Nincs, ahova hazatérjek,
ténfergek, mint a kísértet
éjszaka.
Süt a napfény, mégse látnak,
a magyar a nagyvilágnak
árvája.
Megy az élet, jő az élet,
ebek vagyunk és cselédek,
bolondok.
Jajgatok, de nincs, ki hallja,
vizes a kalapom alja
Harangöntővel autózom.
Ép dél van, a kicsiny falukban
imára szólnak a harangok.
„Ez is, az is az én harangom”
ujjong a vén mester vidáman.
Mint hogyha szólna: szívem vére
vett formát fent a tornyok mélyén,
vihart, halált, szerelmet kongat,
ünnepnapot, tűzvészt, meg Istent,
mikkel telítve volt a vérem.
Ez az igaz öröm: az élet!
Amely harang nem zeng toronyban:
halott harang, vásári lim-lom!
Hazugság a művészi öncél
Magyar sikoltás hallszik át a rablott
Végek felől felénk: Segítsetek!
A lelkünk szárnyal, ott van véletek,
Most a karunk kitörték, lehanyatlott.
Ki gondosan fürkészed át a tarlót
S amit találsz — egy-egy kalászfejet
Meződön itt-ott — azt is fölszeded:
A dús rendekbe ne vágnád a sarlód?
Mohács miénk marad: s a húszezer
Elesett hős. — örök gyász és keserv, -
De még egy harcost keresek a honban:
Segesvárnál vérzett el. Sírja hol van?
Szívünkben fáklyák gyúlnak, néma hantok.
Hát aki meg se halt még: odahagynók?
1921
Haza, Szabadság… mély zengésű szók,
Hogy szép és édes halni értetek:
Az iskolában egykor olvasám.
Olvastalak és nem értettelek.
Később azután azt hivém, csupán
Árny és ködkép, mit jelképez e szó:
Holt vágás, mit az Idő kereke
Elhágy, avult és röstelni való.
Sima, fényes tükörlap volt e szó,
Az arcot, mely ráhajlott, tükrözé.
Azt hittem: lelketlen maga a tó,
Annyi lelketlen arc hajolt fölé.
Üvölt a szél a Kárpátok felett
és megráz minden sötét ablakot,
alatta a bérc tompán felhörög,
a szürke égbolt visszamennydörög
s ahol egykor az örök csend lakott,
most zúg az éjben a vihar szava:
Igazságot Magyarországnak!
Suhog a szél, mint kísértetlepel,
reszket belé az éjféli magány,
s ahol a bosszú ült vad orgiát,
kísértetfényt vet rá a holdvilág,
bezörget Trianon zárt ablakán,
a holt termek során végigüvölt:
Igazságot Magyarországnak!
Rajta magyar! Szólít az élet,
Acél legyen szívünk s karunk:
Új ezerévre indulunk!
Lobogjanak piros remények,
Vérünkben lüktessen a dal,
Ifjúság! Szépség! Diadal!
Kiáltsuk bátran a világnak:
Igazságot Magyarországnak!
Rajta magyar! Ütött az óra,
Piroslik már az új tavasz:
Új világ születése az!
Élők s halottak riadója
Új kort teremtő, szent varázs, –
Dicső nemzetfeltámadás!
Ragyog reánk örök vasárnap:
Igazságot Magyarországnak!
A Pesti Hírlap revíziós dalpályázatának elsőrendű dicséretben és dicséretben részesült pályaműve
Pereg a sarkantyú, reng a város,
Ledöntötték a templom tornyát,
Nyugat, te részeg komiszáros,
Szégyellhetnéd e vad tivornyát.
Tombolsz és rombolsz: szemlátomást
Megbolondultál, szegény pára.
Zsivánnyal iszol szent áldomást
Egy árva gyermek kontójára,
Te vén duhaj:
Ihaj-tyuhaj!
Nem ég le bőre két orcádnak?
Igazságot Magyarországnak!
Pattog a szikra, ég a város.
Ropog a nád a korhadt fákon.
Nyugat, te részeg komiszáros,
Ne játssz a tűzzel az utcákon!
Nyárson forgatsz egy kövér toklyót...
Van egy ország, Magyarország,
Megtépázták vad kezek:
Trianoni vérebek.
Igazságot Magyarországnak!
Boldog idők szép országa
Csupa seb és csupa vér,
A fájdalma égig ér.
Igazságot Magyarországnak!
Kel a magyar nemsokára!
