Thaly Kálmán: A szentgotthárdi harc

Emlékszel pajtás a szentgotthárdi harcra?
Az volt a győzelem!
Régenten a török, mostan a labanc
Bukott el e helyen.
Szent-Gothár mezőjén, sírján nagy hadaknak,
A magyar dicsőség rózsái fakadnak.

Mentünk, mentünk, mentünk, sárvári mezőkről
Alkonytól éjfélig;
Csillámlik a Rába – Rábán utunk még
Nagy messzi fejérlik.
És a dob csak pereg – és csak megy a sereg,
Csillognak a holdnak fényén a fegyverek…

Mentünk, mentünk, mentünk, éjféltől virradatig,
Hajnal hasadtáig;
A Rábán átszállván – Nagyfalu határán
Német táborig.
Tizenhárom zászlónk; tizenhárom halál,
Hajnal hűs szelében fennen lobogva száll.

A táborvirrasztók félszunnyadásukból
Serkennek ijedten;
Pergő lármadobhoz – trombita rikoltoz
Recsegve, rekedten…
«Fegyverre! fegyverre!» – Zavar, zaj; egyszerre
Rábődül az ágyú a fölvert seregre.

Bődülnek az ágyúink, a hajnali friss lég
Reszket szavaikra;
A könnyű köd oszlik, fojtó füstfellegek
Borulnak a síkra,
Felettök itt-amott egy-egy zászló lobog,
Alattok rohannak sűrű hadoszlopok.

szozattovabbacikkhez

Bercsinszky Alajos nemzetőr tizedes, esperes- plébános

Néhai alsómetzenzéfi plébános és szepsi kerületi esperes

Az 1849-ik év január egyik borult napján azon nyugtalanító, sőt borzalmat keltő hír szállongott Nagyváradon, hogy a Zaránd megyében lakó mócok a köztük elszórtan élő magyarokat üldezik, öldöklik s a Brád-családot már végképp kis is irtották. E hírnek valószínűséget kölcsönzött a katonai hatóság azon intézkedése, hogy – rendes katonai csapat nemlétében – mintegy kétszáz nagyváradi nemzetőr, egy szakasz – gyakorlatra berendelt – honvéd s néhány Kresz chevaux legers mozgósíttatott Riczkó ezredes vezénylete alatt.
Bercsinszky ekkor, mint diaconus, Nagyváradon időzött bátyjánál, Bercsinszky Károly gyógyszerésznél, ki a nemzetőr-századnak egyik tizedese volt, s testvérbátyjához vonzó ragaszkodása, de a hon iránt akkor mindenkiben lángoló szeretet, s a vérszomjas mócok ellen fölébredt gyűlölet és ellenszenv őt is fegyverfogásra buzdította, s a vész helyére siető kis csapathoz csatlakozott.
A magyar nemzet minden oldalról osztrák katonai erőtől lévén megtámadva, s a félrevezetett nemzetiségektől nyugtalanítva, miután rendes fegyver és töltény Nagyváradon nélkülözhető nem volt, a sietségben összegyűjtött vadászfegyverek- és töltényekkel kellett beérni a felszabadítás- és megmentésre kirendelt csapatnak.
A megelőzött hideg miatt téli ruhákba burkoltan mentek a felszabadítók, a delet már Belényesen töltvén.

szozattovabbacikkhez

Vargha Gyula: Legyen meg a Te akaratod

Megérezém a bajt előre,
Én láttam, mit nem láta más;
Rávillant a sötét jövőre
Lelkembül egy-egy látomás.

Kiáltozám Kasszándra-képpen,
Sikoltott ajkamon a vád,
De jós-szavam nevette népem,
Nyugodtan vétkezett tovább.

Borzadva néztem, szívszorongva,
Hogy' táncol a vulkán felett,
S hogy' gyúl ki mindjárt, lángot ontva,
Észak, nyugat, dél és kelet.

Tisztán állt a jövő előttem,
Tudtam, mi rossz, tudtam, mi jó,
Azon percig se tépelődtem,
Hogy merre fusson a hajó.

De jött a rettentő ítélet,
Lehajtva csüggedt homlokom
Csak azt érzem, hogy fáj az élet,
A lelkem sír a romokon.

Megért a bűn, betelt az átok,
Ajkunkon a bürök-pohár;
De a jövőbül mit se látok,
Előttem csak köd és homály.

