Szacsvai Károly: Magyar béke

Dacos mosolyra nyílik ajkam.
Élet piroslik arcomon,
Pedig szívem sajogva gyászol. –
De azt mégis palástolom.

Magamba fojtok fájó érzést,
Sóhajt s keserű könnyeket,
Csakhogy ne halljak émelyítő
S álnok részvétbeszédeket.

Ilyen elszánt s edzett mártírként
Robotolok nemcsak magam,
Vérrel szentelt becsületünkkel
Némán tűrünk mi most sokan.

Derűs külsőnk olyannak látszik,
Hogy bánkódásra nincsen ok,
Pedig belül, lelkünk honában
Rejlik nem egy kínzó titok.

Ó, hány keblen látunk szép rózsát?
Hány nagyszerű hely díszeleg?...
S belül olyan szomorúság van,
Amelyről nem szólnak jelek.

Vályi Nagy Géza: Béke-galamb

Felrepült egy fehér galamb,
Szelíd galamb, béke-galamb!
Megnyugtatá a világot,
A vívódó boldogtalant!

Olajágat vitt csőrébe,
Fénylő tollát ragyogtatva…
S egyszerre csak – utána ment
Héják, kányák rút csapatja…

Körülfogták a lihegő,
Nyögdécselő, bús jószágot,
S éles karmuk – szegénykének
Hó húsába belevágott…

… És azóta egyre űzik, -
Megpihenni sosem hagyják,
Csak cibálják, csak tépázzák, -
Rajta tölti mind – haragját…

Felrepült egy fehér galamb,
De nincs béke – hogy is volna!
Egy ártatlan madárkának
Napról-napra hull a tolla!

1921

Sajó Sándor: Gyűlölet

Hiába mondom: megnyugodtam;
Vérem kiáltja: nem igaz!
Föl-fölsikoltok bánatomban:
Gyűlöllek korcs nép, sok pimasz!

Köpenyét hitvány bölcsességnek
Nem tudom tűrni magamon:
Míg el nem száll e röpke élet,
A küzdést, harcot akarom!

Akarom vesztét a sok gaznak,
Kik a jók útját ellepik,
Kik minden eszményt kikacagnak
S lator és Krisztus: egy nekik.

Támadom szembe, aki álnok
S gyűlölve tiprom, ha lehet,
Mert megcsúfolja a világot
És meggyalázza hitemet.

Gyönyörrel vágom a szemébe
Bús gyűlöletem ostorát,
S az a jó Isten fönt az égbe’
Bizton tudom, hogy megbocsát!

Ady Endre: Blaha Lujza búcsúja

- Télen és Éjjel az erdőn -

    Vajon bele fogunk-e törődni majd valamikor sokára, hogy Blaha Lujza nincs a színpadon? Vajon tudja-e mindenki, hogy kicsoda nekünk Blaha Lujza?…

    …Az utolsó két búcsúzó nagyváradi estén ez a két kérdés nehezedett a lelkünkre. Pedig különben milyen sugarasak, milyen istenien ragyogók voltak az utolsó Blaha-esték! Vasárnap este a Télen jött-ment asszonyának aranyos gazdag lelke ragyogta be a házat, mely zsúfolásig megtelt s tegnap, a legutolsó estén, Boriskát láttuk, a legleányosabbat, legszűziebbet minden leány szüzek között.

    Újra elmondjuk magunkért s a magunk gyönyörűségére, hogy Blaháné az örök fiatalságnak, örök szívbeli jóságnak, örök sugárosság[nak] papnője. A közönség kimondhatatlan lelkesedéssel, lázzal ünnepelte s búcsúztatta a nagyasszonyt. A nagyváradi kis fehér múzsacsarnok pedig kéri s várja sima falai közé.

    Vasárnap este Eleméry Klárika jutott el az igazi sikerek egy újabb stációjáig s Pintér volt fölötte kitűnő partnere a nagyasszonynak.

    Tegnap este Örley Flórának volt még nagy sikere Máli szerepében s hasonlóképpen nagy sikere volt Pintérnek, Bognárnak, Peterdinek, Bérczinek és Erdélyinek.

