Nagy Miklós: Mária-legenda

János, ki gondját viselte
Az Isten Szűzanyjának,
Tudta, hogy névnapja jövend,
Névnapja Máriának.

Tudták, hogy névnapja jövend,
És elkészültek rája.
Köszöntő versikét tanult
A szomszéd kis leánya.

A Szűzanya, mint halvány hold,
A gyermekre mosolygott,
Szegényke elfeledte már
A betanított dolgot.

Üdvözlégy Mária! – csak ezt
Dadogta többször félve,
Aztán zokogva leborult
A Szűzanya ölébe.

Az Istenanya hű keze
Áldón pihent meg rajta.
Az Üdvözlégyet most mondá
Először gyermek ajka.

1926

Mihály László: Kisasszony napján

Hová megy a fecske,
merre tér a nyár
s hát te bolygó lélek,
rád ugyan mi vár?

nótázz, ha úgy tetszik,
de rád nem figyel
soha senki többé.
Egyebet mívelj?

Henye tücsök voltál,
s könnyen tétlenül
élted át a nyarat:
most hát hegedülj,

Hiába már minden,
a sorsod betölt:
vidám dologtalant
nem tart el a föld.

Nincs odvad, hova bújj,
s hogy délre elérj:
ebben ne bízz, megöl
úgyis majd a dér.

1939

Juhász Gyula: Botond apánk Bizáncban

Botond apánk zömök, konok magyar volt.
Turáni vére még lobogva lángolt.
Országokon által vígan barangolt.

Szerette a színes, hímes világot
Bár napkelet volt ringató bölcsője,
De lelke bús és dús nyugatra pártolt.

A németet rajongva vágta, ölte
S a Rajna nektárját buzgón kiitta.
Temérdek szolgát küldözött előre!

Nótás szavú volt s barna arcú szittya,
Kemény kaland volt néki ez az élet
És lángborát nagy áhitattal itta!

Megtette, amit egyszer eltökéllett.
Asszonyt ölelni és ellent levágni:
Így jó a világ és így szép az élet!

Matók Leó: Szent Imre herceg

A haja szőke és a szeme kék volt.
Benne Kelet és Nyugat csókja égett,
S amíg ködösen ráborult az égbolt,
Ő megvetette azt a hercegséget…

Szőke fejét hideg kőlapra hajtva
A harcra gondolt, melyet apja kezdett,
És álmodozva ős, pogány apákról
Vállára vette az örök keresztet.

A bérccel ölelt zöld pusztákon élve
Ezer sípú hangszer lett méla lelke,
És olyan szép volt szíve liliomja,
Hogy talán még – az ég is irigyelte.

Míg ott feküdt a vadkan-tépte sebbel,
S fűre ömlött piros, ifjú vére,
Krisztusnak szentelt szép pogány szeme
Kéken meredt a távol szürkeségbe…

Bergen, 1945. február 1.

Szent Gellért – Imre herceg nevelője

Szent Gellért püspök (olaszul: Gerardo di Sagredo; latinul: Gerardus; Velence, 977. április 23. – Buda, Kelen-hegy, 1046. augusztus 29.) bencés szerzetes, a velencei Morosini (egyes nézetek szerint a Sagredo)[6][7] család sarja, 1030-tól egészen haláláig az első csanádi püspök a Magyar Királyságban. Életéről a legtöbb információt legendái őrizték, amelyek a szentek középkori életrajzának legtöbb hagyományos elemét tartalmazzák. Velencei nemesi családban született, évszázadokkal később írt forrásokban a Morosinékkal kapcsolatban. Súlyos betegsége után ötéves korában a bencés San Giorgio kolostorba küldték. Kiváló szerzetesi oktatásban részesült, valamint nyelvtant, zenét, filozófiát és jogot is tanult.

Velencéből 1020 körül zarándokútra indult a Szentföldre, de a vihar arra kényszerítette, hogy szakítsa meg útját Isztria közelében. Úgy döntött, hogy felkeresi a Magyar Királyságot. Mór, pécsi püspök és I. István magyar király meggyőzték, hogy ne folytassa zarándokútját, hangsúlyozva hogy Gellért prédikációi felgyorsíthatják a magyarok megtérését.