Sőt vágya sincs többé szívemnek,
Ha bajt érünk, ha bánatot,
Ha pusztulás vár ránk: legyen meg,
Atyám, a Te akaratod.

1919. V. 1.

Juhász Gyula: Regös az udvarban

Szabad-e regölni?
Régi rónák, messzi puszták
Boldogságos mélabúját,
Érzitek-e még a vágyat,
Újra látni vén hazánkat?

Szabad-e regölni?
Érzitek-e még a vágyat,
Mely a szabad, ősi sátrak
Álmait áhítja vissza...
Ki a Volga vizét issza!

Szabad-e regölni?
Hold ha feljő, nap ha támad,
Érzitek-e még a vágyat,
Leborulni, le a földre,
Az Anyára, az örökre?

Szabad-e regölni?
Emlékeztek Emesére,
Arany gímre, fehér ménre,
Világbíró Etelére,
Kinek itt hullt drága vére?

Szabad-e regölni?
Öreg Isten népe voltunk,
Európán átrobogtunk,
Hadak útját égbe írtuk,
E világot győzve bírtuk.

Szabad-e regölni?
Hej urak, haj, regö rejtem,
Könnyemet mély kútba ejtem,
Énekem mind elfelejtem,
Úgy se ért már senki engem!

1921

Kosztolányi Dezső: Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről

Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről,
nem tudtam én dalolni nektek a földről, csak az égiről,
mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még,
mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.

Húsz éves voltam hajdanában, sápadt és vézna kisdiák,
most túl a harmincon ijedten hallottam ezt az áriát.
Húsz évesen arról daloltam, ki kisgyermekként égre kelt,
most éneklem húsz éves másom, ki egykor erről énekelt.

A férfikort, a vad kalandot, az ásítást, a férfibút,
s téged, öreg diákkaszárnya, ákáclombos Üllői-út.
A háborút, a forradalmat, a lázat, mely elégetett,
mély bánatát az elbukónak, ki majdnem hogy elégedett.

Jaj, életem édes regényét hogy űzzem-fűzzem itt tovább.
Nyájas, bízó baráti arcok ma mind vigyorgó koponyák.
Süket, kopár földnek kiáltok, poros hazám szegény fia,
mert nem veri már vissza versem a Kárpát és az Adria.

Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről,
nem tudtam én dalolni nektek a földről, csak az égiről,
mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még,
mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.

1921

Reményik Sándor: Vihar utáni gondolatok

Csak egyszer adnád énnekem
Teremtő Úr hatalmadat:
Az elszabadult orkán erejét,
A felhőszakadás
Patakokat dagasztó hatalmát!
Csak azt a percet adnád énnekem
Én Istenem, csak azt a percet,
Amelyben a leomló görgeteg
Közepén vágja ketté az utat
És a lázadó elemek
Kitűzik zászlajuk
A halombadőlt szálfák barrikádján.
Csak ezt a percet,
Csak ezt a földrengető percet add nekem,
Isten!

Tudnám, hogy mitevő legyek vele!...

1921

Móra László: Voltunk, leszünk

Voltunk, leszünk,
El nem veszhetünk!
Ezer évnek
Múltja él velünk.
A múlt kiált
A nagy Világnak:
Igazságot, igazságot,
Igazságot Magyarországnak!

Voltunk, vagyunk
S lenni akarunk!
Szent a hitünk,
Erős a karunk.
Nem hordhatjuk
Tovább igánkat.
Igazságot, igazságot,
Igazságot Magyarországnak!

Voltunk, vagyunk,
S lenni akarunk!
Az Isten él:
És feltámadunk!
Az Ég, a Föld
Büszkén kiálthat:
Igazságot, igazságot,
Igazságot Magyarországnak!

A Pesti Hírlap revíziós dalpályázatának
elsőrendű dicséretben és dicséretben részesült pályaműve

Zas Lóránt: Beidéztek

A 65 éves Moldvay Győzőnek

Beidéztek egyszer, megmutatták
a cellákat az alagsorban, majd fel-
szólítottak, hogy nézzél ki az utcára.
Melyiket választod? – kérdezte az
udvarias előadó. Azokat az
éveket nyomdafesték és fellebbezés
nélkül fogadtad, családot neveltél
és őrizted a fogcsikorgatásra
szántak megjelenés nélküli hitét:
ír, aki őriz és őriz, aki
mindenkivel beszél. Nem öregszik
az, aki még-egyszer szántja a barázdát,
szó-töredékbe és szó-gyökerekbe
kapaszkodik. Feslik már valami: az újra-
kikelt. Kezedben tollszár-faragású
a hárfa. Dél is, sziget is az, ahol
lábolsz. Te éltél túl és téged éltetnek
most a szavak.

