Vértesy Gyula: Vers a versről

A verseket át is kell élni.
Szenvedni kell értök sokat.
Könnyekkel kell végigöntözni
az összecsengő sorokat.

A boldogság, az néma jószág.
A boldog költő hangtalan.
Akkor beszél a költő lelke
mikor halottja, gyásza van.

S ki, meg nem halt halottat gyászol
Ki, át nem sírt gyászról dalol:
az hazudik magának, másnak —
és részvétet gyáván rabol.

És a közönség? Tudja Isten
a hazugságot érzi-e?
A komédiást s igaz költőt
nem egy mértékkel méri-e?

Jobb is talán s szebb is talán, ha
csak átéljük a verseket
s piacra nem visszük, csak egynek
mutatjuk meg a sebeket . . .

Lásd, én nem írok, csak neked…

1913

Martin Greif: Szent Iván éje

Szent Iván éjén
a tüzek iránt
bolyongtunk áthevülten.

A lángok éjén
ép maradt ruhánk —
de szikra gyűlt szívünkben.

Szent Iván éjén
felhők, zuhogók,
elmostak minden lángot.

Lángok örvényén
megperzselt a csók —
és tűzünk egybelángolt.

Fordította Tompa László, 1920.

Harsányi Lajos: Szent László

Hatalmas termetét páncél takarta.
A besenyő, kun megborzadt nevére.
Lehetett volna szent Hadak vezére,
De ő nem ment. Itthon kellett a kardja.

Iszonyú kard volt. El soha se fáradt.
Zászlói lenn a tengernél lobogtak.
Magyar, horvát testvérként összefogtak
S megépült városa: a tornyos Várad.

Pogány leventék suttogtak körötte:

Fekete István: Aratás

Pár napja, amikor az autóval elmentünk a nagy tábla mellett, még lábon állt a búza; meg is néztem, mert ilyen sötét színűt én nem láttam.
- Valami olasz búza – mondta a vezető, s én a régi gazdák kajánságával állapítottam meg, hogy ha ezt két nap alatt le nem vágják, fele kipereg…
A ház, ahol gyógyulgattam – mert betegen jöttem ide – egy kis dombon állt, és ablakából a táblára láttam, amelyet most már sajnáltam, mert mégis csak hanyagság!…
Másnap valami morgásra, zúgásra ébredek.
A búzatábla szélén egy gépi elefánt megy embergyorsasággal, és eszi a búzát. Elég falánkan eszi.
- Jó-jó, de mi marad után? És mennyit ver ki?
És elfordultam az ablaktól. Persze, rövid időre, mert amikor a kombájn újra láthatóvá lett, nem tudtam a szemem levenni róla.
Nagy dolog ez mégis!

Jánosi Mária: Péter-Pálkor

Oh, nyár! Oh, kéklő, tiszta végtelenség,
Arcod tündöklő fénybe öltözik!
A föld színén is a színes reménység
Homlokát égi kezek öntözik!

Kezdődik áldott aratás a rónán,
Kaszák, sarlók és kalászok dala!
Illatból épül hárson és vadrózsán
Zengő zsoltáros templomunk fala!

Zöld, mázas korsó béna hegyek tája,
Üde cseppeket hint hűs kebele…
Rend, kéve, kereszt! Hullasd, élet fája,
Hadd legyen e hon kenyérrel tele!

Be szép! Istenem! Mily pazar ez áldás!
Így megrendezni ezt csak Te tudod!
Rögön és szíven nincs tenyérnyi árnyék,
Elűzte onnan szent akaratod!