Gyűlnek már a fellegek…
Európa didereg.
Igazságot Magyarországnak!
Mi leszünk a sors korbácsa,
Égi bíró, rianás!
Éjszakába robbanás!
Igazságot Magyarországnak!
A Pesti Hírlap revíziós dalpályázatának elsőrendű dicséretben és dicséretben részesült pályaműve
El még a honnak ősi képe:
A vérrel áztatott határ,
Hol harcos hősök nemzedéke
Húsvéti virradatra vár;
S ha népe újra egyesülhet
S egymásra lel testvér, barát, rokon,
Békéd, világ, beteljesülhet
A megbékélt országhatárokon!
Kívánj, ki nem vagy vesztedben hibás,
Szabad mosolyt gyönyört magyar orcádnak,
Kiáltsa szó, hirdesse lángírás:
Igazságot Magyarországnak!
Valld hát Dunának ősi népe
S halld messzi nemzetek fia,
Pusztul a Kárpátok vidéke
S rabbá lett Transzilvánia;
É bár kifosztva mindenedből
Már leng körülötte a gyertya:
legyen neki fényes az út.
Fátylat az arcra!
A kézbe keresztet!
Lába elé koszorút!
Bomlad a test már, barnul a hulla,
a tömjénfüst
gomolyogva kicsap, sírva köhögnek,
felnyöszörögnek, torkát köszörüli a pap.
És akkor, lám fölemelkedik
Ő.
Az emberek ártatlan pici borjakat
visznek a vágóhídra.
Fújtató lokomotívokat csinálnak
s meghajszolják a gyanútlan őzeket.
Az emberek kikacagják,
akik testvérnek nevezik őket,
drótsövényeket húznak, farkasvermeket,
lövészárkokat ásnak.
Az emberek utcát köveznek pokoli zajjal,
lerombolják a költők márvány-palotáit.
Az emberek rosszat beszélnek arról,
akit én szeretek.
Az emberek kitépték harangozó szívemet
s felakasztották a falra:
Róla nézik: hány az óra –
és kurjantanak, ha megáll.
Bábel
újra-épülő szörnyeteg
tornya sötéten áll fel.
Százan
hordják a követ, vasat, márványt,
gőgös, nagyzajú lázban.
Görbe
ásóval őszi udvaron
jeleket írok körbe.
Reszket
az est a tölgyek sudarán
Fehér ezüstfolyó suhan.
Partján sejtelmesek a fák,
habjai közt örökké tart az álom
és babonásan, ezüstösen suhan.
Itt építettem házikót magamnak
ködöt rezgető, hihetetlen martján
s igézve számolom minden este
holdfényes életem napjait.
Csak egyszer merülök meg a folyóban.
Meghal mezítlen testem lángolása,
s aki helyettem újra partra száll:
fenséges, komor ezüstszobor.
Mitől lettél oly idegen, barátom,
oly távoli és meg nem fogható,
oly távoli és kísérteties?
Sok-sok parányi hétköznapiságod,
dohánytól sárga ujjaid, melyek
játékosan az asztalon doboltak,
telt ajkaid, melyek kis félkörű
homályt hagytak a pohár peremén,
nyírt bajszod, melyre tréfásan fagyott
téli reggel a bolyhos zúzmara,
szürke szemed kissé kunkorodó
pillaszőrei, melyek huncutul
rebbentek meg a sakktábla fölött,
ha rosszul léptem, s egy-egy tisztemet...
Vigye a levelet Hozzád, angyalposta,
Csak írd azt a verset, nagy Erdélyi Jóska,
Üssed a világot, amint eddig, szépen
Csillag leszel Te ott, fent a magyar égen,
Te magad is ég vagy, van sok bárányfelhőd,
Csillagod, félholdad, angyalod, Teremtőd,
Van szép napsütésed és beborulásod,
Jogos a dörgésed és a villámlásod.
Néked sem volt hajdan pelenkádban címer,
Ősz Úristen szíve áldott igaz szívvel,
Fiatalon, szűzen már katona voltál,
Mint Babits, hogy nyughass, Te nem rimánkodtál.
Még fiatal voltál, kis pirospaprika,
Ott kezdtél verselni a lövészárokba...
Régi életemben, jóban,
Mese-est volt a fonóban.
Hócsillagok estek lassan,
Szembehulló unalmasan.
Fütyül a szél, faág reccsent,
Az orromra hósár freccsent,
Havas uccát égnek néztem,
Csizmám zenéjére léptem.
Nyikorgott a csizmám talpa,
Huhogott a torony baglya,
Ölelkező szél szeretett,
A hószőnyeg fénye felett.
A fonóban huncut voltam,
Henye tervvel bóbiskoltam,
A lány leső szemét lestem,
Szemében szívet kerestem.
Nézem a hentes kirakatát,
Tál közepén egy sültmalac,
Gyönyörűbb Tündér Ilonánál,
Pedig nem tündér, csak malac.
Citrom van a sült pofájában,
Szalagból masni a nyakán,
Jó lenne vele megbirkózni,
Én győznék, rám is férne rám…
Gyomrom légiriadót korog,
Az utca népe menekül,
A hentes kirakata előtt,
Én állok már csak, egyedül.
Próbálom meghipnotizálni
A pirosra sült malacot,
Hogy kövessen a lakásomig
A kirakatot hagyja ott…
Magyarság, 1939. október 11., Gyászjelentés 1940
Présház előtt parázskupac,
Két atyafi körülülte,
Hegedül a frakkos tücsök,
Most van piros naplemente.
A tűz mellett nagy kancsóban,
Megfojtott szőlőfürt vére,
Két atyafi szalonnát süt,
Parázs felett, vecsernyére…
Nyársra húzzák a szalonnát,
Vöröshagymát is melléje,
Sütőágason forgatják,
Serceg az elernyedése,
Izzad, habzik; mint muslica,
Úgy muzsikál a szalonna,
Kivérzik a forró zsírját,
Kenyérszeletre, szomjasra…
Be jó itt a szénán
Elheverni este,
Fölsóhajtani és
Fölnézni az égre,
Tele van a kék ég
Csillagmazsolával,
Hold is lassan gördül
Nagy ásítozással…
Nagy falusi csönd van,
Csak pár kutya vakkan,
Álmodó galamb búg
Föstött galambdúcban.
Tücsökhangverseny van
Csillagfáklyás éjben,
Gólya kelepel a
Kémény tetejében…
Immár húsz esztendő múltán
nagy-nagy költő Sinka István
Már vagy húsz esztendő előtt
a feje egy egekbe nőtt
Sehol jászol sehol paraszt
Sinka István költő maradt
Lehunyta a szeme pírját
nevét öles betűkkel írják
Rakéták szállnak az égre
Sinkát egyikük se érte
Maradjál mellettem, Uram,
ne maradjak mégse magam.
Lásd be, mily borús az estém,
sírok csillagim vesztén.
Mert szép csillagaim voltak.
Előtted is meghajoltak.
A legszebbik a remény volt.
Kicsi volt, de az enyém volt.
Mondd meg, Uram, hova tetted,
adjad vissza, ha elvetted.
Neked van sok más csillagod.
Mit vesztesz, ha visszaadod?
Maguk közé nem vesznek bé
írogató kis tanárok -
temetőnél, búzaföldnél
mindenfelé van egy árok.
Odaszórják a szemetet.
Mondják, hogy oda mehetek.
Gulyás Pál is azt ajánlja,
Erdélyi is azon örül,
s Szabó Lőrinc, Illyés Gyula
tapsolnak a vita körül.
Így hát Debrecenben, Pesten
s Pápán sincsen mit keresnem...
Költők s izgága tanárok,
adjon nekik az ég erőt,
hogy megállhassanak egykor
leköpött királyuk előtt.
Mert ők lehetnek híresek,
ám én a királyuk leszek.
1939
Bézárolva ablak,
bézárolva ajtó,
hiába kopogtat
rajtuk könyörgő szó.
Próbálja a szívem,
de senkise felel,
s próbálja mégegyszer
minden énekivel.
Szememből két könnycsepp
a fakilincsre lép,
s alszik tovább a csend
de szólal a sötét:
e ház lakóját, jaj,
a sors félredobta;
magyar volt, s elment a
hulló csillagokra.
Ahol majd elmegyek: vasszínű a tenger.
Sorsom messzire a hullámok ragadják
oda, hol nincs emlék… Boldogtalan ember
lett a fiad, végtelen szabadság.
Elhagytad kertemet, elhagytad házamat,
te tizenegyedik tüzes parancsolat,
csillag, kit csak messze leskelődő rab lát.
1948
Sötét szemét szemérmesen lehunyta,
Mellén kinyílt egy csepp piros virág.
Mosolygott még, mint otthon, ha aludna,
Térdét mutatta a ballonkabát…
A nagy csaták kis hőse úgy feküdt ott
(Körötte a széttört zsíroskenyér),
Ahogy imént járta a barikádot –
Hiába hullt golyó és hullt a vér…
Sötét szemét szemérmesen lehunyta,
Mellén kinyílt egy csepp piros virág,
Mellette gőzölgött a szennycsatorna,
De győzelméről dalolt a világ…
Csak a költő monogramja ismert
1789. június 28.
Azt akarod, hogy mindjárt, hogy gyakran írjak; – mindég készséggel teljesítem azt, ami te akarsz; és a legnagyobb készséggel akkor, amidőn az, amit te kívánsz szívem kívánságával is megegyez. Nem akarom feszegetni, milyen gyönyörűséget okozhat néked a holt betű; amit egyáltalán nem örömest hiszek; – nálad mégis semmit sem akarok inkább, mint hinni; milyen örömest hiszi az ember azt, amit kíván, óhajt…
Némák leszünk, ha személyesen együtt vagyunk. Mert az érzések teltségében elnémul a száj, – de annál többet érez legalább az én szívem együttlétünk boldog óráiban. Hallgatagságomat, ha veled vagyok, tulajdonítsd tehát ennek az oknak, valamint magamviselését is, amely oly közel látszik lenni a zavarodottsághoz.
2. A kiterjedő Európa
Az európai kultúrának idáig négy nagy korszaka volt. Az első a krétai mester fennhatósága alól felszabaduló akhaiaiaktól a macedón világhódításig tart. Ez alatt az idő alatt az európai művelődés, ha ki is sugárzik más népekre, lényegében egy nép, a görögség ügye. Mint ahogy egy lángész életének minden mozzanata alkotás: ez a kivételes nép is a teremtő tettek soha nem tapasztalt sűrű egymásutánjában égett el, s megvolt a szerencséje is hozzá, hogy örökségét egy Nagy Sándorral szórathassa túl a görög határokon.
A második korszak alatt ez az örökség, egy uralkodásra termett nép intézményeibe beivódva, közös sövény mögé zárja az egész békére kényszerített mediterrán világot.
Hol a mai újság? Nincs még itt? – Ez a türelmetlen felkiáltás megismétlődik mindennap reggel, mert az újság a modern kultúrembernél már teljesen nélkülözhetetlen. Nemcsak a kíváncsiság, az érdeklődés olvastatja az emberekkel a híreket, az eseményeket, hanem – az önérdek. A lapok, az események villámszárnyú hírnökei irányítanak mindent; kereskedelem, vállalkozás, üzlet, minden-minden attól függ, hogy mi hírt hoznak a lapok. Az újságban mindenki megtalálja azt, ami keres. A politikában történtek érdekelik a nagyvállalkozót, szerződések, külországi események a nagykereskedőt; pályázatok, építkezések az iparost; az ideges betegként nyugtalankodó, szeszélyes tőzsdei hangulatok a bankárt; napi események...
A protestáns dráma helyét a XVII., s a XVIII. században a katolikus iskoladráma foglalja el. A műfaj célja teljesen megváltozik. A protestáns dráma a széles közösségre akar hatni, a közösség belső viharai és kérdései, tehát a század nagy emberi drámái jelentkeznek benne. A katolikus iskoladrámának céljai szerényebbek, nevelő célzatúak, s az iskolák ifjúságának lelkivilágához alkalmazkodnak; a protestáns kor forradalmi műfajából iskolai segédeszköz lett.
Az iskolai színi előadások általános szokássá váltak, minden katolikus tanítórendnek, a pálosoknak, piaristáknak, ferenceseknek és jezsuitáknak voltak iskoladrámái. Darabjaikban folytatódott a középkori hagyomány, a misztérium, mely vallásos drámává fejlődött.
A székely főfoglalkozása a mezőgazdaság. Foglalkozásához szükséges mindenféle magagyártotta eszköze és szerszáma között egy sincs, amelynek elkészítése annyira alapos munkát, kézbeli jártasságot igényelne, mint általánosan használt járműve – a szekere. Bár készítése újabban mindinkább a városi iparos, a kerekes kezére jut, mégis alig van olyan falu, ahol ne találkozna szekércsináló ember. Leginkább apáról fiúra szálló mesterkedés ez, amit az eltanulás alkalma mellett az is magyaráz, hogy sokféle értékes szerszámmal és felszereléssel kell rendelkeznie annak, aki szekeret akar készíteni.