    Mindkét előadás sok dicséretre méltó volt egyébként s méltó a nagy vendéghez is, kit tegnap újra nagy tömeg kísért haza lakásáig. Csaknem zsúfolt volt a tegnapi ház s csak a legfigyelmesebbek fedezték föl, hogy egyetlen színügyi bizottsági tag sincs jelen. De a Blaha-esték nagyszerűségéhez még tán ez is kellett és illett.

              Nagyváradi Napló 1902. június 10.

Pósa Lajos: Blahánénak

Ha nevedet hallom, dal cseng a fülembe,
Nem anyától lettél!
Áldja meg az Isten azt a rózsabokrot,
Ahol te termettél!
Virágos bölcsődet fülmile ringatta
Édes altatóval,
Ébredő nap csókján a pacsirta keltett
Szép pacsirtaszóval.
Tőlük tanultad el sorba valamennyi
Aranyos nótádat...
Áldja meg az Isten a pacsirtaszádat,
Fülemileszádat!

Mikor kirepültél a rózsabokorból
Zengve, csicseregve,
Tündértavasz kísért mosolygó varázzsal
Berekről berekre.

Turi Ágoston: Álmodj Blaha Lujza…

Örökzöld a sírhalomnak virága,
Fájó szívünk sírva borul reája.
Harmatos gyöngy, könnycsepp ragyog pillánkon,
Aludj Blaha Lujza, álmodj édes virágunk.

Ezüst felhők szálldogálnak az égen,
De nem hoznak vigasztalást mi nékünk.
Ráborulva, itt zokogunk fejfádon:
Aludj Blaha Lujza, álmodj édes csalogányunk.

Ha a feltámadás órája üt,
Itt találsz bennünket együtt.
Leborulva kérünk:
Maradj itt vélünk,
Hallasd újra csalogány hangodat,
Szeresd úgy, mint régen, a te magyarjaidat.
Ébredj Blaha Lujza, ébredj édes csalogányunk.

1926

Czipott György: Uriv, 1943

látónvak barátaimnak

elgondolom…,
negyvenkét fok hideg
láncmarta hóban.
lövedék fütyöl, puffan,
magyar
fagyott magyarra dől.

langytelünkben
miattad borzadok…,
lásd, most annyi
jól van…

tavasszal, ha messzi,
idegen fűszálat
könnyez meg harmat,
adj nékik Uram
beszántott csontokban
nyugalmat.

Dr. Zempléni Miklós: A boldog szunnyadókhoz

Aludjatok, ti áldott hőseink, pihenj te néma hadsereg!
Ringasson békén a távoli rög, s ne bántson könny, mely értetek pereg.
Apák, fiúk, szerelmes vőlegények, kik porladoztok mily sok éve már,
Kik elé dörgő ágyúszóval véres mezőkön toppant a halál.
Aludjatok csak Don menti holtak, folyó mentén szunnyadó bakák,
Álmodjatok ott messzi idegenben, magyar testvéreink: fiúk és apák.
Aludjatok csak, néma szent hadak, pihenni édes, pihenni jó,
S nyugtasson a Donnak halk zúgása, mint a Tisza folyó.

Nigó Károly: A Don-kanyarban

A Don-kanyarban arat a halál,
De arcvonalunk büszkén, bátran áll.
Védjük a vallást, védjük a hazát,
Elrebegünk néha egy-egy imát,
Mert itt az élet szurony és golyó,
A Don-kanyarban hulldogál a hó.

Puskáink csövét belepi a dér,
A fehér havon piroslik a vér.
Csupa rom van ott, a házak helyén,
Megfagy a könny az emberek szemén.
Olyan itt minden, mint egy jégkohó,
A Don-kanyarban hulldogál a hó.

Géppuskák torka ropogva zenél,
Robban a gránát, törik az acél.
Vérző testeken lángol a pokol,
Nincs irgalom és kegyelem sehol,
Lángol a part és lángol a folyó,
A Don-kanyarban hulldogál a hó.

Tűrjük a poklot, tűrjük a fagyot,
Álljuk a harcot, a vad rohamot.
Szent hadak útján győztesen megyünk,
Szebb jövő álmát hordja fegyverünk.
Mert pusztul, lángol a gyilkos bitó,
A Don-kanyarban hulldogál a hó.