Feldrich

Katona József levele – Széppataki Rózának

A Bánk bán írója csalódott szerelmében, a híres színésznőben, Széppataki Rózában, a későbbi Dérynében. Erről a csalódásról szól alábbi levélkéje.

    1813.

    Holnap jókor reggel haza kell utaznom.

    Én magát véghetetlen szeretettel szeretem s lelkemben hordom képét, mióta legelőszőr színpadon megláttam játszani.

    Ezen szende képet fogom titkon keblembe zárva hordani végleheletemig. Ha meghallgat, s hajlandó hozzám: egy darabka rózsaszín szalagot; ha meg nem hallgat, egy darabka fekete szalagot zárjon a felelethez. E két szín fogja életem irányát kormányozni. Ha rózsaszín lesz a jel: fél év múlva visszatérek Pestre, s akkor bővebben fogok nyilatkozni. Ha fekete lesz: akkor szívem örökre gyászolni fog.

                                                                                                                                      K. J.

Ébner Sándor: A veszprémi csutorás mesterség

Kihaló félben lévő s kevéssé ismert kismesterségeink között megérdemli figyelmünket a csutorások mestersége is. Örömmel fogadtuk tehát Rhé Gyula kollégánk figyelmeztetését, hogy Veszprémben még dolgozik egy 77 éves csutorás, (Illikmán György), akit érdemes lesz kihallgatni.

    A csutora készítéséhez ihar- és diófát használnak, de korábban legerősebbet lehetett csinálni tiszafából, mely anyagokat az erdőről hozott törzsökökben azonnal, nyersen feldolgozhatnak. A csutora mérete szerint kisebb-nagyobb darabokra vágják a törzsököket, illetőleg akkora lesz a csutora, amekkorát a szétvágott darabok kiadnak. Általában kb. 30 cm hosszú, 20 cm széles és 10 cm vastag darabokra vágja a csutorás a törzsököket. Cirklivel leméri a csutora szélességét, azután lenagyolva belehelyezi a csutoraesztergába. A csutoraeszterga a csutorás lakásának ablak felőli szögletében foglal helyet (1. ábra),ébner 1 ábra A csutorás műhely alaprajza a csupasz földön. Az esztergán belül, alul a föld, egy ásónyomra lemélyed. Ebbe áll bele a mester munka közben. A csutoraeszterga főrészei a talpa (2. á.),ébner 2 ábra Csutora eszterga a talpában áll a bükk- vagy tölgyfából való nagy ábroszfa és a kis ábroszfa, melyeket egy durva rúddal erősít a mennyezet egy-egy gerendájához. Ezek az ábroszfák tartják az eszterga középfáját, amibe a bagótőkét helyezik a csapvassal.

szozattovabbacikkhez

Féja Géza: Az új népiség

Merüljünk vissza egy jó évtizednyit. Az Ady utáni korszakban éltünk, s az irodalom ugyancsak megőrizte legnagyobb és leghősibb alakjának kidőlését. 1920 megdöbbentő visszahőkölést jelentett, s az író hirtelenül ravaszan vagy hisztérikusan szánni-bánni kezdte egykori merészségét. Igaz, hogy Szabó Dezső jött, de Szabó igen gyorsan elvégezte jelentőségét. Az áradó és fenyegető folyam csakhamar állóvízzé lett, részben termékenyítő mocsár, s ha azóta ki is törnek olykor belőle a folyamkedvek, annál gyorsabban és szélesebben terül ismét állóvízzé. Éreztük, hgoy a nép s a népiség felől kell jönnie ismét valaminek, túl az Ady-Móricz-Szabó-horizonton. Jöttek is lírai jelek, Erdélyi József, s később Illyés, megjelent Nyírő József felejthetetlen „Jézusfaragó ember”-e, mely ha a későbbi „Kopjafák”-at is hozzászámítjuk, úgyszólván kimerítette a balladai lélek és sors prózai lehetőségeit. De hiányzott az új népiségnek nagy epikai megfogalmazása.

