Thaly Kálmán: A szentgotthárdi harc
Emlékszel pajtás a szentgotthárdi harcra?
Az volt a győzelem!
Régenten a török, mostan a labanc
Bukott el e helyen.
Szent-Gothár mezőjén, sírján nagy hadaknak,
A magyar dicsőség rózsái fakadnak.
Mentünk, mentünk, mentünk, sárvári mezőkről
Alkonytól éjfélig;
Csillámlik a Rába – Rábán utunk még
Nagy messzi fejérlik.
És a dob csak pereg – és csak megy a sereg,
Csillognak a holdnak fényén a fegyverek…
Mentünk, mentünk, mentünk, éjféltől virradatig,
Hajnal hasadtáig;
A Rábán átszállván – Nagyfalu határán
Német táborig.
Tizenhárom zászlónk; tizenhárom halál,
Hajnal hűs szelében fennen lobogva száll.
A táborvirrasztók félszunnyadásukból
Serkennek ijedten;
Pergő lármadobhoz – trombita rikoltoz
Recsegve, rekedten…
«Fegyverre! fegyverre!» – Zavar, zaj; egyszerre
Rábődül az ágyú a fölvert seregre.
Bődülnek az ágyúink, a hajnali friss lég
Reszket szavaikra;
A könnyű köd oszlik, fojtó füstfellegek
Borulnak a síkra,
Felettök itt-amott egy-egy zászló lobog,
Alattok rohannak sűrű hadoszlopok.