Krúdy Gyula: A magyar búza elégiája

A magyar búzának meglehet az az öröme, hogy akkor vágják le, amikor a legszebb, legértékesebb, legalkalmasabb földön járó alakja az eltávolításra. A búzatáblák mindig úgy távoznak el tőlünk, a horizontról, hogy megmaradnak

Pósa Lajos: Aratás előtt

Hullámzik az arany búza kalásza,
Fújja a szél… Fut a kalász utána.
Istenem, ha elszaladna
Messzire!
Fürjecskének úgy megremeg
A szíve
Meg is szólal a búza közt: - Pitypalatty!
Arany kalász, futó kalász, itt ne hagyj!
Te vagy az én pihentető
Otthonom,
Takargató, vadvirágos
Sátorom.

A mezei pacsirta is dalra kél:
- El ne fúdd az égi áldást, játszi szél!
El ne szaladj, arany kalász
Tengere!
Te vagy a nép verejtékes
Kenyere!

Városi István: Péter-Pál reggelén

Ennyire fényes, ennyire tüzes
Mióta élek, nem volt még a nap.
Sohase szórt a szűz mezők fölé
Ennyi rubint és ennyi aranyat.
Mi is van hát ma? Ah, igen tudom:
Szent Péter és szent Pál bolyong az égen.

Szent Péter ajkán ég a vallomás:
Te Krisztus vagy s én Tebenned hiszek…
Soha még vulkán nem szórt ég felé
E vallomásnál lángolóbb tüzet.
Ez ég ma is a napban. Ó a hit
Emésztő, gyújtó titkok titka folyton.

Garay János: Kont

Harminc nemes Budára tart,
Szabad halálra kész;
Harminc nemes bajtárs előtt
Kont, a kemény vitéz.

Mind hősek ők, mind férfiak,
Mind hű és hazafi;
Mint pártütőket hitlenül
Eladta Vajdafi.

Budán a bősz király előtt
Megállnak zordonan;
Szemökben a nemes harag
S a kar hatalma van.

Szabó Mihály piarista kispap, nemzetőr

Kegyesrendi kispap volt, midőn a veszélyben levő haza segélyért kiáltott hű fiához. Szabó is meghallotta a segélykiáltást és sietett is a veszélyben levő haza védelmére.
A szegedi nemzetőrök közé lépett és 1848. évi szeptember hóban mint nemzetőr-hadsegéd a verbászi és kúlai lázadó szerbek ellen indult a táborba.
De nem sokáig maradt a harctéren, nem sokáig küzdött fegyverrel a kezében, a haza ellenségei ellen. Ő más tért keresett a haza védelmére, ahol talán több sikerrel szolgálhatja a szeretett hazát

Föglerné Kolozs Marcella: Tekints le…

Szülőföldem határait idegenek járják,
az örökké szent magyar földet vad csizmák tapossák.
Gyász borult a délibábos magyar rónaságra;
óh Istenem, tekints le a szenvedő Hazámra!

Tekints le rá, hisz minden röge
magyar vérrel van öntözve;
hősöknek és mártíroknak végtelen a száma;
óh Istenem, tekints le a szenvedő Hazámra-

Ne engedd, hogy országunkat a pogányok dúlják;
otthonunkat, házunk táját, jövőnket rombolják.
Add, hogy végre áldás szálljon a magyar anyákra;
óh Istenem, tekints le a szenvedő Hazámra!

Szűz Máriának zászlaja egykoron ott lengett;
látásától, erejétől a pogány is megdermedt.
Ő volt és marad Hazánk Patrónája;
óh Istenem, tekints le a szenvedő Hazámra.

Csak még egyszer tekints le az elárvult nemzetre,
lásd meg, hogy a kulcsolt kezek magasba emelve;
halld meg, hisz a könyörgésük már egeket dönget;
tedd szabaddá Istenünk a drága magyar földet!

Reményik Sándor: A hadbíróság épülete előtt

Csikorgó foggal és sápadt ajakkal
Álltam a sötét, komor ház előtt
És elképzeltem benn a jó barátot,
És láttam szuronyok közt állni őt.

És akkor hangtalanul befele,
Miatta is egy égő könnynet sírtam,
De a falra, mint annyi falra már,
Látatlanul egy „Mene Tekel”-t írtam.