Opriss János honvédvadász, görögkatolikus papnövendék

Máramaros megyei, kalinfalvai származású, mint kispap az ungvári az Ormay vadász ezred II-ik századába lépett önként, hogy fegyverrel is szolgálhassa szeretett magyar hazáját a beözönlő oroszok ellen.
    Szervezkedés után a század megerősödve másnemű katonaság által, a Bártfa melletti koblinai táborba vezényeltetett Dembinszky tábornok és Lázás Vilmos dandárparancsnok alatt. Bártfa és Lófalva közt, nemkülönben Lemesánynál összeütközésük volt az oroszokkal, de a magyar sereg a túlnyomó orosz haderő előtt kénytelen vala hátrálni, s több apró csatározás után a század, s vele Opriss, levezényeltetett Szegedre, s részt vett a Haynau ellen Szőregnél augusztus 5-én vívott nagy csatában, mely az osztrákok győzelmével végződött nagy küzdelem után; innen Temesvár alá ment, s dicsően küzdött az augusztus 9-ki és utolsó véres csatában, ahol a harctéren hősi halállal esett el.
    Tiszta honszerelmét hősi halállal pecsételte meg, beigazolván ezzel, hogy a görögkatolikus pap is oly lángolón szereti magyar hazáját, mint bárki más.
    A béke angyala lebegjen a hős paphonvéd porai fölött!

Feleki Sándor: Halljátok-e?

Halljátok-e? Kárpátokban
Zúg a fenyves-orgona!
Fel-felrázza a világot,
Mint az Isten ostora:
Igazságot Magyarországnak!

Halljátok-e? Kolozsvárott,
Pozsonyban és Aradon
Mit kongat a templom-harang:
Ez így meddig maradjon?
Igazságot Magyarországnak!

Halljátok-e? Száll az imánk
Este is, meg reggelen.
Felnézünk az égre, hol két
Lángbetűs szó megjelen:
Igazságot Magyarországnak!

Halljátok-e? Ez döngeti,
Ébreszti a szíveket:
Csak előre! Lesz még másképp!
Lesz még magyar kikelet!
Igazságot Magyarországnak!

Halljátok-e? Vissza, vissza
Várost, erdőt, vizeket!
Nem félünk! Zászlónk e két szó
S Istenünk, aki vezet:
Igazságot Magyarországnak!

A Pesti Hírlap revíziós dalpályázatának elsőrendű dicséretben és dicséretben részesült pályaműve

Orbán Ottó: Hallod-e te sötét árnyék

Változat egy csángó népdalra
Lászlóffy Aladárnak

Hallod-e, te sötét árnyék, ember vagy-e vagy csak árnykép.
Nem vagyok én sötét árnyék, sem ember, sem puszta árnykép.
Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok,
Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok.

Ha te vagy az ég kabátja, én vagyok az, aki váltja,
Én vagyok az, aki vakon bámulok ki az ablakon.
Hívlak, Isten, nyújtsd a karod, mikor szemem eltakarod.
Hívlak, Isten, nyújtsd a karod, mikor szemem eltakarod.

Nyisd meg nekem a dombtetőt, a dombtetőn a temetőt.
A dombtetőn a temetőt, adj odáig menni erőt,
Hadd készítsek ott heverőt, hadd feküdjem le a sárba,
Hadd feküdjem le a sárba, ahogy kulcs talál a zárba.

Búcsúznék már, de nem könnyű, szakad szememből a könnyű.
Ősz szakállal mennydörögve gyöngyöt szór az ég a rögre.
Szakad az eső a földre, fehér szemfedővel föd be.
Szakad az eső a földre, belemosódom a ködbe.

Molnár Borbála levele – Édes Gergelynek

Az első magyar költőnők egyikét, Molnár Borbálát (1760–1825) atyja csak olvasni taníttatta, nehogy szerelmes levelekkel fecsérelje az idejét. Később leányát akarata ellenére férjhez kényszerítette. Tizennégy évi boldogtalan házasság után, 1791-ben az asszony özvegyen maradt. Levelében a Horatius-forító, nőtlen Édes Gergelyt házasságkötésre buzdította. Titkolt érzelmeit, vágyát így fejezte ki.

1799.

    A verseidre versekkel nem válaszolhatok, mivel arra már nékem sem időm, sem eszem nincs. Hanem szívemből kívánom, hgoy amit verseidben írsz a nőtlenségről, annak valóságos édességét is érezd. Én ugyan mégis inkább javasolnám azt, hogy a párosodás által lételedet másokban is szemlélhetnéd, mivel a nőtlenségből származott gyönyörűség hamar hervad, mint a gyökeretlen pláta, de amelyet egy virtusos házasságból reményelhetnél, az az időnek múlásával még bokrosabban csírázna. Ha egy olyan személynek barátsága édesebbé tészi életünket, akinek jelenlétében ritkán vagy soha sem is gyönyörködhetünk, mennyivel inkább egy olyan, aki minden szempillantásban úgy osztozik szomorúságunkkal, mint örömünkkel. A házassági életben legszorosabb a barátsági kötél. Már nékem más, mivel engem már az indulatok nem nyughatatlanítanak; különben három gyermeknek nevelése arra kötelez, hogy ő érettek ebbéli szerencsémet feláldozzam. Mégis érzem azt, hogy a mi szívünk olyan társalkodásra teremtetett, melyben az egymást szerető lelkek egyik a másik kebelébe mintegy általömölvék, mindegyik hivén, szeretett társában tulajdon nésik magát feltalálja…  

Domanovszky György: A kiöntőcsöves edények és magyarországi elterjedésük (1. rész)

    I.

