Negyedi Szabó Margit: Nagy Isten, add vissza a Hazám!

Uram, én perbe szállok Teveled,
Hát hogy verhetted meg így népedet?
Hol marad az irgalmad – Atyám -,
Hogy ennyi átok fekszik a Hazán?
Nem lelsz számunkra bűnbocsánatot,
Hogy így elvetted tőlünk a napot?
Én nem nyugszom meg sorsunkban soha:
Én a Hazámat nem adom oda!

Szent lesz az eszköz, mely célhoz vezet,
Bár foltossá tesz kezet vagy szívet.
Leszek bosszú, bűn, káröröm,
Legyen bár vétkem tengernyi özön,
Pokol a föld én hát elkárhozom…
De a Hazámat oda nem adom!...

Dr. Nyíri István: Vándor fecskéhez

Ablakomon vándor fecske
Útra készen napkeletre,
Üzenetem várja
Hogy gyorsröptű szárnya
Vigye át az Óceánon
Szenvedő hazámba…

Isten veled! repülj fecském,
Meg se pihenj, csak a mesgyén
Dévényi határon,
Csicseregd el fájón:
Bárki mit mond, nem igazság,
Amit tett Triánon!

Azt is tudod, hol a Tátra…
Szállj a Lomnic legcsúcsára,
S Kassa felé zengd el
Százszor is, nem egyszer:
Nem tűri el a magyar nép,
Mit Triánon rendel!

Várad, Temes, meg Kolozsvár
És Szabadka nem zokog már,
De feljajdul fájón
Óh, sírd el e tájon:
Nemzetölő kegyetlenség,
Amit tett Triánon!

Szállj szaporán környeskörül,
Amerre csak gaz nép örül,
S csicsergd szemrehányón:
Az egész világon
Azt suttogják: Hóhérkötél,
Mit szőtt-font Triánon!

1972.

Hajas István: Ne sírj, Anyám!

Anyám, ha erre Nyugat felé nézel
S hiába várod bujdosó fiad,
Ne sírj Anyám, ha borús még az égbolt,
Egyszer felderül, egyszer felvirrad.
Egyszer, ha majd az ajtódat kitárod,
A hajnalpír az arcodra ragyog:
Ott áll előtted fiad, akit vártál,
S kiáltom: Anyám! Ne sírj, itt vagyok.

Hoztam a hajnalt, amit várva-vártunk.
Zokogva léptük át a szent határt.
Amerre jöttünk, ölelő karokkal
Egy eggyéolvadt nemzet lelke várt.
Ezernyi kérdés szállt el az ajkakról:
Mi van fiammal, jön-e az uram?
Kisunokámat hozza-e a lányom,
Hát a vejemmel, menyemmel mi van?

Jönnek. Mind-mind és örökbékét hoznak,
A bujdosásból Krisztus visszatért.
Ne sírj, Anyám, ha apám nem jöhet már,
Halálba ment a magyar nemzetért.
Ne sírjatok, kik mindhiába vártok!
Virág fakad a hősi sírokon.
Vérünk és könnyünk nem folyt el hiába,
Magyar áll őrt, az őshatárokon!

Anyám, nem lesz több rémületes álmod,
Szent küszöbödön őrködik fiad.
Hősi síroknak békés álmodói
Pihenjetek meg – hazátok szabad!
Testvérkarokkal – magyart átölelni
A bujdosóknak hada hazatart.
Amerre járnak, örömkönnyes arccal
Zengik, hogy: “Isten, áldd meg a magyart!”

Gyulai Pál: Világosnál

Világosnál, világosnál
Huszárok könnyeznek,
Sírva sírnak veszedelmén
A magyar nemzetnek.
A sóhajtás zajszelében
Hajlik meg a zászló,
Szegény gyalog gazdájára
Búsan nyerít a ló.

Csak egy régi, vén huszár ül
Mozdulatlan, némán,
Mély bánattal, mély sebekkel
Napsütötte arcán.
Csak egy régi, vén huszárnak
Zászlója lobog még,
Mintha várna csatajelre
És vért szomjúhoznék.

Hejh vén huszár, hejh vén huszár,
Szállj le, szállj le immár!
Nem rohamra harsog a kürt,
Nem a győzelem vár.
Tépd el, tépd el lobogódat,
Nincs már Magyarország!
Őseinknek szent sírhalmát
Kozákok tiporják.

Berzsenyi Dániel: A Balaton

Jer te, ki a szép genfi tavat s szép genfi virulmányt
Olly eleven színnel festéd, s Eratódnak ölében
A roppant Bernhárd farain múlatni szerettél,
Jer: nézd a Balatont, mikor a nap reggeli lángja
Tükrözetén reszket, s mikor a hold fénye alatt ég!
Nézd a kék hegyeket, mint állnak sorba körülte,
Melyeken a nektár csorog és az öröm dala harsog.
Itt meredek sziklák tetein sok régi erős vár
Omladozó falain lebeg a mult hajdani képe,
S elnyeli a döbbent elmét a fényes előkor;
Itt a századokat látott vadonok feketednek,
Mellyek ezer meg ezer gőbölt kényünkre nevelnek;
A szilaj Arkászok heverészve legeltetik a nyájt,
S a kies estvéken nyögdécsel lassu furullya.
Itt a sárga mező s kiterült láp terjed előnkbe,
Hol dús búzakalász hullámos tengere játszik,
S a barnult arató víg dal közt hosszu kepét rak.
Nézd, valamerre veted szemeid, szép minden előtted,
S a koszorus Tellus kosarit mosolyogva üríti;
És valamint boldog Helvetia népe örömmel
Szántja szabad földjét: itt is szabad a magyar és víg;
A gazdag palotát itt lakja királyi szabadság,
S a gunyhók lakosit szent törvény jobbkeze védi.

1799-1804 között

Vas István: Gyertyaszentelői elégia

Barlangját elhagyja ilyenkor a medve, sovány még.
Bánatosan szimatol,
Nem megy vissza, mivel nem látszik az árnyék,
A ködökbe fény se hatol.
Imbolyog, indul, vár kikeletre ő is, könnyű neki!
Télidejét barlangban alussza. Megteheti.
Medve-szívem de irigyli! Nekem
A homályt kell élni tudattal,
Este hiába teszem le fejem,
Engem álom se vigasztal.
Agyam ég, vérembe fájva nyilal
Az emlék, mélytüzű, halk láz,
Nehéz az éjszaka, árnyaival,
S nehezebb lesz egyre az alvás.

Krúdy Gyula: Böjti esték

     No de itt vannak az esték, mondanák némelyek, amikor sok mindent lehet pótolni, amit napközben elmulasztottunk volna. Hát ez nem egészen így van nagyböjtben, mert a böjtölés este is kötelező. A harcsaszeletek, rántott halak, tojásos parajok, töltött tojások, majonézes tengeri rákok, a sajtpudingok mellett ugyan mindig érvényesülhetnek az ananászszeletek, pirított sós mandulák és rumos meggyek, almák, sajtok (birsalmából), hideg rétesek, teák is. De már a borjúszeletben sült sonkák, ecetes tormával jövő borjúnyelvek, a hideg disznókarajos, olajos savanyú káposzták kevésbé. Igaz, hogy a bécsi virslit tormával, retekkel, sajttal, barna sörrel nem mondják nagy véteknek, de sok függ a mennyiségtől.
 

Kalicza Ferenc: Susánna neve napjára

Mindenütt a Músa mostan verseket ír
Mivelhogy tseng köztünk az örvendetes hír
Mert Susánna napja melyen senki nem sír
Sőt örvend annyira hogy magával sem bír
Többször is jöjjön fel reád napod fénye
Ne árthasson neked Sátán jövevénye
Légy, maradj az Úrnak örökös edénye
Tested földben teszik vagy nyugodalmára
Kelj fel az arkangyal trombita szavára
Lelked vitesse bé paraditsomába
Hol örökké örvendj az Egek Urára
Végre azt kívánom, hogy Isten éltessen
Élők seregéből téged ki ne vessen.

1832.

Csokonai Vitéz Mihály: Bálint napja

    Apropos, bizony majd el is felejtettem,
Hogy én komáromi poétává lettem.
Az eszem-iszom közt nem is jut eszembe,
Hogy egy-két rozsdás vers van itt a zsebembe.
És az ha terhekre nem lesz az uraknak,
Szoktak-e hallgatni, mikor vígan laknak?
De a vers másként is meg nem kedvetlenít,
Sőt a lágy főből is tud csinálni zsenít.
Csak elolvasom hát; aki nem hallgatja,
Flaskót emelgethet, fogát piszkálhatja.
Addig a gavallér és dáma egymással
Karta-biankázhat szemmel s lábnyomással.

Patala Károly plébános, honvédvadász

Született 1828-ban január 28-án, és 1848–49-ben Temesvárott, mint II-od éves papnövendék végezte a teológiát. A megtámadott haza védelmére a lelkes temesvári kispapok is a szélrózsa irányában elszéledtek, egyik a harctérre, másik a szülői házhoz, s így Patala is elhagyván a papnevelő intéztet és Szegedre vonult, hol felajánlá szolgálatát Kreminger Antal prépost-plébánosnak, kinél mint irodatiszt nyert alkalmazást, de azon kívül a katonák eltemetésével is megbíztatott.
Egy ízben napi sétája alkalmával asszonyok suttogását hallotta, mondván: „Minő kár ezen derék fiatal papnak itthon lenni, midőn a haza veszélyben forog.” Ez intés mélyen hatott Patala szívére, s az asszonyok által fölébresztett hazaszeretete nem hagyta többé nyugodni. Másnap 1849. február 2-án letéve egyházi öltönyét, beállott Dembinszky fővezérsége alá tartozó Ormay (német neve Auenberg) által toborzott első magyar vadászezred III-ik századába közlegénynek, s egyike volt a legdühösebb és legvakmerőbb harcosoknak.
E század Dembinszky parancsára felső-Magyarországba rendeltetett a branyicskói hegyszoros elfoglalására, de elkésve, sok éhezés és hegymászás után 1849. május 16-án ütközött meg az oroszokkal és pedig Sáros megyében Somos és Lemesány községek közt, hol a 300 főből álló magyar vadászcsapat megfutamította az orosz huszár (kozák lovasság) ezredet, mely 1000 emberből állott. Az orosz lovasság rendetlen megfutamodása között, hol a magyarok voltak elől, hol az oroszok. Ekkor esett el Patala vitéz harcban, kapván balkarjába egy lándzsaszúrást, két kardvágást balarcára és egy mély vágást homlokára, úgy, hogy egy jókora csont pattant le homlokáról, s még így is fájdalmak és vérvesztés közt rendületlenül védekezett a kozák lovasság ellen, míg ezáltal a szó valódi értelmében legázoltatott. Öntudatlanul terület el vérében a földön, s a kozák kovaság keresztül gázolt rajta. A lovak patkói hátát teljesen összeroncsolták, s a sebek helyei haláláig láthatók maradtak, valamint arcsebei is.
A csata délben történvén, eszméletlen állapotban ott hagyatott a harctéren, s csak késő éjjel tért magához, sebeit úgy, ahogy bekötözte és Somos falun átvánszorogva eljutott a Somos és Lemesány falu közt levő mély patakhoz,l hogy magát a vértől megmossa, s tovább menjen bajtársai után, de a mély patakon nem bírván átkelni, az oroszok őrszemei által elfogatott.

Domanovszky György: A kiöntőcsöves edények és magyarországi elterjedésük (2. rész)

    III.

    Az Orsz. Magyar Történeti Múzeum Történeti Tárában hét, részben töredékes, részben jó állapotban lévő kiöntőcsöves korsó van, amelyek mindegyike földből került elő és XVI–XVII. századi készítmények. Ezek a következők:

    1. Budapest (Fő u. 70.). Lt. sz. 45/1913 (69). Nyaka és kiöntőcsöve csonka. Felül sárgászöld mázú, alul mázatlan. Kora a XVI. század. Magassága 15 cm, (5. kép, 5).

    2. Újkécske (Pest m.). Lt. sz. nélküli. Nyaka és kiöntőcsöve csonka. Mázatlan, vörös agyag. Kora a XVI–XVII. század. Magassága 15 cm, (5. kép, 7).

    3. Budapest (Budai főgimn.). Lt. sz. 168/1874 (1.). Szürke u. n. „grafitos”. Nyaka és kiöntőcsöve csonka. Kora a XVI–XVII. század. Magassága 15 cm, (5. kép, 2).

    4. Budapest (Fő u. 70.). Lt. sz. 45/1913 (71). Kora a XVI. század. Mázatlan, vörös agyag. Az edény alsó része egészen hiányzik. Kiöntőcsövének hossza 8 cm. (5. kép, 6).

    5. Budapest (Kir. palota) Lt. sz. 61/1897 (58). Kora a XVI–XVII. század. Felső része zöld mázas, alsó része mázatlan. Kiöntőcsöve csonka. Ragasztott. Máza erősen sérült. Magassága 14 cm, (5. kép, 1).

    6. Budapest (Váci u. 8.). Lt. sz. 57/1906. Kora a XVI–XVII. század. Szürke, u. n. „grafitos”. Több helyen sérült. Füle egyúttal kiöntőcsőnek is szolgál és a végén 5 lyuk van. Magassága 22 cm, (5. kép, 8).

Várregék és mesés várromok II. Árva

Királyi várként épült a XIII. században, várispánság központja 1267 után. A lengyelek felőli országhatárt védte. Árpádházi királyaink a várta állandóan erősítgették. Zsigmond király mégis a lengyel származású Stibor vajdának zálogosította el a XV. század elején. A XV. század közepén Komorowsky Péter, a cseh Jiskrával rokonszenvező lengyel lovag kaparintotta meg Árva várát, és innen rettegtette 25 évig a széles környéket le Zólyomig. Komorowsky garázdálkodásainak csak Mátyás király vetett véget, megvásárolta tőle a várat, a harcedzett várőrséget zsoldjába fogadta, és hozzácsatolta híres fekete seregéhez. (Fekete ruhában jártak.) Politikai okokból Mátyás király Árva várába záratta a vele ellenkező Váradi Péter kalocsai érseket. Később Mátyás a fiának, Corvin Jánosnak, Liptó hercegének ajándékozta Árvát. 1495-ben Szapolyai István főúr Corvin János egyéb birtokaival együtt Árvát is elfoglalta magának. 1534-ben Thurzó Ferenc szerezte meg Árvát. Új, fényes korszaka kezdődött a fenyőrengetegekkel körülvett várnak. Az eredetileg kereskedelemmel foglalkozó, dúsgazdag Thurzók itteni uradalmai 75 falura, 6 városra terjedtek ki, az Árva vári birtok 80 000 hold kiterjedésű volt. A gótikus eredetű várat először 1540, majd 1610 körül építették át s bővítették, ennélfogva Árva vára reneszánsz és barokk stílusú elemekkel bővült. 1678-ban Thököly Imre fejedelem egy időre elfoglalta Árvát, 1709 januárjában pedig Rákóczi Ferenc várkapitánya, Babocsay Ferenc a vár alatt szétverte az ostromló császári hadat, de áprilisban a kuruc őrségnek mégis fel kellett adnia a várat. 1800-ban nagy tűzvész pusztított a várban, a károkat azonban helyrehozták, és sokáig laktak is benne az örökösök, majd később természetrajzi múzeumnak rendezték be számos helyiségét. Még a XX. század elején is laktak a várban Thurzó-örökösök, a Pálffy s az Erdődy grófok. Árva vára páratlanul szép vár; festőien emelkedik ki egy magányos kúp alakú mészkőhegy csúcsán. Egyike Közép-Európa legmerészebben épült, leglátványosabb várainak. Három külön várrészből áll, amelyek a hegyoldal három magassági fokán egymás fölé épültek. Az alsó vár kápolnája alatt van a Thurzó család sírboltja. A középső várban levő várkút 91 méter mély. A felső várat az Árva folyó szintjétől számított 136 méter magas hegycsúcs tetejére 1561-ben emelte Thurzó Ferenc. A vár az 1920-as évek közepéig a Thurzó-örökösök tulajdona volt. A csehszlovák állam 1960 után helyrehozatta és múzeumnak rendezte be.

Nagy Miklós: Mária-legenda

János, ki gondját viselte
Az Isten Szűzanyjának,
Tudta, hogy névnapja jövend,
Névnapja Máriának.

Tudták, hogy névnapja jövend,
És elkészültek rája.
Köszöntő versikét tanult
A szomszéd kis leánya.

A Szűzanya, mint halvány hold,
A gyermekre mosolygott,
Szegényke elfeledte már
A betanított dolgot.

Üdvözlégy Mária! – csak ezt
Dadogta többször félve,
Aztán zokogva leborult
A Szűzanya ölébe.

Az Istenanya hű keze
Áldón pihent meg rajta.
Az Üdvözlégyet most mondá
Először gyermek ajka.

1926

Mihály László: Kisasszony napján

Hová megy a fecske,
merre tér a nyár
s hát te bolygó lélek,
rád ugyan mi vár?

nótázz, ha úgy tetszik,
de rád nem figyel
soha senki többé.
Egyebet mívelj?

Henye tücsök voltál,
s könnyen tétlenül
élted át a nyarat:
most hát hegedülj,

Hiába már minden,
a sorsod betölt:
vidám dologtalant
nem tart el a föld.

Nincs odvad, hova bújj,
s hogy délre elérj:
ebben ne bízz, megöl
úgyis majd a dér.

1939

Juhász Gyula: Botond apánk Bizáncban

Botond apánk zömök, konok magyar volt.
Turáni vére még lobogva lángolt.
Országokon által vígan barangolt.

Szerette a színes, hímes világot
Bár napkelet volt ringató bölcsője,
De lelke bús és dús nyugatra pártolt.

A németet rajongva vágta, ölte
S a Rajna nektárját buzgón kiitta.
Temérdek szolgát küldözött előre!

Nótás szavú volt s barna arcú szittya,
Kemény kaland volt néki ez az élet
És lángborát nagy áhitattal itta!

Megtette, amit egyszer eltökéllett.
Asszonyt ölelni és ellent levágni:
Így jó a világ és így szép az élet!

Matók Leó: Szent Imre herceg

A haja szőke és a szeme kék volt.
Benne Kelet és Nyugat csókja égett,
S amíg ködösen ráborult az égbolt,
Ő megvetette azt a hercegséget…

Szőke fejét hideg kőlapra hajtva
A harcra gondolt, melyet apja kezdett,
És álmodozva ős, pogány apákról
Vállára vette az örök keresztet.

A bérccel ölelt zöld pusztákon élve
Ezer sípú hangszer lett méla lelke,
És olyan szép volt szíve liliomja,
Hogy talán még – az ég is irigyelte.

Míg ott feküdt a vadkan-tépte sebbel,
S fűre ömlött piros, ifjú vére,
Krisztusnak szentelt szép pogány szeme
Kéken meredt a távol szürkeségbe…

Bergen, 1945. február 1.

Szent Gellért – Imre herceg nevelője

Szent Gellért püspök (olaszul: Gerardo di Sagredo; latinul: Gerardus; Velence, 977. április 23. – Buda, Kelen-hegy, 1046. augusztus 29.) bencés szerzetes, a velencei Morosini (egyes nézetek szerint a Sagredo)[6][7] család sarja, 1030-tól egészen haláláig az első csanádi püspök a Magyar Királyságban. Életéről a legtöbb információt legendái őrizték, amelyek a szentek középkori életrajzának legtöbb hagyományos elemét tartalmazzák. Velencei nemesi családban született, évszázadokkal később írt forrásokban a Morosinékkal kapcsolatban. Súlyos betegsége után ötéves korában a bencés San Giorgio kolostorba küldték. Kiváló szerzetesi oktatásban részesült, valamint nyelvtant, zenét, filozófiát és jogot is tanult.

Velencéből 1020 körül zarándokútra indult a Szentföldre, de a vihar arra kényszerítette, hogy szakítsa meg útját Isztria közelében. Úgy döntött, hogy felkeresi a Magyar Királyságot. Mór, pécsi püspök és I. István magyar király meggyőzték, hogy ne folytassa zarándokútját, hangsúlyozva hogy Gellért prédikációi felgyorsíthatják a magyarok megtérését.

Opriss János honvédvadász, görögkatolikus papnövendék

Máramaros megyei, kalinfalvai származású, mint kispap az ungvári az Ormay vadász ezred II-ik századába lépett önként, hogy fegyverrel is szolgálhassa szeretett magyar hazáját a beözönlő oroszok ellen.
    Szervezkedés után a század megerősödve másnemű katonaság által, a Bártfa melletti koblinai táborba vezényeltetett Dembinszky tábornok és Lázás Vilmos dandárparancsnok alatt. Bártfa és Lófalva közt, nemkülönben Lemesánynál összeütközésük volt az oroszokkal, de a magyar sereg a túlnyomó orosz haderő előtt kénytelen vala hátrálni, s több apró csatározás után a század, s vele Opriss, levezényeltetett Szegedre, s részt vett a Haynau ellen Szőregnél augusztus 5-én vívott nagy csatában, mely az osztrákok győzelmével végződött nagy küzdelem után; innen Temesvár alá ment, s dicsően küzdött az augusztus 9-ki és utolsó véres csatában, ahol a harctéren hősi halállal esett el.
    Tiszta honszerelmét hősi halállal pecsételte meg, beigazolván ezzel, hogy a görögkatolikus pap is oly lángolón szereti magyar hazáját, mint bárki más.
    A béke angyala lebegjen a hős paphonvéd porai fölött!

Feleki Sándor: Halljátok-e?

Halljátok-e? Kárpátokban
Zúg a fenyves-orgona!
Fel-felrázza a világot,
Mint az Isten ostora:
Igazságot Magyarországnak!

Halljátok-e? Kolozsvárott,
Pozsonyban és Aradon
Mit kongat a templom-harang:
Ez így meddig maradjon?
Igazságot Magyarországnak!

Halljátok-e? Száll az imánk
Este is, meg reggelen.
Felnézünk az égre, hol két
Lángbetűs szó megjelen:
Igazságot Magyarországnak!

Halljátok-e? Ez döngeti,
Ébreszti a szíveket:
Csak előre! Lesz még másképp!
Lesz még magyar kikelet!
Igazságot Magyarországnak!

Halljátok-e? Vissza, vissza
Várost, erdőt, vizeket!
Nem félünk! Zászlónk e két szó
S Istenünk, aki vezet:
Igazságot Magyarországnak!

A Pesti Hírlap revíziós dalpályázatának elsőrendű dicséretben és dicséretben részesült pályaműve

Orbán Ottó: Hallod-e te sötét árnyék

Változat egy csángó népdalra
Lászlóffy Aladárnak

Hallod-e, te sötét árnyék, ember vagy-e vagy csak árnykép.
Nem vagyok én sötét árnyék, sem ember, sem puszta árnykép.
Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok,
Égi boltban kabát vagyok, rézgombjaim a csillagok.

Ha te vagy az ég kabátja, én vagyok az, aki váltja,
Én vagyok az, aki vakon bámulok ki az ablakon.
Hívlak, Isten, nyújtsd a karod, mikor szemem eltakarod.
Hívlak, Isten, nyújtsd a karod, mikor szemem eltakarod.

Nyisd meg nekem a dombtetőt, a dombtetőn a temetőt.
A dombtetőn a temetőt, adj odáig menni erőt,
Hadd készítsek ott heverőt, hadd feküdjem le a sárba,
Hadd feküdjem le a sárba, ahogy kulcs talál a zárba.

Búcsúznék már, de nem könnyű, szakad szememből a könnyű.
Ősz szakállal mennydörögve gyöngyöt szór az ég a rögre.
Szakad az eső a földre, fehér szemfedővel föd be.
Szakad az eső a földre, belemosódom a ködbe.

Molnár Borbála levele – Édes Gergelynek

Az első magyar költőnők egyikét, Molnár Borbálát (1760–1825) atyja csak olvasni taníttatta, nehogy szerelmes levelekkel fecsérelje az idejét. Később leányát akarata ellenére férjhez kényszerítette. Tizennégy évi boldogtalan házasság után, 1791-ben az asszony özvegyen maradt. Levelében a Horatius-forító, nőtlen Édes Gergelyt házasságkötésre buzdította. Titkolt érzelmeit, vágyát így fejezte ki.

1799.

    A verseidre versekkel nem válaszolhatok, mivel arra már nékem sem időm, sem eszem nincs. Hanem szívemből kívánom, hgoy amit verseidben írsz a nőtlenségről, annak valóságos édességét is érezd. Én ugyan mégis inkább javasolnám azt, hogy a párosodás által lételedet másokban is szemlélhetnéd, mivel a nőtlenségből származott gyönyörűség hamar hervad, mint a gyökeretlen pláta, de amelyet egy virtusos házasságból reményelhetnél, az az időnek múlásával még bokrosabban csírázna. Ha egy olyan személynek barátsága édesebbé tészi életünket, akinek jelenlétében ritkán vagy soha sem is gyönyörködhetünk, mennyivel inkább egy olyan, aki minden szempillantásban úgy osztozik szomorúságunkkal, mint örömünkkel. A házassági életben legszorosabb a barátsági kötél. Már nékem más, mivel engem már az indulatok nem nyughatatlanítanak; különben három gyermeknek nevelése arra kötelez, hogy ő érettek ebbéli szerencsémet feláldozzam. Mégis érzem azt, hogy a mi szívünk olyan társalkodásra teremtetett, melyben az egymást szerető lelkek egyik a másik kebelébe mintegy általömölvék, mindegyik hivén, szeretett társában tulajdon nésik magát feltalálja…  

Domanovszky György: A kiöntőcsöves edények és magyarországi elterjedésük (1. rész)

    I.

    Az agyagedények az emberiség legrégibb kultúrjavai közé tartoznak. A paleolitikum kivételével minden korból nagy tömegben maradtak ránk, legalább is töredékekben. A ma használatos edények alaptípusai már igen korán kialakultak és az idők folyamán inkább csak a variánsok és nem a típusok száma nőtt. A korán megjelenő típusok közé tartoznak a kiöntőcsöves edények is.

    A kiöntőcsöves edények folyadékok tartására szolgálnak és ide sorolandók mindazok – alakjukra való tekintet nélkül, – melyeknél a folyadék be-, illetőleg kiöntésére külön-külön nyílást alkalmaznak. E csoportba tartozhatnak tehát mind magasfalú, mind alacsonyfalú, tálalakú edények.

Féja Géza: A társadalmi lírikus

A társadalmi gondolat terén Szkárosi Horvát András (1542-től 1559-ig írt, Tállyán volt református pap) ment a legmesszebbre. Ő már tudatosan egy társadalmi osztálynak, a földmíves szegénységnek történelmi panaszát fejezi ki. Humora a legcsípősebb, szatírája a leggyilkosabb a XVI. század irodalmában. Így ostorozza ellenfeleit, a katolikusokat.      

„Tisztet osztottunk megholt szenteknek,
Porkolábságot adtunk Szent Péternek,
Kik nem esmérnek, mind kirekesztetnek.

Trink Urbán! Sokszor részegségben mondják,
Bornak bőségét mert ő tűle várják,
Egér-űzőnek Kakukillát mondják.

Az, kinek elvész disznója, malaczcza,
Az pásztorságot szent Antalnak adja,
És szent Balásnak farkas ellen adja”.

     Horvát András költészete is a laikus vallásosság szellemét tükrözi: theokratikus és pátriárkális társadalom álma lebeg szemei előtt. A Szentírás mindenekelőtt társadalmi bírálatra bíztatja, mint hajdan Dózsa György papjait.

Szerb Antal: A [görög] próza

    Mítosz és valóság

    A görög költészet ősidőkből rámaradt jelképes alakokban és történetekben fejezte ki a görög világérzését és az embersorsra vonatkozó költői megismerését. Szoros és mégis ihlető megkötöttségét leginkább a középkori és reneszánszkori festészethez lehetne hasonlítani: tárgyát az is mindig a szenttörténetből merítette. A görögök csak nagy lassan, többféle irányban tapogatódzva találják meg a módját, hogy magáról a világról beszéljenek és ne annak mitológiai vetületéről. A költészet nem is akar megszabadulni a mítosztól; a próza hivatása, hogy mítoszmentes világképet rajzoljon a történetírásban, filozófiában és a szónoki alkotásokban.  

    Hérodotos

    A mítosz legnagyobb ellenfele a történetírás. A szenttörténettel szemben fellépteti vetélytársát, az emberi történetet, aktuális vonatkozásaival és érdekességeivel. Az első nagy történetíró, Hérodotosz¹, még nem volt mítoszromboló. Egy kissé még úgy írta a történelmet, mintha az is mítosz volna. Nem mintha szándékosan keverte volna össze a valóságot a mondával, hiszen rengeteget utazott, hogy könyvének valóságanyagát összegyűjtse. De külföldi utazásain is legjobban a mítoszok érdekelték, és az, ami mítoszba illő. A korszak, amelynek történetét elbeszéli, a perzsa háborúk kora, nagyszerűségénél fogva félig-meddig szenttörténetet; Aischylosz méltónak tartotta, hogy tragédiát írjon róla, hősei, Miltiadész, Leonidász mint félistenek élnek azóta is a tudatban és áhítatot keltenek a megszentelt helynevek: Thermopylai, Marathón, Szalamisz.

Várregék és mesés várromok I. Ajnácskő

Eredetét a monda a magyar honfoglalás idejére, a 890-es évekre teszi, nevét Huba vezér lányától, Hajnácskától származtatja. Való, hogy a középkori iratok általában Hajnácskő várának emlegetik. A vár valószínűleg a XIV. század elején épült, írásban először 1334-ben említik. 1410-ben a Széchenyiek, majd a Salgaiak birtokában van. Salgai Istvánt Zsigmond király hűtlenséggel vádolta, ezért 1424-ben elvette tőle a várat, s Ajnácskő egy ideig királyi tulajdon volt. Urait sokszor cserélte. 1438-ban a Palócziak kapták zálogba. A vár alatt levő falu ekkortájt terjeszkedett, nagyobbodott. 1540-ben Balassa Menyhért szerzi meg a várat. A vár sohasem volt nagy kiterjedésű, a török idők alatt azonban fontos erődítménnyé vált a törökök ellen. A törökök 1546-ban elfoglalták, egészen 1593-ig az övék volt. 1595-ben a Lorántffy családra szállt Ajnácskő vára és a hozzá tartozó uradalom. Később egy másik neves Gömör megyei család, a Széchyek egy tagja, Széchy György foglalta el a várat 1619-ben. Széchy György Bethlen Gábor erdélyi fejedelemnek volt az egyik vezére. 1645-ben újra a török ült be a várba. Majd amikor a törököt a várból ismét kiverték, parancsnoka, Hasszán bég felgyújtotta Ajnácskő várát s a falut. A vár azóta romokban áll; a maradéka – ahol helyőrség még meghúzódhatott – 1703-ban égett le. Soha nem építették fel többé, ma már csak néhány fala áll. Az Ajnácskőt körülvevő hegyek évmilliókkal ezelőtt működő vulkánok, tűzhányók voltak. Az egyik hegyet ma is Pogányvárnak nevezik: ennek tetején valaha bronzkori népek építettek maguknak erősséget.

Rosty Kálmán: A Szűz Anya bölcső dala

Ó, pihenj csak jászolágyon
Gyöngyvirágom, napvilágom!
        Hű anyád
        Zeng danát
    Édes fiam! kedvesem!
    Szunnyadozzál csendesen!

Jő az angyal puha szárnnyal,
Forgat égi füstölőt
S hint az édes illatával
Fölleget fejed fölött.
Ó, pihenj csak jászolágyon
Gyöngyvirágom, napvilágom!
        Hű anyád
        Zeng danát
    Édes fiam! kedvesem!
    Szunnyadozzál csendesen!

Rózsabimbót szór hajadra,
Hol tövis lesz majd elég
S csókot Istenajkadra,
Hol mosolyg a szende bék; Ó, pihenj csak jászolágyon
Gyöngyvirágom, napvilágom!
        Hű anyád
        Zeng danát
    Édes fiam! kedvesem!
    Szunnyadozzál csendesen!

S más ezüst angyalka lebben
Csillagúton te feléd,
Véle kis galambcsa reppen
Hozva mennynek levelét.
Ó, pihenj csak jászolágyon
Gyöngyvirágom, napvilágom!
        Hű anyád
        Zeng danát
    Édes fiam! kedvesem!
    Szunnyadozzál csendesen!

Nagy Miklós: Nagyboldogasszony népe

Nyárégett tarlón szundikálnak
Arany gerincű kazlak.
A poros fákra, madarakra
Tikkasztó, szomjas sugárszájak
Forrón tapadnak.

Az ablakok ezerjét veri
Harangszó bongó szárnya.
Tikkadt asszonyok sóhajtják:
Ó, elmegyek – ha kell – térdelve
A szent Bikszádra.

Ámen! – zengik a vén harangok.
A szívek megremegnek:
Ó, elmegyek, Nagyboldogasszony,
Ezerszer dicséretet mondok
Áldott nevednek.

Gyűlnek, mint a fecskék út porában.
Ave! Ave! – sikoltják.
Ó, mint veri ember-imádság
A magyar égnek hallgatózó
Titkos, kék boltját.

Borús szemmel felhőket látok
Amint sorsunkra gyűlnek,
De ők a porban énekelve
Hatalmát harsogón könyörgik
A boldog Szűznek.

Kígyózik a bús ezer évnek
Titkos processziója…
Most fürdik újra meg a földem,
Nehéz sok vétkét ott az úton
Népem most gyónja.

Most fürösztik zsongó imában
Poros, paraszti lelkük…
A porból már csak a Keresztet
S a szétmagasló égboltot
Látom felettük.

1933

Reviczky Gyula: Szent-István napján

I.

Hatalmas, bölcs, előrelátó
Jézus tanát megismerő;
Néped' pogányságból kiváltó,
Te jóság, bölcsesség, erő!...
Kinél dicsőbbet és nagyobbat
Nem szülnek hosszú századok:
Első királya magyaroknak,
Áldassék áldott jobb karod!

Hazámnak szentje, nagy királya!
Tisztelni meg nem szűn' e nép.
Kezében a kereszttel állta
Meg ezer éven át helyét.
Török félhold, tatár s a német
Hiába vívták ekkorig:
A vésszel mindig szembe nézett,
Mohácstól le Világosig.

Ha néha hallád is fohászát,
Midőn kitört az érczkebel,
Panaszkodón, hogy ős hazáját
Egy rosszabbal cserélte fel:
Véres csatákban, végveszélyben
Azért nem ingott, csüggedett;
Mint büszke czédrus, oly kevélyen
Állott meg századok felett.

S lesz még idő, jön még olyan nap,
Midőn, dicsőséges király,
Hatalmát a rég' vert magyarnak
Majd nem gyöngíti belviszály,
Ha majd a népek viharába'
Csak a te koronád nem ing,
S a magyarok fölkent királya
Magyar király leszen megint!

II.

Magyarok első szent királya,
Hitetlenből hívőt csinálva,
A honszerzés másik felét,
Mely még dicsőbb, te végezéd.

Körülhordatva a keresztet,
A kóbor lábat, kósza kedvet
Egy helyhez, egy honhoz kötéd.
Örök dicsőség a tiéd!

Ím, ezer éve fennragyog már
A szent kereszt és áll az oltár,
Honnan tömjénfüst és ima
Hozzád repül, Isten fia.

Üdvünk sehol se volt, csak épen
A megváltó kereszt jelében.
Te tudtad ezt, óh, bölcs, dicső!
S nem ölt meg ellenség, idő.

Sík Sándor: Regős ének

Haj regö rejtem,
azt is megengedte
az a nagy Úristen

Haj regö rejtem.
Régi szívem keltem,
Régi regém regölöm.
Ajkam amik hatják:
Búk néma lakatját,
Dallal én ma megtöröm.
Fájás ma ne fájjon,
Szívemre ma szálljon
Muzsikáló szent öröm.

Megjöttem, megjöttem,
Dalba öltözötten
Lám e csuda-estelen.
Régi szavam hallom,
Régi dalom dallom,
Régi magam meglelem.
Szent karácsony-esten
Az a nagy Úristen
Ezt mívelte énvelem.

Hej regö rejtem.
Zúgtanak elejbem
Nagy zimankós záporok.
Haj messze sok ország
Furcsa szerit-sorját,
Kiket vernek viharok,
Sok emberek útját
Érték, kitanulták
Énekmondó jámborok.

Sokat ott értének
Regösök szegények
Havas hegyek zugain.
Balgatagok búját
Fogas szelek fújják
Körmös télben odakinn.
De mostan szívünknek
Gyertyagyújtó ünnep
Fényes szép csillaga int.

Haj regö rejtem.
Régi-magam leltem
Új-magamnak fenekén.
Régi tüzek titkát
Új dalok felitták
Lelkem síró rejtekén.
Mondok azért mostan:
Újnak amit hoztam
Öreg mondást nektek én.

Kicsi Krisztuskának
Szép Szűz Máriának
Mostan igen örülünk.
Minden feleinknek,
Mind elleneinknek
Bő sok áldást regölünk.
Míg a világ világ,
Gondod legyen miránk,
Uram Isten, légy velünk!

Babits Mihály: Kanizsai Dorottya

Mint a sötét asszony a mohácsi téren,
úgy jár a Felejtés köztünk, és egyenként
     elhantolja holtainkat.
Szolgái fáklyákat tartanak kezökben
és a fáklya fénye a lombokra föccsen
    s különös árnyakat ingat.

Kopaszon maradtunk fosztott termeinkben.
Tört ablakunkon át befütyül a sok szél
    úgy, hogy meg sem értjük egymást:
egyik szél erre fúj, másik szél arra fúj;
mi pedig különös táncot táncolunk:
    ez a tánc a süketek tánca.

Néha egyikünk ledobja magát a földre:
Mozdulni sem akar ő többet: elfáradt...
    Némelyik meg ölni kíván
s puha húsba kését sötét kéjjel mártja.
Másik hirtelenül ruháit lerántja
    s mezítelen áll előttünk.

*

Nekem a gyilkos is testvérem; én tudom,
mily könnyű manapság ölni, s milyen könnyű
    mondani, hogy minden mindegy.
S testvérem mind, aki felejteni akar
és mint a bús folyó, izgatott tajtékkal
    szennyes voltát eltakarja.

De jaj, testvéreim, ki mondja meg, mi jobb?
Tán nem feledésben van orvosság, hanem
    éppen az emlékezésben!
Jertek, óh hömpölyt táj, az új Kanizsai
Dorottya járt erre, boruljunk hantjai
    fölé a vak, titkos rögnek!

Oltsátok ki már a fáklyákat: jön a nap!
Lessétek, lessétek, milyen virág fakad
    a halottas föld porából!
Tán illatát lelkünk süketen is értve
összetalál egymás testvér ütemébe,
    mint vadak a muzsikától...