Ítélnek még itt magyar bírák egyszer,
Ahogy, van Isten égben: úgy tudom,
Villan még itt a nap sugára egyszer,
Villámló magyar csendőrszuronyon!

Ítélnek még itt magyar bírák egyszer,
De akkor bosszulatlan nem marad
Egyetlenegy meghurcolt árva lélek,
Egyetlenegy ártatlan áldozat!

Ítélnek még itt magyar bírák egyszer,
És a bizonyság ott lesz a falon,
Ott feketéllik a rettentő írás:
E bűnösöknek nincsen irgalom.

1919. november 13.

Végvári: Segítsetek! Hangok a végekről 1918–1919

Sík Sándor: Pannonhegyén, öreg padon

Pannonhegyén, öreg padon
Melegszem a pólyás napon.
Melegszem is, borzongok is:
Hat óra reggel, április.

Hátam mögött az Ezerév.
Alattam zsendülő vetés.
Túl, túl, Keleten, Nyugaton
Virrasztja percét az Atom.

Nem félek és nem lázadok.
Bennem élnek a századok.
Vetésem immár szembe nőtt.
Barázdám hordja a jövőt.

vitéz Somogyváry Gyula: Halott szemek halott beszéde

A sziklaárok csendes most a jajtól,
a sziklaárok alszik. Vért ivott.
Bujkál a hold a felhők rongya közt
s a bús odúban csak ketten virrasztunk
én – az élő és te – a halott…

Szemedbe nézek. Olyan különös!
Soh’se néztél így, kicsi Pajtikám.
A két kezed s a homlokod hideg,
– miért nem szólsz te lányképű gyerek –
örökre hallgatsz? Mondd: hát igazán?!
Beszélj, felelj hát nékem cimbora!
És hunyd le, hunyd le két fáradt szemed.
Valami bánt még és nem hagy aludni?
„Hess!” – nézd, elűzöm mind a rémeket,
aludj csendesen kis koma.

Szávay Gyula: Üzenet

Testvérek ott a sáncokon túl,
Kik nézitek a kék eget,
Kék égen fenn a hazajáró
Üzenethozó felleget,
Ha a harmat hull rátok belőle,
Csepp könnyben egy-egy csepp vigasz,
Üdüljetek fel, mert e cseppben
Szónál és dalnál ékesebben
Szívünk beszél, üzenet az.

Testvérek ott a sáncokon túl,
Hol a térképmező felett
Barbár vonalban felsötétlik
A hont határló gyászkeret,
E gyászjelentés szövegéből
Ne lássatok mást soha ti,
Csak azt a végsort, mely a holtak,
A száműzésbe vándoroltak,
Feltámadását hirdeti.

Agyagfalvi Hegyi István: Üzenet Párisba

Urak! Kik ültök a bölcs asztaloknál
És szabjátok a teret és időt,
És untat a sok bagatell dolog,
Mert ott a Bois s a szép kicsi nők:
Urak! Egy székely lélek ott dörömböl
Szikla-szívetek jajtörő falán!
Hát nem ráz föl az átkozott közönyből
A nagy sikoltás: Hol az én hazám?

A vakondok a sötét földbe mászik,
A vad hazája sűrű rengeteg,
A sas hegyormok magányán tanyázik,
Vízben villognak a halpikkelyek,
A bogarat is hívja a hazája:
A rögön, füvön, levelen s a fán,
Csak egy hazátlan, síró szív kiáltja:
Ti hazátosztók! Hol az én hazám?

Ambrozovics Dezső: Ébredjetek!

Ébredjetek! Viharzó szárnyakon
Robog felénk a zúgó förgeteg!
Ordítva jő, s lehellete nyomán
Az ég s a víz sóhajtva megremeg.

Letűnt a nap, utunk homályba vész,
Ólmos a szemhatár köröskörül,
Zokogva nyög a szél, villám cikáz
Sötét, gomolygó fellegek közül.