    Móricz Zsigmond elsősorban a szociális Magyarországot látta, mely kétségtelenül és kétségbeejtő módon megdermedt. Móricz e dermedtség burkán bévül zsibongó s haladó erők elrendelt végzetét fejezte ki. Szabó Dezső nem igen adott hozzá ehhez a látáshoz. Az ő híres „megváltottjai” (pl. Bőjthe János) rendszerint erőszakolt papírosfigurák. Az irodalomnak alig volt sejtelme róla, hogy a szociális Magyarország felszíne alatt egy másik népi réteg is él: a termő, teremtő, őriző; a dal, a ballada, a mese, egyszóval: az őslélek népe.

szozattovabbacikkhez

Szerb Antal: A [görög] líra

    Társadalmi háttér, a műfaj kifejlődése

    A költői műfajok három nagy osztálya az egyes kultúrákon belül bizonyos törvényszerűséggel követi egymást: időrendben első az epika, azután jön a líra, majd a dráma. A görög irodalomnak még a fejlődése is mintaszerű, az egyes állomásokat világosan nyomon lehet követni.

    A görög líra kora a VII. és VI. száza, amikor az arisztokratikus társadalom nagy válságok után helyet ad a népuralomnak vagy a népi eredetű zsarnokságnak és evvel együtt a földközi-tengeri ősnép kultúrája, amely a homéroszi görögnél puhább, érzékibb és áhítatosabb, áttör a kemény görög rétegen.

    A legrégibb ránk maradt lírai emlékek későbbiek a homéroszi eposzoknál, mégis sokkal kezdetlegesebbek. A lírikus egyelőre csak félve meri elhagyni az epikus forma biztos fedezékét. Megszületik a lírai versforma: az epikus tárgyilagosságú hexametert megtoldják a líraibb, szaggatottabb, két rövid dallamra szakadó pentameterrel és előttünk áll az első lírai forma, az elégia. Tárgyban sem mernek még eltávolodni az eposztól. Az első elégia-költők még nem „elégikus hangulatot” fejeznek ki, hanem harcra buzdítanak, politikai elveket vagy életbölcsességet hirdetnek; a személyes hang kevés, érzelmi kifejezés egyáltalán nincs ebben a költészetben. 

szozattovabbacikkhez

Ima Szűz Máriához – Ima Angyalok királynéjához

Szentséges Szűzanyám, hozzád folyamodunk.
Drága szent képednél a földre borulunk.
Mert bűnösök vagyunk, egek Nagyasszonya,
Hallgasd meg kérésünk, drága Szűz Mária.

Mária, Mária, messze földről jöttünk!
Arany oltárodra bús könnyeket öntünk, jaj,
Mert itt megláttuk drága szent képedet,
Égi Anyánk, szent Szűz, hallgass meg bennünket.

Kedves vendégeid tehozzád eljöttek,
Sírva és zokogva téged köszöntenek,
Nincs más reménységünk egyedül Mária!
Ki a bűnösöket el nem hagyja soha.

A szomorú szívek, kik itt megenyhülnek,
Kik a Szűz Mária kegyhelyére eljöttek,
Mária, Mária, jaj csak el ne hagyj,
Utolsó órámban, kérlek, velem maradj.

Jertek ide árvák, szomorú özvegyek,
Mert nagyon jól tudom, hogy fáj a szívetek.
Kérjétek örömmel a szép Szűz Máriát,
Teljes Szentháromság fehér liliomát.

Hiszen azt mondotta az Úr Jézus Anyja:
Hogy az árvát bús özvegyet le nem hagyja.
Mária, Mária, kedves édesanyánk!
Arany oltárodról tekint le mireánk.

Tekint le mireánk e siralomvölgyben.
Hogy a bűnös lelkünk juthasson a mennybe.
Ez legyen énekem utolsó betűje:
Dicsértessél szent Szűz, mennyország tüköre.

Nagy Miklós: Sarlós Boldogasszony

Bezártad az ajtót,
Mentél örvendezve.
Nem számoltad az utat,
Siettél a hegyre
Csodaváró nyárban,
Csodás Boldogasszony.

Zöldelltek az erdők,
Ringtak a vetések.
Út mentén az angyalok
Hosszú sora térdelt,
Csodálkozva néztek
Téged, Boldogasszony.