    Az agyagedények az emberiség legrégibb kultúrjavai közé tartoznak. A paleolitikum kivételével minden korból nagy tömegben maradtak ránk, legalább is töredékekben. A ma használatos edények alaptípusai már igen korán kialakultak és az idők folyamán inkább csak a variánsok és nem a típusok száma nőtt. A korán megjelenő típusok közé tartoznak a kiöntőcsöves edények is.

    A kiöntőcsöves edények folyadékok tartására szolgálnak és ide sorolandók mindazok – alakjukra való tekintet nélkül, – melyeknél a folyadék be-, illetőleg kiöntésére külön-külön nyílást alkalmaznak. E csoportba tartozhatnak tehát mind magasfalú, mind alacsonyfalú, tálalakú edények.

Féja Géza: A társadalmi lírikus

A társadalmi gondolat terén Szkárosi Horvát András (1542-től 1559-ig írt, Tállyán volt református pap) ment a legmesszebbre. Ő már tudatosan egy társadalmi osztálynak, a földmíves szegénységnek történelmi panaszát fejezi ki. Humora a legcsípősebb, szatírája a leggyilkosabb a XVI. század irodalmában. Így ostorozza ellenfeleit, a katolikusokat.      

„Tisztet osztottunk megholt szenteknek,
Porkolábságot adtunk Szent Péternek,
Kik nem esmérnek, mind kirekesztetnek.

Trink Urbán! Sokszor részegségben mondják,
Bornak bőségét mert ő tűle várják,
Egér-űzőnek Kakukillát mondják.

Az, kinek elvész disznója, malaczcza,
Az pásztorságot szent Antalnak adja,
És szent Balásnak farkas ellen adja”.

     Horvát András költészete is a laikus vallásosság szellemét tükrözi: theokratikus és pátriárkális társadalom álma lebeg szemei előtt. A Szentírás mindenekelőtt társadalmi bírálatra bíztatja, mint hajdan Dózsa György papjait.

Szerb Antal: A [görög] próza

    Mítosz és valóság

    A görög költészet ősidőkből rámaradt jelképes alakokban és történetekben fejezte ki a görög világérzését és az embersorsra vonatkozó költői megismerését. Szoros és mégis ihlető megkötöttségét leginkább a középkori és reneszánszkori festészethez lehetne hasonlítani: tárgyát az is mindig a szenttörténetből merítette. A görögök csak nagy lassan, többféle irányban tapogatódzva találják meg a módját, hogy magáról a világról beszéljenek és ne annak mitológiai vetületéről. A költészet nem is akar megszabadulni a mítosztól; a próza hivatása, hogy mítoszmentes világképet rajzoljon a történetírásban, filozófiában és a szónoki alkotásokban.  

    Hérodotos

    A mítosz legnagyobb ellenfele a történetírás. A szenttörténettel szemben fellépteti vetélytársát, az emberi történetet, aktuális vonatkozásaival és érdekességeivel. Az első nagy történetíró, Hérodotosz¹, még nem volt mítoszromboló. Egy kissé még úgy írta a történelmet, mintha az is mítosz volna. Nem mintha szándékosan keverte volna össze a valóságot a mondával, hiszen rengeteget utazott, hogy könyvének valóságanyagát összegyűjtse. De külföldi utazásain is legjobban a mítoszok érdekelték, és az, ami mítoszba illő. A korszak, amelynek történetét elbeszéli, a perzsa háborúk kora, nagyszerűségénél fogva félig-meddig szenttörténetet; Aischylosz méltónak tartotta, hogy tragédiát írjon róla, hősei, Miltiadész, Leonidász mint félistenek élnek azóta is a tudatban és áhítatot keltenek a megszentelt helynevek: Thermopylai, Marathón, Szalamisz.