Don-kanyar, 1942. október

Illyés Gyula: Hidak

A legszomorúbb látvány
ez volt: a betörött
gerincű néma hidak
a két város között,

ahogy feküdtek sorban,
mint leölt állatok
a bűnben és mocsokban
ők, az ártatlanok.

Óriás mészárszékre
kelt vörösen a nap:
a szem azt hitte: vérük
a napfestette hab,

ahogy hevertek, holtan,
lehulltan, miután
kínjukban felugortak
azon az éjszakán.

Lesz kor, hogy talpraállnak,
hátukat megvetik
s te – akkor ez lesz álmod –
uszítva intsz nekik:

üvöltsenek bosszúért
és ágaskodjanak,
mert mi a rend, ha mindig
ő tűr, az áldozat?

De ők csak állnak, állnak
(egy tagjuk nem remeg)
a futó folyam és a
futó idő felett!

Berda József: Rögzítés 1952-ből

Minden fül hallgat,
minden szem figyel.
Emberi ész mindezt
hogy bírod el?!

Forgách Mária levele – férjének, Révay Péternek

Révay Ferenc fivérének, Révay Péter főispánnak írta felesége, Forgách Mária az első – ismert – féltékenykedésre utaló levelet.

1.

1610. október 14.

    Szolgálatomat ajánlom Kegyelmednek. Szerelmes uram Kegyelmed énnekem semmit sem ír, itt pedig csoda híreket hallgatok, ha úgy vagyon, csoda fortéllyal élnek az emberek. Én egyébbe reménységemet és bizodalmamat nem vetettem, hanem az én mindenható teremtő Istenemben, aki mindeneknek általlátója s tudója, hiszem is, hogy meghallgatja könyörgésemet. Bizony szerelmes uram, ha a kicsiny Palikó nem volna és jóvoltával engemet nem vigasztalna, eddig is nagy bú miatt nem tudom mi történt volna rajtam. Amint értem, aki legnagyobb oka ennek a gonosz cselekedetnek, úgy mint a híres gonosz malackai asszonyállatot ugyan tisztává akarják tenni, ám lássák.

Benkő Samu: A marosvásárhelyi református kollégium diákjainak törekvései a múlt század harmincas éveiben

– Részlet –

1834-ben az országosan megélénkülő politikai érdeklődés nyomán és minden bizonnyal az enyedi és kolozsvári diákok mozgalmainak serkentő hatására olvasótársaságot alakított a marosvásárhelyi református kollégium ifjúsága.

    Az olvasótársaság megalakulására 1834 szeptember első napjaiban került sor, erről a jegyzőkönyv így tudósít: „Most midőn a mívelődés szelleme szabad szárnyra kelve lebeg a mívelt világ láthatára fölött, most midőn az Európa mívelt Nemzetei kettőztetett igyekezettel sietnek a tökéletesedés útján a szabadság ditső Templomába: a Magyar szívrokon érzetre hevülve hűséget esküdt a vezér elveinek. Látva a pállyát a tzél felé, mely mindenkitől meg futandó, érezve magunkban erőt a viadalra, a gátok-akadállyok szét rontására, ki-állottunk a fövény szélére. A lelkesedés érzésétől körül övedzve ezen Tanuló Intézet kebelében Társaságban öntöttük magunkat e folyó 1834-ik év September 2-ik napján, a közös mívelődés tzéljából; melyre vezető útak a közönséges olvasások, és az azokra tett észre vételeknek vitatásai lésznek. Az Eggyesség és Áldás koronázzák e szent igyekezetet.”