Néztél le a völgybe,
Néztél föl az égre.
Ámuldoztál befelé,
Hol a titok szunnyadt
Benned, Boldogasszony.

Nem tudtál pihenni,
Hajtott a Szentlélek.
Zsongott már szíved alatt
Magasztaló ének,
Áldott Boldogasszony.

Galamb várt a házon,
Ház előtt Erzsébet
Megölelt, áldotta már
Csókja verítéked,
Sarlós Boldogasszony.

1938. július 2.

Csuka Zoltán: Szent Anna-tó

A hegyperemről láttam meg először:
a fák között sötétkék sejtelem,
tündéri tó, rejtelmesen kísért már,
gyermekkoromtól együtt jött velem.

Titokzatos dal, s benne annyi bánat
és annyi szépség, tiszta, szent öröm,
gyermekkorom János vitéze volt tán
és jött velem át sok-sok évkörön.

Döngött a föld, ahogy feléd haladtam
sok kidőlt fenyő s büszke bükkön át,
tűnt ezredévek tompa, síri hangja
verte most vissza múlt idők szavát.

A kihűlt krátert lombok koszorúzzák,
örvényes mélyén örök nyugalom,
s a körbefutó hegyek évről évre
friss éltet fakaszt a levélalom.

Tűz volt itt egykor, forró, parázsló láva?
Most végtelen csend, titkos szerelem.
Dallama fönt az égen s lenn a tóban
visszhangzik s zengőn eggyé forr velem.

Juhász Gyula: Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen.

1926

Pap Gábor: Annavigalmi emlékül

- A b.-füredi hölgykoszorúnak 1862. július 27. –

Az emberek felett uralg a végezet...
Zokogni megtanít, örömre ez vezet.

Az élet útjain virág s tövis tenyész,
Napunk most földerül, majd ismét elborul...
Nincs itt örök derű, – örömvirágra is
Az égető keserv kínos könnyárja hull.
Van a mi kedvre gyújt, van a mi sírni készt
Itt, hol vakon forog velünk a sorskerék –
Gazdag s magas reményvetést tiporva szét. –
Az élet új reményvetést hoz és tenyészt,
Lelkünket a csapás is edzi; és a vészt –
Mint szikla a vihart – töretlen fogja fel....
Ingást nem ismer a szilárd magyar kebel.
Hazám leányai! Ha lelkesítetek,
Örömbe olvad át siralmas énekünk....
Lelkünk – miként a sas – föl a magasba száll,
Gyönyörbe ring szívünk, új létre ébredünk.
Keblünkben a közügy, s hazánk szerelme, mint
Oltári láng, úgy ég kiolthatlanul, –
Szerelmed óh hazám! lobogni – égni fog
Ott is, hol a sirály porunkra ráborul.
Reánk zúdulhat a csapások zord szele:
Utána éltetőbb leend hazánk ege.

Érzésetek legyen föláldozó, magyar
Lelkes leányaink! – teremtsetek tavaszt!
Jót ád az Isten is annak, ki jót akar!
Erő szerelmetek – virágokat fakaszt,
Napot derít reánk ...s mi üdvözöljük azt!

Balaton-Füredi Napló. 1862. augusztus 24.

Arany János: Kapisztrán

A Hunyadi-balladakörből

Fut Mohammed földön, vízen;
Védve immár a vég Nándor;
Homlokát letörli a hős
Hunyadi és Kapisztráno.

Borulának buzgó szívvel
Boldogasszony zsámolyához,
Te-Deumot, Téged-istent
Tart az ősz Hunyadi János.

Minden oszlop olyan zászlós,
Mintha mennybe szállna szárnyon;
Diadalmi dícsérettől
Dagadnak a bolthajtások.

És Kapisztrán így könyörge:
Oh, kegyes szűz, méhben áldott!
Hála néked; mert te véded
Hullámhányta hajócskádat!

Mert karomba vén koromban
Küldsz erőt és gyorsaságot:
Paizsodnak fénye előtt
Porba hulltak a pogányok.

Oh, fedezzed a keresztet,
Hogyha már én sírba szállok;
Végső harcom megharcoltam,
Nincs több hátra e világon. -

Ám leoldja olvasóját
Hunyadi vitéz, a jámbor;
Fon füzérbe, koszorúba,
Szép könyörgést, szép virágot.

S mind' ezt mondja, míg levonja
Olvasóján a gyémántot:
"Védjed Isten a magyar hont,
És te szent Szűz, méhben áldott."

