Juhász Géza: Ragyog egy csillag (Tamási Áronról)

Kodolányi lefele tekint, arra, ami pusztul. Tamási Áron a magasságba néz, arra, ami fölemel. Mindent csillagfénybe füröszt. Pedig az ő talaja ugyanolyan süllyedő világ, akár az Ormánság. Egész költészetét a szülőföld kis köréből táplálja ő is. Ha nem lát benne földi vigaszt, lát égit, valami nem e világból valót. Nem konok, elfeketült lelkű baranyai pogányok a hősei, hanem a pokol tölcsérében is dacosan mosolygó székelyek. A székely: a legművészibb magyar fajta, elpusztíthatatlan teremtőerő, akár a görög. Csak még ősibb a gyökere. A görög első megszólalása óta, Homérosz óta: városi nép. A székely ma, a huszadik század közepén is, változatlanul falusi.
A magyar regénynek két útja van: a Kemény Zsigmond-féle nyugati módszerű, lélekelemző, meg a Jókai-ízű napkeleti mese-regény. Századunk úttörő nemzedékében Móricz folytatja tovább Kemény hagyományát, Móriczot meg Kodolányi. Viszont a mese-regényt Szabó Dezső és Tamási. Egyben mindnyájan rokonok: valamennyiüknek a falu élete a fő mondanivalója.
Szabó Dezső tragikus, lírával átfűtött írásai először Nyírő Józsefet bátorítják rá a székely sors komor, patetikus ábrázolására. Tamási is ilyen eleinte: ünnepélyes, bonyolult, akár valami sötét szabadvers. De Erdélyi József irányában fejlődik, egyre népibbé egyszerűsödik a hangja s teleárad édes komikummal. Nemzedékének ő az egyetlen derűs írója; mindig ott lappang a szája szélén a bölcs mosoly. Góbé, – vették tudomásul megkönnyebbülten a magyarországi olvasók. – Amelyik nép így megáll a lábán az idegen nyomás alatt, azt nem kell félteni.
Ne áltassuk ezzel magunkat. A góbéhumor a gyehenna mélységeiből lövel föl, s egy halálba tántorgó fajtát lebeg körül szivárvány-párával. Nem igaz, hogy a székely mindig szabadságban élt. Régen volt az. Mátyás óta szakadatlanul nyirbálják a jogait. Alig pár előkelő marad köztük szabadnak, a többit jobbágysorba taszítják. Egy ideig egymást érő lázadásokban próbálnak menekülni, de már a 16. század végére kifullasztja őket a túlerő. Szektába zárkózik egy részük: szombatos lesz. Mások szétszóródnak keletre, nyugatra, csángók közé, mócok közé, s elnyeli őket a románság. Betetőzi nyomorúságukat a 18. században rájuk kényszerített határőrszolgálat. Majdnem a felét az évnek katonáskodással töltik el, ingyen, csak a maradék idejük jut életfönntartásra, gazdálkodásra. Még a lányukat sem adhatják férjhez századparancsnokuk beleegyezése nélkül.
Nem segít rajtuk 1848 sem, az országgyűlés nem intézkedik róluk, hiszen úgy tudja, náluk nincs jobbágy. A kiegyezés aztán közföldjeiktől is elüti őket. A gazdagok kaparintanak meg mindent: például 13 ezer holdból öt-tíz ember osztozik 9 ezren, négyezer lakos meg tengődhet tovább a maradékon. Még az eljárás költségeit is rájuk vetik ki: meg kell fizetniük, hogy földönfutóvá teszik őket. Az önérzetük azért megmarad, s ez megint csak baj, félnek tőlük a munkaadók, szívesebben alkalmaznak másfajtájúakat. Ezerszámra tódulnak Romániába. Végül ők is egykézni kezdenek. Már a század elején messze elmarad az átlagtól a születési arányuk. Közben azt fecsegik róluk, a székely nép „túlszapora”. Pedig Csík, Háromszék és Udvarhely az ország leggyérebben lakott vidéke; mégsem tudja magát eltartani ósdi fölművelésével, állattenyésztése meg egyenesen hanyatlik. S ekkor jön a román megszállás. Európa egyik legszaporább országában a három székely megye 1.4 százalékkel szaporodik húsz év alatt (1910–1930), s Udvarhely, a legmagyarabb éppenséggel apad.
Tamásiban a pusztuló Udvarhelyszék szedi össze az erejét egy utolsó jajkiáltásra. Farkaslakán született 1897. szeptember 20-án. Harisnyás székely az apja. Ő maga az udvarhelyi gimnáziumban tesz hadi érettségit. Magyarból elégségest szerez, vitézségből nagy ezüstöt, úgy iratkozik jogásznak 1921-ben Kolozsváron. Mikor román lesz a tanítási nyelt, átmegy a kereskedelmi akadémiára. Nem igen fog rajta. Nincs írónk, aki mélyebben megvetné a modern közgazdaságot, s hevesebben mondana nemet a világ mai berendezésére.
Egy novellapályázaton nyer, az dönti el a sorsát. Paraszttörténeteket kezd írni, tele ősi nyelvi erővel, sűrű, eredeti költőiséggel. Mély vallásosság s keserű pogányság árad belőle, rab és koldus székelyei tragikus fenséggel állanak az Úristen előtt. Ő maga bankba kerül, aztán nekivág az Óceánnak, hogy gyorsan megdollármilliomosodjék, s írogathasson kedvére. Mindent megpróbál odaát, csak a gazdagodás nem sikerül neki. Első elbeszélés-gyűjteménye, a Lélekindulás (1925) megjelenésekor már idehaza is van megint.
Tájszólásban ír, akár Kodolányi, s rövidesen góbémókák folyondára borítja el a költészetét. Első nagy regénye, a Szűzmáriás királyfi, bármily törött szerkezetileg, vonzásirányát jól mutatja. Tesz ugyan kísérletet a leleplező társadalmi regényben is, de igazi eleme az a mesetávlatú realizmus, amelyeikre a Csodálatos Élet adott ösztönzést. Csakhogy ami Szabó Dezsőben sokszor szeszély, fülledt nagyvárosi erotika, Tamásiban népmesei tisztasággá higgad. Még mikor szabadszájúskodik is, a fonók pártás múzsája mosolyog a lapjai fölött.
Alkotásaiban benne a székely sors egész nyomorúsága: az egyke, a kivándorlás, a szekta, a teljes elhagyatottság. Ábelt csaknem gyerekfővel fölküldi, valósággal eladja az apja a csíkszeredai banknak, annyira nem bírnak megélni. Pedig Ábel magános gyerek, egyke, akárcsak Jégtörő Mátyás. Úgy látszik, nem óv ettől a népbetegségtől a katolicizmus sem, s itt már világos, hogy nem a jólét az egyke oka. Tamási regény-sorozataiban nincsenek testvérek. Bomladozóban a családi s a népi kötelék egyaránt. Ábel ugyan mintha egyéni kalandvágyból vágna neki Amerikának, de a bukaresti utat a kivándorlók magyarul éneklik végig, másfajta alig cselleng köztük. S nem hiányzik a szekta sem: Jégtörő Mátyás lelkinevelője egy nazarénus. S a pusztuló falusiak közt alig akad értelmiségi, aki melléjük állana, az is rendesen pap-féle, barát.
Tamási a magyarságot azon méri le, amit a székely ellen vétett. Tulajdonképp a magyar úr csaknem olyan idegen az ő Ábelének, mint a román Surgyelán, a szász Edmond, vagy a zsidó Garmada. Azt mondja trilógiája végén az amerikai Toldiról: „Egyideig gondolkoztam is az ő különös magyar sorsán, amely egyszer délibáb volt és egyszer lázadás, de aztán magam székely életén kezdtem gondolkodni, amely sohasem volt délibáb és sohasem volt lázadás, hanem az Isten képére teremtett ember magaviselete volt.”
Tamásinak főleg a székely az Isten képére teremtett ember. A Fiastyúkból is érdemes a szellemnek alászállani, hogy szolgálja ezt a kicsi népet. Tamási csillagtávlatban, égi arányok közt gondolkozik. Nem társadalmi reformot sürget, mint Kodolányi, hanem erkölcsi megtisztulást. A Szűzmáriás királyfi s Jégtörő Mátyás: ilyen megváltó. Ábel is azzal fejezi be történetét, „hogy az emberek fényes világa utána az Isten tiszta világába vágyódom, a csillagok alá és a fák s az állatok közé”. Tamási tulajdonképpen maga is szektás: valami derűs, félpogány katolicizmus sugárzik a lapján.
A Címeresek miatt átalkodott gyanú tapad hozzá: ahol csak lehet, hátratolják. A fölszabadulás óta a megszállt területi író glóriája sem védi fesztelen támadóitól. Dicsérik ugyan góbé-mókáit, de az a sanda szándék lappang ebben a lelkesedésben, hogy komolyan ne találja venni valaki ezt a hóbortos mesemondót. Pedig Móricz halála óta: ő a legeredetibb elbeszélőnk.
Igazi népszerűségét az Ábel-trilógiával szerzi meg. Ez a legvalószerűbb műve, nincs benne mese, csoda. De osztatlan elismerés csak az első részének jut, míg ott erdőpásztorkodik kicsi hőse a Hargitán, a Rengetegben. Az Országban? Már erről nem beszélnek szívesen. A fölserült Ábel egy csaló foghúzóhoz szegődik, Garmada úrhoz, aki „rendellenes”, s el akarja rontani a tapasztalatlan fiút. Ábel meg a szép Blankába szerelmes s ennek a szerelemnek a testi tüneteit azzal a csintalankodással adja elő, ahogy maga a paraszt szokott ilyesmikről beszélni. Amerikai útja is mintha puszta kalandsorozat volna. Az első rész bevált, nosza, háromszorozzuk meg. Egyszer már „megvilágosodott” a havason, – mi lehet egyéb a folytatása, mégha az élet mind magasabb kilátóin is, mint utánnyomás gyári tökéletességgel, de a gyár unalmával? A mesélő kedv szabad lélegzete helyett: a rutin gépkattogása?
Bizonyos, hogy nem találjuk az első Ábel-könyv üdeségét a másik kettőben. De a kevésbé költői anyagon még ragyogóbb a lélek diadala. A kis székelyfiú győzelméhez nincs fogható. Jön a hegyekből, ártatlanul, félénken, tiszta szándékkal; jóhiszeműen vállalja gazdája csalását, szerelmese csapodárságát, az egész emberi természetet. De van benne valami mélyebb bölcsesség, mint a közönséges tapasztalat; hősebb mint a bátrak, vértezettebb, mint a minden hájjal megkentek. Az angyal, aki őrzi, hogy viszi át a tisztító tűzön, hogy a szárnya hegye sem perzselődik meg. Gondoljunk csak az ízes Kakuk Marcira, azonnal látjuk a Tamási-lelkek minőség-különbségét, magasabbrendűségét.
Amerikában? Kezdődik az egész elölről. Pedig ez már más Ábel, helyt állt a Hargitán, s a fölokosodott az országban. Amerikába azzal teszi be a lábát, hogy majd ő alkalmazkodik. Figyelmes, szolgálatkész; kedves csalafintaságával, ártatlan furfangjával, csavaros eszével rögtön otthont teremt az üzlet félelmes kavargásában. Pártfogókat lél, állást kap. De a véletlen kalandok fölszíne alatt csöppről-csöppre dagad és forr benne a nagy elhatározás: Nem hazudok többé, nem alakoskodom, olyannak mutatkozom, amilyen vagyok. Egyre sűrűbb a kudarca, átlábalhatatlanabbak a bonyodalmai. Folyton süvölt körülte a botrány szele; már nem mosolyognak az emberek az ötleteire, hanem elborul a szemük, ökölbe szorul a kezük, rohannak a csap alá. Kilincset kellene csinálnia, s ő csillagot csinál helyette. Minél többször kidobják, annál hűségesebb a csillagához. Férfi már, azt a választ keresi, miért vagyunk a világon. Hallott ugyan erre sok feleletet az Országban, de mikor most latra teszi, könnyűnek találja valamennyit. Valósítsuk meg a munkásosztály uralmát, – ajánlotta az egyik. „Az igazságot leggyakrabban szenvedők és dolgozók oldalán lehet megtalálni”, vagyis mint később Illyés Gyula tanítja: „ A hatalom… saját kezelőjét rontja meg. Ne törjünk a hatalom felé.” nem cél az ima sem, az csak elbúvás az élet elől. A hazaszeretet sem. Szeresd a hazát, de szolgálnod és követned az igazságot kell és az emberi erényt, ahogy Krisztus cselekedte.
Egy nap aztán egy négert szólít meg: „Mi célra vagyunk a világon?” A néger kacagni kezd, az örökké hontalan ember könnyes kacagásával: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ábel megérti. Az a rendeltetésünk, hogy „amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.”
Böjthe János bölcsessége? De a Csongoré is, Peer Gynté is, Don Quijotéé is, Odüsszeuszé is. Minden nagy utasnak haza kell térnie. Ábel nem Böjthe: nem a faluba megy vissza, hanem remetének a havasra. Eleget látott az emberből. Ez a visszamenekülés a természetbe, a legősibb élmények közé, egész mai irodalmunk egyetemes vonása, de senkiben sem árad tele annyi mitikus fenséggel a természet, mint Tamásiban.
Fölösleges ráadás-é a trilógia két utolsó kötete? Hiszen épp az az emberi sors titka, hogy nem elég egyszer megvilágosodnunk. Ady vallásos lírájának szintén ez a fő tanulsága: az Égi Fényért holtig viaskodnunk kell a magunk lehúzó ösztöneivel.
Az Ábel nagy természetélménye után még hátra a végső lépés. Tamási ugyanúgy hatol lelkünk mind ősibb rétegeibe, akár Kodolányi. De ő a mai székelyben is megtalálja a középkort: a szentferenci áhítatot, a világtestvériesülést. Jégtörő Mátyásában egy szellem a főhős. Végiglakik egy sereg vonzó és ellenszenves állatot, aztán áthurcolkodik egy újszülöttbe. Mi ez a sületlen mese?
Csakugyan mese. Soha költőibbet, mint ennek a csillagból érkező szellemnek a szolgálata leendő szülei körül. Mátyás konok, szófukar fiatal székely, szegény, mint a templom egere; felesége, Márta, irodalmunk egyik legköltőibb alakja. A szellem esküvőjük napján száll alá hozzájuk, s úgy nő mellettük mind nagyobb állattá, mint a magzat az anyaméhben. Lefordíthatjuk a buzgólkodását józan emberi nyelvre is: az igazi szerelemnek boldogan rohan segítségül az egész teremtett világ. Az emberek csak rontanak rajtuk, egymás ellen ingerlik őket, de mindent jóra hoz a bolha, a pók, a bagoly, gólya, róka, még a lidérc is. Az egész természet annyira szelíd itt, olyan igazi testvér, amilyennek az Assisi látta valaha. Növény és állat: csupa lelkes lény, akár az ősi vallásokban, eposzokban, balladákban és népmesékben. De még mélyebb réteg is van ezalatt a mosolygó középkor alatt. A paradicsomi idillt sötét babonák, tragikus néphiedelmek aknázzák alá: az anyós boszorkány, az após lidércet költ ki a hóna alatt. Tamási mutatja meg először egész mélységében az erdélyi havasok, a katolikus székely falvak ős-mítoszokkal át meg áthálózott szellem életét.
A Jégtörő Mátyás folytatása a Ragyog Egy Csillag: az emberré vált szellem története. Míg állat volt, boldog és szabad volt. Most csecsemő, s nem ura többé sem nyelvének, sem tagjainak. Pedig nem tompul a túlvilági tudata. Embernek lenni iszonyú teher; majd belerokkan szegény szellem. Könnyebb szarkának, kutyának. Mihelyt aztán megoldódott a nyelve és nyilatkozni bír, két öreg indít versenyt a lelkéért: egy börtönviselt nazarénus meg a nagyapja. Két vallás ütközik össze bennük, a szelíd Jézusé, meg a haragos Jehováé. Milyen nehezen fér a szűk emberi koponyába, hogy ez a kettő: egy.
Nem a valóság és csoda keveredik már itt; nincs külön föld és levegőég. Egy tűzben lobog a kettő; csupa fényes láng a sötét anyag. Mint ahogy az ég csillagában is egy az: Atya és Fiú.
Bármiféle irodalmi stílusban idétlen volna ez a regény. Tamási megtalálta hozzá a nyelvet: – a népmese hangját, rég elmerül századok visszabűvölt, balladás fordulatait. Ezen a nyelven minden elmondható, határtalan a teherbírása. A képtelenséget is hiteles valósággá mélyíti. Mátyás: reális hős. Rendkívüli gyermek, mégis csak gyermek, a hús és vér minden gátlásával. a lélek kész, a test erőtelen – tapasztalja magán napról-napra. Azért szép és méltó embernek lenni, mert olyan elviselhetetlen a sorsa.
A székelyé, századok óta talán legelviselhetetlenebb. Azért nézi olyan derűsen az életet: vérig csigázott nemzedékek pusztíthatatlan szívóssága sűrűsödött belé.
Tamási kozmikus távlata új regényformát követel. Magyar elődei alig ábrázolják az időt, egy-kettőre lepergették egész meséjüket. Móricz Zsigmondban még a történelmi Magyarország ritmusa él: a szalmalángos történelem. Máglyát lobbant, nagy szenvedélyt, s nekiugrasztja a főhősét: vagy belezuhan, vagy átrepül. Tamási viszont egy parányi lángot óv tenyerével az idő forgószelében. Néha föllobog ez a láng, néha már alig hunyorog. Hit kell hozz-, erős és vidám szív: a kisebbségi sors hősi türelme és humora. Tamásit az érdekli, hogyan gyúrják, alakítják az embert a lassan telő évek. Igazi belső fejlődésrajzot ad. Hősei magukkal cipelik egész múltjukat; nem kalandokon mennek át, sorsot élnek. Az Uz Bencéből épp ez a belső-összefüggés hiányzik. Ábel és Jégtörő vagy a hősi szellemű, költői Magyari Rózsafa viszont szakadatlan tudat-tágulás, növő megvilágosodás: valódi regény.
De mikor színdarabot ír ez a biztos ösztönű alkotó, érzi, hogy annak meg a rohanó idő néhány nagy pillanata a lényege. Drámái szintén székely népi környezetben játszanak: korunk legköltőibb színművei. Remekbeszabott alakjai vidám fordulatokon át hirdetik az örök Igazság igéit. Erkölcsi és vallási mélyük van a bele-belefuvall jeleneteikbe a földöntúli erők hatalmas lehelete, a misztikum, a csoda. Tündöklő Jeromos elbűvölően szép szatíra: azzal vigasztal, hogy a falu ép ösztöne elsöpri a politikai szélhámost. Az Énekes Madár a fiatal szerelem himnusza. A Vitéz Lélek egy világosfejű székely sorsa. Csaknem eltiporja a maradi falu, de egy regényes szerelem összebékíti szegény úrhatnám közösségével. Tamási költészetéből mindig hősi bizakodás árad: hisz a népében, hisz a nyomorult emberfajban, a csillagragyogásban, ég és föld nagy egységében. Még legtragikusabb az utolsó drámája, a Csalóka Szivárvány. Nem lehet sorsot cserélni, átszökni a paraszt gazdák közül az urak világába. De voltaképp ez sem vigasztalan: Maradj a helyeden, vállald a végzeted.
Egyhelyen azt írja Tamási a székely népről: fölfelé úszik, mint a pisztráng. Az ő költészetében egész mai irodalmunk szellem úszik így: a havasok csillaga felé. Hatalmas novellagyűjteményében együtt az utolsó negyedszázad székely történetének minden fordulata, vádja, bűne, méze és epéje. Látja népe elesettségét, mégis diadalmasan hirdeti: Ha emberi erő nem is segíthet, sohasem zárul be fölöttünk az ég.

Krúdy Gyula levele – V. Gy.-nénak

A nőkért rajongó Krúdy az első, elragadó szerelmes levelet írta a címzettnek, a többit második feleségéhez, Váradyné lányához intézte.

1915. szeptember 1.

Rezsánom,
akinek a neved is királynő, az én szívemnek a királynője: vajon érzed-e hogy mérhetetlenül szeret valaki?