Várregék és mesés várromok I. Ajnácskő

Eredetét a monda a magyar honfoglalás idejére, a 890-es évekre teszi, nevét Huba vezér lányától, Hajnácskától származtatja. Való, hogy a középkori iratok általában Hajnácskő várának emlegetik. A vár valószínűleg a XIV. század elején épült, írásban először 1334-ben említik. 1410-ben a Széchenyiek, majd a Salgaiak birtokában van. Salgai Istvánt Zsigmond király hűtlenséggel vádolta, ezért 1424-ben elvette tőle a várat, s Ajnácskő egy ideig királyi tulajdon volt. Urait sokszor cserélte. 1438-ban a Palócziak kapták zálogba. A vár alatt levő falu ekkortájt terjeszkedett, nagyobbodott. 1540-ben Balassa Menyhért szerzi meg a várat. A vár sohasem volt nagy kiterjedésű, a török idők alatt azonban fontos erődítménnyé vált a törökök ellen. A törökök 1546-ban elfoglalták, egészen 1593-ig az övék volt. 1595-ben a Lorántffy családra szállt Ajnácskő vára és a hozzá tartozó uradalom. Később egy másik neves Gömör megyei család, a Széchyek egy tagja, Széchy György foglalta el a várat 1619-ben. Széchy György Bethlen Gábor erdélyi fejedelemnek volt az egyik vezére. 1645-ben újra a török ült be a várba. Majd amikor a törököt a várból ismét kiverték, parancsnoka, Hasszán bég felgyújtotta Ajnácskő várát s a falut. A vár azóta romokban áll; a maradéka – ahol helyőrség még meghúzódhatott – 1703-ban égett le. Soha nem építették fel többé, ma már csak néhány fala áll. Az Ajnácskőt körülvevő hegyek évmilliókkal ezelőtt működő vulkánok, tűzhányók voltak. Az egyik hegyet ma is Pogányvárnak nevezik: ennek tetején valaha bronzkori népek építettek maguknak erősséget.

Rosty Kálmán: A Szűz Anya bölcső dala

Ó, pihenj csak jászolágyon
Gyöngyvirágom, napvilágom!
        Hű anyád
        Zeng danát
    Édes fiam! kedvesem!
    Szunnyadozzál csendesen!

Jő az angyal puha szárnnyal,
Forgat égi füstölőt
S hint az édes illatával
Fölleget fejed fölött.
Ó, pihenj csak jászolágyon
Gyöngyvirágom, napvilágom!
        Hű anyád
        Zeng danát
    Édes fiam! kedvesem!
    Szunnyadozzál csendesen!

Rózsabimbót szór hajadra,
Hol tövis lesz majd elég
S csókot Istenajkadra,
Hol mosolyg a szende bék; Ó, pihenj csak jászolágyon
Gyöngyvirágom, napvilágom!
        Hű anyád
        Zeng danát
    Édes fiam! kedvesem!
    Szunnyadozzál csendesen!

S más ezüst angyalka lebben
Csillagúton te feléd,
Véle kis galambcsa reppen
Hozva mennynek levelét.
Ó, pihenj csak jászolágyon
Gyöngyvirágom, napvilágom!
        Hű anyád
        Zeng danát
    Édes fiam! kedvesem!
    Szunnyadozzál csendesen!

Nagy Miklós: Nagyboldogasszony népe

Nyárégett tarlón szundikálnak
Arany gerincű kazlak.
A poros fákra, madarakra
Tikkasztó, szomjas sugárszájak
Forrón tapadnak.

Az ablakok ezerjét veri
Harangszó bongó szárnya.
Tikkadt asszonyok sóhajtják:
Ó, elmegyek – ha kell – térdelve
A szent Bikszádra.

Ámen! – zengik a vén harangok.
A szívek megremegnek:
Ó, elmegyek, Nagyboldogasszony,
Ezerszer dicséretet mondok
Áldott nevednek.

Gyűlnek, mint a fecskék út porában.
Ave! Ave! – sikoltják.
Ó, mint veri ember-imádság
A magyar égnek hallgatózó
Titkos, kék boltját.

Borús szemmel felhőket látok
Amint sorsunkra gyűlnek,
De ők a porban énekelve
Hatalmát harsogón könyörgik
A boldog Szűznek.

Kígyózik a bús ezer évnek
Titkos processziója…
Most fürdik újra meg a földem,
Nehéz sok vétkét ott az úton
Népem most gyónja.

Most fürösztik zsongó imában
Poros, paraszti lelkük…
A porból már csak a Keresztet
S a szétmagasló égboltot
Látom felettük.

1933

Reviczky Gyula: Szent-István napján

I.

Hatalmas, bölcs, előrelátó
Jézus tanát megismerő;
Néped' pogányságból kiváltó,
Te jóság, bölcsesség, erő!...
Kinél dicsőbbet és nagyobbat
Nem szülnek hosszú századok:
Első királya magyaroknak,
Áldassék áldott jobb karod!

Hazámnak szentje, nagy királya!
Tisztelni meg nem szűn' e nép.
Kezében a kereszttel állta
Meg ezer éven át helyét.
Török félhold, tatár s a német
Hiába vívták ekkorig:
A vésszel mindig szembe nézett,
Mohácstól le Világosig.

Ha néha hallád is fohászát,
Midőn kitört az érczkebel,
Panaszkodón, hogy ős hazáját
Egy rosszabbal cserélte fel:
Véres csatákban, végveszélyben
Azért nem ingott, csüggedett;
Mint büszke czédrus, oly kevélyen
Állott meg századok felett.