És midőn a rózsát vonja - - - - -

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

1855 körül

Kányádi Sándor: Hunyadi

Balla Bálintéknak

Sírja üres akár a
megváltóé
de késik a húsvét

hiába esdi minden
áldott délben
a harangszó

1974

Vörösmarty Mihály: Hunyadi halála

Haldoklott Hunyadi s meg nem tuda halni; töröknek
Egy nagy adósságot tört lefizetni csatán.
S megvítt Nándor alatt: a nagy Mahomet futa sebben
És nyomorún; győzött a haza hőse, s lehúnyt.

1833

Kisfaludy Károly: Rákosi szántó a török alatt

Miről apám nagy búsan szólt,
Hogy itt hajdan szebb élet volt,
Érzi szívem s felsóhajtok,
A mint Rákos terén szántok.

Hol Mátyás az igazságos?
Te láttad tő, boldog Rákos!
Tán itt nyargalt hajdanában,
Hol én szántok mostanában.

Mondják, itten vitéz urak,
Összegyűltek, tanakodtak;
S ha csatára trombitáltak,
Mint a sasok víni szálltak.

Eltűntek ők; Rákos te állsz,
Meződön hány embert táplálsz.
Hej de magyart alig látok,
S nehéz szívvel tovább szántok.

Pest-Budáról sok nép kijár,
S alig érti nyelvünket már;
Hej! ma-holnap a magyar szó
Ritka, mint a fehér holló.

Hűs szél támad onnan felül,
Zúgó szárnyán sötét köd ül;
Tán a por is e szép mezőn
Nemes szívek hamvábúl jön.

Barna leány a falubúl!
Hej ne igyál a Rákosbúl!
Magyar csonton foly a vize,
Kenyektül sós annak íze.

Rákos! Rákos! hová lettél?
Szép híredbül e kiestél!
Fáj szívem, fáj, ha ezt látom,
S hazám földét sírva szántom.

Szemenyei Mihály honvédgyalogos- egyházi író, plébános

Született 1829. évi október 16-án Nagy-Mizdón, Vasvár megyében. Szülőhely már a 15. században „Nagymézadó” név alatt volt ismeretes. Tanulmányait Szombathelyen, Fehérváron és Győrött végezte.
    A szabadságharc beálltával a hazaszeretet lángja őt is fellelkesítette annyira, hogy örömmel s önként vállalkozott fegyvert ragadni a szeretett haza védelmére, miért is a 44-ik gyalog honvéd zászlóaljhoz csatlakozott. Szolgált Perczel Mór, Klapka, Dembinszky, Guyon és Nagy Sándor táborában. Részt vett a dicsőségteljes és örökemlékű tavaszi hadjáratban s így annak minden csatáiban, nevezetesen: a bicskei, nagysarlói, isaszegi, váci és a debreceni ütközetekben és Budavár bevételében.
    Fájdalom, nem tudjuk, mily katonai ranggal küzdötte végig e dicső csaták hosszú sorát.
    A szabadságharc lezajlása után a pécsi papnövendékek közé vétetett föl.
    Igen jeles egyházi író. Irodalmi zsengéi „Menyei” név alatt jelentek meg. „Szenvedés helyek” és „Missio Beszédek” több kiadásban jelentek meg. Apró füzetekben közrebocsétotta: Loretom, Baray-le-Monial, Lourdes, Róma, Ngy-Mária-Czell, híres kegyhelyek leírását; 1884-ben kiadta a „Szent Család” naptárát, mely Magyarországon a legelterjedtebb naptár s évenkint 70–80 ezer példányban járja be az országot.
    Bokros érdemei jutalmául pápai káplánná neveztetett ki, majd regöli plébános lett.