A gyönyörű, szinte az ifjúságomból való szeptemberi reggel, midőn elutaztam a tájról, hol végre boldog és megelégedett voltam: a különösen zakatoló vonat, mely mintha minden kerékfordulásával a tegnap és a tegnapelőtt gyönyörűséges szavait, soha vissza nem térő hangulatait, felejthetetlen érzelmeit juttatná eszembe: utazásom alatt a magány, amely visszavarázsolt hozzád, melléd: – olyan volt az egész, mintha megint ifjú volnék és szeptember táján a drága, biztos szülei háztól elutaznék iskolába. (Podolinba talán, ahol az algimnázium növendéke voltam), és minden, ami eddig a boldog gyermekkorhoz csatolt, elmaradt a vasúti állomás mögött. Úgy tűntek el a távolban a siófoki nagy fák, az őszi levegőben szinte megmosakodva állongó torony, mint hajdan a nyíregyházi háztetők, midőn az élet iskolájába elindultam.

Húsz éve van annak ma. Húsz esztendeje, Rezsán, hogy férfi lettem, elhagytam az igazi szeretet, a szülői szent hajlékot, mindent, ami eddig kedves volt, gyermekkort, gondtalan nevetést, holnappal nem törődő jókedvet.

Elmentem férfinek húsz esztendő előtt, ki a nagyvilágba. És ma, e drága szeptemberi napon, boldogult jó atyám születésnapján úgy érzem, hogy ismét a gyermekkor, a tündöklő ifjúságom marad el mögöttem, midőn elindult a vonat az állomásról.

Melletted, veled, benned voltam olyan boldog. Rezsánom, amilyen ifjúságom óta soha sem voltam. A te végtelen nagy szerelmed, szinte emberfölötti odaadásod, majdnem az édesanya mindent megbocsátó, szerető, mindent becézgető és a jó feleség gondoskodó szeretete volt az, amely az idei nyáron körülvett.

Ó, Rezsán, te földre szállott őrangyalom, hidd el nékem, hogy soha sem voltam olyan boldog, mint most vagyok. Te setétszemű, áldott kezű Jóság, te Gyönyörűségem, és Te legszebb az asszonyok között, nézz a szívembe!

Sohasem tártam ki még senki előtt a szívem így, mint előtted. Sohasem mondtam el senkinek a gondolatomat, mint néked elmondtam. Mindig ferdítettem, hazudtam, csak neked mondtam igazat. Ó, nézz a szívembe, te Reménységem, és lásd, hogy ott megtisztul minden a te pillantásodra: a te kezednek simogatására elmúlnak arcomról az élet gondterhes, vagy színészkedő felhői: a te hangod, hozzámszólásod egy ismeretlenné válott tengerfenék alá merülő világot hozott a napvilágra a szívemben, az ártatlan, gyöngéd ifjúságot, a szent áhítatos szerelmet, a megjavulást, az igazmondást, a megtisztulást. Rezsán, te Álom, te valóra váltott messzi Csillagom, amely csüggedt, fáradt életem felett messze ragyogtál, midőn még nem is ösmertelek: te Reményem, aki mellettem voltál talán már akkor is, midőn öngyilkos kezet emeltem magamra, és megérintetted a vállam: „Várj, szenvedésedért kárpótollak!”

Te vagy az, akinek jönni kellett, hogy végleg ne csalódjak az életben, az igazságban és önmagamban. Te vagy az a nő, ki mindenért, gyötrelmes szenvedéseimért, nyomorult napjaimért, halálraválott kínszenvedéseimért megváltasz. Te miattad maradtam életben mostanáig, és nem pusztultam el százszor meg százszor nyomorultan.

A sors akarta, hogy végigmenjek a szenvedések, bánatok, őrjítő kétségbeesések minden iskoláján, hogy megismerjek mindent, ami csúf és gyalázatos az életben, hogy a szenvedéstől te megváltsál, a te szerelmed ismét ember, érző, boldog megifjodott lénnyé tegyen.

Rezsán, te földre szállott hófehér lélek, hallgass reám! Új, gyönyörű élet közeledik! Már érzem jöttét. Már kelőben a nap szívemben, a bús, éji felhők, amelyek gyilkosságot és a magányos siratást látták csupán, megheérednek, mint hajnalban a Balaton felett. Tündöklő kócsagmadaram te! Szállj, repülj felém.

Énekedre emelem szememet az égre és reád szegezem két szemem, amelyből hitem szerint már elfogytak a könnyek.

Újra tudok sírni, a boldogságtól, a kifeszített vitorlákon közelgő Holnap reménységétől.

Sírok, mint a zarándok a szent templom küszöbén, ahová húsz évi bolyongás után ért.

Szerelmem, Hitem, Életem, Rezsánom, az enyém vagy.

A „Budapest” újság történetei a.d.1907. [XIII . A magyar viseletről]

Azt szoktuk mondani, hogy a hazaszeretetben mi magyarok első helyen állunk. Sajnos, ez bizony nem egészen igaz. Igen sok példa bizonyítja, hogy általában nem szeretjük eléggé – nemzeti kincseinket. Lelkesedni csak a frázisokkal telt szónoklatokon tudunk. Nem tapasztaljuk-e, hogy Németországot és Ausztriát kivéve sehol a világon nem beszélnek rossz szokásból annyit németül, mint nálunk. Nemzeti díszítő stylünket, zenénket, viseletünket, sőt nyelvünket illetőleg is, legkiválóbb szakembereink, tudósaink, ellenségeink nagy örömére, kézzel-lábbal igyekeznek bebizonyítani, hogy ettől meg amattól a nemzettől lopkodtuk össze. Hisz már Arany János is a fájdalom keserűségével sóhajt fel, hogy a magyar tudósok szerint az őseink nem tudtak beszélni, hanem ugattak, ruhájok sem volt, hanem meztelenül jártak.
Oh, hogy szeretnék ez öngyilkos nagyképű tudósaink közé csördíteni, hogy nem oda Buda, hogy talán fordítva van a dolog, s ha tán nem is mindenben, de a viseletben az egész világot átalakítottuk és igensok korszakban vezérszerepet vittünk, hogy a mai közép-európai viselet, a nadrágot kivéve, magyar. (A nadrág t. i. ó-gallus viseletből származott.) Magyar pedig azért, mert a magyarok hozták be az elől nyitott, gombokkal ellátott kabátot, melynél a mai téli kabát a téli mentének, a felöltő a nyári könnyű mentének, a többi kabátnemek meg az atillának, zekének és dolmánynak felelnek meg.
A magyarok bejövetele előtt Európában római ingszerű tunikot hordtak, mit felülről a fejen át húzhattak csak fel, szörnyű kényelmetlenül, lévén a nyaknál csak kissé behasítva, mely nyílást a felvevés után fibulával tűzték össze. Őseink hozták be a körköpenyeget (körgallért) is, melyre ma, midőn megint divatba jött, különösen ráillik a »Hazai vándor« című 1840 körül megjelenő folyóirat egy klasszikus stylű verse:

Hunnia szült engem, dísze voltam hajdan az ősi magyarnak,
Ámde az újdonzás ingere számkivetett,
Idegen földről jövök egy kis ferde szabással,
Jöttömön megörül és újra befogad hazám.

Mi hoztuk be a csizmát és cipót. Ezzel azonban már az Árpád királyok alatt furcsán bántak őseink. Látva t. i., hogy a kereszténységnek a bocskor is egyik kelléke (bocskorban jártak, ugyanis Európa összes keresztény kultúrnépei), elhagyták a szép formás csizmát és cipőt, mert pogány eredetű volt, és fölhúzták az európai kultúrbocskort (mert hát ilyenek vagyunk mi ma is) és nagyban feszítettek benne. Igen, csakhogy a külföldiek meg ugyanakkor szépen átvették a csizmát és a cipőt; kis is pitykézték amúgy magyarosan, ezüsttel és gyönggyel, mint azt a bizánci egykori császárképen s egyéb emléken látjuk.
Ami a katonaságot illeti, abban meg éppen mi vezetünk és éppen nekünk nincs a sors különös gúnyjaként nemzeti hadseregünk. A magyarok hozták be a könnyű viseletű és fegyverzetű lovasságot,m s ma, midőn a modern hadászatban a lovasság ideje lejárt, ma is a huszárság az egyetlen lovasság, melyre a legmodernebb katonai kornak is égető szüksége van. Ezért huszárosítják a dragonyost, az ulánust, ezért van huszárja az egész világ katonaságának.
Hogy mennyire kitűnően értettek őseink a helyes hadi taktikához, kitetszik abból, hogy sokkalta nagyobb, római mintára berendezett nehéz európai seregeket vertek meg játszva. S csakis azok tudták őket legyőzni, akik előbb harci módszerüket, fegyverzetüket és ruhaneműiket lemásolták és betanulták. A kereszténységgel azonban lassan mégis átszivárogtak a nyugati szokások, úgy, hogy a XI–XII. században a nehéz lovagok kora lett ismét divatos és a magyar főuraink hűségesen át is vették a német harcmóddal együtt. No, de meg is járták vele a mohi pusztán a tatárokkal szemben. Különben a mohácsi vésznek is az volt a többi közt egyik oka, hogy elhagyták a magyar hadi viseletet és harcmodort, és német módra viselték magukat. Lám, Kun László visszatért az ősi hadi viselethez és magyar harcmodorhoz, elverve a cseheket és beleültetve a Habsburgokat a római császári trónba az ős magyar szokással, melynek még most is érezzük az ízét.
A könnyű magyar lovasságot a XVI–XVII. században kezdik megint Európában újra utánozni. Átveszik a páncélinget, a könnyű, ízelt magyar vértet, a rákfarkas huszársisakot, a csizmát; de azért még nem nevezik huszárnak, csak »Leichte reiterei mit Pappenheimerhelm« volt a nevük. A magyar huszár látva, hogy a német szomszéd túl akar rajta tenni, ettől fogva elhagyja a sisakot, páncélinget és vértet. Kalpagos sas, sólyom vagy fácántollal, dolmányt és kacagányt hord és úgy veri el a németet.
Végre II. Rákóczi Ferenc szabadságharca után az egész világ átveszi a magyar huszárságot úgy, amint az volt Rákóczi előtt és a »huszár« nevet is megtartják, sőt a gyalogságot és más fegyvernemet is a célszerű magyar ruhaelemekkel alakítja át. Így a gyalogság ügyetlen nagy háromcsúcsos kalapját az igen ügyes kuruccsákós föveg váltja fel Európa-, sőt világszerte, megtartva a csákó nevet. A gyengén görbülő huszárkard váltja fel az egyenes kardokat. Az egysor gombos dolmányszerű fegyverkabátot már régebben átvették. Nem magyar csak a kétsor gombos Waffenrock és a csókaórú kalap.
Hogy feszítettek pl. a porosz huszárok s mily büszkék voltak huszárvoltukra, példa rá, mikor a burkusháborúba egy német huszár összejön a magyar huszárral, büszkén mondja »Schau ungár i á huszár«. Mire a magyar huszár borzasztóan lenézi a németet és oda vág neki, hogy »Tu Hanzvurst, biszt-ned Huszár«.
Ma pl. az egész világon a lovastábornoki ruha a magyar huszárdísz. S bármely uralkodója a világnak, ha igazán előkelően akar öltözködni, magyar huszárdíszt ölt; vagy, ha francás vagy németes egyenruhája van, a két karját a vállig érő magyar vitézkötéssel díszítteti ki.
Magyar eredetű még végül a külföldön használatos, különösen a porosz pickelchaubenek nevezett sisak, mely a XVII. század magyar huszársisakjából származott.
De most látom, hogy a mai korról beszélek és itt szomorúan kell látnom, hogy míg külföldön az egyenruhákat magyaros stílusban tartják, addig a mi honvédeinket kivetkőztetik magyar formájukból és kétsor gombos, plasztronos német Waffenrockot adnak rá, s hogy a tisztelt újítók a hazafias lelkiismeretüket megnyugtassák, elnevezik – uram bocsáss! – pitykés dolmánynak. Egy pár magyar lap még azt is mondja, hogy ez így már szép és ami a fő, modern. No, hát se nem szép, se nem modern és csak úgy ne járjunk vele, mint őseink Mohácsnál és a Mohi pusztán.
A magyar nemzeti viselet célszerű volta folytán be tudott illeszkedni bármilyen világrendbe. Ázsiából őseink kétféle alapstylű ruházatot hoztak be; a szűk, testhez álló hadi és a bő lenge és hosszú udvari és otthoni ruhát. Az előbbit megőriztük a mai díszmagyarban, az utóbbit a bő gatyás népviseletben. Ázsiában a bő viseletet hordták, mert ott az illett bele az általános ízlésbe, különösen a fejedelmi udvart és a főbb urakat illetőleg. Európában a testhez álló szűkebb ruhát hordták előkelő őseink, mert itt ez illett jobban.
Míg az európai népek nemzeti viselete kevés kivétellel nem tudott a változó stylusokhoz és divathoz alkalmazkodni, addig a magyar ruha az ő célszerű elemeivel minden európai stylushoz és divathoz tudott simulni anélkül, hogy nemzeti jellegét legkevésbé is csorbította volna. Sőt, mint már említém, a legmodernebb európai ruházat is a magyar ruha elemeiből alakult ki. Ma már nevetség nélkül egy kultúrnemzet sem hordhatja saját nemzeti viseletét a magyaron kívül.
A magyar viselet a XIII. századtól a XVII-ig általános divat volt az oroszok, lengyelek, csehek, törökök, perzsák és tatároknál. Legjobban ragaszkodtak hozzá a lengyelek s miután Európa őket az újabb korban jobban ismerte, mint minket, történtek azután olyan furcsa dolgok, hogy pl. a 48-as magyar küldöttségen Párisban azon csudálkoztak, hogy minő furcsa az, mikor a magyarok lengyel ruhában járnak.
A mi nemzetiségeink is lemásolták a magyar viseletet, persze mindenik a maga módja szerint. Sajátságos. Azonban, hogy bizonyos századoknak magyar viseletét megőrizték napjainkig: pl. a tótok, horvátok a XII–XIII. század végéről való magyar (I. Ferenc kora) divatba öltözködik nagy szeretettel. Persze, nemzetgyilkos tudósaink ebből is azt akarják kisütni, hogy lám, a magyar ruhát és elemeit a nemzetiségektől is vehettük. Hogy ez az állítás mily őrültség, azt hiszem, nem érdemes bizonyítani.
Szóm volna még a fehérnép, – így nevezték őseink a hölgyeket – viseletéről. Mint a nevök is elárulja, fehér színű vászon, gyolcs, vagy selyemruhában jártak ősanyáink. Volt pedig nekik magyar virágokkal kihímzett szegélyű fehér felsőingük, mit derékban övvel kötöttek össze. Ez alatt pedig bő és bokáig érő alsóing szintén fehér színben. Lábukon takaros piros csizma vagy cipő. A lányok leginkább hajadon fővel jártak, egyetlen fejdíszük a gyöngyös párta volt. Hajukat befonták selyemszalaggal vagy gyöngyökkel. Az asszonyok fehér fejkendőt hordtak. Övükön, mint hasznos dísz, selyemszalagon vagy aranyláncon lógott a kis ezüst kézi tükör és a fésű. Kötény és kézi kendő (kezkenő) egészíti ki viseletüket. E viselet terjedt el aztán az Árpádok alatt a minket környező népek között, de oly általános hatása nem volt, mint a férfi viseletnek. Sőt később, hölgyeink bizony engedtek az idegen divatnak. Csak a XVI–XVII. században kezd a bokokrugrós-szoknya, a mellényke és mente küzdeni az egész világon elterjedt spanyol, német és francia női divattal.
És büszkén mondhatjuk a XVII. századi honleányokról, hogy inkább jártak nemzeti ruhában, mint az idegenben. A XVIII. század vége felé ismét hajlanak a francia divat felé. Nemzeti ünnepek alkalmával azonban mindig magyar ruhában jelennek meg hölgyeink, sőt az udvari dámák a főhercegnők is.
A mai korban, mint minden nemzeti dolognak, úgy a magyar viseletnek is nagy ellensége a túlhajtott, mondhatni őrjöngő, mindent kiforgatni akaró újító modernizmus. E fránya világszellem egy nemzetben sem tesz annyi kárt, mint nálunk, mert egy nemzetnél sem akadnak oly vehemens túlbuzgó apostolai, mint nálunk.
Mindazonáltal azt hiszem, hogy a világ legszebb, legnemesebb, legdaliásabb öltözete, a magyar díszruha, ünnepélyes alkalmakra nemcsak a hivatalos világban, de a nagyközönség körében is előbb-utóbb el fog terjedni és ki fogja szorítani az igazán komikus frakkot, mely ellen különben Európa-szerte megindították a harcot. Megjegyzem azonban, hogy csak nemesen és művésziesen egyszerű, szép és a mai korszellembe illő magyar ruhát csináltassunk. Mert az is igaz ám, hogy nincs nevetségesebb alak, mint az, aki magából ízléstelen magyar karikatúrát csinál; ilyet azután igazán minden hazafias érzésünk mellett is megmosolygunk.

Harminc év 1877–1907; A „Budapest” újság jubileumi albuma; írták a „Budapest” volt munkatársai (az írás szerzője és rajzolója: Nemes Mihály: A magyar viseletről.)

Cságoly Péterfia Béla: Budapest tegnap: írók és kávéházak

Hogyan is kezdődött? A kávészemek serkentő hatásának felfedezéséhez több legenda is fűződik. Az egyik változat szerint a kávé élénkítő hatását egy Káldi nevű etióp pásztor fedezte fel Kr. e. 300-ban, aki észrevette, hogy ha a kecskéi a piros bogyókat legelészik, sokkal élénkebbek lesznek. Ezt elmondta a közelben élő szerzeteseknek, akik rájöttek arra, hogy ha a magokat megpörkölik, ízletes italt készíthetnek. A másik történet szerint egy Phazes nevű arab orvos i. sz. 900-ban a kávét orvosságként használta. A magyar szájhagyományban a »fekete leves« kifejezés a XVII. századból származik. Az 1680-as években a váradi pasa el akarta fogatni Thököly Imre fejedelmet, ezért egy ebédmeghívás ürügyével magához csalta. Thököly azonban elővigyázatos volt és gyanakodott, hogy készül valami ellene, így az ebéd után gyorsan távozni akart, mire az egyik janicsár aga a következő szavakkal tartotta vissza: „Ne siess Uram, hátra vagyon még az fekete leves!” Miután a vendég kuruc fejedelem megitta a kávéját, láncra verve vitték az isztambuli Héttoronyba, ahol valamikor Török Bálint is raboskodott. Az úgynevezett fekete leves, azaz a kávé fogyasztása a török étkezés elmaradhatatlan kellékeként vált ismertté a középkori Magyarországon. A XVIII. században Barcsay Ábrahám még verset is faragott a kávétermesztésről.

A kávéra

Rab szerecsen véres veríték-gyümölcse,
Melyet, hogy ládájit arannyal megtöltse,
Fösvény Anglus elküld messze nemzeteknek,
Nádméz! mennyi kincsét olvasztod ezeknek.
Hát te, rég csak Mokka táján termett kis bab,
Mennyit szenved érted nyúgoton is a rab,
A bölcs iszonyodik, látván, egy csészéből
Mint hörpöl ő is részt Anglusok bűnéből.

Az 1800-as évek elején már elérhető áru volt a kávé, amit leginkább erre szakosodott műintézményekben, kávéházakban szolgáltak fel. Pesten az elsők közé tartozott a később idézett Degré Alajos által is leírt Kávéforrás Kávéház. „Kávéház az az utcai földfeletti üzlethelyiség, melyben kávé, tea, csokoládé, italmérési engedély tárgyát nem képező szeszes italok, az utóbbiakhoz szükséges nedvek, végre az elősorolt cikkekkel fogyasztani szokott sütemények mindig kaphatók; melyben legalább két rendes nagyságú tekeasztal folytonosan a közönség rendelkezésére áll, kivéve a kültelkeken és szállókban levő Kávéházak, melyekben egy tekeasztal is tartható; végre mely Kávéház felirattal van megjelölve. Kávéházi vagy kávémérési üzlet nyitására engedélyt csakis teljesen megbízható egyén nyerhet« írta a Pallas Kiadó nagylexikona 1893-ban.
Az 1910-es évek fontosabb fővárosi kávéházai: Abbázia kávéház az Oktogonon, Akadémia kávéház, Akadémia u. 5, Ámor kávéház, Nagymező u. 7, Andrássy kávéház,Aréna út 78, Anker kávéház,Király u. 15, Aréna kávéház, Damjanich u. 51., Astor kávéház , Erzsébet krt. 41., Balaton kávéház , Rákóczi út 17., Baross kávéház , József krt. 45., Belvárosi kávéház ,Eskü tér 5., Britannia kávéház, Széna tér 7, Cairo kávéház , Lövölde tér 6, City kávéház, Szabadság tér 13, Deák kávéház, József krt. 55, Drechsler kávéház, Andrássy út 25, Edison kávéház, Teréz krt. 24, EMKE kávéház, Erzsébet krt. 2, Erzsébet híd kávéház, Döbrentei tér 6, Európa kávéház, Fő u. 80, Fehérvár kávéház, Fehérvári út 44, Fiume kávéház, Múzeum krt. 13, Gellért kávéház, Fehérvári út 1, Gresham-Venezia kávéház, Ferenc József tér 5-6, Orient Kávéház, Rákóczi út 42.,Ostende kávéház, Rákóczi út 20, Otthon Kávéház József krt. 46. Legtöbbje már rég megszűnt, bakfiókok vagy más üzletek célját szolgálja akár a Bodó kávéház, József krt. 56., amely falai a szocializmusban húsboltként, manapság bóvli kínai ruhák felett álmodik a fényes múltról…

***
„Többször néhányan – leginkább írójelöltek s kezdők, írta Degré – társainktól titokban elszakadva, a Csigához mentünk estelizni, hol egy nagyobb kerekasztal közelében iparkodtunk helyet foglalni. Aztán a kerekasztal is megnépesült; ott láttuk Vörösmartyt, Bajzát, Gaál Józsit, Kuthy Lajost, Egressy Gábort, Vajda Pétert. Dobogó szívvel hallgattuk, mikor egyik-másik megszólalt. És mit hallottunk? Vörösmarty elmondta, miként gyártja szivarjait, hogy készíti a pezsgőt s milyen jó töltött káposztát evett tegnap Döbrentei Gábornál. Egész más társalgást vártunk, azt hittük, irodalmi vagy tudományos vitát fogunk hallani. Csak úgy ámulva néztünk össze, hogy ezek a nagy szellemek is beszélnek oly tárgyakról, mik a közönséges emberek körébe valók.”
A fiatalság találkozóhelye az 1840-es években egyébként már nem a patriarchálisabb vendéglő, hanem a kávéház, amely már ekkor Buda-Pest társadalmi, politikai és szellemi életének, a legelőkelőbb körök kivételével, legjellegzetesebb színhelye. A jobb kávéházak pompája, a sok márvány és tükör csakúgy feltűnik az idegennek, mint az, hogy csekély fogyasztással órákig ülnek ott sokan. A legtöbb vendégfogadónak van kávéháza is, rajtuk kívül a kaszinóé és a redut-beli tartozik a legfényesebbek közé meg a fürdőutcai Kávéforrás. Az ifjúság fakultásonként külön-külön kávéházakban tölti napjai és éjszakái nagy részét, kávézva, pipázva, kártyázva, billiárdozva, és politizálva. „A philosophushoz” címzett a központi egyetem szomszédságában van, a medikusok az Arany sasban tanyáznak, a juristák a Török császárban a Sebestyén-téren, de valamennyinél nevezetesebb a joggyakorlatot a pesti főtörvényszékeknél folytató ifjúságnak, a jurátusoknak találkozóhelye, az Uri utcai Libasinszky-házban, amelynek bérlője eleinte Privorszky, majd Pilvax, 1848-ban azonban már Fillinger. Minthogy a magyar írók és politikusok nagy része a jurátusokból került ki, velük a nem jurátuskodó fiatal írók is többnyire belesodródnak e kávéház életébe. Így lett Petőfi is hamarosan tagja az ottani társaságnak. Későbbi hangadó szerepe közismert, de az ő szellemi fejlődésében és politikai gondolkodásának alakulásában is része volt annak, hogy e kávéház életének már 1843-ban részese lett. Vahot Imre írja: „Midőn a patvaria-végzett magyar ifjú törvénygyakorló pályáját tovább folytatni s egyszersmind befejezni Pestre jő, a már itt meghonosult fiatal társak által legelőször is Privorszky vagy inkább a jurátusi kar kávéházába vezettetik, mely ünnepélye beiktatási szertartás a vad pohár, vagyis az újonc jurátusokkal megfizettetett ivómulatság mindinkább elenyésző szokását látszik pótlani. A kávéház csinos termét mindinkább díszesíti, kényelmesíti; különösen, hódolva az ifjúság lángoló honszerelminek, buzdító jelül Bezerédi, Deák Ferenc, báró Eötvös, Fáy András, Kossuth, Klauzál stb. derék hazafiai arcképeit függeszté a falra. Privorszky igen sok fiatal s talán az egész jurátusi kar kívánatát teljesítené, ha minél több magyarul tudó szolgákat tartana. Az is fölötte kár, hogy most már jeles hangszerzőnk, Rózsavölgyi kis zenetársasága nem játszik e helyt, hol azelőtt a válogatottabb magyar nóták előadásával lelkesítő hatást eszközlött. Majd 1848 előtt a Pillvaxban kifőzött tüntetések többnyire nem az utcán, hanem a színházban folytak és nem az országos politikával voltak közvetlen vonatkozásban, hanem igazgatók, színészek és főleg színésznők ügyeivel, az irodalom érdekével vagy a magyar ifjúság és a német polgárság közt szinte állandó feszültséggel.”
A kiegyezés utáni években a gazdasági élet felgyorsulásával egyenesen arányost nőtt a kávéházak száma. A kávén kívül leginkább a virsli és a sör volt igen népszerű fővárosunk kávéházaiban. „Aki a Szikszayban, a Nemzeti Színház
nyugdíjintézetének régen lebontott impozáns, kupolás bérházában, a Kerepesi út /ma: Rákóczi út/ és Múzeum körút szegletén, rendelt egy pár virslit, a pincér így nyugtázta a rendelést: – Igenis, egy pár frankfurtit! A Majna melletti
Frankfurt csakugyan régtől fogva nagyon nevezetes pompás virslijéről, de ez mindig másféle jellegű volt, mint a bécsi vagy a pesti. Ez a körülmény azonban mit sem változtatott azon, hogy a Szikszayban igen alkalmatos dolog volt
délelőttönként betérni és megenni egy pár, finom pörköltszaftban ázó, vagy reszelt torma melléklettel megjelenő virslit és felhajtani hozzá egy korsó Kőbányán főzött, »Udvari« világos sört és-vagy sötétbarna »Dupla márciusi«-t. Ha az
ember nem volt éhes, inkább csak szomjas, mindenütt kapott fél pár virslit is, mit a bécsi »Einspänner«-t magyarra fordítván, tréfásan egyfogatúnak tituláltunk. Sört azonban félliteres korsónál, esetleg meg éppen háromdecis pohárnál
kevesebb mennyiséget senki sem kaphatott, de eszébe sem jutott senkinek, hogy ilyesmit kérjen, mert mindenki tudta, hogy a sör nem kvaterkázásra való ital, hanem kiadós, hosszú húzásokra. A virslis tízóraik sok más helyen is igen jók
voltak. Ajánlatos is volt elnézni időnként a Csalányiba, a Ferenciek bazárába /ma Kárpátia/ ahol ónfödeles kőkorsóban müncheni Augustinerrel szolgáltak a virsli mellé, valamint a József téri Virágbokorba, ahol viszont igazán ritka
különlegesség várt az emberre; világos bajor sör, a kulmbachi serfőzőből. Érdemes volt meglátogatni a Vigadó téri Tonet-udvarban a Pilseni sörcsarnokot is, ahol szerintem a világ legjobb pilseni sörét mérték, amelynek olyan kemény volt a
habja, hogy megállt benne a beléjeszúrt fogpiszkáló.
Más alkalommal felkereshette az ember a Váci körúton /ma Bajcsy-Zsilinszky út/ a London-szálló éttermét, hogy virslihez újra elsőrendű hazai kőbányai sört igyék, ezúttal a jeles Korona nevezetűt.” A kapubejárattól jobbra nyílott a
tejüvegablakos ajtó, melybe cikornyás, régies betűkkel a Café szót égette az üveges. Őszi délutánokon és hosszú téli éjszakákon, mikor már a hivatásos zsarolók és azok, akik mesterségszerűen vájkálnak a pesti kávéházak márványasztalai
mellett az emberi és családi becsületben, ásítozva üldögélnek szerte a városban, mintha még mindig remélni lehetne, hogy éjfél után is hír érkezik egy bolond férfiról, aki feláldozta éjszakai nyugalmát egy nőért: Szindbád szívesen elidőzött
a London kávéházban. Most, mikor az óra nem volt alkalmas arra, hogy belépjen a tajtékpipa színű barna faburkolattal borított boltíves terembe, beérte azzal, hogy gyengéd pillantást vetett az ajtó felé, s mélyet szippantott abból a sűrű
illatból, mely a szüntelen táruló ajtón át a fogadó előcsarnokába áradt; mintha ez a kávéházszag tökéletesen egyesítene magában mindent, ami a merengéshez, a férfias magányhoz, az élet hiúságainak megvetéséhez és az ábránd könnyű lábú
lovának nyargalásához szükséges. Különös szag volt ez, egyetlen pesti kávéházban sem lehetett már mását találni. Nem véletlen – gondolta Szindbád, és szimatolt –, hogy a London kávétermében még fekete márványból vannak az
asztalok. A London kávéházba még olyan körültekintően lépnek be s a fekete márványasztalok mellett oly körülményesen foglaltak helyet a vendégek, hogy látni lehetett: a jövevény nemcsak feketézni óhajt itt, hanem élete egy szakaszát is
hajlandó eltölteni a boltívek alatt. Nem kávézni jártak ide az emberek, hanem élni, valahogyan túlesni az életen. A London-ban nem sietett senki, a pincérek éppen úgy ráértek, mint a vendégek. Hiányzott itt a levegőből és az emberek
viselkedéséből az az ideges, sietős, kávét szörpölő, nyugtalanul vitatkozó modor és szemlélet, mely az üzleti világ kávéházait jellemezte. De nem jártak ide a duhajok sem, az éjszaka vándor népe, mely hajnalban káposztalevest és üvegsört
fogyaszt a pesti kávéházakban, s oly bánatosan, borostásan, hazátlanul tud gubbasztani a pesti pitymallat hideg derengésében, mint aki szíve mélyén tudja, hogy nincs az a mámor, bódulat és felfedezés, mely el tudja oltani lelkében a
magány és a kétely savanyú füsttel terjengő gyehennaparazsát. A London-ba csendes emberek jártak, olyanok, akik elolvasták a vezércikket és az apróhirdetést, megfejtették a képes német családi lapokban a rejtvényeket, hosszan el tudtak
gyönyörködni egy színes nyomatú angol folyóirat tájképeiben, ahol a sétautakon kis lordok sétáltattak bernáthegyi kutyákat, s általában úgy viselkedtek a vendégek, mintha nem is fordult volna ki sarkaiból és alóluk a világ. Ilyen helyeken,
mint a London kávéháza, különös érzékenységgel neszelte Szindbád, hogy a magánynak, a szemlélődésnek, az emlékezésnek, a csendes időtöltésnek e békés szigeteit már ostromolja az idő vad árvize, s nem kell sok hozzá, hogy elsöpörje e
menedékhelyet.” Kosztolányi Dezső 1914-ben írta karcolatában, hogy „Budapest, a kávéváros”. „Aki fintorgatja az orrát, hogy a kávéház plebejus hely, a jöttmentek kaszinója, annak azt mondom, hogy ma már kevés oly arisztokrata és úri
kúria van, mint a kávéház, melynek tisztes, munkás, történelmi múltja van. Száz éve, hogy született a mai kávéház öregapja. Tiszteld, pesti ember, a kávéházat, vénebb és tiszteletteljesebb az, mint te magad. Neki volt öregapja. Neked,
rongyos, talán öregapád se volt. Mi, akik kivagyunk a nagytőke áldásaiból, naponta megszerezhetjük a fény és a gazdagság illúzióját, mikor beülünk egy ízléstelen kávéházba és zsebünkben hetven fillérrel, keleti kényelemmel
elterpeszkedünk egy asztal mellett, mely mögött sok százezer koronák állanak, szolgálatkész lakájok sürögnek, ívlámpák égnek és fűtőtestek donganak;”
Pesten ötszáz kávéház volt, itt bonyolították le a köz- és magánügyeket és az érzelmi életet mesélte Heltai Jenő. Szintén ő írta, hogy pontosan tudta, melyik kávéházba járnak a lócsiszárok, melyikbe az ékszerészek, a kereskedők, a fuvarosok, a szabók, a cipészek. Sok kávéházban vágott toll, kéziratpapír, lexikon, folyóiratok, levélpapír, francia, angol, német lapok várták a törzsvendéget. A XIX. század nyolcvanas éveiben a régi Városháza mögött a Rózsa téren volt a Török Császár. Ide járt Jókai Mór, Mikszáth Kálmán. Borsody-Bevilacqua Béla, e kor ismert polihisztora írta: „A New Yorkban kitisztították a cipődet, kivasalták a ruhádat, a pikolót átküldted a szomszédba(kemény) gallérért.” A kávéházban lehetett biliárdozni, sakkozni, dominózni, kártyázni. Az ember intett, és hozták a cigarettát, konyakot, ásványvizet, gyomorbajosnak parádit, sőt az importált Vichy-vizet szalmafonatú tokban, nagy pohárban a gőzölgő feketét, hozták a szivart, bort, tojásrántottát, franciasalátát, aszpikos jegelt halat, szalámit. Ha fájt a vendég feje, elküldhette a fiút a gyógyszertárba, a trafikba pipadohányért, bélyegért, a tisztítóba fehérneműért. A kávéházban ismeretségeket kötöttek, tárgyaltak, vállalatot alapítottak, ügyvéddel megbeszélést folytattak. Megbeszélték a randevút, nőket csábítottak el. Viszonyok keletkeztek és borultak fel. Pletykáltak csücsörített szájjal, szemeztek idegen nőkkel, és a szexepiles ruhatáros kisasszonynak udvaroltak. És otthona volt a hallgatagoknak, a csalódottaknak, az elvált férfiaknak, akik a sivár, elhagyatott lakásból ide betértek. A csillárok fényében, a márványborítású falak ragyogásában, kívánatos nők, zajongó emberek között senki sem sejtette, hogy ők milyen magányosak, nyomorultak, boldogtalanok. És a csillogó, fényárban úszó teremben nem érezték kitaszítottságukat, a gyűlölt magányt, sodródtak valamilyen társasághoz.
A vendég márványasztalkánál ült, ha lehetett, az ablak mellett, az aranyozott dór oszlop és a mennyezetig érő tükör között. És szemlélte az életet az utcán.
A kávéházban minden valódi volt, igazi. A csillár, a plüssel bevont páholyok, sok helyen a padló márványa is. És az atmoszféra fesztelenül meghitt volt, otthonos, tehát intimnek mondható. A sorsjegyügynök, a posztós, a fűszeres, a szabó
is úr volt itt. Kiszolgálták, urazták, megköszönték a borravalót, kérték: »Legyen szerencsénk máskor is!«.A bérháztulajdonos, a bankvezér, a belvárosi nagy áruház-tulajdonos is csak egy márványasztalnál ülhetett, ő is vendég volt, mint a
többiek.
A Krisztinavárosi egykori Philadelphia Kávéház falai mesélhetnének, ahol Ady Endre és Szabó Dezső, „Az elsodort falu” írójának volt a törzshelye, és hol oly sok időt töltöttek, akárcsak a Kerepesi úti Orient Kávéházban, a „Pósa
törzsasztal” mellet kávézott és hosszú délutánokat átbeszélgetett Gárdonyi Géza, Bródy Sándor, Mikszáth Kálmán, Rákosi Viktor, a Móra fiúk, természetszerűleg Pósa Lajos és még kitudja ki mások.
Az Akácfa utcai Lázár kávéházba a libások jártak, a Cairóba a biliárdozók, a Helvétiába a bélyeggyűjtők, az Eldorádóba az artisták, birkózók, ökölvívók.
A Vámház körúton volt a Csarnok kávéház, itt ibrikben szolgálták fel a konyakot, fatálon a májat, tepertőt, korsókban a szegfűszeges forralt bort, serpenyőben a sült hurkát, aranyszínűre pirított hagymába göngyölve. De ilyen ételeket csak a csarnokosok kávéházában szolgáltak fel. Az Edisonba nem a feltalálók jártak, hanem a temetkezési vállalatok emberei. Ezek gogoli alakok voltak. Nyáron is nehéz posztóruhát hordtak, fehér inget, rágombolható kaucsuk gallérral, a nyakkendőbe (fekete, mélylila, sötétkék) beszúrva ékköves tű. Vasárnapias ünnepélyességgel viselték méltóságteljes foglalkozásukat. Fejükön bársonyos fényű, fekete, nagykarimájú művészkalap. Ecetes szaguk volt, lárvaszerű arcukon valamilyen rémisztő, kihűlt, merev mosoly ült. Diana sósborszesszel hintették meg hajukat, arcukat, de az ecetszag megmaradt. És a temetőszag. Arcuk zárkózott volt, gőgös, elutasító és közönyös. A halottakhoz fűződő viszonyuk tette? Ki tudja? A halállal szemben udvariasak voltak. Elvárták, hogy a temetésen zokogjanak, a fellengzős női sikolyokkal rokonszenveztek. Ha elmaradt, rossz néven vették, a holott helyett megsértődtek. A temetésnek is van illemtana, etikettje, protokollja. Lelkükbe nem látott senki…
A New York galériáján ült Osvát Ernő, a Nyugatot szerkesztette. A mély vízben, ahová lépcsőn kell lemenni, neves színpadi szerzők, rendezők, híres színészek, köztük Molnár Ferenc, Szomory Dezső, Laczkó Géza, Karády Katalin, Csortos Gyula, Tőkés Anna, Hevesi Sándor, Mezei Mária, Kellér Andor, Beőthy László, Bárdos Artúr, Somlay Artúr, Márai Sándor vacsorázott. Varázsa volt az esti fénynek és a gyönyörű, elegáns nőknek. A régi ragyogást idézik a Lotz-freskók, a fények este. A törzskávéházban ismerkedett az irodalommal az ügyvéd, a telekügynök, a körúti divatkereskedő, az ingkészítő, a kettős könyvelő, a kelmefestő, a drogista. A pincér ismerte a vendégeket. Szótlanul hozta a hírlapokat, a turfújságot a tejeskávé és zsemle mellé tette. Ez már a szertartáshoz tartozott, amit a törzsvendég elvárt. És a törzsvendég olvasott. Elolvasta a hírek, a tőzsde árfolyamok után a tárcát, az irodalmi pillanatképet, a riportot. És megjegyezte az ilyen neveket: Krúdy, Ady, Zsolt Béla, Pethő Sándor, és a már idézett Kosztolányi…
Az a Kosztolányi Dezső, akinek immár örökre vitrinben vannak zárva kéziratai, melyeket soha többé nem fog megírni. A finom, merített papírok üresen maradnak. Nem hajol többé föléjük. Nem lesz rajtuk árnyéka fejének, a kezének, a tollának. És a sóhajnak, a leheletnek, a részegítő szellemi szenvedélynek. Írt szerelemről, gyászról, magányról, az írás mámorával. Ha az író nem tud írni, felüvölt, zuhan, felzokog, szánalmas, nyomorult, halálra ítélt. Az ő hajnali részegsége az írás szerelmének bódulata volt. Az írástól nem lehet elválni, mint egy nőtől. Az írással élni kell, meghalni vele. Egy nővel lehet szeretkezni, összeveszni, kibékülni, elhagyni, cserbenhagyni őt. Az írás nélkül nincs semmi. Az egyetlen, ami fontos…
Nagy Lajos, aki kommunista attitűdjei ellenére ahhoz a nagy nemzedékhez tartozott, amelynek tagjai közül természetszerűleg senki sem él már. Ez a vonulat Kosztolányi halálával kezdődött és véleményem szerint Illyés Gyuláéval zárult le. Mindig is kávéházi ember volt. A harmincas években a Wesselényi utca és Teréz körút sarkán, a „Törzs asztaláról” közismert Bucsinszky kávéházban tanyázott. A divatos, neoncső világítású bordópiros tapétás kávéházban lehetőleg a Wesselényi utcai oldalon ült, az ablaknál. A Rákosi rendszer meghozta az írónak az anyagi jólétet. Ha fizetésre került sor, belenyúlt a nadrágzsebébe, maroknyi összegyűrt százforintost szedett elő. Mégis boldogtalan volt. Már nem a pénzen múlott a boldogsága. Betegségei, rémlátásai, az ötvenes évek kavargó, zúgó, gyakran ellentmondásos hírei tették búskomorrá, letargikussá. Évtizedek óta fészkelt idegeiben a halálfélelem. Mindenféle rettegés. Sohasem gyógyult ki belőle…
Keleti Artúr(http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/28752-csagoly-peterfia-bela-keleti-arthur-kolto-mufordito ) lírai költő, akit mára teljesen elfelejtettek. Mellékalakja volt csak nagy kortársainak, akik bevonultak az
irodalomtörténetbe. A VIII. kerületi Bérkocsis utcában, a József körút sarkán lakott. Nagyon öreg bútorok között, körülvéve XIX. századbeli francia festők, grafikusok plakátjaival, metszetekkel, könyvkiadványokkal, ritkaságokkal,
könyvművészek remekeivel. Divatjamúlt jelenség volt, sorbonne-i műveltségével, öreg, sötét, kétsoros ruháival, gömbölyű, keményített kézelőivel, nagykarimájú, fekete posztókalapjával. Hajlott hátú, húsos orrú, kövér orcájú alakját
Szigethy István festő lerajzolta finom, tűvékony, élés szénvonalakkal. Ott lehetett látni a New York kávéház irodalmi galériáján, olyan illusztris költők között, mint Kosztolányi, Somlyó Zoltán, Tóth Árpád, némi távolságban imádott
Szomory Dezsőjétől. Gulácsy Lajos festővel Itáliában való kószálásairól dekameront betöltő novellákat költött. Együtt álltak abban a római szobában, ahol Shelley élt, fellengzősen, rajongva. Az angol lángész apollóian szép arcát idézte,
ahogy ő elhitte. Keleti elherdált hagyatéka mindenesetre egy irodalmi korszak légkörének szellemi tartozéka volt. Hedonista jelzői mintha valószínűtlenül kecses nő meztelenségét idéző vázák életre kelt vésetei lettek volna. Valamilyen
kedves, finom romlottság volt a szavaiban, önfeledt erotikus rajongás lappangott bennük esztétikai formába öntve. Költészete botticellisen bájos, csermelyként csillogó. Watteau-i üdesége, fény- és árnyékjátéka, porcelán simasága nem
nagy, de finom költőre vall. Megható szívdobbanása volt Keleti költészetének. Magához ölelte a szenvedőt, a tépettet, a sikertelent. Francis Jammes hangvétele és Max Jacob naiv, hívő bizarrsága hatott rá. Mallarmé sugalló képeit, rafinált
allúzióit, eklogáit bámulta. Verlaine vallásossága és erotikuma egyaránt lenyűgözte, utánozta is. Egy nagy szellemi korszak éremsorozatához tartozik arcéle. Költészete a húszas években virágzott, később az Est-Lapok szerkesztőjeként
dolgozott, s egyre kevesebb önálló szépirodalmi munkát adott ki. Öregkorára a kommunista kultúrpolitika végleg földbe döngölte, megalázta, az 1960-as években mindössze öt újságcikket engedélyezett neki. Vajda Sándornak mondta
kesernyésen: „Ötven évig apostoli tevékenységet fejtettem ki, verseket írtam, és most eladogatom a könyvtáramat, hogy reggelizni tudjak…”
Zilahy Lajos,( http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/14035-feja-geza-zilahy-lajos ) aki előkelő, művelt bihari dzsentricsaládból származott. Az apai házból deáki liberalizmust hozott, humánus szemléletet. Jogi doktorátusát soha nem használta fel. Újságíró lett, a legjavából, és tökéletes formaművészettel verseket írt, de ezek soha nem lettek nagy versek. Versei finomak és jelentéktelenek, elegánsak és súlytalanok. Írói pályája a siker egymásra épített lépcsőin majd csúcsain haladt. De még maradjunk a családnál. A bihari nemesség más volt, mint az ország többi dzsentricsaládjaié. Demokratikusak, olvasottak, kulturáltak. Híján annak a kevélységnek, sőt gőgnek, ami pszichológiájában, életformájában a megmerevedésig jellemezte a móriczi magyar dzsentrit. Kiváló és elvetélt remeklésekkel elegyített írói pálya. A nagy íróé és az érthetetlen dilettantizmusé, ezt a giccs iránti vonzalmára értjük, bár Szerb Antal írta: »A legnagyobbak nem félnek a giccstől.« Zilahynál ez annál meglepőbb, mert művelt, kitűnő ízlése volt, kivételes stílusa. De elnagyolt ítélet volna írói értékét lebecsülni. Részletes elemzést érdemel írói pályája. Ami valódi és ami a csinos, a nagy technikájú, ábrándozó írásgyakorlat a nagyon tehetséges ember tökélyével megoldva. Az egyik legnagyobb sikerét az 1939-ben készült „Halálos tavasz” című film forgatókönyve jelentette. Ez tette közismerté, amiben a főszerepeket a felejthetetlen Jávor Pál és a kor búgóhangú sexszimbóluma Karády Katalin játszott. Rendezőként Csortost, Kiss Manyit, Gózon Gyulát, Págert, Bilicsit, Kabost, Mály Gerőt, Rajnai Gábort igazgatta. Zilahy a két világháború közötti magyar irodalom egyik nagyon jelentős alakja. A lélek kialszik újabb kiadása a háborús esztendőkben, megnagyítva a lélek talajvesztését, már az erkölcsi pusztulás szimbóluma volt. Az egyén hontalanságán túlmutatva a nemzet romlására. A koncepciós perek előtt hivatalos kiküldetéssel az Egyesült Államokba utazott. Kint maradt. Mindig haza akart jönni végleg, de a halál megakadályozta benne.
Márai Sándor, (http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/14300-feja-geza-marai-sandor )aki több mint két évtizedig itt, ebben a hazában írt, közölt, megállapított, észrevett, állást foglalt, megfigyelt, elutasított, szolidarizált, és nem jelentéktelen intellektuális befolyást, hatást gyakorolt. Sokszor keményen, kíméletlenül bírálta a hazai zsidóságot – közben felesége is zsidó származású volt... Kétségtelen, hogy a két világháború közötti polgári társadalom, pontosabban a magyar polgári középosztály legkiválóbb, legjelentősebb írója, nemegyszer kritikai leleplezője volt Márai. A polgárság írójának vallotta magát, de hogyan? Az általa főművének tartott „Egy polgár vallomása”-iban erről így ír: „Életmódomban, lelki magatartásomban polgár vagyok, s mindenütt hamarább érzem otthon magam, mint polgárok között”.Zavarja minden kötöttség, ki is mondja: „Nincs egyetlen ember, barát, nő, akinek társaságát hosszabb ideig elbírnám”. Ez nem tetszetős tollgyakorlat, virtuóz stílbravúr, hanem szembekerülés az előítéletekkel.
Persze Illyés zseniálisan tetten éri, mikor rámutat a lényegre, megállapítja: „Az az író, aki folyton küzd saját megalkuvásaival.« Kétségtelen, hogy a két világháború között felszínre jutott szellemi áramlatokhoz – ha nem is olyan nemzetközpontú fontossággal, mint Móricz, József Attila, Szabó Dezső, Németh László – hozzátartozik Márai Sándor életműve. Márai Sándort a mai nemzedék egyáltalán nem ismeri, vagy alig, hírből talán, holott a nagyok vonulatához tartozott. Arcképének, írói pályájának felvázolása tehát nem felesleges. Ez a pályamű a legnagyobb kérdéseket vetette fel sok száz oldalas regényekben, Illyés szerint sokszor ötven sorban. Nemzetről, lelkiismeretről, életről, szorongásokról, szerelemről, halálfélelemről, magányról. Idegen földön, nem a vidékies Mikó utcai lakásában – amely a háború utolsó napjaiban páratlan értékű könyvtárával együtt elpusztult, megsemmisült – ért lezárásához élete. Utolsó nagy kalandjának a magányt választotta. De az ilyen emberek mindig magányosak. Béke Ithakában című regényében írja: »Magányomban arcokat és jelenéseket láttam.« Krúdyt jellemezve nyilván saját lelkiállapotát is megírja a Szinbádban: »Írt, mert író volt, és néha egyfajta hangot hallott, amely olyan volt, mint mikor egy üres szobában megszólal egy magányos mélyhegedű, melyet a sarokban felejtett valaki.«
Talán Márai fogalmazta meg egyedül, mi is volt az, ami vonzotta az írókat a kávéházhoz. Valamilyen honvágy, abszurdan mondva, budapesti hazafiság volt a kávéházhoz ragaszkodni, ott élni, ott szeretni, ott írni meg a remekművet, amit pedig senki sem kért számon.
„Szindbád ifjúkorában, mikor törzsvendégnek számított a híres Csikágó kávéházban; már korán reggel oly eleven élet pezsgett itt, mint egy amerikai ütemű irodában. Hajdan már pitymallatkor összegyűltek itt az írók, mint egy hivatalban, s
átadták magukat rejtélyes életük és még sokkal rejtélyesebb mesterségük szertartásainak.” Az élet tárult fel a kávéházban. Gyakran riasztóan kisszerűen, fontoskodva, nyersen, jelentéktelenségében. És olykor kétségbeejtően siváran. A
vacogtató reménytelenséget és az eltöprengő tűnődést megfigyelték az írók, nyersanyag volt számukra. Nagy Lajos is így dolgozott. Megfigyelték a fontoskodókat, a mindenkit könyörtelenül legázoló rámenősöket, az elhagyatottakat, az
elkeseredetteket, a szerényeket, a snasszokat, a vonzóan szellemeseket, a boldogtalanokat, a kevélyeket, a szerényeket, a hallgatagokat, a zsémbeseket, és akik légüres magányukban a kávéházban az otthont megtalálták.
„Tulajdonképpen akkor ért véget az irodalom, Szindbád úr –mondta Ede, az irodalmi főpincér – mikor meghalt Osvát, aki csak feketét és hideg vizet ivott, s mégis ő volt a karmestere annak a különös együttesnek, mely itt tanyázott a
mélyben és a karzatokon, s amelyben mindenki fújta a maga hangszerét. Meghalt Osvát, s lassan szétesett az irodalom. Ő maga nem tudott írni, egyszer írt csak kritikát a régi Magyarországba, de aztán rögtön elszégyellte magát. Az írók
féltek tőle s mégis úgy szerették, mint az apjukat. Órákat tudott gyalogolni, hogy egy kezdő költőnek új cipőt vagy szállóhelyet keressen. Leggyakrabban Kaffka Margittal jött ide, s összefont karokkal hallgatta, amint az égőszemű írónő
felolvasta neki új verseit, vagy részeket a Színek és évekből. Aztán forradalom volt és dögvész, Kaffka meghalt, s Osvát úr továbbra is figyelemmel hallgatta az írók előadásait, kissé úgy, mintha szerelmes gyermekeit, s kissé, mintha
eszelősök panaszait hallgatta volna. Ne tessék szerénytelenségnek tartani, de néha már azt hittem, Péterfy úr öngyilkossága óta ketten maradtunk csak, kiknek szívügye volt még a magyar irodalom: Osvát úr és én, csak mi ketten törődtünk
már az írókkal. A megtollasodott zsidók sem érezték már kötelességüknek, hogy több esztendős párizsi tartózkodásra küldjék el az újonnan feltűnt lángészt, s a mágnások élőképeket rendeztek Nagy Endre úr felügyelete mellett; ez volt
minden, amit az irodalomért tettek néha. Mintha soha nem hirdette volna az irodalompártolás szent kötelességét Széchenyi és Szemere Miklós! Frivol lett a város, nagyképű és szívtelen. Aztán Gárdonyi is elmaradt, csak ritkán látogatott
már el ide, a régi Csikágó-ba, ahol mindig a sarokasztalnál ült, ott balra, kérem, az oszlop mellett, s palackozott bort ivott, magánosan, komolyan és óvatosan, s úgy őrizte az irattáskát, melyet maga mellé fektetett a székre, mint az óbudai
gyárak pénztárosai szombat este a bőrtáskát, melyben a munkások fizetését cipelik. Ebben az irattáskában hozta fel Egerből az új kéziratot a Pesti Hírlapnak vagy az Új Időknek, s mindjárt el is számolt Légrády Imrével vagy Wolfnek Pepi
bácsival, szigorúan és komolyan. Ő még úr volt, és magános.”
A kávéházakban az írók írtak. Az írók /akik egyben mindannyian hírlapírók voltak/ itt írták a napihírt, a riportot, de a novellát is. A riport is remekmű lehetett, nem szakmai rutinos írás csupán. A főúr az írónak hitelezett, és ezt kegynek, kitüntetésnek tekintette, és soha nem követelte a pénzét. Valamikor a főúr, a pincér, a pikolófiú, a ruhatárosnő is irodalmár volt. Szakértő, rajongó és szigorú bíráló… Olvasták az elbeszélést, a verset, a regényfolytatást, a tárcát. Megbírálták értően, avatottan. Ha tetszett a novella, vers, elismerésüket fejezték ki, amire nagyon adtak az írók.
Rejtő Jenő, alias P. Howard, alias Gibson Lavery is a kávéházak törzsközönsége közé tartozott. Kritikusaink soha nem írták le a nevét, mert egy „buggyant” zsidó volt, ami egyformán idegesítette a regnáló kultúrpolitikát a háború előtt és után is. Nemcsak hogy nem bírálták, szerintük sohasem élt. Ezért az sem lehet igaz, hogy a Don menti hómezőn megfagyott, ráfagyott a hóra, meghalt… Rejtő az irodalom elfelejtett, láthatatlan légionistája. Pontosabban az egyetlen légionista irodalmunkban. A kritikusok elmulasztották La Rochefoucauld kísértésbe vivő szavaira reagálni: „Vannak bírálatok, melyek dicsérnek, és dicséretek, amelyek rágalmaznak”. Rejtő a megtestesült Karinthy-alak, két énnel. Az egyik a lipótmezei tébolydalakó, a másik a hajdanvolt Japán kávéházban ponyvaregényeit író, aki megteremtette a magyar pikareszk irodalmi műfajt, továbbfejlesztve Heltai gyengécske kísérleteit.
Rejtő Jenő, egész fizikai szürrealista képzelgés, abszurd volt. Tébolydalakó, csavargó, fantaszta, kazánfűtő Afrika felé tartó teherhajón, börtöntöltelék, mert vízum nélkül próbálkozott Európán és Afrikán keresztül átcsúszni a határokon.
Zsidó, aki Algírban napidíjért /szép bariton hangja volt/ a francia katolikus templom kórusában énekelt. Kikötőkben hajóács, pincér, tróger, tolmács. Stricik, néger és maláj kurvák, tolvajok, betörők, tenyérjósok, katonaszökevények, diákok
közé keveredik. A mólón Marseille-ben zsákol, Altonában idegenvezető a mulatók negyedében. Lebujokban kidobóember, /röhej/, chaplini cingár, törékeny, vézna alak, őt verik meg. Pornográf levelezőlapokat árusít, a kikötői rendőrség
letartóztatja, kitoloncolják. Átdobják a határon, visszaoson éjjel. Tehervonaton rejtőzik, rátalálnak, ledobják. A sínek mentén csavarog. Közben figyel, észrevesz mindent, tanulmányoz, megjegyez, elméje végtelenül befogadóképes.
Ismerkedik négerekkel, szingalézokkal, arabokkal, amerikaiakkal, kínaiakkal, hindukkal, vietnamiakkal. Városokkal, országokkal, rendőrséggel, tarhásokkal, zsebesekkel, rongyokban járó szentekkel, parasztokkal. Őrült, de sem ön-, sem
közveszélyes. Ezért járhat a városban. A hömpölygő emberáradatban. Az egyedüli őrült volna közöttünk?! Remekművet nem írt, írhatott volna, de csak remekműtöredékekkel, remekműtorzókkal lepi meg olvasóit. Egykor nem csak az
izgalmas sztorira lecsapó piaci árus, rikkancs, borbély, tanonc, takarítónő, hanem a parnasszista, igényes intellektuális piperkőc, az értő szakemberek, a vájtfülűek és –ízlésűek is izgatottan olvasták. Napjainkban tán azok se… Rákosiék
indexre tették könyveit, az 1970-es, 80-as évekbe jelent meg újra, népszerű volt az akkori gimnazisták között. Szókötéseit, nyelvi humorát, mondatai hangulatát egykori lelkes olvasótábora máig elemzi, magasztalják-, idézik meghökkentő
eredetiségét. A tébolydában a kafkai légkör vonzotta, a levegőben a halál bukott angyalának szárnycsattogása hallatszott. A skizofrén környezet, ferde, hasadt atmoszférikus keringése, hibbant forgása, valószínűtlen színpada, ahol a
szerzők a szereplők és fordítva, az otthona volt. A kórtermekben zavartalanul bolyongott. Ez volt Rejtő kísérleti laboratóriuma, műhelye. A Japán kávéházban már egy másik Rejtő ült. A Karinthy-alak másik énje, aki már elvált testileg, és
talán lelkileg is leszakadt a tébolydától. Hogy a normális emberek között hogyan érezte magát, erre nincs felelet. Talán kallódó, elveszett gyógyíthatatlanoknak tartotta ezeket az „épelméjűeket”. A Japánban a márványasztalon nagy
pohárban a feketéje, papír, tintatartó, tollszár. Itt szerkesztő urazták. Kint autóbuszok jártak, Csók István és Iványi-Grünwald az ügető eseményeit taglalták. A festők lóversenyeztek. Lechner Ödön, az építész arisztokratikusan elkülönült
baráti körével. Nagy ritkán bejött a Japánba az elegáns, magas Dohnányi Ernő barátjával, Sergio Failonival, az Operaház karmesterével. Vértes Marcell aktokat rajzolt hosszú hegyű ceruzával. A nők gyönyörűek és közönségesek voltak,
fejükön széles karimájú Krisztina királynő-kalappal. Meztelenségük ingerlő, erotikus, pózaik intim szemérmetlenségével.
Rejtő Pest forgatagában, a már sokszor említett Japán Kávéházban írt légiósairól, akiket a tiszteletre méltó Emberiség elfelejtett. Rejtő szerette a légiósokat, akiket az erkölcsös Emberiség a pusztulásnak kiszolgáltatott, mert nem volt
lelkiismerete. Alakjai nem búsképű Don Quijoték. Vidám, bohó, vagány, bölcs fickók, önfeledt, zseniális humorral. Rejtő el tudja hitetni, hogy ezek a legények nem nevetségesek, hanem burleszk bukfenchelyzetben a kiszolgáltatottjai az
emberi közöny törvényeinek, könyörtelenségének. Figurái annyira karakteresek, hogy művei színdarabként vagy filmként eleve bukásra ítéltetett. Szürrealizmusa kihegyezetten realista. Vaskosan kedélyes, groteszkül szellemes helyzetek,
fergeteges tragikus-humoros szituációik valójában emberi tragédiák. A pszichiátrián töltött hónapjai nyomán írta: »A belépés díjtalan, a kilépés bizonytalan.« Nyelve egyszerre minden színvonal alatti és rafináltan kifinomult, kiabálóan
alpári és bravúros egy oldalon. Nincs egység még egy lapnyi írásában sem. Zagyva szintű sorok, odakent, pongyola, romlott pesties, hulladékszerűen bomló, piaci mondatok, kofák, részegek dadogó, elharapott hordaléka. Mintha
szándékosan összegyűjtené a rondát, szótöréseket, amelyeket péppé gyúr össze, olyan volt, mint egy tébolydabeli rémálom. Mégis kedvelem Rejtő könyveit. Piszkos Fred, Vad Suhanc, alias Sant Antónió főhercege, Velő, Nagy Bivaly,
Vanek úr, Fülig Jimmy, Szemtelen Manfréd, Kalóz Pepi, Kékszakállú Wágner, Tuskó Hopkins, a Főorvos, a Nagy Levin, Tulipán, Potrien őrmester, Török Szultán, Galamb, a bolond Kréta, Troppauer Hümér, Csülök és többiek, minden
durvaságuk ellenére általában szerethető figurák, az élet hajótöröttjei. Megálmodójuk az ukrán sztyeppe gabonaföldjének lösztakarójával vált eggyé, jeltelen magányban. Pedig ha valakit, akkor igazán Rejtő Jenőt tudnám odaképzelni a
városligeti titokzatos »Fuit!« feliratú kőtábla sírhantja alá. ...
Heltai Jenőt idézem ismét búcsúképpen: „A kávéház jobb modorra, udvariasságra, illedelmességre kényszerítette vendégeit. Nevelte és csiszolta őket. Újságot adott kezükbe, művelte, oktatta, felvilágosította őket.” Az élet tárult fel a
kávéházban, nem művi csinálmányként, nem mesterkélten, hanem a hitelességében, valóságában. Nem kevésszer a lélektani háttér aprólékos, részletes, nagyon gondos mozzanataival, a gesztusokkal, bocsánatkérő szavakkal, amik sokat
sejtettek, jelenthettek. A kávéházak ragyogását elevenítettem fel eddig, amely végleg elveszett, végleg meghalt. Márai a »Gyertyák csonkig égnek« című regényében így összegez és ez lehetne egyben az irodalmi kávéházakról és az itt
alkotókról szóló írás ars poetikája: „Lehet, hogy ez az életforma, amelyet megismertünk, amibe beleszülettünk, ez a ház, ez a vacsora, igen, még ezek a szavak is, melyekkel életünk kérdését ma este megbeszéljük, mindez már a múlté.” A
XXI. század felgyorsult, rohanó, befele forduló, gyakorta virtuális világában az irodalmi kávéházak kora – ahol déd és nagyszüleink idején még élénk társadalmi- szellemi élet folyt – mára megváltoztathatatlanul leáldozott.

Források: Acanum, Az ínyesmester szakácskönyve, Magyar Életrajzi Lexikon, Márai Sándor: Szinbád hazamegy, MEK, Vajda Sándor: Budapest tegnap, Waldapfel József: Pest-Buda a magyarok fővárosa.

Herkely Károly: A gyermeknevelés szokásai és babonái a matyóknál

A születés a házassággal és a halállal együtt a legfontosabb esemény a nép életében, természetes tehát, hogy ezekhez fűződik a szokások és a babonák legnagyobb része. Az áldott állapotban lévő anyának nagyon kell vigyáznia magára, mert a vele történő bármi dolog azonnal visszaüt a gyerekre. Ha félidőig (a terhesség fele idejéig) bárhol megütik az anyát, a jel rajta lesz a gyermeken. Az anyajegy így keletezik, nem jó tehát a terhes asszonynak megcsudálni valamit. A kötél alatt bujkáló terhes asszony gyerekének nyakán meg annyiszor lesz körülhurkolva a köldökzsinór, ahányszor átbújt a kötél alatt.

Az Isten áldását, a gyereket, türelemmel hurcolja az anya, mert azt, aki elteszi, nemcsak megszólják, hanem a Szent Level tanúsága szerint az olyan anya megeszi gyermekét a másvilágon.

Ha a gyermek megszületett, nagy gonddal ápolják. Hamar megkeresztelik, mert amelyik gyerek keresztség nélkül hal meg, visszajár a másvilágról. Ilyenkor egy másik gyereket kétszer keresztelnek meg, hogy a kisded lelke nyugalmat találjon. Kereszteléskor az első gyereket mindég az apja vagy az anyja nevére keresztelik, ha más névre akarják keresztelni, úgy mondják: ne hajítsd nevedet a kutyának. A hetedik gyereknek olyan hasznos a keze, hogyha húzogat, elmúlik a fájás. A foggal született gyerekből pedig barboncás lesz – mondják. A burokba született gyerekből úgy tartják, jó vitéz lesz, nem éri a golyó, de csak akkor, ha szüzességben él. A burkot elteszik és háromszor megszenteltetik. Gari Takács István bácsi beszéli el, hogy „Nagy Máté is burokban született, de ő nem közlekedett nővel. Verekedős természetű volt és egy alkalommal a tüzelőben a pandúrok elfogták. Nagyon szégyellte s beállt katonának. A francia háborúban volt, mint tiszti legény és nem fogta őt a kard. Süttetett meleg cipót, abban húzogatta a kardját s avval vágta a franciát. Egy alkalommal elment harmadmagával az erdőbe, ott tanátak egy házat s abban egy fészemű óriás ember fekütt. Felérzett a sarkantyú szólásra, ott volt egy nagy kő s az ajtóhoz rúgta. Nem tudtak elmenni. Az óriás ember egyett megfogott közülük és megette, másnap a másikat. Mikor Nagy Mátéra került vóna a sor, az bekötötte a sarkantyúját, hogy ne pengjen és baltával kivágta az óriás szemit. Az körül-körül járt a házban, de nem tudta elfogni. Az óriás elvette az ajtótól a követ és ő kiment, erre amaz olyat ordított, hgoy a táborban is meghallották. Elmondta a táborban, mi történt vele, elmentek és összevagdosták az óriást.

Más alkalommal meg a franciák a víz partyán vezetgették lovaikat, Nagy Máté is ott vezette, átment lóháton a vízen és a franciákat mind levágta, nyolc lovat hozott magával a táborba.

Mikor vége lett a háborúnak, betért egy kocsmába, ott egy rossz személy ráült a köpönyegére: Máté kardjával elvágta köpönyegét. Kérdezték tőle, hogy miért vágta le, azt felelte, hogy abban a köpünyegben lett volna, a kard fogta volna.”

A gyereket a keresztanya viszi a templomba s mikor visszajön, így köszön be:

„Pogányt vittem, keresztényt hoztam. Vájjék apjának anyjának örömére Isten dicsőségére.”

A keresztanya tisztihez tartozik a korozsma adás is. Ezt ma 4–5 éves korában veszi meg a keresztanya, Istvánffy régibb időre vonatkozólag írja, hogy a keresztanya a korozsmát Mezőkövesden és Tardon 2–3 hétre, Szentistvánon pedig egy félév, vagy egy év múlva szokta elküldeni valamelyik menyecske vagy lányrokonával. Fiúgyerek számára a korozsma egy díszesen kivarrott ing egybeszabva a gatyával, hímzése főleg piros színű.

Korozsmát adni kötelező, mert amelyik gyermek korozsma nélkül hal meg, az sír a másvilágon. Ilyenkor csináltatnak egy kis korozsmát és elküldik más halottal. Megtörtént ugyanis, – úgy beszélik – hogy jöttek Egerből fuvarosok és egy akácfát láttak, amely ketté volt hasadva s onnan hallottak sírni valakit. „Minden lélek dicséri az Urat!” – köszöntöttek rá. Egy gyerekhang visszaszólt: „Én is dicsérném, de nem vagyok megkeresztelve és nincs korozsmám. Kereszteljenek meg egy gyereket kétszer és küldjenek korozsmát.” Miután ezt megtették, nem volt a fánál sírás.

A csecsemőre nagyon vigyáznak. Ha valahová viszik és féltik a rontástól, fordítva adják rá az inget. Amikor úgy gondolják, hogy a gyereknek valami baja van, hét szenet tesznek egy pohár vízbe, ha feljön mind a hét szén, nincs semmi baj, ha egy is lennmarad a fenekin, akkor meg van babonázva a gyerek s ilyenkor hét kortyot itatnak vele a vízből. Ha meg van babonázva a gyerek, vizelettel mossák és az anya ingi visszájával törlik meg.

Amelyik gyereknek az első két szemfoga hasad ki először, az nem lesz élő, a fődbe vágyik. Ha a házhoz hoznak gyereket és ott is van egy hasonló kicsi és nincs még foguk, nem szabad őket összeérinteni. Tükörbe se mutatják a gyereket, jód nem tud beszélni, ugyanezért a talpukat se szabad bezsergetni. Ha sír a gyerek s azt hiszik, hogy meg van rándulva, összemérik, könyököt a térddel ellenkezőleg érintik össze keresztbe. Ha összeér, nincs semmi baj, ha sír közben, javasasszonyhoz viszik. Amikor a gyereket más házához viszik, más gyerek holmijába nem fektetik bele, mert elvinné annak álmát, a magáét meg otthagyná: ezért nem adnak kölcsön pelenkát, meg inget sem és szopni se szívesen adnak más gyerekének.

Ha valaki házához először hoznak kis gyereket, az tojással megsimogatja az arcát: „Ilyen kerek, ilyen ép, ilyen gömbölyű legyék.” Cukorport pedig azért szórnak a szájába, hgoy oylan édes legyék.

Az anya, ha azt akarja, hogy a gyereke tudós legyék, a ház utcára néző baloldali ablakát belülről kifelé jobbkézzel háromszor keresztalakban megjelöli: Az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében Ámen. Állítólag Gulyás Pistával is így tett vóna az édesanyja, olyan okos is lett, hogy még a hótakkal is tudna beszélni, ha akarna, de nem akar, de a világon mindenhez ért az.

Az anya gyermekeit dédelgeti, édes kis cselédeimnek nevezi. A fiú gyereket többre tartják, azt tartják ugyanis vagyonfenntartónak, az a gyerek, a lány csak lány. A kis gyerekek, akik még nem járnak az iskolába, a konyhamalacok, fűt hordanak, dajkálnak, mindég az annyuk körül settenkednek.  

Várregék és mesés várromok XVI. Kékkő

Az Ipoly felé iramló Kürtös patak Mikszáthtól oly sokszor megidézett völgyében, a Korponai hegység peremén messzire látható dombon állott már a tatárjárás előtt is Kékkő vár elődje. Jelentős erősséggé királyi engedéllyel az 1250-es években Mikó fia Péter, a Balassa család őse építette ki. A Balassák Magyarország igen sokat szereplő, nagy hatalmú, tehetséges, de sokszor izgága famíliái közé tartoztak. Kékkő pedig ama ritka várbirtokok egyike volt, amely – bár százötven évig török elleni végvárnak számított, de néhány évig a török is ült benne – hétszáz éven át, egészen a XX. század első harmadáig egyetlen főúri család, a bárói, később grófi rangra emelt Balassák kezén volt. A költő Balassi Bálintnak is „kékkői” volt egyik előneve. Az 1570-es években Balassa János, Hont és Zólyom vármegye főispánja volt Kékkő ura, és ő sokszor csapott le a várból a törökre. Musztafa budai pasa rendeletére végül Ali bég indult meg Kékkő ellen 1576-ban, de a várat kardcsapás nélkül vette be, mert a várvédők Divény várába menekültek. A bég nagy gondot fordított Kékkő várára, új toronnyal, kapuval látta el. 1593 decemberében azonban Pálffy Miklós és Tieffenbach Kristóf császári fővezér újra visszavette Kékkőt, a török elmenekült, de előbb felrobbantotta a várat. Kékkő mint török elleni végvár oly fontos maradt, hogy Balassa Zsigmond országos segítséggel 1604–1612 között ismét felépítette a várát. Egy újabb török ostrom alkalmával a XVII. század második felében Kékkő ismét elpusztult. 1750-ben báró Balassa Gábor a vár egy részét díszes kastélyként barokk stílusban megint helyreállíttatta. Jelenleg is ebben az állapotában láthatjuk, hivatalok vannak benne. A vár elülső része megmaradt romosnak, a bástyák felől és a vár fölött emelkedő Kálvária-dombról nagyszerű kilátást kapunk az alant elterülő tájra; arra, ahol a törökök oly sokszor vonultak Kékkő ellen.

Egy harcias sárkány ágaskodik a Balassák címerében. Szárnyas meseállat, már-már röpül; jobb lábában – akár kezének is mondhatnánk – széles pengéjű, görbe török kardot tart. Annak jele ez, hogy a Balassa família minden férfi tagja kezdettől fogva nagyvérű, harcias, vitézi renden levő ember volt a Hunt-Pázmán nembeli Detre ispán születése óta. Ez a Detre ispán Balázsnak kereszteltette fiát, vagyona örökösét; a Balász fiai lettek a Balásfiak, a következő nemzedék már Balassának mondta magát.
Nos, ők rajzoltatták a királyi kancelláriában a sárkányos, kardos címert. A szép Nógrád vármegyében az a hír járta akkortájt, hogy ez a sárkány nem csupán holmi festett csudaállat, hanem valóságos, élő szárnyas szörnyeteg. Fenn lakozott a Vepor tetején, aranybarlang volt a háza, mindennap egy juhot evett meg, s csak nagy ritkán röppent le az Ipoly partjára vizet hörpinteni. Ilyenkor azonban kiitta a fél Ipolyt. Messzire kerülték a favágók, a vadászok, közelébe sem mertek kerülni. Emberszagot ha érzett, szívesen lemondott a juhlakomáról, orrából tüzes lángot fújt, szárnya csapásával vad vihart támasztott, morgása hasonlatos volt a távoli mennydörgéshez.
Téli estéken, amikor a hó beborította a falvakat, s az emberek legszívesebben a kuckó melegénél üldögéltek: ilyenféle mesék járták, ha valaki a Balassa uraságokat emlegette. A legszebben a vén Dorka tudta elmondani a sárkány történetét; emígyen:
Ez a sárkány egy magányos remetesárkány volt, akit indulatos természete miatt még a saját családja is kivetett, a hegyekbe száműzött. A többi testvérek megelégedtek hetenkint egy-egy kis báránnyal, ennek a nagyétkűnek naponta egész birka kellett.
- Nem bírlak etetni – mondta egy esős reggelen a sárkánymama –, indulj el világgá, s keresd meg a kenyeredet magad.
- Az én kenyerem mindennap egy birka – morogta a fiúsárkány, majd kifényesítette körmeit, kettőt libbentett a szárnyán, s elindult hetedhét országnak.
Féltek tőle a juhászok, féltek tőle a vadászok. Ha nyelvét kiöltötte, piros lángként világított, ha karmait szétterpesztette, fénylettek, mint megannyi vasvilla. Rossz idők jártak a legelőkre, rétekre, erdőkre!
Amikor jókedve támadt, az Ipolyban hempergett. Egyszer nagy hempergés közben vakítón csillogó, hatalmas kék szín követ talált. Nézegette, forgatta, beleharapott, de megenni nem tudta.
- Hazaviszem, eljátszogatom vele – mondta enmagának, mert szeretett még játszadozni, hiszen fiatal sárkány volt. – Mindenki irigyelni fog.
És mert dicsekedni akart, elsétált a családi sárkánybarlang előtt is, beszólt a kőkapun:
- Csodás követ találtam, egy kék követ! Senkinek sincs ilyen.
Megforgatta a követ a füvön, szikrázott ezer színben az a kő a napfényben. Aztán továbbsietett vele. Aznap még a birkáról is elfeledkezett.
A kék színben pompázó kőnek híre ment. Ez a hír eljutott a királyhoz is, és mert éppen a koronáját akarta felékesíteni új drágakövekkel, hívatta aranymívesét:
- Szerezzétek meg nekem azt a nevezetes kék követ.
- Nem lehet, királyom, egy vad sárkány őrzi.
- Menjen érte ötven harcosom!
Az ötven harcosnak csak a fele jött vissza, a többit megette a sárkány, de a követ nem adta.
- Száz harcos induljon a kőért!
A száz harcosnak csak fele jött vissza, a többit megette a sárkány, de a követ nem adta.
- Ezer harcos is kevés! – mondta a testőrök kapitánya, mert igen sajnálta annyi remek katonája vesztét. – A sárkány beengedi őket a barlangjába, aztán ott veszejti valamennyit. Soha többé nem kerülnek elő.
Búsult is, haragudott is a király. A kék színű drágakő egyre becsesebbnek tűnt előtte. Úgy vágyott már a kő után, mint egy gyerek a legkedvesebb játéka után.
- Akár tízezer harcosom támadja meg a sárkány barlangját, de a kő az enyém legyen! Nincs ember, aki elmenne érte?
- Én egyedül megyek el, királyom – állt eléje ekkor Detre fia Balázs –, magam szerzem meg a kék követ, nem kell hozzá sem ötven, sem száz, sem ezer vitéz.
Kedvelte a király ezt a selymes hajú, vidám, buzgó Detrefi Balázst, nem egyezett bele.
- Menjen más! – parancsolta.
Detrefi Balázs térde borult.
- Engedj el, királyom, bizony nem történik bajom!
Sóhajtott a király, mert kedvelte Detrefi Balázst, de a kék szín kő után is vágyott. Keze intésével adott engedelmet.
- Ha bajod történne, vissza se jöjj többé – mondta bánatosan.
- Akkor már úgysem tudok – nevetett Balázs vitéz, és hét nap, hét éjjel ült lovon, meg sem állt a sárkánybarlang szájáig. A sárkányfiú kinn ült a padon, száját nyalogatta.
- Gyere, gyere, te katona, hadd eszlek meg.
- Engem bizony nem – rikkantott a vitéz –, add a kék követ, ha nem adod, viszem erővel.
A sárkánynak jókedve volt, aznap éppen három birkát kebelezett be. Maga mögé nyúlt, s elővette a kék követ. Megcsillogtatta, a napsugár vakítón verődött vissza róla.
- Ezt? – kérdezte gúnyosan –, korábban kelj föl, te kis béka, te, ha el akarod tőlem venni a követ. Már hetvenöten megpróbálták, vagy még annál is többen.
Nem felelt erre semmit Detrefi Balázs, csak kirántotta a kardját, és szúrt. De nem a fejét vágta a sárkánynak, mert tudta, hogyha a fejét metszi le, újra kinő, hanem a jobb szárnyára pályázott, a jobb szárnyán is arra a kék tollra, a repülőtollra, amelyik a szárnya hegyén lengett.
Szörnyű dulakodás kezdődött. Rengett a föld, üvöltött a sárkány, menekültek az őzek, a szarvasok, a sasok, a vércsék. Detre fia Balázs ellenben se nem szólt, se nem üvöltött, hanem csak szúrt és vágott.
A hetedik suhintásra tőből metszette le a kék repülőtollat. Újabb hetedikre a sárkány bal szárnyáról a zöldet, farkáról a pirosat. Ordított a sárkány, elvesztette minden erejét. Kegyelemdöfésként Balázs a sárkány farkába szúrt. A sárkány elveszítette minden repülőtudományát, minden támasztékát. Fájdalmas kiáltással gurult a mélybe. Dőltek a ták, gördültek a sziklák, amerre zuhant.
Detre fia Balázs berohant a barlangba. Hát mit lát? Ott feküdt élettelenül mind a hetvenöt vitéz. A sárkány csak készült megenni őket, ínségesebb napokra tette félre mind a hetvenötöt. Detre fia Balász mindegyikre ráhullajtott egy csöppet a sárkány véréből, s íme, ásítozva, botladozva keltek fel azok.
- Hol vagyunk? – nyújtózkodott a hadnagyuk, s tétován pillantott körül. – Elaludtunk volna?
- A sárkány barlangjában! –felelte Detre fia Balázs. – Bizony mondom néktek, nagy a szerencsétek, a sárkánynak a torkában végetek lelnétek.
A kék kő szikrázó fénye eközben betöltötte az egész barlangot. Égi világosság vakította el a szemeket. Detre fia Balázs vigyázva emelte tarisznyájába a csudakövet, s meg sem állt vele a királyig. A kő ereje akkora volt, hogy amit hét nap s hét éjszaka tett meg idáig a vitéz, azt hét óra alatt járta meg visszafelé. Budán félretaszított minden ajtónállót, minden alabárdost, rogyott térdre Géza király előtt:
- Ímhol a kék kő, uram királyom. Fele az ettéd, fele az enyim. Még a fele is legnagyobb, legszebb ékköve lesz koronádnak.
- Mivel hasítod ketté? – mosolygott a király, mert nem hitte, hogy Detre fia Balázs ketté tudja törni a követ.
- A sárkányvéres kardommal, király! – emelte fel kardját a vitéz, és egyszeriben kettépattintotta a kék szín gyémántkövet, az égi fényben szikrázót.
Vette a király kezébe a követ, hívatta aranymívesét, illessze azonmód koronája kegyére. Akkora volt a kék szín kő tüze, hogy beragyogta vele egész Magyarországot.
- Mivel kedveskedhetem neked? – kérdezte végül a király, mert nagyon örvendett a kőnek.
- Add nekem uram, a sárkány barlangját, várat építek oda, és add nekem azt a hetvenöt katonát, akit elevenné varázsoltam a sárkány vérével.
- Ha csak ennyi a kívánságod, megkapod, vigyed és vegyed.
Vidám trombitaszóval, ficánkoló paripákon vonultak a vitézek, élükön Balázzsal, fel a hegyek országába, a sárkány barlangjához.
Ott építtette fel a várát. Legmagasabb tornya hegyébe illesztette a kék követ, s azóta hívják a Balassák várát Kékkőnek.
Ha nem hiszed, keresd meg a követ. Egyszer, amikor a törökök be akarták venni a várat, a kő magától gurult le, nem akart Ali bég kezébe kerülni. Azóta is ott lappang a fűben, s csak arra vár, mikor érkezik egy újabb vitéz ifjú, hogy megküzdjön a sárkánnyal. Mert a sárkány is ott lapul valahol a közelben, de amióta levágták röpülőtollait, igen megjavult, a régi fűvel is megelégszik, s mivel így is jól érzi magát, nevet az egész világra.
A Balassák címerében pedig örökkétig látható; a király engedélyével a Balassák kardját tartó sárkányt festették bele.

Kékkő vára később sok dicsőség, sok harc, sok öröm és keserűség színhelye lett, évszázadokig dacolt az idővel s főként a törökkel.
Mert a törökkel kiváltképp sok baja volt a vár urainak. Lám, most is a pillanatnyi magyar-török békesség idején mit lát a kékkői várőrség az ő nagy figyelgetése közepet: a vár alatti úton török csapat közeleg! Síppal, dobbal, lófarkas zászlóval.
- Jön a török! – lihegett be az ebédlőterembe Balassa János uramhoz a várnagy –, már a domb alatt jár.
- Mennyi? – kérdezte a vár ura, mert néhány szál töröktől meg sem ijedt.
- Nem lehetnek többen húsznál-huszonötnél. Alkalmasint a többit a fák közé bújtatták, lest vetnek nekünk.
Ezúttal azonban – halljunk csudát! – békés szándékkal fúvatta meg a jeladó kürtöt a törökök vezetője a kapu előtt. Tarka, díszes öltözék fényeskedett a vezetőn is, a kísérőn is; ha ez az ünnepi ruházat nem volt valamiféle csel, akkor bizonnyal békés a jövetel szándéka.
- Kik vagytok, mit akartok? – kiáltotta le a figyelőtoronyból az őr.
- Én magam vagyok a füleki bég, a nagy hatalmú füleki bég, a fényesarcú szultán leghívebb alattvalója, Mehemed. A ti uratokhoz, a vitéz Balassa János úrhoz jöttem békés szívvel, nagy jóindulattal. A kívánságom élőszóval neki mondom el.
- Neked kívánságod nem lehet, Mehemed bég, legfeljebb kérésed. Ezt jegyezd meg magadnak máris!
- No jó – nyelt egyet a bég –, hát legyen. Engedjetek be a kapun. Kérni jöttem.
- Hárman bejöhettek, a többi kint marad. Ismerjük az ilyen cselt, Allah nevében bebocsáttatást kértek, aztán nekünk támadtok, s örökre benn maradtok.
Mehemed dühösen döngette a kaput:
- De mikor béke hírével jöttünk!
- Hárman bejöhettek, a többi kint marad.
Mit volt, mit nem tenni, a bégnek úgy látszik fontos volt a dolog, mert hátraparancsolta az embereit, ő maga a tárt kapun harmadmagával büszkén belovagolt. Jobbján a sípos, aki a menetindulót fújta, balján a zászlós. Turbánján fényes drágakő csillogott, mert az udvariasság úgy kívánta, hogy ez a kő most kék színű legyen. A lovak kinn maradtak, a belső várudvaron.
Balassa János a fogadóteremben várta, harmadmagával szintén. Jobbján a várnagy, balján egy hadnagy.
A bég megállt előtte. Homlokához tette kezét, meghajolt.
- Tiszteletre méltó és nagyságos Balassa János úr, áldjon meg téged az én Allahom, és a te Jézusod, aki nekünk is prófétánk, tartson meg. A béke fehér virágját hozom, lelkemből egy galamb szól, a citerám húrjáról a szeretet muzsikája zeng.
- Mondd ki, mit akarsz, becsületes Mehemed bég, mert mi magyarok ezt a cifra beszédet nem ismerjük.
De a füleki béget nem lehetett letéríteni a madárdalos útról, s a virágos mezőről, folytatta, ahogy elkezdte.
- Egy olyan kertbe jöttem, ahol csupa csudavirágok nyílnak, s ahol a bülbülmadár ezüsthangon énekel.
Balassa János legyintett.
- No, akkor üljünk le, mert ennek nem lesz még vége, úgy látom. Ülve mondd el. Először azonban szívjunk el egy tömet pipát.
A bégnek tetszett a békés fogadtatás – a csatamezőn nem így szoktak egymással társalogni –, a maga módján való törökülésben kuporodott egy földre tett bőrpárnára, az illem kedvéért a házigazda sem ült magasabban. Nyögve telepedett melléje. Amíg a pipát el nem szívták, hallgatott mindkettő, mert füsteregetés közben elmélkedni illik, nem beszélgetni. Amikor a csibukkal végeztek végre, a bég újra elkezdte:
- Vitéz és nagyságos Balassa János úr, nekem hol barátom, hol ellenségem. Kékkő vára tulipánkertjében van egy tűzpiros rózsavirág.
- Fölötte pacsirta énekel, tudom – vette át a szót Balassa János, mert még mindig nem tudta, mire akar a bég kilyukadni, de úgy vélte, hobb, ha az elmét előbb megolajozzák, simábban forogjanak kerekei. Így szólt tehát:
- Tiszteletre méltó bég, emberséges török úr, a pipa után egyet kortyintani illik.
A bég riadtan pislogott:
- Allah csak mézes vizet engedélyez meg gyönge sörbetet, te pedig borra gondolsz! A prófétára, Mohamedre mondom, nem jó vége lesz!
- Te most az én házamban vagy, vitéz Mehemed bég, az én házam törvényeinek kell engedelmeskedned. Bizony mondom néked, megiszod a bort! Putnokról hozták a minap.
Mehemed bég kettétárta kezét, úgy tett, mint aki nehezen enged a szónak, de, ha kényszerítik rá, hogy bort igyék, Allah neki, megteszi. De akkor hadd ihasson már a két szolgája is.
Hozták a bort, kéticcés ónkupákba merítették. A harmadik nyeletnél szólalt meg a házigazda, amikor látta, hogy a bég szeme már furcsán csillog a bortól:
- Most folytasd tehát.
A bég kissé akadozó nyelvvel futott neki az akadálynak:
- Mondandóm rövid lesz, uram. Az a rózsaszál, akiről beszéltem, a te tulajdon feleséged. Szépségek szépsége. Allah hetedik mennyországába való virágszál. Egy hónapja annak, hogy megláttam őt a lévai országúton, amikor arra poroszkáltunk. Csak egy pillanatra érintette őt a szeme sugara, de megbűvölt, elbódított, megigézett, elvarázsolt. Add őt nekem, tiszteletre méltó uram, minden kincsemet felajánlom érte.
Balassa János hirtelen haragú férfiú volt, s első pillanatban fel akart ugrani, üvölteni dühödten, s leszúrni a szemtelen törökjét. Ilyen még nem történt a Balassák krónikájában! De aztán meggondolta magát, győzött benne a hidegebbik véráram, feltűnő szelídséggel kérdezte:
- És az asszony is látott téged? Te is megtetszettél neki?
- Nem látott, nem érzett. Hintója lovai közé csapatott, és menekült. Ez is tetszett nekem benne. Nem elég, hogy én láttam őt?
- Nem – mordult el zordul a házigazda –, ő is meglátott téged. Meg is tetszettél neki.
- Allahra és a Prófétára! – lelkesedett a bég. – Hát akkor ad nekem.
- Mit is kínáltál érte:
A bég lihegve sorolta:
- Minden kincsem, aranyam, ezüstöm, birtokom, ami van.
- Kevés!
- Ígérem neked, nem támadom meg váraidat három teljes évig.
- Kevés!
- Csak hármat ígérhetek az évek sorából, mert a negyedikben már Sztambulban leszek. Oda viszem magammal a feleségedet, ő lesz a háremem legpompásabb virága, első számú feleségem!
- Kevés.
- Van egy kicsiny váram Rimaszombat mellett, Szabatkán.
- Kevés.
A bég összeharapta az ajkát. Mit kínáljon még?
- Lelkem, ha majd felszáll a hetedik mennyországba, az angyalok üdvösségével együtt, a tiéd. Írást adok róla.
- No, látod, ezzel kellett volna kezdeni. Ez elég.
- Akkor adod, máris? Hol az a tüzes, illatos asszonyi rója?
- Az üdvösség kapujában, a mennyek küszöbén. Kidobtam őt az ablakon. Bevallotta, hogy meglátott téged, meg szeretett, s ő is azt kérte, legyen háremed első virága. Nem tehettem mást, eltaszítottam.
A bég fel akart ugrani, de csak támolyogni tudott. A tiltott bor és a keserű meglepetés kiforgatta minden valójából. Feltápászkodott, megingott:
- Ezt cselekedted vele és velem? – dadogta. – Hogyan tetted?
- Így – ordított sűrű dühvel Balassa János, és derékon ragadta a béget, még mielőtt az védekezhetett volna, az ablakhoz vonszolta, s kidobta a nyitott ablakon. Le a mély várárokba, a kék köves turbánjával együtt. A turbán fennakadt egy faágon, a szél még sokáig lebegtette, mint valami fehér gyászfátyolt.
A bég két szolgája ijedten menekült, lóra kapott, nyittatta a várkaput, és száguldott el Fülek felé. A többi török mögötte. Nem üldözték őket; a várbéli katonák hahotája messzire kísérte az uratlan csapatot.
Balassa János megfordult:
- Így jár az, aki szemet vet Balassa Jánosnéra! – mondta.
Az oldalajtó most megnyílott. Balassáné lépett be rajta.
- Uram, édes uram, mindent hallottam! Köszönöm neked. Inkább holtan láttál volna, semmint a török háremének első virágjául kellene élnem tovább. Sosem láttam a béget.
- Ne is! – ölelte magához Balassa János Sulyok Annát – mert, ha csak egyetlen pillantást vetsz akár törökre, akár németre, követed ám a füleki béget.
- És ha magyarra vetem? – simult Anna asszony a férjéhez.
- Azt is csak reám! – fejezte be Balassa jános, és most már mosolygott.

Forrás: Szombathy Viktor: Száll a rege várról várra

32. Zsoltár – A BŰNBOCSÁNAT ÉNEKE

1 Dávid-zsoltár. Tanító ének

Ó, boldog, aki bűnbocsánatot nyert,
akinek bűnét eltörölték.

2 Ó, boldog az az ember,
akinek az Úr nem rója fel vétkét,
s akiben álnokságot nem lel.

3 Amíg némán hallgattam,
csontjaim belül sorvadoztak,
napomat jajgatás töltötte be.

4 Mert éjjel-nappal rám nehezedett
kezednek súlya, s tönkretett,
akár a nyár forró heve.

5 De megvallottam bűnömet neked,
és nem titkoltam vétkemet előtted.

Azt mondtam: íme, gonoszságom,
Uram, elédbe tárom,
s te minden bűnöm eltörölted.

6 Hódoljanak neked imával híveid!
Jöhet az ellenség, egész sereg,

ha érvizek özönlenek,
őket már el nem érhetik!

7 Nálad lelek biztosan nyugalmat.
Védj meg, ha ostromolnak.
Oltalmam, fogjon át védő karod!

8 „Tanítalak és utat mutatok,
azt kell követned.
Sosem hunyom le szememet fölötted.

9 És ne légy oktalan, mint ló vagy öszvér,
amelyen nincsen zabla és kötőfék:

szilaj vadságát hogy betörje
nem léphet ember közelébe.”

10 Tengernyi kín vár a gonoszra,
de azokat, akik az Úrban bíznak,
Körülveszi az ő irgalma.

11 Vigadjatok az Úrban, örvendjetek, hívek,
kiáltsatok ujjongva, tiszta szívek.

Bűnbánati ima, amit a megbocsátás és a lelki gyógyulás reménye hat át. Dante szerint a tisztítóhelyen a lelkek ezt a zsoltárt énekelve járják a megtisztulás nehéz útjait.

Kárpát-medencei keresztkötődések IV.

Major Zoltán: Trianon és re - víziója (3. rész)

Ebben a művében jól látta, hogy a 19. szakasz alkalmazásához főzött remények alaptalanok. Fő oka ennek az volt, hogy a Népszövetség a győztes hatalmak szervezeteként, a létrejött állapot – a status quo megőrzésére alakult meg. A status quo elbomlása a Népszövetséget is magával rántotta.

Teljességgel szétfeszítetné előadásunk kereteit, ezért itt csak utalunk a tágabb értelemben vett revízió egy speciális esetére, az ún. háborús felelősség vagy bűnösség kérdésének tisztázására. A győztes hatalmak ugyanis nem elégedtek meg a saját hatalmuk által kikényszerített béke erejével, hanem az ún. békekonferencián külön bizottságot hoztak létre a háborús felelősség megállapítására. Ebben a bizottságban csak a győztes hatalmak képviselői foglaltak helyet. Gyorsan ítéltet is hoztak, egyoldalúan elmarasztalták a központi hatalmakat a háborús bűnös felidézésének vádjában. Ennek megfelelően a versailles-i békeszerződés 231. szakasza, a saint-germaini béke 177., a trianoni béke 161. cikke s a neuilly-i béke 121. szakasza kimondta a verdiktet, hogy „a szövetséges és társult hatalmak kijelentik, Németország és szövetségesei (Ausztria-Magyarország, Bulgária) pedig elismerik, mint a háború okozói, minden háborús kárért és veszteségért, melyet támadásuk által idéztek elő s mely a szövetséges és társult hatalmakat és polgáraikat a háború alatt érte, felelősek”. A téma különösen az elsősorban érintett Németországban került a közvélemény érdeklődésének homlokterében. Nyilvánvaló, hogy itt alapjában véve tudományos kérdésről van szó.

Németországban a kérdés vizsgálata külön tudományszakká nőtte ki magát, rangos tudományos folyóirattal, Die Kriegsschuldsfrage címmel. Magyarországon is többen, a történészek közül említsük meg elsősorban Horváth Jenő nevét, mellette Fraknói Vilmost, Angyal Dávidot, Jánossy Dénest, Nagy Miklóst, Balanyi Györgyöt stb., foglalkoztak a háború okainak felderítésével. E munka során rengeteg új dokumentum, forrás került felszínre, amelyek lehetővé tették egy árnyaltabb kép megrajzolását. Ezen új dokumentumok fényében Krisztics Sándor, aki ugyan nem volt történész, ám munkájával bizonyságát adta az oknyomozó történetíró erényeinek, megállapította, hogy „A világháború befejezése után közzétett háborús diplomáciai akták nyomán annyi új bizonyíték gyűlt össze, hogy a »revisio ob noviter reperta« esete máris előállít.” Az új bizonyítékok alapján történő perújrafelvételnek Krisztics két módját látta: a nemzetközi döntőbíróság elé vitelt és a tudományos felvilágosítást. Nagy általánosságban ez volt a kérdés nemzetközi jogi oldala, a lényegi, a tudományos kutatás vizsgálata, historiográfiája megint csak szétfeszítené előadásunk kereteit.

A szélesebb közönség előtt ismert, hogy az első világháború után mindenki Wilsontól várta az igazságos békét. Ez a várakozás, a népek önrendelkezésének mindent megoldó csodaszerként történő elképzelése részben valós tényeken, pontosabban a nyugati, elsősorban az amerikai államférfiak sorozatos nyilatkozatain alapult. Nem mondható, hogy a történetírás ne foglalkozott volna ezzel a jelenséggel. Nem tudatosodott azonban eléggé, hogy a népek önrendelkezési jogának semmibevétele, szelektív alkalmazása a nemzetközi jog fogalmaival is leírható. A történész egyszerűen az elvek és a gyakorlat közötti diszkrepanciáról beszél, amely mögött a különböző hatalmi és érdekcsoportok harca bontakozik ki. Az egyszerű ember pedig, amikor rendszerint előszerződést köt valamely jogügylet lebonyolítása előtt, amelyben nagy vonalakban körvonalazza álláspontját, jelzi valamilyen irányú szándékát, megtámadja vagy eleve nem fogadja el az előszerződéssel ellentétes tartalmú szerződést. Valami hasonló történt a wilsoni elvekkel is. Ullein-Reviczky Antal: A trianoni szerződés területi rendelkezéseinek jogi természete c. alapvető munkájában, amely először 1929-ben francia nyelven jelent meg, nyugati államférfiak sokaságát idézi, akik, elsősorban Wilson, ünnepélyes nyilatkozatokat tettek a népek megkérdezése, a népszavazás tárgyában. Ezekből a nyilatkozatokból Krisztics is bőven idéz. A „békét a megállapított vagy elfogadott elvek szerint kell megkötni, vagy pedig egyáltalán nem kell békét kötnünk”, vagy „A népeket és tartományokat a jövőben nem szabad többet úgy cserélgetni a kormányok között, mint a csordákat vagy a sakktáblán a sakkfigurákat.” – citálja Wilsont Ullein-Reviczky Antal. A sort folytathatnánk. Elmúltak már azok az idők, vagy legalábbis el kellett volna múlniuk, amikor a fegyverese erőszakkal végrehajtott foglalásokra, a hódításokra a II. Frigyesnek tulajdonított cinikus mondás („Foglalok, rabolok, lopok, jogászaim pedig mindenre kitűnő jogcímeket találnak.”) szellemében könnyen ráüthették a pecsétet. Ullein-Reviczky mintegy 250 oldalas tanulmányában, amely az egyetemes nemzetközi jogi irodalom beható ismeretéről és az 1918–1919 tanúskodik, a tágabb értelemben vett revízió négy fő jogcímével foglalkozik részletesen:

1. a népek önrendelkezési jogának a trianoni határok megvonásával történt semmibe vételével, I–IV. fejezet

2. az előszerződés megsértésével, V. fejezet

3. a trianoni szerződés igazságtalanságával és

4. a háborús felelősség kérdésével.