Féja Géza: Névtelen költők

A XVI. században kezdődik világuk; a XVII. és a kora XVIII: század a virágkoruk. Közeli viszony fűzi őket Balassa Bálinthoz, mint a virágot termőföldjéhez; utódai, rokonai, epigonjai és részben teljesítői.
Balassa Bálinttól egészen Csokonai Vitéz Mihályig hiába keresünk nagy lírikust, nincs költő, akiben érzelmi műveltségünk sugarai összefutottak volna, mint egykor Balassa Bálintban. Ez a hiány azonban nem fejlődéstörténeti hiány, mert ha hiányzik is ebből a korszakból a nagy költő, nagy líra azonban van. A Balassából feltörő „ének” tovább élt, fejlődött és gazdagodott; a sugarak éltek, csak nem egyesültek egy nagy lírai egyéniség összefoglaló fényében, hanem egyenként villantak fel ismeretlen nevű költők verseiben. Kéziratos daloskönyvek tartották fenn ezt a lírát, s ha leíróik nevét ismerjük is, nem tudjuk átíróról, tehát lírai továbbfejlesztőről, vagy pedig szerzőről van-e szó?
A kéziratos líra keletkezése és kialakulása nagyon hasonlít a népköltészethez. A népköltemény megállapodott, kikristályosodott alakjáig hosszú fejlődési út vezet, melyet „összeéneklésnek” nevezhetünk. A népköltemény többnyire vándorolt, részben vagy egészben bejárta az országot, az egyéniségek egész sora alakította, tovább teremtette, míg olyan alakot nyert, melyben az alkotó ösztön megnyugodott.

Györffy István: Farkasgégén eresztett… /népi mondásmagyarázat/

Az Alföld tiszántúli részén közkeletű mondás: „farkasgégén eresztett”. E jelzővel rendesen a rakoncátlan, szilaj, lármás gyermeket illetik szülőföldemen, Karcagon.

    Ennek a ma már érthetetlen szólásnak az eredetét a régiek méhészkedő tudománya magyarázza meg. A nép ma is varázserőt tulajdonít a farkas gégéjének, sőt a farkas egyéb testrészeinek is, éppen ezért, ha farkast ejt el, annak gégéjét kiveszi, megszárítja s a méhkas kiröpítő nyílásába dugja s azon ereszti ki a méhet, hogy azzal a farkas bátorságát, szilajságát, falánkságát a méhekbe varázsolja.

    A farkasnak nemcsak a gégéje, hanem a foga is varázserejű. A farkas fogát már a legrégibb magyar, Honti-féle méhészkönyv is említi 1645-ből.

    Horti Miklós, aki a „Tekintetes és Méltóságos Fejedelemnek, az öreg és iffiú Rákótzi Györgynek Fő Méhész mestere vala és mind rend szerint való hivatalát egész életének folyásában Nagy Váradon laktában tiszti szerint 37 esztendeig folytatta”, Méhész könyvében¹ a méhek kibocsátásáról egyebek között ezeket mondja:

    „No immár ha azt akarod, hogy az méhed jámbor légyen, tsötörtökön ereszd ki; tiszta téjjel moss meg fejér gyapjat és szárazd meg, hogy megmászkálhassák, akar tsak farkasfogat mászass meg vélek, akar dög szárcsontot, az a méhek hízására, jobbulására hasznos; mert ez mesterségek oly hasznosakká és prédálókká tészik, hogy a másét is elhorgyák.”     

    „Ha azt akarod, hogy a méhek hamissak légyenek, új veres posztón ereszd ki, de ne tsötörtökön, hanem szeredán, ha megkened kakas vérrel a posztót, annál hamissabb lesz, mert erősebb, győzedelmesebb lészen.”

    A Horti Miklós méhészkönyve még nem említi a farkas gégéjét, mint a méhészet varázserejű eszközét, de a régiség tekintetében utána következő Botskai János 1748-ból származó kéziratos méhész könyve² már erről is szól, s „a méhvel való tavaszi dajkálkodásról” szóló fejezete egybek között ezeket mondja:

    „Legjobb a méheket kitenni Szent György havának első hetében Szeredán estve, kivált ha szép tiszta idő vagyon, akkor meg fúván a fellyebb meg mondott mód szerint³, Töstörtökön reggel ki botsátani, ha tsak a’ szegénnyire is jó kasokat tenni, inkább nem járja a szél, körűl, fel lévén töltve, lyuka meg kitsinyive inkább tudgya magát oltalmazni mások ellen, mivel Tavasszal igen találkoznak kóborló prédáló méhek, kivált a gyengéi, és jól kell gondot viselni, mert azt szokták hamar felpaedálni; némellyek ördöngösön is botsátják ki a méheket, megtanítja az ördög, így szolgáltattya Magát vélek; némelyek farkas gégén is bocsáttyák; el hidd, ha az farkas gége mellett Ördögséget nem tud, haszontalan; némeljek fehér gyapjunn, hogy szelidebbek legyenek, némellyek kakas vériben megmártott veress posztón.”