Kosztolányi Dezső: Petőfi Sándor

    I    

    Kiskőrösön – két gyorsvonat közt – leszálltam a múlt héten. Nagyon sokszor jártam már ezen a vonalon. Ezúttal állapodtam itt meg először. A kis parasztfiú, aki a bérkocsi bakján ült, meg se várta a szavam, egyenesen vitt a házhoz, az ő házához, mint olasz vagy francia ciceronék a város egyetlen székesegyházához. Tengelyig merült a kerék a zöld sárba. Város, amit látok, vagy falu, vagy puszta, nem tudom. Csak azt tudom, hogy ez a föld nyár és délibáb nélkül fáj. A tornácos kunyhócskában ocsúdok fel, a szobában, amelynek alacsony gerendájába majdnem beleverem a fejem. Éles szegénység van: a búboskemence mészszaga, a földnek, a szövetnek, meg a rothadó fának a szaga. A múzeumban ezt nem érezni. Hiába, a rekonstruktorok nem olyan ügyesek, hogy fogalmat adjanak ilyesmikről, és a tankönyvírók sem olyan ügyesek, hogy pár mondattal valahogy elképzeltessék a paraszti dolgokat: a búbos kemence mészszagát, a földnek, szövetnek meg a rothadó fának a szagát.

    Azóta gyakran gondolok rá. Nem úgy, ahogy rá gondolni szokás. Az apánkra gondolunk így, meg azokra, akiket szeretünk. Nincs előttünk semmi könyv, amelyben adatok vannak. Még az ő könyve sincsen. Csak az élete van előttem, oly közel, oly paraszti realitással, hogy akár kézzel lehet bökni. Talán a kor is közelebb hozta. Nem szentségtelenség így beszélni. Ő szerette a valóságot.

szozattovabbacikkhez

Petőfi Sándor: Esik, esik, esik, Készülj hazám!, Két vándor, Lennék én folyóvíz

Petőfi Sándor:

Esik, esik, esik…

Esik, esik, esik,
Csókeső esik;
Az én ajakamnak
Nagyon jólesik.

Az eső, az eső
Villámlással jár;
A szemed, galambom,
Villámló sugár.

Mennydörög, mennydörög
A hátunk megett;
Szaladok, galambom,
Jön az öreged.

Pest, 1844. december

Petőfi Sándor:

Készülj hazám!

Készülj, hazám,
Készülj, boldog haza!
Oly ünnep vár reád, a milyet
Még nem pipázott magyar ember,
Amely majd hét országra szól,
Mint a lőcsei kalendárium.
Készülj hazám!

szozattovabbacikkhez

Vitkovics Mihály: Fáy Andráshoz

Egybe hívatta az ég urait vén Jupiter isten,
S kérdi: az ó évvel mit tegyen; érkezik új.
Friss Merkúr nem várja sorát, mond: csapja pokolba;
A múltnak hasznát nem veszi senki soha.
A gyűlés nevetett Merkúrnak furcsa beszédén;
A főistennek homlokaaráncba vonult,
És mondá: ifjú! A múltat tudja becsülni
A bölcs; mert abból mérve tanulni szokott.
Szólt, és általandá a múltakat óvni Saturnnak
Mindeneket befaló étheri keble között,
Megcsókolta kezét atyjának az égi Minerva,
S kérte, sok új éven tartsa meg azt, aki bölcs.
Azt te ne bánd, jó lyányom; akármikor érkezik a bölcs
Hozzánk, néki Olymp ajtaja nyitva vagyon.
Erre egész gyűlés tapsolt, s szép muzsika hangzott,
A múzsák húztak szent örömükbe magyart.
Hív fele lelkemnek, mese-társam, Fáy, – ezekre
Mit szólsz? A gyűlés tetszik-e?… Ugy-e mese?
Mennyi mesét írtál, s gyűléskor mennyi meséket
Hallani; hát éltünk nem fog-e lenni mese?
Én is ez újévben, mese nélkül, szívvel óhajtom
Pallászként: honnunk bölcs fia, századot élj!

Kosztolányi Dezső: Rapszódia

Nincs, ahova hazatérjek,
ténfergek, mint a kísértet
éjszaka.

Süt a napfény, mégse látnak,
a magyar a nagyvilágnak
árvája.

Megy az élet, jő az élet,
ebek vagyunk és cselédek,
bolondok.

Jajgatok, de nincs, ki hallja,
vizes a kalapom alja
a könnytől.

Jaj, ha szám egyet kiáltna,
kitűzném a kapufára
szívemet.

Csak csöndesen, szívem, aludj,
jó nekem így, jó nekem úgy,
akárhogy.

Így végezték bús hatalmak,
olcsó víz a magyar harmat,
sárba hull.

Mit bánják ők? Nevetnek ők,
várnak ákácos temetők
mireánk.

Édesanyám, minek szültél?
Elhervadtál, megőszültél
hiába.