A tárgyalás során kevésbé kimerítően szóba kerülnek még egyéb revíziós okok, mint a kényszer, a rebus sic stanibus (így állván a dolog.)klauzula, valamint a békeszerződést diktáló főhatalmak megtévesztett volta az utódállamok képviselői részéről. Ullein-Reviczky a népek önrendelkezési jogával kapcsolatban abból a természetjogi felfogásból indul ki, hogy az államok nem mondhatnak le területüknek valamely részéről, illetve nem utalhatják azt át valamely más állam főhatalma alá anélkül, hogy az azon élő népek hozzájárulása meg nem állapíttatott volna. E felfogás elméleti alátámasztásául gondolkodók és jogászok tucatjait idézi Aquinói Tamástól kezdve Erasmuson és Grotiuson át Puffendorfig és Voltaire-ig. A természetjogi elmélet és felelős államférfiak nyilatkozatai tehát egyformán alátámasztották a magyar békedelegáció népszavazást kérő jegyzékét, amelyet így nagyon helyesen nem taktikai szempontok motiváltak, hanem mindazon veszélyek – a térség kiszolgáltatása a hatalmi akaratoknak – megsejtése, amelyek a kérelem elutasításából származhattak, származtak.”…Nem láthatunk az általános érdekből, vagy a nemzetközi igazságosság eszméjéből fakadó semminő okot Magyarország feldarabolására. És mégis volna valami, egyetlenegy dolog, amely előtt készek volnánk meghajlani, egy erkölcsi erő, mely a történelmi jogot helyettesíthetné, s ez azon népek akarata volna, amelyek a vitás területeket lakják. Magyarország között, amely bízva fogában, őket meg akarja tartani, és szomszédai között, akik különböző ürügyek alatt őket el akarják szakítani, döntsenek ők, hogy kihez akarnak tartozni. Minden megoldás, amely az ő beleegyezésük nélkül hozatna meg, magán viselné az önkényesség bélyegét. Erőszakkal teremtve, erőszakkal zúzatnék szét, amint a viszonyok megváltoznának, és az egész világnak joga volna ezt a pillanatot lesni. Csak a szabadon kifejezett nemzeti akarat tud a régi jog helyett, amit vitatni kívánnak, új, most vitathatatlan jogi köteléket alkotni, s ez a nemzeti akarat még azokkal szemben is meghajlást és tiszteletet parancsolna, akiknek számításait elrontaná. Ha ezek az okok, amelyet felsoroltunk a területi integritás mellett, Önöknek nem látszanak meggyőzőeknek, kérdezzék meg azokat, akiket a kérdés leginkább érint, és ne rendelkezzenek róluk, mint akarattal nem bíró nyájról. Ez a kritikus perce a nemzetközi igazságosság és a szabadság eszméjének, amelyet annyiszor hirdettek, itt lesz azoknak az őszintesége próbára téve, akik hirdették. Bízva ezen elvek erejében, kérjük a népszavazást Magyarország minden területén, amelyet tőlünk el akarnak szakítani, kérjük ezt olyan feltételek mellett, amelyek az akaratnyilvánítás szabadságát biztosítják. Mi kijelentjük, hogy ennek eredményét elfogadjuk, bármilyen legyen is az. És ha ellenfeleink visszautasítanák az érdekelt népek szabad akaratnyilvánításának ezt az egyedül biztos próbáját, ez az ő ügyük ellen ítélne az emberiség lelkiismeretének törvényszéke előtt, mert így bevallanák, hogy igájuknak millió és millió lelket akarnak alávetni, akik pedig nem akarnak hozzájuk tartozni.

– folytatjuk –

Gömöri György: Példa a birtokos személyrag alkalmazására a magyarban

Petőfi emlékének

Szabadságom!
- szabadságod?
szabadsága . . .

Szabadságunk:
szabadságotok,
szabadságuk.

Petőfi adomák III. - Vorinyetzky herceg barátsága

Egyszer a reggeli órákban Kemnitzer Károly benyitott Degré barátjához e szavakkal:
- Nagy szívességre kérlek. Herceg Vorinyetzky, ki a Bácskában oly feltűnést és lelkesedést keltett azzal a móddal, amellyel a vértesektől kilépett, itt van és vendégem. Igen óhajtana Petőfivel, Jókaival és Vasváryval megismerkedni. Szűk körű kis estély adok ma lakásomon, hívd meg azokat az urakat. Csak ti négyen és mi ketten leszünk.
- Ez nem fog sikerülni, – vélte Degré.
- Miért?
- Nem ismered Petőfit.
- Igen sajnálnám, ha igazad volna. Kövess el mindent!
Degré megindult fölkeresni Jókait, mert barátai közül neki volt Petőfire legtöbb befolyása. Jókai nem volt otthon, a Svábhegyen járt. Degrét két ok gátolta, hogy utána menjen, mert a Svábhegyen Jókai hozzáférhetetlen volt, másodszor pedig, mert elkésett volna az idő rövidsége miatt. Elhatározta tehát, hogy egyedül néz szemébe a Petőfi szitkainak.
Vasváry Pál örömmel fogadta a meghívást. Együtt mentek Petőfihez.
Petőfi Degré elé állott; égnek meredező hajszálai megmozdultak fején, szemeit vadul forgatta s aztán keserű mosollyal kérdi:
- Megbolondultál?
- Bizony Sándor, ily mozgalmas időkben az sem volna csoda.
- Csak azért, mert különben tudnád, hogy egy herceg kedvéért a kisujjamat se mozdítom meg.
- Hát az igaz, hogy Vorinyetzky szerencsétlenségből hercegnek született; de tehet-e róla? Amiről ő tehet, az elismerésre-, csodálatraméltó. Szíve, lelke a szabadságé, jogainkért küzdeni akar, barátja, testvére a népnek, ő lengyel.
- Hm, igazán? – dörmögé Petőfi kissé megszelidülve.
- Zászlóalját, hol rá annyi kitüntetés, fényes előmenetel várt, ott hagyta s eljött, hogy honvéd legyen. Nagy kitüntetéssel vált meg a vértesektől, s a szabadkai nép vállaira kapva vitte végig az utcákon. A magyar kormánytól egy vadászzászlóalj felállításával van megbízva s erről óhajt veled értekezni.
Petőfi hirtelen kikapott zsebéből egy tallért, heves léptekkel járt le s fel, miközben a tallért felhajigálva, elkapkodta. Ez volt szokása, ha gondolkozott valamin.
- Te is elmégy? – kérdé hirtelen Vasvárytól.
- Hogyne! Hazafiúi kötelességemnek tartom.
- De az a Kemnitzer is olyan félmágnás.
- Az a Kemnitzer honvédkapitány.
Megint fel-alá járkált, hajigálta s elkapkodta tenyerével a tallért, még hevesebben, mint előbb.
Megállt, felütötte fejét s így szólt:
- Hallod-e, ha másképp lesz a dolog, mint ahogy mondod, többé szemem elé ne kerülj! Jó, majd együtt megyünk.
Este, mikor Kemnitzerhez mentünk, útközben Petőfi nehányszor megrázta fejét, azután vállán egyet rándított s legalább két lépéssel előttük haladt.
Amint a szobába léptek, Vorinyetzky felugrott s Petőfit átölelte e szavakkal:
- Tőled tanultam, tőled! Mindig szerettem a szabadságot; de imádni csak dalaidból tanultam!
Azután nyaka körül fonta karját s fel-alá járkálva, melegen beszélgettek.
Mikor estelihez ültek, benső barátok voltak. Elenyészett a rangkülönbség, mindkettő csak szabadsághős. Étkezés, vagy inkább borozás közben Vasváry ékesszólásának egész bensőségével mondott ragyogó pohárköszöntőket. Petőfi is neki hevült s elkezdte szavalni szabadságdalait. A házigazda és Vorinyetzky nem maradtak az ölelésnél, hanem össze-vissza csókolták Petőfi borzas fejét. Az elragadtatásnak és lelkesedésnek nem volt hossza-vége.

Degré: Visszaemékezéseim

Petőfi Sándor: A költészet

Oh szent költészet, mint le vagy alázva,
Miként tiporják méltóságodat
Az ostobák, s ép akkor, amidőn
Törekszenek, hogy fölemeljenek.
Azt hirdetik föl nem kent papjaid,
Azt hirdetik fennszóval, hogy terem vagy,
Nagyúri, díszes, tündöklő terem,
Hová csupán csak fénymázas cipőkben
Lehet bejárni illedelmesen.
Hallgassatok, ti ál, hamis proféták,
Hallgassatok, egy szótok sem igaz.
A költészet nem társalgó-terem,
Hová fecsegni jár a cifra nép,
A társaság szemenszedett paréja;
Több a költészet! olyan épület,
Mely nyitva van boldog-boldogtalannak,
Mindenkinek, ki imádkozni vágy,
Szóval: szentegyház, ahová belépni
Bocskorban sőt mezítláb is szabad.

Szatmár, 1847. augusztus

Reményik Sándor: Petőfihez

Az ország elvétetett tőlünk,
Elvétetett a hatalom,
És a dicsőség is elvétetett,
Felbontatott és eltöröltetett
Közöttünk minden földi kötelék.
Térdig porban és övig hamuban
Mi mégis a te nemzeted maradtunk:
Petőfi nemzete!
Mert megmaradtál Te!
És Benned megmaradt az ország,
És megmaradt a hatalom,
S a dicsőség is, a mi dicsőségünk,
Most és mindörökké.

Az ország megmaradt,
Ó nem a földi ország,
A szemfedős, a könnyel áztatott.
Nem az, nem az!
A mi világtól elfordult szemünk
Immár a földi ország égi mását
Tebenned keresi.
Honfoglalónk Te vagy.
Ha őseink csak földet hagytak ránk:
Te reánk hagytál egy darab eget
Egy örökrészt a porló rög felett.
Kisajátíthatatlan birtokot.
Az álmaiddal benépesítettél
Egy új hazát,
Szabadság és szerelem gyarmatát:
Egy magyar csillagot.

És megmaradt a hatalom.
Nem a kard élén csillanó erő,
A kard, az eltörött,
Nem az ágyúk torkából ásító,
Az ágyúk hangos torka néma lőn,
Nem tűzben, vérben edzett vértezet,
Nem az, nem az,
Elvette tőlünk azt a végezet.
De mi most Reád szegezzük szemünk,
A páncélunk Te vagy.
Te vagy tűzálló, kemény fedezékünk.
Lelked örvénylő mélységeiben
Adatott nekünk örök menedék.

És nekünk ez elég.
A vezérünk Te vagy.
Mint verseid, a "rongyos katonák",
Akiknek éhség, s igazság a bére:
Álljuk seregparádéd sorfalát.

És megmaradt a dicsőség is.
Ó nem az oktalan kevélykedés,
Világ színe előtt hetvenkedő!
Nem a cifrálkodó magyarkodás.
Ez más, ez más!
Nagyon nagyot zuhantunk.
De megmaradt a büszke öntudat,
A Te öntudatod,
A mi öntudatunk:
Ha balsorsverten, ha koldusszegényen:
Vagyunk, vagyunk!
És akarunk még lenni!...

Az ország elvétetett tőlünk,
Elvétetett a hatalom,
És a dicsőség is elvétetett,
Felbontatott és eltöröltetett
Közöttünk minden földi kötelék.
Térdig porban és övig hamuban,
Mi mégis a Te nemzeted maradtunk:
Petőfi nemzete!
Mert megmaradtál Te!
És benned megmaradt az ország,
És megmaradt a hatalom,
S a dicsőség is, a mi dicsőségünk,
Most - és mindörökké!

1922 október

Szakál Gábor: Hazatért

Hazatért - de oly kevesen várták,
hazajött - de sokan nem fogadták,
nem fogadták,akik megtagadták,
kiknek nem szent a világszabadság.

Saskörmét sokszor beléjük vájta,
szavaitól félt a haramia,
űznék ma is lángoló szellemét,
kiirtanák forradalmi hitét.

Eltűnt a hajtincs,számunkra nagy kincs
eltüntette az Akadémia,
hiába őrizte oly gonddal Júlia,
Zoltán fia könyvének féltő oldala.

Hazatért - nem várta trombitaszó,
nem fogadta ünnepi harsona,
de az anyaföld keblébe zárta,
ölelő karját felé kitárta.

Petőfi él - ki nem hiszi,zsarnok,
népet zsaroló,álnok garázda,
vérét tagadja,ebben ő bajnok,
gazságból csak tagadásra futja.

Mint viharos égből az égzengés
hasított belénk a felismerés
nem fedte be őt közös sír hantja,
ellopták tőlünk,elnémult hangja.

S most újra itthon van- meghátrált a végzet,
nem nyelheti el már többé az enyészet,
a nemzet költője a révbe ért végre,
nem kész felismerni,hitvány ellensége.

Jó Petőfi Sándor, most már te vagy soron,
szablyádat ne kíméld,vágd az ármányt nyakon,
a jövendő eszmél s bátran követ Téged
itasd lényükbe az édes anyatejet !

Lángoló szíveddel hívd kik ellankadtak,
bátorítsd lelkeddel akik megfáradtak,
harsogd újra világgá a Talpra magyart !
hibrid fattya fusson,nem tudván merre tart !!

Maradj meg nékünk,szükségünk van terád,
kerget a balsors,oly rossz a világ,
s hogy megmaradjunk,te légy fegyverünk,
nélküled elvész országunk, hitünk !

2016 Pünkösd havában

Ady Endre: A szép Húsvét

Odúkat és kriptákat pattant
S bús árkokig leér a szava:
Ilyen a Húsvét szent tavasza
S ilyen marad.

Miért tudjon Ő az embervérrül,
Mikor künn, a Tavaszban
Minden csoda csodát csinál
S minden drága fizetség megtérül?

Óh, Tavasz, óh, Húsvét,
Emberek ősi biztatója,
Csak azt szórd szét köztünk:
Állandó a tavaszi óra
S ilyen marad.

Krisztus támad és eszmél,
Odúkat és kriptákat pattant.
Van-e gyönyörűbb ennél?

Babits Mihály: Ájtatos párbeszéd húsvétra

Ember mondja:
Hogyan támadjak föl, Jézus, hogyha nem éltem soha?
Föltámadni csak az tud, ki élt és meghalt valaha.
Én csak sírok, és nem égek, mint a hitvány tűzifa.

Lélek mondja:
Sírj hát! és ne hajts a szóra hogy sírni se szabad már.
Sírj, de sírj úgy, hogy sírásod messzebb sírjon magadnál!
Ez is élet! Óh bár minden ember helyett sírhatnál!

Jézus mondja:
Hallod, hallod, Jézus mondja: "Én ontottam véremet
minden emberért, hogy jusson véremből mindenkinek:
te meg adj ma könnyeidből akinek még nincsenek!"

Ember mondja:
De hogyan lehessek főniksz, míg szememből könny szakad?
Még ha lángokat sírhatnék! mert a könny csak oltogat,
s aki nem ég és nem lángol, nem lobbanthat másokat.

Lélek mondja:
Emlékszel, hogyan sóhajtott oltárnál egy szent leány?
"Óh milyen nehéz azt tenni, amit a Jézus kiván!"
Ő is sírt, s az angyalok bús csókja kéklett ajakán.

A szent leány sóhajtása:
"Óh milyen nehéz azt tenni, amit a Jézus tanit!
De milyen boldogság ép hogy ilyen nehéz valami:
mily boldogság a keresztet gyenge vállal hordani!"

1933

Balázs Béla: Böjti szél

Időlágyító, böjti szélnek
Édes vesszői verik földemet,
Törik már rólunk a farsangi jég.
Lesz még virágos tavaszi vezeklés.

Mennék már, mennék az ibolyamezőre,
Ibolyamezőre, gyötrelmeket szedni,
Jószagú, tiszta gyötrelmeket szedni,
Mert ott terem az én kedve virágom.

Csak olvadjon le vidám takarónk már
S szemközt fújjunk az éggel, meztelen,
Csak érjünk sötét, feltépett talajt,
Televény, termő, meleg sötétséget.

Rá fogom tenni kezem csendesen
És megcsókolom szülőföldemet.

Benedek Elek: Virágvasárnap

Virágok napja, szép virágvasárnap,
Jövel, jövel már, bontsd ki röpke szárnyad!
Hintsd be virággal az avar mezőket,
A kertek fáit, félve rügyezőket,
Óh, szánd meg őket!

A tél hosszú volt, oly zord s oly kegyetlen,
A rét, az erdő még most is kietlen.
Virágok napja, jer, lehelj a földre,
Bús szürke foltjait varázsold zöldre,
Szép puha zöldre!

Jövel, jövel, s te véled fecske, gólya,
Üres fészkeknek hadd legyen lakója!
Szakadjon vége a nagy némaságnak,
Szívüket töltsd be, akik dalra vágynak,
Oly régen vágynak!

Ihol közelg. Feje virággal ékes,
Az arca nevetős, a hangja édes.
Bájos, milyennek a szívem kívánta,
Mint egy virágos, nevetős leányka,
Szép kis leányka!

Ihol, már itt, virággal megrakottan,
Hallom a dalt is: fecske száll amottan.
Eresz aljának újra van lakója,
Csörgő patakban kelepel a gólya,
A kedves gólya!

Ihol, már itt van. Nyílnak a virágok,
Vidám dal járja be a nagyvilágot,
Hirdetve hegynek, völgynek, rónaságnak:
Leszállt a földre szép virágvasárnap,
Legszebb vasárnap!

Dutka Ákos: Két húsvéti vers

I.

Húsvét harangoz karcsú tornyainkon,
vérünk csapolta kemény hosszú böjt,
véreztünk mind a Krisztus öt sebével,
vérzik az Élet: ember és a föld.

Keresztre verve régi bűneinkért
poharunk epével, ecettel tele,
latrok között inaink szakadtan
hisszük: Virrad már Húsvét reggele.

Reggel. Mikor a sziklák megrepednek,
s sírod felett majd tündökölve állsz
megváltó Isten: szeretet, szabadság
s egy világ ujjongja: Feltámadás.

Húsvét harangoz karcsú tornyainkon,
Feltámadást és Életet ígér,
ne vidd el tőlünk megváltó hitünket
ibolyaillatos áprilisi szél.

II.

Hozsanna néked Élet és Igazság
kit keresztre vert a gőg és hatalom
sziklasírodból égi trónra ültél
a sugaras első Húsvét-hajnalon.

Azóta mind, kik latrok között kereszten
megváltást váró koldusok vagyunk,
emlékezve a Te öt sebedre
megesküszünk, hogy feltámadunk.

Mert elmúlandó minden, ami földi:
a gőg, a hír, a dics és hatalom,
de él a Lélek, aki megdicsőült
azon a sugaras Húsvét-hajnalon.

És él a hit, hogy sziklák meghasadnak
pecsétek törnek s minden meginog,
de az ige, amely szádra tódult
egy szó – amely megváltott, mégis élni fog.

Ez a szó, mely ajkadon fogamzott
és az új tavaszban mindig itt remeg:
próbáljátok egymást tűrni és szeretni
keresztre-hajszolt szegény emberek.

Higyjétek el, hogy Élet és Igazság:
e földi létben bús testvérek vagyunk,
mert visszatérünk mind a föld porába
és csak Ő vigasztal, hogy feltámadunk.

1942

Erdélyi József: Ünnep reggel

Tavasz van, vasárnap,
húsvét, ünnep, reggel,
megborotválkozik
ilyenkor az ember.
Jó hogy feltalálták
ezt az új borotvát, –
nem szerettem soha
azt a régi fajtát.

Nem szerettem soha
azért nem s vettem.
Olyan szörnyü szerszám,
kényes és kegyetlen.
Elég volt belőle
nekem réges régen,
gyermekkorom első,
zsenge idejében…

Tavasz volt, vasárnap,
húsvét, ünnep, reggel. –
Gyenge volt még akkor
ez az egész ember,
gyengék voltak akkor
még ezek az ujjak…
Apám borotvát fent,
én fogtam a szijjat.

Tartottam a szijjat,
lábamat megvetve,
míg apám a fényes
borotvakést fente.
Nagyot húzott rajtam,
ahányszor lenyomta,
ahányszor a vaskót
a szijjon megvonta.

Ó hogy erőlködtem!
Minden inam-izmom
feszült hogy kezemből
a szijj ki ne csússzon, –
a tarisznya vásott,
nyakbavető szíjja…
Hogy sirni nem kezdtem,
bizony kevés híjja…

Tavasz volt, vasárnap,
húsvét reggel akkor,
tündértáncot táncolt
a napfényben a por.
Ugy szerettem nézni
a porszemek táncát,
az ablakról dűlő
egyenes fénypászmát. –

Gyermekkori emlék,
tavaszi fénypászma,
ragyogj életembe,
mint homályos házba,
tündököljön benned,
mint megannyi porszem,
minden napom, minden
órám, minden percem!…

1931

Kalicza Ferenc: Húsvéti rigmusok

1-ső Rigmus

A Krisztus sírjára egy nagy kő tétetett
De ezen a napon róla elvétetett
Mert az Halál tőle úgy meg győzetetett,
Hogy mind lelki – testi el töröltettetett.
Vagyon ugyan ma is meg halandóságunk
De az jobb életre való utazásunk
Mert ha elromlik e romlandó sárházunk
Feltámadunk, lészen örök boldogságunk
A Krisztus ez napon lett feltámadása
Erős zálog nékünk, s annak bizonysága
Hogy a holt tagoknak lész meg újulása
Mert a fő eleven vagyon urasága
Ezen vigasztaló szók meg fogásokra
Ha kinyílt szívetek és meg tartásokra
A hitet meg szerzik boldogulástokra
Tulajdoníttatik igazságotokra. (Ámen.)

Második rigmus

Akik tsalhatatlan bizonyságot vettek
Az eránt, hogy él a Krisztus, örvendettek
És a város felé nagy futva siettek
A tanítványival erről beszélettek.
Nekem is e dolog, hogy leve tudtomra,
Hogy a Jézus ez nap feltámadt hasznomra
De aki ő neki nem illy ellensége
Annak sokkal nagyobb lehet szívessége
Mert abban helyezetett legfőbb nyeresége
A feltámadás, az hogy van reménysége.

Harmadik rigmus

Feltámadt az idvezítő, kit befedett egy lepedő,
Ez a Jézus, Isten fia, nem maradt a koporsóba,
Áldjuk, tiszteljük hát őtet, hogy bűneinkből megmentett
Azért e szent ünnepekbe ditsérjük Istent víg szívvel
Jobb húsvétokat érjetek, Istentől áldva legyetek
Mind a földön, mind a mennyben.

Írtam 1833. Esztendőben

Kányádi Sándor: Kérdések

Feküdtél-e már késeken,
háltál-e jégen meztelen,
hagyott-e már úgy el a vér,
öntött-e már úgy el a vér,
hogy ne hallj, ne láss?
Borult-e rád már óceán,
nyelved volt-e már celofán,
robbant-e szét már szemgolyód,
mint a mélyvízből kifogott
halaké?
Voltál-e lábon égetett,
tépték-e ki a gyökered,
faragták-e a csontodat,
millió tonna súly alatt
nyögtél-e már?
Vertek-e földbe, mint karót,
rügyezett-e már két karod,
hullattál-e már lombokat,
voltál-e üresen maradt
fészek a fán?

1967

Reményik Sándor: Húsvéti versek egy halott erdőről

I. A ledöntött templom

A gyermekkorom öreg erdejét
Kegyetlen kéz fektette le,
Nagyszombat estéjére épp.
A megmaradt gyér fák között,
Mintha nem történt volna semmi sem:
Madár dalolt.
Az ég a puszta földre ráhajolt.

Isten ledöntött templomában
Elmerülve, sokáig álltam.
Nekem műtermem volt.
Itten dolgoztam én.
Ó, mennyi emlék, mennyi költemény
Ölelte át e vén fák derekát!
Most vége hát...

2. Öreg erdőm

Öreg erdőm, hiszen mi elmegyünk,
Én is, Te is.
Csak a Ritmus marad,
A Lélek örök, rejtett ritmusa.
Nekem Te adtad, én átadtam másnak.
Öreg erdőm, hiszen mi elmegyünk.

És fittyet hányunk mégis a halálnak!

3. Ami test volt...

Ami belőled test volt, test marad,
Anyag, - hogy rajta megosztozzanak.
Az asztalos, s a fakereskedő.
De ami benned nemesebb erő:
Az az enyém,
Belémszívódott örök költemény.

Ami belőled test volt, test marad.
Te most már szekrény leszel, asztal, ágy,
És benned teljesül sok bűnös vágy,
És benned gyűlik fel sok hitvány holmi,
Leszel fiók, mit fognak ki-betolni,
S leszel nyomorult kincsek őrizője.

De bennem szunnyad a lelked jövője!
És bennem zúgni fogsz!
Tavasszal smaragdszínekben ragyogsz
És ősszel hullatod a leveled.
Te bennem folytatod az életed...

4. Azért is élsz!

Azért is élsz!
A gondolataim
Nézd: a te tölgyeid!
A lelkem győzhetetlen talajába
Bocsátottad le bús gyökereid.
Halk mozdulásom: rügybepattanásod,
Kőkemény csendem: a te hallgatásod.
Bennem nő ki száz lemetszett karod,
Az én viharom: a te viharod,
Az én koronám a te koronád.

Hol a fejsze, mely belőlem kivág?!

5. Irtások

Az irtásokban mért nő több virág
És szebb virág, mint máshol?
A sok virág ünnepre készül,
Mindenkinek szép és senkit se vádol.
Az irtásokban mért nő több virág
És szebb virág, mint máshol?

Kolozsvár, 1922 húsvét

Reményik Sándor: Húsvéti versek egy halott erdőről

I. A ledöntött templom

A gyermekkorom öreg erdejét
Kegyetlen kéz fektette le,
Nagyszombat estéjére épp.
A megmaradt gyér fák között,
Mintha nem történt volna semmi sem:
Madár dalolt.
Az ég a puszta földre ráhajolt.

Isten ledöntött templomában
Elmerülve, sokáig álltam.
Nekem műtermem volt.
Itten dolgoztam én.
Ó, mennyi emlék, mennyi költemény
Ölelte át e vén fák derekát!
Most vége hát...

2. Öreg erdőm

Öreg erdőm, hiszen mi elmegyünk,
Én is, Te is.
Csak a Ritmus marad,
A Lélek örök, rejtett ritmusa.
Nekem Te adtad, én átadtam másnak.
Öreg erdőm, hiszen mi elmegyünk.

És fittyet hányunk mégis a halálnak!

3. Ami test volt...

Ami belőled test volt, test marad,
Anyag, - hogy rajta megosztozzanak.
Az asztalos, s a fakereskedő.
De ami benned nemesebb erő:
Az az enyém,
Belémszívódott örök költemény.

Ami belőled test volt, test marad.
Te most már szekrény leszel, asztal, ágy,
És benned teljesül sok bűnös vágy,
És benned gyűlik fel sok hitvány holmi,
Leszel fiók, mit fognak ki-betolni,
S leszel nyomorult kincsek őrizője.

De bennem szunnyad a lelked jövője!
És bennem zúgni fogsz!
Tavasszal smaragdszínekben ragyogsz
És ősszel hullatod a leveled.
Te bennem folytatod az életed...

4. Azért is élsz!

Azért is élsz!
A gondolataim
Nézd: a te tölgyeid!
A lelkem győzhetetlen talajába
Bocsátottad le bús gyökereid.
Halk mozdulásom: rügybepattanásod,
Kőkemény csendem: a te hallgatásod.
Bennem nő ki száz lemetszett karod,
Az én viharom: a te viharod,
Az én koronám a te koronád.

Hol a fejsze, mely belőlem kivág?!

5. Irtások

Az irtásokban mért nő több virág
És szebb virág, mint máshol?
A sok virág ünnepre készül,
Mindenkinek szép és senkit se vádol.
Az irtásokban mért nő több virág
És szebb virág, mint máshol?

Kolozsvár, 1922 húsvét

Tollas Tibor: Hozsanna húsvét

Fodor Dezsőnek

Hozsanna húsvét! Künn tavasz száll,
sziklasírodból föltámadtál
és csodát műveltél megint.
Puszta földünk virággal ébred,
sok zsenge ág zsoltárt zeng néked,
Jézus, naparcod rámtekint.

Hozsanna húsvét! Hitünk sója,
bénák betegek gyógyítója,
fénypallosodtól a halál
sötét szárnyával éjbe rebben,
szétáradsz bennem győzhetetlen,
romlandó testem talpra áll!

S futnék a fénynél sebesebben,
húsvét tüzét a holt lelkekben
gyújtani elvesző úton.
Hírül adni a beteg, fáradt
társaknak újuló csodádat. –
Hozsanna Néked Jézusom!

München, 1987. április

Lakatos István: Szent György

Büszke vaspaták fennkölten tapossák
a bősz sárkányt, a gyalázatosat.
Ezer év óta, ezer bronzba öntve,
győz mindig a tiszta lovag.
Tudna csak szobrot vagy verset faragni
szegény sárkányok fajzata:
büszke bronzkörmük alatt nyomorultan
mindig egy szent vonaglana.

Petőfi Sándor: Bánk bán

Ügyefogyott király volt az
A második Endre,
Papucs alatt szuszogott az
Isten-teremtette;
Felesége tartotta az
Ország gyeplőszárát,
Őgyelgett is ám a szekér
Majd tüled, majd hozzád.

Gyönge kéz az asszony keze,
Nem való kormányra,
Hát ha még a gyöngeségnek
Gonoszság a párja!
Endre király, gonosz asszony
A te feleséged,
Szíve gonosz, neve Gertrúd,
Születése német.

Gertrúd a jó magyarokat
Kutyába se vette,
Hivatalrul, méltóságrul
Le-letevegette,
A helyökbe meg a maga
Peretúlyát rakta,
Maradtak vón, vesztek vóna
ott a hazájokba’!

Ilyen sértést szenvedtenek
A nagy uraságok,
A szegény nép meg szenvedett
Húzzavonjaságot,
Szenvedett az istenadta
Árva magyar népe,
Mint a Krisztus a keresztfán,
Olyan volt a képe;

Úgy fizette a sok adót,
Hogy a szeme dűledt,
Nem volt irgalom számára,
Nem volt könyörűlet.
A királyi udvarból ily
Nyájas szavak jöttek:
„Dolgozz paraszt, dolgozz, fizess,
Azután dögölj meg!”

Néhányan az efféléket
Megsokallták végre,
Szövetkeztek rettenetes
Összeesküvésre,
Azt mondották: „Söpörjük ki
A királyi házat,
Annyi benne a szemét, hogy
Igazán gyalázat!”

Csak Bánk bán, a nádorispán
Tartóztatta őket,
Nem remélt-e sikert? vagy tán
Remélt jobb időket?
De mikor a feleségét…
Iszonyú történet!…
Hogyan kezdjem? hogy végezzem?…
No jaj neked, német!

Bánk bánnak a feleségét
A királyné öccse
Erőszakos lator móddal
Megszeplősítette.
Szép az asszony, ifjú és jó,
Asszonyok virága!
S eltiporva, beledobva
Fertőzet sarába!

„Föl, barátim!” ordít a férj
Kínja nagy voltában,
„Lelkemen a bosszúállás,
Kardomon halál van;
Föl, barátim, egyenesen
A királyi házba…
Királyi ház? bordélyház és
Zsiványok tanyája!”

És bementek egy csoportban
A királyi lakba,
Ott a német urak éppen
Dőzsöltek kacagva,
Akkor is, míg a magyarnak
Borát, étkét falták,
A szegény magyar nemzetet
Veszettül csúfolták.

Megálltak ám a magyarok
A ház közepében,
Mindenkinek egy-egy mennykő
Villogott szemében;
Meg is hökkent a németség
Egy keveset ekkor,
Aki ivott, gégéjében
Ecetté vált a bor.

Kezdte pedig a beszédet
Mag’a nádor, Bánk bán,
Királynénak s udvarának
Jó estét kívánván:
„Jó estét, jó mulatságot,
Fölséges személyek…”
A királyné: „Mit akartok,
Hívatlan vendégek?”

„Azt azonnal tudni fogod,
Nem soká váratlak,”
Felelt Bánk bán, „elbeszélem
Neked s ez uraknak.
Tiszteletet parancsolok!
Mert nemzet áll itten,
Egy megbántott nemzet és a
Bosszúálló isten.

Mi vagyunk a vendégek itt?
És nem ti lennétek?
Ti vagytok itt a hívatlan
S hálátlan vendégek!
Befogadtunk titeket, s ti
Kivertetek minket,
És eszitek és isszátok
Testünket, vérünket.

De csak ették… mert ez az
Utolsó falattok,
Ami most van szájatokban,
Ettül megfulladtok!
Először is te halsz meg, te
Gertrúd, német szajha!
Te királyné s kerítőné
Egy személyben!… rajta!”

Bánk bán kardja a királynét
Át meg átaljárta,
S magyarság a németséget
Hányta mind kardjára.
Aki bírta, megszökéssel
Életét elorzá;
Meghalt, aki nem szökhetett…
Kitisztult az ország!

Bujdosó Rákóczi - Kuruc költők

Kiállott Rákóczi
A munkácsi sáncra,
Reá támaszkodék
Pántos pallosára.
Reá támaszkodék
Pántos pallosára, –
Reá rivalkodék
Az rézdobosára:

„Dobosom, dobosom,
Udvari dobosom!
Most néked megmondom:
Ne azt verd, hogy: Mars, mars!...
De azt verd, hogy: Rajta!
Ördög nyúzza az anyádat –
Ne úgy verjed a dobodat!

Ne úgy verjed, mint eddig:
Isten tudja, hogy lesz, mint?
Hanem úgy verjed: Rajta!
Rajta, rajta, rajta!

Úgy verd: a föld rengjen,
Ég is visszazengjen,
Aki él meghallja, –
Sőt azt is ki halva
Fekszik felriassza:
Rajta, rajta, rajta!
Én híres vezérim:
Bottyánom, Bercsényim,
Pekrym, Bezerédy,
Kik vagytok vitézim:
Rajta, rajta, rajta –
Utolsó nagy harcra!”

– Halálos nehéz köd
Mindent búsan béföd;
Jobb is, ha nem látja:
Mert csak a szive fájna –
Tán meg is szakadna...
Dobos már dobolhat,
Rákóczi unszolhat:
Rajta, rajta, rajta!...

A tábor, a tábor,
Zászlóit lehajtja
A majtényi páston, –
Szegény kuruc tábor...
Hajh Károlyi Sándor!

„Hajh, Károlyi Sándor,
Károlyi Sándorom!
Hová lött, hová lött
Az én szép táborom?
Most rejá kérdelek:
Felelj meg érette!
Kénszerítlek letött
Hétszeres hitedre;
Valld bé, ne is tagadd:
Eladtad jó urad!

– Ugy lészen még dolgod
Néked, mint Júdásnak;
Bosszút áll, nem hagyja,
Igaz maradékja
Hív esze Tamásnak
Nagy Bóné Andrásnak,
Meglásd csak, meglásd csak!

„Nem kérem én országom,
Inkább világgá bújdosom.
Úgy is tudom már:
El köll mennem már!...
Kovácsom, kovácsom,
Udvari kovácsom
Fordítsd meg a patkót
Hódos paripámon,
Az elejét hátra,
Ne forduljon vissza
Szép Magyarországra!

„Két országom, népem:
Vitéz magyar, székely,
Az Isten megáldjon!
Patak istenhozzád. –
Német már a gazdád!

Isten hozzád Munkács:
Engem többé nem látsz,
Legkedvesebb várom!...
Édes hazámot
Szép Magyarországom
Már többé nem látom, –
Már többé nem látom.”

„Eljő még az idő,
Szegény Magyarország –
Megátkozod te még
E keserves órát!...
Idegen nemzetnek
Be súlyos a járma!
Régi vezéreknek
– Tulajdon véreknek –
Sírva néz utána,
Sírva néz utána...

„Szeret Magyarország,
Óhajt Erdélyország.
S hóltig szán, hóltig bán, –
Még a gyermökök is,
Tudom visszakíván!

Mikor rég elmentem:
Visszasóhajtotok!
Mikor rég meghóltam,
Akkor is sirattok,
Haló porombúl is
Feltámasztanátok, –
Összeszednétek még
Porhanyó csontimot!...”

„Amerre tenger zúg,
A merre a szél jár,
Csillag lehanyatlik, –
Ott nyugszom meg én már.”

– Be szomorúan szóla
Rákóczi rézdobja,
Nem mondja már: Rajta!
Rajta, rajta, rajta!...
Hanem azt dobolja,
Messzéről zokogja:
„Szülőföldem, bölcsőm,
Te bús Magyarország!
Immár istenhozzád,
Immár istenhozzád!"

Csata Ernő: Nagyságos fejedelem

Ma friss szénaillat leng a szélben felém
s régi kaszasuhintások kimért ritmusa.
A fű ma is úgy nő, mint annak idején,
a történelem fűnyírói fordulnak másként
kiszáradt, harcos izmusok fölé.
Elmaradnak letarolt, hős világok,
itt folyton, valami rég elcsattant,
nagy pofonok varas sebein járok,
ahol a trencséni csata fájó emlék,
ahol százpengős paripán ülni
én is szeretnék, bízva,
hogy vélem nem bukik fel,
ha Trencsén várából a gátra
Bercsényivel kinyargalnék.
Itt a tőke rabságában vonyít
a fagyos, keleti szellő,
vágyak húrjain nyöszörög
néha egy régi kesergő.
Látod: a vár üresen tátong,
kihalt innen minden védő,
a szabadság fényét is rég ellopták,
falra akasztva árulják a múltat
s honfoglaló remények
kezdenek lassú táncba,
ha a toronyból néha, a tárogató
hangja leszáll fáradtan a tájra.

Farkas Imre: Czinka Panna

Elcsöndesült minden. Szomorún, setéten
Terül el az este csendes csatatéren.
Sötét felhők mögül a hold búsan lenéz…
Csendes csatatéren haldoklik egy vitéz,
Egy jó kuruc vitéz.

Gyilkos seb égeti… közel a szívéhez…
Jobban fáj egy másik, mint a lelke érez.
Égő fájdalommal csordultig a lelke…
Rákóczi lesújtva - Rákóczi leverve.
Rákóczi leverve.

Szomorúan zúg-búg a távoli erdő,
Zúgása, búgása oly nagyon kesergő,
Oly nagyon panaszos. Ide hallik, erre…
Mintha csak ezt zúgná: Rákóczi leverve.
Rákóczi leverve.

Vadul száll sötéten az égen a felhő,
Panaszos sírással erre száll a szellő;
Mintha csak néki is az voln’ a keserve,
Mintha csak azt zúgná: Rákóczi leverve,
Rákóczi leverve.

A haldokló vitéz felsóhajt az égre:
Miért, hogy a lelkem még ezt is megérte.
Mért halok meg, midőn szívem búval tele…
Miért halok meg, mikor Rákóczi leverve,
Rákóczi leverve.

Felsóhajt a vitéz… sóhaja a bánat…
De íme valahogy világosság támad.
Elvonult a felleg a hold elől talán?
Nem holdfény az… nem… nem… egy gyönyörű leány,
Fényes szemű leány.

Égsötét a haja… csillogó a szeme…
Annyi nagy szépséggel van az telis-tele,
Egy kicsi hegedűt tart pici kezébe…
Megfogja a vonót… bűbájosan nézve
A szegény vitézre.

Megzendül a nóta… előbb lassan, halkan
Rákóczi bánata ott zokog a dalban,
Ott zokog a dalban a kuruc keserve…
Rákóczi leverve! Rákóczi leverve,
Rákóczi leverve!…

De íme… egyszer csak… szilaj tűzzel szólva
Lángolóan, vadul zendül fel a nóta,
Felzendül, fölcsendül… szívet-lelket ígér…
Felkönyököl félig s messze távolba néz
A haldokló vitéz.

Szóra nyílik ajka. Látok… messze látok…
Tüneményes álmot… ragyogó világot…
Lelkem nagy messzire… a jövőbe tekint,
Feltámad a sereg… Öreg, ifjú, gyerek
Harcba száll majd megint.

Látom csatáikat. Életüket adják,
Úgy mint mi most érted, szent magyar szabadság!
Hiszen ez a sereg nagy Rákóczi serge;
Hiszen akkor nincsen Rákóczi leverve,
Rákóczi leverve.

Ott… élén a hadnak, egy kis szürke ember…
Még csak nem is magyar, csak amolyan lengyel;
A csapatját mégis éppen úgy vezérli,
Mint most Balog Ádám avagy Bezerédy,
Kurucok vezéri…

Ott egy ifjú ember… lángajakkal szólva…
Mintha a szabadság apostola volna!
A szemében fénylik nagy Rákóczi lelke…
Nagy Rákóczi lelke… lángoló keserve…
Égő honszerelme!

Föltámadnak, kiket a sírok takarnak!
Amíg szabadsága nem lesz a magyarnak,
Nem nyugszik meg addig egynek sem a lelke…
Soha-soha nem lesz Rákóczi leverve,
Rákóczi leverve.

Nem suttog az erdő… nem repül a felhő…
Panaszos sírással nem suhog a szellő.
…A szép lány meg húzza, szilajon dalolva
S zokog zengő húrján a szabadság szója,
Harcok riadója
A nagy Rákóczinak lelkes indulója.

Ne higyj magyar a németnek…

A kurucvilág költészetéből

Ne higyj magyar a németnek,
Akármivel hitegetnek;
Mert ha ád is nagy levelet:
Mint a kerek köpenyeged,

S pecsétet üt ollyat rája,
Mint a holdnak karimája:
Nincsen abban semmi virtus –
Verje meg a Jézus Krisztus!

1706. július végéről