S lesz még idő, jön még olyan nap,
Midőn, dicsőséges király,
Hatalmát a rég' vert magyarnak
Majd nem gyöngíti belviszály,
Ha majd a népek viharába'
Csak a te koronád nem ing,
S a magyarok fölkent királya
Magyar király leszen megint!

II.

Magyarok első szent királya,
Hitetlenből hívőt csinálva,
A honszerzés másik felét,
Mely még dicsőbb, te végezéd.

Körülhordatva a keresztet,
A kóbor lábat, kósza kedvet
Egy helyhez, egy honhoz kötéd.
Örök dicsőség a tiéd!

Ím, ezer éve fennragyog már
A szent kereszt és áll az oltár,
Honnan tömjénfüst és ima
Hozzád repül, Isten fia.

Üdvünk sehol se volt, csak épen
A megváltó kereszt jelében.
Te tudtad ezt, óh, bölcs, dicső!
S nem ölt meg ellenség, idő.

Sík Sándor: Regős ének

Haj regö rejtem,
azt is megengedte
az a nagy Úristen

Haj regö rejtem.
Régi szívem keltem,
Régi regém regölöm.
Ajkam amik hatják:
Búk néma lakatját,
Dallal én ma megtöröm.
Fájás ma ne fájjon,
Szívemre ma szálljon
Muzsikáló szent öröm.

Megjöttem, megjöttem,
Dalba öltözötten
Lám e csuda-estelen.
Régi szavam hallom,
Régi dalom dallom,
Régi magam meglelem.
Szent karácsony-esten
Az a nagy Úristen
Ezt mívelte énvelem.

Hej regö rejtem.
Zúgtanak elejbem
Nagy zimankós záporok.
Haj messze sok ország
Furcsa szerit-sorját,
Kiket vernek viharok,
Sok emberek útját
Érték, kitanulták
Énekmondó jámborok.

Sokat ott értének
Regösök szegények
Havas hegyek zugain.
Balgatagok búját
Fogas szelek fújják
Körmös télben odakinn.
De mostan szívünknek
Gyertyagyújtó ünnep
Fényes szép csillaga int.

Haj regö rejtem.
Régi-magam leltem
Új-magamnak fenekén.
Régi tüzek titkát
Új dalok felitták
Lelkem síró rejtekén.
Mondok azért mostan:
Újnak amit hoztam
Öreg mondást nektek én.

Kicsi Krisztuskának
Szép Szűz Máriának
Mostan igen örülünk.
Minden feleinknek,
Mind elleneinknek
Bő sok áldást regölünk.
Míg a világ világ,
Gondod legyen miránk,
Uram Isten, légy velünk!

Babits Mihály: Kanizsai Dorottya

Mint a sötét asszony a mohácsi téren,
úgy jár a Felejtés köztünk, és egyenként
     elhantolja holtainkat.
Szolgái fáklyákat tartanak kezökben
és a fáklya fénye a lombokra föccsen
    s különös árnyakat ingat.

Kopaszon maradtunk fosztott termeinkben.
Tört ablakunkon át befütyül a sok szél
    úgy, hogy meg sem értjük egymást:
egyik szél erre fúj, másik szél arra fúj;
mi pedig különös táncot táncolunk:
    ez a tánc a süketek tánca.

Néha egyikünk ledobja magát a földre:
Mozdulni sem akar ő többet: elfáradt...
    Némelyik meg ölni kíván
s puha húsba kését sötét kéjjel mártja.
Másik hirtelenül ruháit lerántja
    s mezítelen áll előttünk.

*

Nekem a gyilkos is testvérem; én tudom,
mily könnyű manapság ölni, s milyen könnyű
    mondani, hogy minden mindegy.
S testvérem mind, aki felejteni akar
és mint a bús folyó, izgatott tajtékkal
    szennyes voltát eltakarja.

De jaj, testvéreim, ki mondja meg, mi jobb?
Tán nem feledésben van orvosság, hanem
    éppen az emlékezésben!
Jertek, óh hömpölyt táj, az új Kanizsai
Dorottya járt erre, boruljunk hantjai
    fölé a vak, titkos rögnek!

Oltsátok ki már a fáklyákat: jön a nap!
Lessétek, lessétek, milyen virág fakad
    a halottas föld porából!
Tán illatát lelkünk süketen is értve
összetalál egymás testvér ütemébe,
    mint vadak a muzsikától...

Thaly Kálmán: A szentgotthárdi harc

Emlékszel pajtás a szentgotthárdi harcra?
Az volt a győzelem!
Régenten a török, mostan a labanc
Bukott el e helyen.
Szent-Gothár mezőjén, sírján nagy hadaknak,
A magyar dicsőség rózsái fakadnak.

Mentünk, mentünk, mentünk, sárvári mezőkről
Alkonytól éjfélig;
Csillámlik a Rába – Rábán utunk még
Nagy messzi fejérlik.
És a dob csak pereg – és csak megy a sereg,
Csillognak a holdnak fényén a fegyverek…

Mentünk, mentünk, mentünk, éjféltől virradatig,
Hajnal hasadtáig;
A Rábán átszállván – Nagyfalu határán
Német táborig.
Tizenhárom zászlónk; tizenhárom halál,
Hajnal hűs szelében fennen lobogva száll.

A táborvirrasztók félszunnyadásukból
Serkennek ijedten;
Pergő lármadobhoz – trombita rikoltoz
Recsegve, rekedten…
«Fegyverre! fegyverre!» – Zavar, zaj; egyszerre
Rábődül az ágyú a fölvert seregre.

Bődülnek az ágyúink, a hajnali friss lég
Reszket szavaikra;
A könnyű köd oszlik, fojtó füstfellegek
Borulnak a síkra,
Felettök itt-amott egy-egy zászló lobog,
Alattok rohannak sűrű hadoszlopok.

Bercsinszky Alajos nemzetőr tizedes, esperes- plébános

Néhai alsómetzenzéfi plébános és szepsi kerületi esperes

Az 1849-ik év január egyik borult napján azon nyugtalanító, sőt borzalmat keltő hír szállongott Nagyváradon, hogy a Zaránd megyében lakó mócok a köztük elszórtan élő magyarokat üldezik, öldöklik s a Brád-családot már végképp kis is irtották. E hírnek valószínűséget kölcsönzött a katonai hatóság azon intézkedése, hogy – rendes katonai csapat nemlétében – mintegy kétszáz nagyváradi nemzetőr, egy szakasz – gyakorlatra berendelt – honvéd s néhány Kresz chevaux legers mozgósíttatott Riczkó ezredes vezénylete alatt.
Bercsinszky ekkor, mint diaconus, Nagyváradon időzött bátyjánál, Bercsinszky Károly gyógyszerésznél, ki a nemzetőr-századnak egyik tizedese volt, s testvérbátyjához vonzó ragaszkodása, de a hon iránt akkor mindenkiben lángoló szeretet, s a vérszomjas mócok ellen fölébredt gyűlölet és ellenszenv őt is fegyverfogásra buzdította, s a vész helyére siető kis csapathoz csatlakozott.
A magyar nemzet minden oldalról osztrák katonai erőtől lévén megtámadva, s a félrevezetett nemzetiségektől nyugtalanítva, miután rendes fegyver és töltény Nagyváradon nélkülözhető nem volt, a sietségben összegyűjtött vadászfegyverek- és töltényekkel kellett beérni a felszabadítás- és megmentésre kirendelt csapatnak.
A megelőzött hideg miatt téli ruhákba burkoltan mentek a felszabadítók, a delet már Belényesen töltvén.

Vargha Gyula: Legyen meg a Te akaratod

Megérezém a bajt előre,
Én láttam, mit nem láta más;
Rávillant a sötét jövőre
Lelkembül egy-egy látomás.

Kiáltozám Kasszándra-képpen,
Sikoltott ajkamon a vád,
De jós-szavam nevette népem,
Nyugodtan vétkezett tovább.

Borzadva néztem, szívszorongva,
Hogy' táncol a vulkán felett,
S hogy' gyúl ki mindjárt, lángot ontva,
Észak, nyugat, dél és kelet.

Tisztán állt a jövő előttem,
Tudtam, mi rossz, tudtam, mi jó,
Azon percig se tépelődtem,
Hogy merre fusson a hajó.

De jött a rettentő ítélet,
Lehajtva csüggedt homlokom
Csak azt érzem, hogy fáj az élet,
A lelkem sír a romokon.

Megért a bűn, betelt az átok,
Ajkunkon a bürök-pohár;
De a jövőbül mit se látok,
Előttem csak köd és homály.

Sőt vágya sincs többé szívemnek,
Ha bajt érünk, ha bánatot,
Ha pusztulás vár ránk: legyen meg,
Atyám, a Te akaratod.

1919. V. 1.

Juhász Gyula: Regös az udvarban

Szabad-e regölni?
Régi rónák, messzi puszták
Boldogságos mélabúját,
Érzitek-e még a vágyat,
Újra látni vén hazánkat?

Szabad-e regölni?
Érzitek-e még a vágyat,
Mely a szabad, ősi sátrak
Álmait áhítja vissza...
Ki a Volga vizét issza!

Szabad-e regölni?
Hold ha feljő, nap ha támad,
Érzitek-e még a vágyat,
Leborulni, le a földre,
Az Anyára, az örökre?

Szabad-e regölni?
Emlékeztek Emesére,
Arany gímre, fehér ménre,
Világbíró Etelére,
Kinek itt hullt drága vére?

Szabad-e regölni?
Öreg Isten népe voltunk,
Európán átrobogtunk,
Hadak útját égbe írtuk,
E világot győzve bírtuk.

Szabad-e regölni?
Hej urak, haj, regö rejtem,
Könnyemet mély kútba ejtem,
Énekem mind elfelejtem,
Úgy se ért már senki engem!

1921

Kosztolányi Dezső: Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről

Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről,
nem tudtam én dalolni nektek a földről, csak az égiről,
mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még,
mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.

Húsz éves voltam hajdanában, sápadt és vézna kisdiák,
most túl a harmincon ijedten hallottam ezt az áriát.
Húsz évesen arról daloltam, ki kisgyermekként égre kelt,
most éneklem húsz éves másom, ki egykor erről énekelt.

A férfikort, a vad kalandot, az ásítást, a férfibút,
s téged, öreg diákkaszárnya, ákáclombos Üllői-út.
A háborút, a forradalmat, a lázat, mely elégetett,
mély bánatát az elbukónak, ki majdnem hogy elégedett.

Jaj, életem édes regényét hogy űzzem-fűzzem itt tovább.
Nyájas, bízó baráti arcok ma mind vigyorgó koponyák.
Süket, kopár földnek kiáltok, poros hazám szegény fia,
mert nem veri már vissza versem a Kárpát és az Adria.

Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről,
nem tudtam én dalolni nektek a földről, csak az égiről,
mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még,
mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.

1921

Reményik Sándor: Vihar utáni gondolatok

Csak egyszer adnád énnekem
Teremtő Úr hatalmadat:
Az elszabadult orkán erejét,
A felhőszakadás
Patakokat dagasztó hatalmát!
Csak azt a percet adnád énnekem
Én Istenem, csak azt a percet,
Amelyben a leomló görgeteg
Közepén vágja ketté az utat
És a lázadó elemek
Kitűzik zászlajuk
A halombadőlt szálfák barrikádján.
Csak ezt a percet,
Csak ezt a földrengető percet add nekem,
Isten!

Tudnám, hogy mitevő legyek vele!...

1921

Móra László: Voltunk, leszünk

Voltunk, leszünk,
El nem veszhetünk!
Ezer évnek
Múltja él velünk.
A múlt kiált
A nagy Világnak:
Igazságot, igazságot,
Igazságot Magyarországnak!

Voltunk, vagyunk
S lenni akarunk!
Szent a hitünk,
Erős a karunk.
Nem hordhatjuk
Tovább igánkat.
Igazságot, igazságot,
Igazságot Magyarországnak!

Voltunk, vagyunk,
S lenni akarunk!
Az Isten él:
És feltámadunk!
Az Ég, a Föld
Büszkén kiálthat:
Igazságot, igazságot,
Igazságot Magyarországnak!

A Pesti Hírlap revíziós dalpályázatának
elsőrendű dicséretben és dicséretben részesült pályaműve

Zas Lóránt: Beidéztek

A 65 éves Moldvay Győzőnek

Beidéztek egyszer, megmutatták
a cellákat az alagsorban, majd fel-
szólítottak, hogy nézzél ki az utcára.
Melyiket választod? – kérdezte az
udvarias előadó. Azokat az
éveket nyomdafesték és fellebbezés
nélkül fogadtad, családot neveltél
és őrizted a fogcsikorgatásra
szántak megjelenés nélküli hitét:
ír, aki őriz és őriz, aki
mindenkivel beszél. Nem öregszik
az, aki még-egyszer szántja a barázdát,
szó-töredékbe és szó-gyökerekbe
kapaszkodik. Feslik már valami: az újra-
kikelt. Kezedben tollszár-faragású
a hárfa. Dél is, sziget is az, ahol
lábolsz. Te éltél túl és téged éltetnek
most a szavak.

Feldrich

Katona József levele – Széppataki Rózának

A Bánk bán írója csalódott szerelmében, a híres színésznőben, Széppataki Rózában, a későbbi Dérynében. Erről a csalódásról szól alábbi levélkéje.

    1813.

    Holnap jókor reggel haza kell utaznom.

    Én magát véghetetlen szeretettel szeretem s lelkemben hordom képét, mióta legelőszőr színpadon megláttam játszani.

    Ezen szende képet fogom titkon keblembe zárva hordani végleheletemig. Ha meghallgat, s hajlandó hozzám: egy darabka rózsaszín szalagot; ha meg nem hallgat, egy darabka fekete szalagot zárjon a felelethez. E két szín fogja életem irányát kormányozni. Ha rózsaszín lesz a jel: fél év múlva visszatérek Pestre, s akkor bővebben fogok nyilatkozni. Ha fekete lesz: akkor szívem örökre gyászolni fog.

                                                                                                                                      K. J.

Ébner Sándor: A veszprémi csutorás mesterség

Kihaló félben lévő s kevéssé ismert kismesterségeink között megérdemli figyelmünket a csutorások mestersége is. Örömmel fogadtuk tehát Rhé Gyula kollégánk figyelmeztetését, hogy Veszprémben még dolgozik egy 77 éves csutorás, (Illikmán György), akit érdemes lesz kihallgatni.

    A csutora készítéséhez ihar- és diófát használnak, de korábban legerősebbet lehetett csinálni tiszafából, mely anyagokat az erdőről hozott törzsökökben azonnal, nyersen feldolgozhatnak. A csutora mérete szerint kisebb-nagyobb darabokra vágják a törzsököket, illetőleg akkora lesz a csutora, amekkorát a szétvágott darabok kiadnak. Általában kb. 30 cm hosszú, 20 cm széles és 10 cm vastag darabokra vágja a csutorás a törzsököket. Cirklivel leméri a csutora szélességét, azután lenagyolva belehelyezi a csutoraesztergába. A csutoraeszterga a csutorás lakásának ablak felőli szögletében foglal helyet (1. ábra), a csupasz földön. Az esztergán belül, alul a föld, egy ásónyomra lemélyed. Ebbe áll bele a mester munka közben. A csutoraeszterga főrészei a talpa (2. á.), a talpában áll a bükk- vagy tölgyfából való nagy ábroszfa és a kis ábroszfa, melyeket egy durva rúddal erősít a mennyezet egy-egy gerendájához. Ezek az ábroszfák tartják az eszterga középfáját, amibe a bagótőkét helyezik a csapvassal.

Féja Géza: Az új népiség

Merüljünk vissza egy jó évtizednyit. Az Ady utáni korszakban éltünk, s az irodalom ugyancsak megőrizte legnagyobb és leghősibb alakjának kidőlését. 1920 megdöbbentő visszahőkölést jelentett, s az író hirtelenül ravaszan vagy hisztérikusan szánni-bánni kezdte egykori merészségét. Igaz, hogy Szabó Dezső jött, de Szabó igen gyorsan elvégezte jelentőségét. Az áradó és fenyegető folyam csakhamar állóvízzé lett, részben termékenyítő mocsár, s ha azóta ki is törnek olykor belőle a folyamkedvek, annál gyorsabban és szélesebben terül ismét állóvízzé. Éreztük, hgoy a nép s a népiség felől kell jönnie ismét valaminek, túl az Ady-Móricz-Szabó-horizonton. Jöttek is lírai jelek, Erdélyi József, s később Illyés, megjelent Nyírő József felejthetetlen „Jézusfaragó ember”-e, mely ha a későbbi „Kopjafák”-at is hozzászámítjuk, úgyszólván kimerítette a balladai lélek és sors prózai lehetőségeit. De hiányzott az új népiségnek nagy epikai megfogalmazása.

    Móricz Zsigmond elsősorban a szociális Magyarországot látta, mely kétségtelenül és kétségbeejtő módon megdermedt. Móricz e dermedtség burkán bévül zsibongó s haladó erők elrendelt végzetét fejezte ki. Szabó Dezső nem igen adott hozzá ehhez a látáshoz. Az ő híres „megváltottjai” (pl. Bőjthe János) rendszerint erőszakolt papírosfigurák. Az irodalomnak alig volt sejtelme róla, hogy a szociális Magyarország felszíne alatt egy másik népi réteg is él: a termő, teremtő, őriző; a dal, a ballada, a mese, egyszóval: az őslélek népe.

Szerb Antal: A [görög] líra

    Társadalmi háttér, a műfaj kifejlődése

    A költői műfajok három nagy osztálya az egyes kultúrákon belül bizonyos törvényszerűséggel követi egymást: időrendben első az epika, azután jön a líra, majd a dráma. A görög irodalomnak még a fejlődése is mintaszerű, az egyes állomásokat világosan nyomon lehet követni.

    A görög líra kora a VII. és VI. száza, amikor az arisztokratikus társadalom nagy válságok után helyet ad a népuralomnak vagy a népi eredetű zsarnokságnak és evvel együtt a földközi-tengeri ősnép kultúrája, amely a homéroszi görögnél puhább, érzékibb és áhítatosabb, áttör a kemény görög rétegen.

    A legrégibb ránk maradt lírai emlékek későbbiek a homéroszi eposzoknál, mégis sokkal kezdetlegesebbek. A lírikus egyelőre csak félve meri elhagyni az epikus forma biztos fedezékét. Megszületik a lírai versforma: az epikus tárgyilagosságú hexametert megtoldják a líraibb, szaggatottabb, két rövid dallamra szakadó pentameterrel és előttünk áll az első lírai forma, az elégia. Tárgyban sem mernek még eltávolodni az eposztól. Az első elégia-költők még nem „elégikus hangulatot” fejeznek ki, hanem harcra buzdítanak, politikai elveket vagy életbölcsességet hirdetnek; a személyes hang kevés, érzelmi kifejezés egyáltalán nincs ebben a költészetben.