1920

Reményik Sándor: A megtagadott eskü

– Kolozsvár tisztviselőinek –

Látjátok, mit tesz egy rövidke szó,
Egy felcsattanó kurta szócska: „Nem”!
A bizalom, mint tüzes szélvész száguld
Újra végig a lankadt ereken,
A zsarnok arca halványabbra válva
És újra áll a karc, életre-halálra!

Olyan e város, mint egy kis sziget.
Mint hullámvert és hányatott hajócska,
Az ellenség a tenger, – nála minden,
Minden hatalom, – nálunk csak egy szócska,
Egyetlenegy viharzó szócska: „Nem”!
Tépett zászló, morajló tengeren.

Egyetlenegy sikoltó szócska: „Nem”!
Ó szent és büszke, boldog tagadás,
A lélek földalatti tájain
Ez a kemény szó új kavernát ás,
Hol jobb időkig meghúzzuk magunk.
S hol halódva bár, – szabadok vagyunk.

Bár vakmerőbb az olcsón hódító,
S paraszti keze a szentélybe nyúl,
S bár tűrnünk kell és ütnünk nem szabad,
S bár engednünk kell megtorlatlanul:
Ha rabságunk gyötrelme nem ér véget,
Megáll a munka és megáll az élet!

Még eskü nem volt soha igazabb,
Istenesebb, mint e nem-esküvés,
S ár soknak, aki dacba öltözött,
Küszöbén nyomor és torkán a kés:
Békén jár az igazak palástjában,
A börtön vagy a halál árnyékában.

Látjátok, mit tesz egy rövidke szó!
Az igazság egy lépcsőfokot hág!
Ó hogy szeretlek, csodállak, én népem.
Ti passzív hősök, tűrő katonák!
E város egy országnak üzeni:
Égnek a honszerelem tüzei!

Látjátok, mit tesz egy rövidke szó,
Egy felcsattanó kurta szócska: „Nem”!
Ó drága testvéreim, akik jártok
Tépett zászló alatt a tengeren,
Nehezüljön bár száz kereszt most rátok:
Megáld az Isten, hogy kimondottátok.

1919. január 23.

Végvári: Segítsetek! Hangok a végekről 1918–1919

Gróf Zichy Géza: Hetven éves lettem

Hetven éves lettem,
Szívem is megretten,
Elgondolva, hogy a földön
Mily nagy utat tettem.

Egy csöpp dicsőséggel,
Tenger szenvedéssel,
Tört reménnyel, kínnal, gonddal,
Kemény küzködéssel.

Sorssal harcra keltem,
Rá fegyvert emeltem,
De a hazám szörnyű sorsa
Megtörte a lelkem.

Közel van halálom,
Nyugodt szívvel várom,
Áldásom, utolsó könnyem
Itt marad hazámon.

Nem vágyom virágra,
Koporsómat zárva,
Tegyetek rá töviságat,
Akácfáról vágva.

Azután szép rendben,
Pompa nélkül, csendben,
Hat félkarú tanítványom,
Ök vigyenek engem.

1920. március

Horváth Imre: Boldogok…

Boldogok a sírók, kik könnyet hullatnak,
Mert ők égi szóval megvigasztaltatnak.
Alázatos szívvel kik az Úrhoz jönnek:
Egykor örökségül bírják majd a földet.
Akik igazságot szomjaznak, éheznek:
Örök boldogsággal megelégíttetnek.
Boldogok, boldogok az irgalmas lelkek,
Mert az Úrnál ők is nagy irgalmat lelnek,
Kiknek szíve tiszta s álnok bűnt nem ismert:
Boldogok, mert egykor meglátják az Istent.
Akik békességre buzgón igyekeznek:
Mint Isten fiai boldogságot nyernek.
S kik az igazságért bántalmat szenvednek:
Mindnyájan boldogok és áldottak lesznek.

1921

Kerecsényi Dezső: Várunk

Kínzó, sötét démonhadak árja
Éjféli táncát testünkön járja.
Csonka törzsünk zúzzák, tépik…

Fekszünk nyögve, mozdulatlan,
Sebzett mellünk alig piheg,
Éltünk mécse kihunyóban:
Fojtogat az árnysereg.

És mi mégis hiszünk, várunk!

Várunk, mikor üt a
Szelleműző, szabadító óra,
Várunk reménységgel, égő hittel
A hajnali kakasszóra.

1921

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf