nagy magyar győzelemmel egy magyar vármegyét.
Minden álom, minden szerelem, minden édes eszme nélkül való háború lantosának szánatott Ő, a baj, a keserűség, a testi-lelki gyötrelmek Jeremiásának.
Csillagtalan sötétségben átkozódni, jajveszékelni, összeönteni a könnyeit a szenvedő testvérek könnyével.
Ó, szegény Gyóni Géza elment a tavasz lombjaival fején, odaadta a katasztrófának az erős, fiatal életét, a szerelemre való szívét, a Mindenség elé nyitott lelkét, odaadta az egészségét, életét.
Ő adta a legeslegtöbbet! Ő, aki verekedett és verset írt, aki éhezett és szomjazott, Ő, aki Szibéria rabja lett, Ő, aki beleőrült a fogság feneketlen kínjaiba és feneketlen végtelenségébe. Ezer esztendő legtragikusabb magyar katonája Ő.
Nem tudja gondolatunk elgondolni, képzeletünk elképzelni, lelkünk befogadni azt a bibliai próbát, azt a millió magyar fiúkét, férfiakét, akiket Gyóni Géza sápadt arca képvisel.
Komor, nagy vas-szobroknak képzelem őket, óriási sötét jegenyék erdejének, merengve vonuló gyászos felhőknek odafenn az Égben.
Sóhajtok és megalázkodva hajtom le fejem Gyóni Géza emléke előtt, aki már nem halott, hanem álom, aki már nem tragédia, hanem legenda, aki több már, mint költő, mert Ő már költészet.
1937
– Gyóni Géza elhunyta alkalmából –
Poétasors ez a világ óta,
Embere új, de régi a nóta.
Hős mostohái való életnek
Sohsem aratnak, mindig csak vetnek.
Tavaszi rónán tarlókon járnak,
Nem ragyog rájuk virágvasárnap;
Eszmék tüzében fogynak halálig.
A mihez nyúlnak, mind porrá válik;
Rajtuk a hajsza sebet ezert üt,
Falat kenyérért kéri a lelkük;
S ők csak rohannak, félig már halva.
Százszor felállnak egy bűvös dalra;
Nevet a távol: majd holnap, holnap!
S Ígéret földjén összeomolnak.
Tenni akarnak s meg vagyon írva,
Cél előtt, ifjan dőlni a sírba;
Bús mártírjai a koldus dalnak
És nem élhetnek, míg meg nem halnak.
Szürke fajtái körmölgetőknek
Évek mesgyéjén nagyra vergődnek:
Csöpp zaja sincsen lágy sarujoknak.
Tesznek meg vesznek, meggyarapodnak;
Eszme nem lázong bennük szemernyi,
Szorongó szolgák, nem mernek merni;
Rögös utaktul kis lelkük fázik,
Alig hogy látnak a szomszéd házig;
Lótuszevői a pillanatnak,
Sohase’ vetnek, mindig aratnak;
Ki-kisétálnak a híves érig,
Unokák vesztét sorba megérik;
Mindig bíztatnak, nézik a harcot,
Sohse’ vallanak csúfos kudarcot,
Állítnak rózsás fejfakeresztet
Szent daliáknak, kik értük estek;
Vallják magukat igaz magyarnak
És addig élnek, míg meg nem halnak.
1917. augusztus.
Át napsugáron, sötét árnyakon
Száll, száll a szellő lengő szárnyakon
Feléd. Erdélyem, örök bánatom…
Mi lesz veled? Nappal és éjjelen
Várom a sorsod, ó be kénytelen
Várni szüntelen, véges-végtelen!
Szavunk elveszett, szemünk könnye foly,
Dereng-e hajnal, csillag, merre, hol?
Vigasz, remény, segítő jobb sehol.
Madár ha röppen, szellő hogyha száll,
Felhős Kárpátok, Marosmenti-táj,
Szívünk értetek ó be fáj, be fáj…
Arcunk sápadt, szemünkben láng lobog,
Harangok, kürtök, tompa, mély dobok,
Tüzet fog hányni torkotok…
A holtak is fel fognak kelni, fel,
Csaba királyfi titkos sergivel,
S a honvédek Petőfivel.
Te Duna-Tiszaközi jó magyar,
Ne késlekedj, siess, siess hamar,
Ha kezdődik a véres zivatar…
Lesznek csodák még: halld meg, ó Kelet,
Terhes a kor,m a Kárpátok felett
Áttör ujjongva egy szebb kikelet…
Jóságos Isten! Mi Erős Várunk!
Hozzád száll gyarló, esdő fohászunk.
Könyörögve kér meggyötört Hazánk:
Oh, légy kegyelmes, hallgasd meg imánk!
Atyánk! Rettentő súlyos a vétkünk,
Feledtük Krisztust, fiad, vezérünk.
Hamis próféták útjain jártunk,
Ősi hitünktől szinte elváltunk.
Ne ítélj, Urunk, bűneink szerint!
Tévelgő néped ismét Rád tekint.
Megbántuk vétkünk, óh, irgalmazz hát!
Szánd meg nagy Isten e szegény hazát!
Fordítsd el rólunk vessződet, kérünk,
Eléggé megvert, büntetett vétkünk.
Lásd meg erőtlen gyönge voltunkat
S ne bántsd miattunk magzatainkat.
Porba hullva kér vezeklők serege:
Tekints le, Atyánk, megtért népedre.
Vedd le vállunkról bűneink terhét
S mutasd meg végre Ígéret földjét!
1921
Küldi egy lantos a végekről
Szeretnék most a lelketekbe látni,
Hogy fáj-e néktek Erdély és a végek,
S ha fületekbe jut a sikoltásunk,
Nem mondjátok-e: Eh mit, él az élet
Tovább, s lesz mindig dal és szerelem?!
Szeretnék most a lelketekbe látni,
Hogy vajon mi patakzik rajta át,
Még nagy betűvel írjátok az „asszony”-t,
S kis betűvel az Istent s a Hazát?
Szeretnék most a lelketekbe látni,
Hogy „Übermenschek” vagytok most is még,
S túl e széttépett, nyomorult hazán,
Még kell nektek a nagy „testvériség”?
Szeretnék most a lelketekbe látni,
Látni, hogy színes szókkal játsztok-e,
Mikor mi már csak hörögni tudunk,
Mert fojtogat az ellenség keze?
Szeretnék most a lelketekbe látni:
Miről írtok? hisz ó, annyi a téma!
Sok mindenről kell, mindenről lehet, –
S ki tudja, tán rólunk is néha-néha!
Szeretnék most a lelketekbe látni,
S szeretném, ha látnátok: hogy’ vagyunk,
Öletekbe tenném holt gyermekünk,
Ráchel siralmát: megfojtott dalunk!
Szeretnék, ha a lelkünkbe látnátok,
És látnátok a véres rongyokat,
Amikbe koldus-testünket takartuk,
S a gaz kezet, mely fészket bontogat
És otthont dúl és szent láncokat tép szét!
Mutatnám az ebként kivert magyart,
Hogy’ búcsúzik a határszéli fától…
S a szívetekbe perzselném a képét…
Azután – ha tudtok – daloljatok – másról!
1919. szeptember
Végvári: Segítsetek! Hangok a végekről 1918–1919
Sírnak a magyar mezők,
Sírdogálnak a virágok;
Ti ellankadt könnyezők,
Szomorúan nézünk rátok,
S felsóhajtunk: könnyeket
Harmatozzatok, egek!
A föld áldott kebele
Repedez az eső szüntén,
Repedez, gonddal tele,
Aggódó szívünk is szintén
Sok a bűnünk, Istenünk,
Azért bánsz így mivelünk.
Rónaságunk szomorú,
Mert vetése hervadóban,
Népünk arcán ül ború,
Mert reménye hamvadóban,
Nyomorunknak éjjelén
Nem világít a remény.
Hozzád térünk, oh, Urunk,
Bízó lelkünk Téged áhít;
Trónodnál leborulunk:
Nyisd meg az ég csatornáit,
S föld megújul és vele
A hit száraz gyökere.
Nem csüggedünk el soha,
Mert Atyánk az Isten nékünk;
Bár sorsunk most mostoha,
Így biztat szent reménységünk:
Jó az Isten, áld, szeret,
Ad ő nekünk kenyeret.
1921
Hazám, hosszú kálvárián
Visz fel a Golgotára utad;
A sok bitang, ripők, zsivány
Örül, ha rajtad egyet rúghat.
Torkuk egészen elrekedt,
Tajtékzó ajkuk szinte kékül,
Azért a vad „Feszítsd meg”-et
Üvöltik egyre, szünet nélkül.
A merre gyász-utad halad,
Korbáccsal a pribékhad ott áll,
S lesújt rád, a kereszt alatt
Ha néha tán megtántorodnál.
Halálsápadt arcod felett
Piros lángot vet a gyalázat;
De kötve két erős kezed,
Sajgó szíved hiába lázad.
Egy-egy villám cikázik át,
Aztán az árny a fényt kioltja,
Keserved hasztalan kiált
Az elsötétült égi boltra.
Hiába! Elvégeztetett.
Rövid az út már a bitóig;
De, kik lesik már vesztedet,
Ne örvendezzenek bakóid.
Előtted az Isten fia
Mint bíztató remény világol;
Meg kelle szintén halnia,
Hogy feltámadjon a halálból.
Megtaposott, könnytől és vértől részeg
Maradék földünk, üszkös, kihűlt fészek,
Akin gunnyasztunk kicsapzott rossz lázban,
Messzi a magyar télben s éjtszakában, –
Te sötét, mély föld, nem érzed-e meg:
Mint néznek rád rémült magyar szemek?
Forogj, vén föld! A tágult szem igéz,
Az ősi titkú magyar földbe néz,
Megváltót vár e nép, mert jönni kell,
A földet dobbantjuk, hogy küldje fel,
Most szülje, most, mert teljesül időnk,
A végzet ajka nyílik, szíve döng.
Föld, föld, magyar föld, most, most add a hősi,
A tárt szeműt, megbuzdító erőst,
A rettentő, a fölszakadó lávát,
Ki bosszúállást hoz hadak útján át,
Kinek kard nő a vén hun legelőből.
Ki szívét nekünk kiszakítja tőből.
Hősi, férfi-magzatot, kin ül a végzet,
Ki gyújtsa föl a Főnixmadár-fészket,
Ki kibomló istenostorként csattan,
Ki testvérein úr lesz, irgalmatlan,
Mosolytalan s gőgös szemébe zárva
A mi fajunk gyászpompás árvasága.
Föld, vajúdó, hörgő, csukott szemű,
Vérünktől és könnyünktől keserű,
Kit ingadozni érez szédült lábunk,
Belédfogózunk, mélységedbe vájunk,
Átkos-imádás kórusban térdelünk:
Nem volt elég a harc! Hőst, hőst nekünk!
Húzza a cigány, húzza egyre
Csillogó szép bálterembe’.
Suhogó ruhák, kipirult arcok…
S kacagó szemmel járják a párok,
Járják szüntelen,
- Nem pihen senki sem –
Az idegen táncot.
Künn egy ország fekszik porba’
Megcsúfolva, széttiporva.
Hazátlanok síró jajja
(Mintha nem is miénk volna)
Gyenge ahhoz, hogy a zenét,
A kacagást túlharsogja.
A cigány csak húzza, húzza…
Rá dobban a láb, ablak remeg,
S nem látják a fénylő szemek,
Nem látják, mit én látok egyedül,
Hogy nekik a Sátán hegedül.
1921
A kéz vagyok, a láthatatlan kéz,
Mely jő és ír
És ismét ködbe vész.
A kéz vagyok; a láthatatlan kéz,
Mely jő és ír
És hatalmas és hideg, mint a sír.
A kéz vagyok, a láthatatlan kéz.
És nem látni, csak kinyúló karom,
Végigfutni a fekete falon
És róni lángbetűt,
Vagy fehér falra fekete betűt,
Mindegy,
Csak lássa jól,
Akinek szól.
A kéz vagyok, a láthatatlan kéz,
Szeretne, haj sok kéz lecsapni rája,
De akkor eltűnök
S elhitetem, hogy csak káprázat voltam,
Önnön szívök tükrözött borzadálya,
Csak a rossz lelkiismeret.
A kéz vagyok, a láthatatlan kéz.
Nem vagyok költő s nem vagyok lovag,
Egy láthatatlan penna vagyok csak,
Mely jő és ír
És hatalmas és hideg, mint a sír.
És nekem nincs nevem,
Ahogy nincs a villámnak, a viharnak,
A halálnak
És nincs a viperának sem.
Nem név akarok lenni, – fogalom,
S csak a szívekben égni,
Mint üszkös seb,
Mint el nem múló tüzes fájdalom.
A kéz vagyok, a láthatatlan kéz,
Mely jő és ír
És ismét ködbe vész.
A kéz vagyok, a láthatatlan kéz.
S valamit mindenkinek írok én,
A csüggedőnek azt írom: Remény!
A kétkedőnek az írom: Kitartás!
A könnyelműnek azt írom: Vigyázat!
Az árulónak én, hogy arca égjen,
Azt írom: Szégyen!
S egy szót a zsarnokok falára is,
A hatalom falára,
Egy szót, amely nem hosszú,
Egy szót csupán: Bosszú!
1919. szeptember 8.
Végvári: Segítsetek! Hangok a végekről 1918–1919
Szép magyar hazánknak
Tündéri határán,
Büszke székelyeknek
Kincses Kolozsvárán,
Bitoroknak hallszik
Tüntető lármája,
S lovaiknak csobog
Tiszának forrása.
Pozsony régi vára
Mért nem dűl halomba:
Ne látszanék által
Bús Hegyeshalomba.
Kassán, Komáromban
Cseh bandák tanyáznak;
Nem öleljük szélét
Testvéri országnak.
Másnak terem búzát
Bánát kövér földje,
Másé balzsamod is
Kárpát örök zöldje.
Némán szánt-vet földjén
Baranya magyarja:
Dunántúlnak gyöngyét
Szlovén, szerb harapja.
Szentelt földeinken,
Hol most rablók dúlnak:
Őseink áldoztak
Ős-hajdan Hadúrnak.
Elődink vérétől
Öntözött rögökre,
Tolvajnép nem szállhat
Örökké – örökre.
Szenvedünk még mostan
A félvilág táncán.
Rabok lettünk itthon:
Kezünk Páris láncán…
Mégis fel a fejjel:
Buda is lesz sáfár!
Majd fizetünk akkor:
Lesz még kutyavásár!
- - - - - - - - - - - - - - -
Rab testvérük lengyel,
Te már szabad lettél,
Te is századokon
Tűrtél, keseregtél,
Megfogant imádat
Adjad most már nékünk:
„… szabad hazánkat
óh, add vissza, kérünk…”
1921
Mi mámor volt s öröm volt nemrég,
Így múlik el, alig szülemlék,
Most végtelen kín, s holnap - emlék.
S tudom, üdvök itala hűsét
Zamattal áldá bár derűs ég,
........ örök íz a keserűség.
1920
Izent a Tátra odaát,
Hogy szép Hazánknak bércfalát,
Mint lányt a selymes viganó,
Díszíti a cseh – lobogó!
A kapunál, a szent kapunál,
Fegyverben idegen őr áll!
Rabságban szegény magyarok…
Panaszkodnak a havasok.
Szárnyára kapja ezt a szél,
S a honi földön így beszél:
Halljátok meg, ti, magyarok,
Panaszkodnak a havasok.
Visszhangul megy a felelet
Miként a zúgó fergeteg:
Ti véreink, rab magyarok!
Jönnek rátok még jobb napok!
Mit hős Árpád szerzett nekünk,
Becsesebb az, mint életünk!
S amíg fegyvert bír a karunk,
Inkább mindnyájan meghalunk:
De a Kárpátok bércfalán
A mi zászlónk lengjen csupán!
1921
Újságbetűk táncolnak újra
bolond véres újságbetűk…
Hiába futsz közönybe bújva
az óriás Rém fejedre üt,
s vacogni kezded szédülten vakon:
Trianon…Trianon.
Húsz év előtt is így doboltak
szíveden a bolond betűk.
Lemberg felett már ott vijjogtak
sorsod felé a dögkeselyűk
s te csak rohantál szédülten vakon.
Mi lett a vége?...Trianon.
De hiszed, hogy élhet föld felett
ember, kinek e szó siket
könnyű, közömbös név lehet
mit büntetlen hordhat és vihet
e hét betűben holt vakon:
Trianon…Trianon?
Látod már London is virraszt,
lót-fut, repül száz kancellár.
Mérgezve a szent új tavaszt
tanklábú gépek malma jár
s mint a szú rág vén asztalon
kopogtat ott is Trianon.
Ott rág már a bomlott lelkeken
hol gázt kever most száz vegyész
s a magára döbbent félelem
tébolyában sír az ész:
nyög és bebőg az ablakon
Trianon…Trianon.
1936
Jeruzsálemben cseng a pohár,
Olajfák hegyén bőg a bóra.
Nyugat! Ne kísérts: imádkozom.
Én csak kedvrontó lennék azon:
Nem megyek el a dáridóra!
Vagy én iszom a magam borát
Vagy én választom a cimborát!
Ásd sírom ásd: magadnak ásod.
Nézd: haramia a pajtásod:
Átvágja torkod, ha berugat.
A magadéból légy gavallér!
Kibírja Nyugat! Harminc tallér
Dukát ezüstben a Júdásnak!
Nincs vendégszobám! Tudd meg Nyugat:
Egy csárda szűk hely két dudásnak!
Örökségemből nem jut másnak
Egy darab kavics, egy szál moha!
Soha!
Csak egy út maradt orvosságnak:
Igazságot Magyarországnak!
A tanácsházban pogány köpdös.
A tornác alatt latrok lesnek.
Sebaj! Szememből könny nem gördül,
Konok derekam meg nem görbül:
Nem hajtok térdet Heródesnek!
Buzogány-ököl a jogaram.
Király vagyok, ha úgy akarom!
Rongynak kezet nem csókolok:
A karaván megy, az eb ugat.
Magyar Tiborc, világ árvája, pórja,
Nézz sírva és kacagva a nagyokra,
Kik becstelen kötéssel hámba fognak,
Hogy tested, lelked add el a pokolnak!
De azután töröld le könnyedet
És kacagásod jobb időkre tedd,
Úgy állj eléjük, mint a végitélet
Bús angyala, ki e világba tévedt:
- Urak, világnak gőgös urai,
Nem gyásznak napja nékem e mai,
Emlék, remény lelkemben úgy remeg,
Mint villámos viharban az egek!
Kardom letettem, várok, dacolok,
Az Isten él és a vén föld forog,
Mene, Tekel, Fáresz: fölírva van
Bitang hódítók palotáiban.
Már reng a föld, már villámlik az ég,
Lesz itt ítélet, harag napja még
S világok romján, tűnt gazok felett
Én még hozsánnát énekelhetek!
Hozsánnát néked Istenem, te nagy,
Szabadság, aki lelkem lelke vagy
S magyarként és emberként - Üdv Neked! -
Élem tovább az örök életet!
1920
Szép volt, kemény acélpajzs volt,
Millió magyar ököl védte;
Ezer évnek halálos harcain
Millió magyar meghalt érte.
A balmezőben négy ezüst folyó:
Duna, Tisza, Dráva, Száva;
A jobbmezőben hármas szent halom:
Tátra, Fátra, Mátra.
Hármas halomban a kettős kereszt,
Mely éggel halmot, folyót összetart,
Mellyel e drága véráztatta földhöz
Odaszegezte Szent István a magyart.
A pajzs fölött szent magyar korona:
Tartották gyengéd angyali kezek.
Csillag volt, mely viharban vészben
Minden nyomorból, bajból kivezet…
Ki ütötte le a szent koronát,
Drága gyöngyét a magyar címernek?
Ki tépte ki a hármas halomból
A kettőskeresztet?!
Ki űzte el az ég követjeit,
Hogy a címert ne védje senki többet?
Ki dobta oda a szent hazát
A pokolbeli ördögöknek?!
Dsida Jenő:
Be jó is volt,
míg jég födött:
csend jég alatt
és jég fölött,
nagy hallgatás volt
mindenütt –
Ma minden kis nesz
szíven üt.
Hó- s jégtakarta
volt a part
és engem is
nagy jég takart,
vastag, páncélos,
szürke jég,
közömbös, mint a
téli ég.
Nem bántott semmi
bántalom,
nem ártott semmi
ártalom:
A szél a jégen
elszaladt,
nem borzolt fel
a jég alatt.
A kő a jégen
fennakadt,
nem ütött meg
a jég alatt.
Áldott, kit ily
nagy csend födött,
csend jég alatt
és jég fölött.
Elment a jég,
jaj, mindenütt,
s ma minden kis zaj
szíven üt –
Vagyok mezítlen
kék elem,
és testem-lelkem
védtelen.
Dsida Jenő: A tó tavaszi éneke, Harminc év közelében, Tarka-barka strófák
Meghalt Sértő Kálmán. Vérbaj. Nyilas lapok siratják.
Élete – ez lesz a tanulság – jelentősebb, mint művei. Példa, szomorú s ijesztő példázata annak, mi történhetik a polgárosultságban még a jó tehetségű paraszttal is, ha egyensúlyát veszti.
Pestre érkezésének első hetében láttam először. Akkor már olvastam füzeteit; üde, tiszta hangú verseket is találtam bennük a rengeteg próbálkozás között. Bár ezek is meghatóak voltak, ha mással nem, az igyekezettel. Az egyik hosszú, másféloldalas versnek ez volt a címe: Szonett. Mit mondhattam néki róluk? Hogy tanuljon, tanuljon és vigyázzon magára. Hogy helyzeti előnye a tomboló parasztdivatban veszély is lehet. S hogy könnyebbsége épp felelőssége is.
Rá egy-két hétre érte utol a dicsőség. Ismét felkeresett. Akkor már előkelő pártfogójánál lakott.
- Nagy magyar az – mondta róla. Arcán mosoly bujkált-
Megkérdeztem, miért.
- Otthon egész nap magyar ruhában jár! Csupa zsinór meg vitézkötés a kabátja.
Nem értettem.
- Még az az ingféléje is – magyarázta tovább.
Már a kelleténél is többet értettem.
Azt akarta tudtomra adni, hogy a hosszú házikabátot nézte díszmagyarnak. S a pizsamát.
S én megsejdítettem, hogy a mulattatás kedvéért, készakarva mutatkozik ilyen tájékozatlan-egyszerűnek.
Aztán évekig csak hallottam róla. Sorsa, megélhetése belekényszerítette ebbe az úr-pukkasztó, de a végén mindig úr-nevettető vidéki tájékozatlanságba, nyersességbe. Konokan csak üdeséget, paraszti esetlenséget vártak tőle, Baczur Gazsi szavait. Alja-színészek, zugújságírók közt élt. Az már iszonyat volt, amit hallottam, hogy ezek mit vártak tőle; hogy bántak vele.
Erdélyből kaptuk a hírt, hogy Sértő Kálmán a gyulai havasok alatt egy kis faluban meghalt. Súlyos betegen érkezett oda barátai megértő támogatásával, hogy gyógyulást keressen. A segítség azonban elkésett és Sértő Kálmánnal a gégetuberkulózis végzett.
Élete nagyon viharos volt. Amikor feltűnt Budapesten a harmincas évek elején, az őstehetségláz éppen a legnagyobb volt s úgy köszöntötték, mint az őstehetségek koronázatlan királyát. Verseket írt Sértő Kálmán, költő volt, s ha annak ismerik meg, költőként fogadják, akkor talán más lett volna az élete, de a város ráütötte az őstehetség bélyegét és ezzel megpecsételte Sértő Kálmán sorsát. Elkapta az ár, mindjobban távolodott a falutól, már csak verseiben tért vissza a zöld mezőkre, a lágyan hajló dunántúli dombok közé és a szőlőhegyekre, hogy énekeljen és daloljon a faluról s a parasztságról. Mint egy óriási, ezerkarú polip, úgy fonta be Sértő Kálmánt a város, úgy hálózták be annak szórakozásai, vágyai és legtöbbször aljasságai. Ezekkel nem tudott megbirkózni és mindjobban elmerült benne az a Sértő Kálmán, aki valamikor régen egy kis dunántúli faluból elindult Budapestre.
Most, hogy a haláláról értesültünk, megrendülten gondolunk erre a tragikus emberi sorsra és nagyon sajnáljuk, hogy nem tudott más úton járni. Jó költő volt Sértő Kálmán: méltán sorolhatjuk őt azok közé, akiket a parasztság adott a magyar irodalomnak, s akik nem őstehetségek, hanem a magyarság legnagyobb élő írói és akikről bátran kimondhatjuk, hogy ma a magyar irodalmat jelentik. Sértő Kálmán nem tudta megállni a helyét a város elaljasodott életében, de az embertől függetlenül a műveiből tisztán és őszintén tekint felénk szenvedő arca és ilyenkor érezzük, hogy milyen sokat veszített halálával a magyar parasztság. Intő példa Sértő Kálmán élete és halála azok számára, akik elindultak a faluból és akik elhagyták a parasztság életét meghatározó szigorú törvényeket. Megrendülten búcsúzunk Sértő Kálmántól és emlékét igyekszünk híven és tisztán megőrizni.
Szabad Szó, 1941. június 22.
A Nap már dél felé járt az égen, mikor a Budapest-Balaton közötti országút közepéhez érkeztem. Ráültem a vándorok trónjára, a kilométerkőre, hogy kissé kipihenjem magamat. Olyan fehér voltam a portól, mint egy gipszszobor. És amellett izzadtam is. Kis táskámat letettem a kilométerkő mellé. Pedig félkiló kenyéren, kevés szalonnán és egy versesfüzeten kívül semmi más nem volt benne. De a hosszú út későbbi óráiban mégis nagyon lehúzta az a kis vacak táska a karomat…
Szerencsére a kilométerkő-trónom mögött egy hatalmas, árnyas fa állt. Madarak fészkeltek, szeretkeztek és fütyöltek az ágai között. Az árnyékban pödörtem egy cigarettát. És a füst közül és árnyék alól félvígan néztem a messzeségbe. Előttem messze bent a határban egy kastély piroslott a felhőkbe fúró jegenyefák között. A park körül béreslakások, nagy felhőkarcoló szénakazlak sorakoztak.
A múlt évben jó világ vót,
Nem vót a bor drága,
Nem vót fontos az embernek
Van-e nagykabátja.
Ha megittam tíz pohár bort,
Bennem vót a bunda,
Testemet megremegtetni
Hetven szél sem tudta…
Komisz világ dühöng mostan,
A bor méregdrága,
Nem telik borra ma nékem,
Inkább a bundára.
Kívül melegítem magam
A jövendő télen,
És még mámorom se lesz az
Éjszakák szelében…
Magyar Újság, 1940. október 18., Gyászjelentés
Nincsen abban semmi szégyen,
Ha nem halok meg vitézen,
Ha kiizzadom a vérem
S harc nélkül hull szegénységem.
Az én zászlóm lázas bánat,
S kard helyett már virágszálat,
Üveget veszek markomba,
Bort csurgatok a gyomromba.
Elszakadt a ruhám, hitem,
Szünet nélkül fáj a szívem,
Holtak sorsát irigyelve,
Kedvetlen bennem az elme.
Örülök tűnő időmnek,
Hűtlenül fogyó erőmnek,
Kukacos föld hívásának,
Átkot hagyok a világnak…
Szabadság, 1936. június