Boross Sándor: Meghalt az apám

Meghalt az apám, mert a vár,
Az a vár elesett Galíciában.
,,Vajjon győztünk-e? Meri győzni kell!
Magyar, magyar!"
Sóhajt a sírban is magában.

Est. Csönd. Alig-alig halad
A föld is a súlyától sok sebének.
„Győztünk!" fecseg az oláh asszony.
Muhart arat
Apám sírján a tehenének.

1923

Harsányi Kálmán: Légy büszke, ifjúság!…

Légy büszke, ifjúság, tiéd a holnap,
A nagy jövőnek véres hajnala!
Légy büszke, ifjúság, a te karodnak
Erőre mása nem volt még soha!
Ó higgyetek a költő jóslatának,
Mely tőletek jő, bárha benne támadt:
Nagy kor közelg s valóra váltva mind
Betölti végre égi álmaink.

A véres hajnalt már közelgni látom,
S lázas gyönyörtől lelkem megremeg;
Megálmodám s tiéd vagyok nagy álmom,
Vagy élnék mg, ha nem volnék tied?

Havas István: Vándormadár

Vándormadár, ne menj most Afrikába,
Az égi úton evezz közelebb,
Testvéreinkhez a régi hazába,
Oda, hol most tort ül a gyűlölet.

Szívük vad kínban, lelkük rabigába’,
Örökös télben testük didereg,
Ó, szánd meg őket, nótás kis madárka,
A csüggedőkbe önts reményeket!

Hirdesse nékik ártatlan dalod:
A legvadabb tél zordja sem örök,
Most sem, hogy csontig érzik a fagyot.

Kétségbe egy se essen közülök,
Keserveikre jön még óra…
Mi készülünk már a találkozóra.

Illésfalvy Szabó József: Fohász

Honszerző szittya magyarok
Csillagos palástú Hadúr Istene!
Halld, mint esdi szavát Hozzád,
Létét fojtó pogány vésszel
Küzdő hazám nemzete!
Óh’ ne hagyd el, segítsd meg,
Tartsd meg Uram Őt.
A százezernyi vész között
Krisztust követőt.
S mindeneken túl, jöttödben hívőt.

Ha vész kering felette,
Önts lelkébe fényt!
Adj szívébe hős hitet,
Erőt és reményt!
Hogy léte zord éjszakáján,
Mígnem a föld minden táján
Szól a harangszó,
Bárha közben vont kard mellett

Jakab Ödön: Az Alföld magyarjaihoz

Sokáig némán ölt a honfibánat.
De most szárnyára eresztem e dalt,
Hadd verje fel az alvó palotákat,
Miket földjén az Alföld öle tart,
Sikoltson be a tanyák ablakán,
Mint mennydörögve zengő fergeteg:
– Ébredj, magyar, mert elvesztél te is,
Ha a székely nép elveszett!

Nem hallod-é, hogy végbe mi megyen
Petőfi szíve szent pora fölött?
Nem hallod, hogy a büszke székelyen
Gyalázó láncok bilincse csörög?
Hogy sírnak ott a folyók, patakok,
Hogy sírnak ott a zúgó fenyvesek!
– Ébredj, magyar, mert elvesztél te is,
Ha a székely nép elveszett!

Reményik Sándor: Azoknak kikhez nem jött el az ország

Az Ország imé elközelített.
Ítélettel és haddal –
Novemberi virágesővel
És decemberi magyar virradattal.
S a Vőlegény imé közel –
Karjában a halvány menyasszony
Pihen ünneplő öröm-bódulatban,
Mint a virág a roham-sisakon.
S lakoznak ott, s az ajtók bezáratnak.
Nagyobb lakattal záratnak be immár
Azok számára, akik künnmaradtak.

Dsida Jenő: Erdély legkisebb csodája

Bizony sok csoda történt már e földön
és azóta is történt jónehány,
mióta álmos életemet töltöm.

Kiszikkadt vén fa kihajtott a dombon
s valami hasonlót akartam én:
Király akartam lenni, bizony mondom,

vagy ha a hóra nagy árnyékok nőnek,
kis székely porták előtt felcsapó láng,
csodának, szépnek és melegítőnek.

Dsida Jenő: Krisztus

Krisztusom,
én leveszem képedet falamról. Torz
hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase
tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.
Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan
derűsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen
enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa.
Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is
számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű
voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.
Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek
útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit
s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget
nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.
Hangod fájó hullámokat kavart, mikor
a sok beszéd után rekedten újra
szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott
ruhádon vastagon ült a nagy út pora,
sovány, széltől-naptól cserzett arcodon
bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két
parázsló szemedből sisteregve hullottak
borzas szakálladra az Isten könnyei –

Dsida Jenő: Naplemente

Mi ez a furcsa, vézna sípszó?
Ez a selyemlágy, kék zene?
A nap, a nap, a zuhanó nap
mintha aranyat vérzene.

Völgyet szerettem, hegyre másztam.
Kértem, hogy isteni kegyek
mossanak bússá és szeliddé.
Vajjon most már hová megyek?

Fáj az éhség s a jóllakottság,
mar az ital, a szomja csíp.
Zokog a nap, a lebukó nap,
zokog az a távoli síp.

Milyen sötét lesz! Fülelő csend.
Lassan felmutatom eres
két kezemet a csillagoknak:
Nézzétek meg: üres. Üres.

Dsida Jenő: Tiltott szerelem

Szeretőm, hol az út?
Kék csillag kilobbant,
zöld csillag kialudt.

Aranyló csillagok
lehúnyták szemüket.
Jaj nekünk, tolvajok!

Az égbolt peremén
csillagok teteme
tornyosul feketén.

Nézd, már csak egymaga
villog a szerelem
vérpiros csillaga.

1933. december. 24.

Dsida Jenő: Üzenet

Ne gyere hozzám,
ne közeledj!
Az ősz hulló levelein
megírom, amit akarok.

Egyet füttyentek,
keserű lesz minden édes,
édes minden keserű.
Ajakad se kell.

És ha jönnél,
úgyis csak szívem van már,
piros, hideg.
S azt is az oltárra teszem.

Sértő Kálmán: Apám sírján

Pihensz már a földben, tegnap eltemettek,
Megfürösztöttek és koporsóba tettek,
Becsomagoltak a deszkák közé halkan,
Mélyben rejtettek el az ősi avarban.
Koporsódat négy hű öreg komád hozta,
Szentmihálylován; és ők tettek sírodba,
A papot kézbevett süveggel hallgatták,
Én vonaton ültem, amikor temettek,
Bánatok rágtak és hősi dühök ettek.
Máskor kerestem pénzt hazug nőre, borra,
De most nem tudtam a bús halotti torra.
Máskor rossz zsidók rogyásig pénzteltek,
Most sürgönyt mutattam, titkon kinevettek,
Későn kaptam a pénzt vágtató vonatra,
Hogy ledőlhessek, mint a kutya a sírodra.
Éjfél van most apám, hogy ideérkeztem

Sértő Kálmán: Felmondás

Nagy András ökreit kefélte,
Elfáradt keze remegett,
Összegyűltek a viharfelhők
A vén busa feje felett.
Már érezte, hogy nem soká áll
Néki itt ez a rossz világ,
Dél előtt tornácra hívatta
Az ifjú, taknyos uraság.

„Kelmed már öreg, András bátyám” –
Szólott a puszta istene. –
„Lábait alig-alig húzza,
És lassan tesz-vesz a keze.
Három hónapig dolgozhat még,
Közben keressen más helyet,
Ládáját, ágyát elszállítom,
Nem sajnálom a szekeret.”