Mikszáth Kálmán: Ajnácskő

Rimaszombat közelében két várrom van, egyik Fülek felé, másik a kies Gortva-völgyben. Ajnácskő az, Várgede emez.

    Mind a két vár eredetét nehéz kutatni. – A történelem alig mond róluk valamit, – mert szerepük úgyszólván korábbi, mint maga a történelem.

    Csapjuk el át a történelmi adatok száraz könyvét s kérdezzük meg a regétől. Annak szabad tudni mindent.

    Ezer év előtt volt… Az ország meg volt hódítva teljesen. Még imitt-amott tartotta magát egy-egy lézengő csapat a Zalán emberiből. De az már csak olyan foghegyre való volt…

    A honfoglalási csaták lezajlása után most azután következett az ország felosztása a vezérek, alvezérek és katonák közt. Volt föld elég, nem kellett fösvénykedni!

    A tája Huba vezér indult a maga népével s útközben osztogatá a javadalmakat. Ez a szép völgy azé, ez meg ott amazé. Nem sokat méricskéltek lánccal, de még mappát se csináltak a birtokosok. A vezér szava volt a telekkönyv.

    Ez osztozkodó pályázásban részt vett az egész törzs, ipastól, fiastól, asszonyostól, leányostól. Ott volt Huba vezér gyönyörű leánykája, a tegzes Hajnácska is.

    Legelőször értek a gortva-völgyi bűvös forráshoz, mely fölött egy vár emelkedett. Elkezdték ostromolni s csakhamar sikerült bevenni, kivált Gedő hadnagy vitézségének miatta.

    - Tied a vár s a környék, – mondá Huba vezér, – s ameddig naplementéig érünk, mind a tied legyen a vidék.

    Azonban nem kellett sokáig menniök, midőn elibök bukkant egy völgymederből kiemelkedő sziklacsúcson egy gyönyörű tündérvár.

    - Oh, be szép, be szép! – kiáltott fel elragadtatva Hajnácska. – Apám, add nekem ezt a várat, ha bevesszük.

    - Nem lehet, – mondá Huba – a vár a Gedőé lesz, neki ígértem.

    Erre Gedő is könyörögni kezdett, hogy elég neki a másik vár, csak adja ezt oda a leányának, ha olyan nagyon megnyerte a tetszését.

    - Nem szeghetem meg a szavamat, – szólt a vezér, ám jól van, legyen Hajnácska lányomé a vár, de akkor legyen a leányom a tied.

    Így keltek össze Gedő és Hajnácska s sokáig éltek boldogul a két szomszéd várban, melyet «Gedő» és «Hajnácskő» várnak említenek sokáig a krónikák.

    A mohácsi vész idején Balassa Menyhért birtokában találjuk Ajnácskőt, 1604-ben Rédey Ferenc volt az ura, majd Széchy György. 1645-ben török kézbe jutott. Thököly leveretése után az onnan kitakarodni kénytelen Hasszán bég felgyújtotta, hogy ha az övé nem lehet, ne legyen soha többé senkié.

    Azóta aztán omlik, romlik, minden évben kisebb rom, csak a szép kőszirt ugyanolyan ma is, mint aminőnek a szép Hajnácska látta ezer esztendő előtt.      

Gyűrky Ödön: Glória

Ki gondot viselsz a
Mezei virágra,
Ki figyelsz, vigyázol
A légi madárra,
Ki malasztod árját
Lehinted a földre
S nem hágysz el egészen
Senkit sem örökre:
Áldás és imádás
Ó! nagy Isten néked!
Hadd zengje az ajkam
A Te dicsőséged,
Örökre, örökre,
Ameddig csak élek!
Hozsanna! Hozsanna!

Imádkoztam hozzád
Epedő sóhajjal,
Imádkoztam hozzád
Égő vágyó dallal,
Imádkoztam hozzád
Remegő szemekkel,
Imádkoztam hozzád
Forró szeretettel
S egy fájó sóhajtás
Fölszállott elődbe
Síró éji szellő
Vitte föl az égbe,
Egy fájó sóhajtás
Fölszállott elődbe
S irgalmadnak árja
Hullott a szívemre.
Tied vagyok ismét,
Visszatérek hozzád
Fényben, ragyogásban
Meglátom az orcád…
Hozsanna! Hozsanna!

Sírtam és zokogtam
Kínos éjszakákon,
Szemem elkerülte
Az üdítő álom,
Könnyekkel behintém
Az utat, hol jártam,
A fekete éjben
Csillagot se’ láttam…
S egy picike könnycsepp
Lábaidhoz hullott,
E picike könnycsepp
Irgalmat fakasztott,
Irgalmat fakasztott
A Te nagy szívedben,
Lehajoltál hozzám
Forró szeretetttel….
Hozsanna! Hozsanna!

Kínos szenvedések
Terheit cipelve,
Lerogytam erőtlen
Az anyai földre,
Örvényeknek szélén
Ingadozva állva
Segélyért kiálték
A nagy pusztaságba,
És síró panaszom
Feljutott Tehozzád
A szegény bukónak
Szent karodat nyújtád,
Magadhoz emeltél
Szeretve szelíden,
Hogy el ne pusztuljak
A végtelen éjben…
Hozsanna! Hozsanna!

Kuthen: Szűz Máriához

Szép vagy, Isten anyja, szép vagy
Szép vagy, hogyha szép s dicső van!
Egy örök hatalmas Isten
Fénylik, nyugszik karjaidban!…
Szép vagy, mint a rózsabimbó,
Mely mosolygva néz a fáról,
Mely ha rá néz’sz – pillanat s már
Elbűvölve – elvarázsol!…

Mert bimbó vagy! melyből egykor
Üdvösségünk szép virága
Fölvirulva üdvöt áraszt
A szendergő gyász világra.
Szép vagy, mint a gyász vadonban
Egy örökbús árva gerle,
Mely övéit a viharban
Szárnyacskáival befedte!

Mert befedsz te, hogyha jő a
Bűn, a rémes barna kánya,
Őrködő éber szerelmed
Lángnyilával porba vágja…
Szép vagy, mint a sírsetétű
Éjben egy szép hulló csillag…
Szép vagy, mint egy villám, mely az
Eltévedtnek új irányt ad!

Mert csillag vagy gyászegünkön,
Egy hűséges égi csillag,
Mely ezer megtört kebelnek
Egy sugárral új reményt ad!
És ha nincsen senki… semmi…
S gyászkönyűket sír az árva
Anyja vagy te! és kegyelmed
Sós könyűit fölszárítja!…

Szép vagy, mint a késes égnek
Méla, nyájas, szép tejútja,
Mely ezüst-selyemszalagként
Összejárja… összefutja…
Messze nyúlik… fényes fáklya
Csillagokból ég mellette!…
(Oly dicső, oly szép s magasztos,
Mint ki őt az égre tette!)

Ily út vagy te, fényes útja
S legbiztosb az üdvösségnek,
Kik tetőled kérik aztat,
Kétség nélkül célhoz érnek…
Nincs terajtad kívül út, nincs,
Mely fiadhoz égbe vinne!
És hogy el ne térjünk róla,
Lángszerelmed ég felette!…

Szép vagy, Isten anyja, szép vagy,
Mennynek választott leánya!…
Szép vagy, mint az ébredő nap,
Mely föld s mennyet összejárja!…
Szép, mint a nap lángsugárral
Kék azúrban – délközépen…
Méla csendes andalgással
Égi útján, hogyha mégyen!…

Mert nap vagy te! üdvünk égi
Szemvakító fényes napja!
Fénylik arcod… napsugárból
Van koszorúd szőve rajta!…
Szép vagy, Isten anyja, szép v agy.
Az vagy, hogyha szép s dicső vagy.
Egy örök hatalmas Isten
Fénylik, nyugszik karjaidban!…

Szép, dicső vagy, Isten anyja,
Mennynek választott leánya,
Szemvakító napsugárból
Van fejednek koronája!…
Minden téged zengjen… s rólad
Végtelen legyen az ének!…
Üdv tenéked és fiadnak
A mindenség Istenének!!

Molnár Ferenc: Ádvent

Közelg a szent ünnep,
Szeretet ünnepe…
Óh, béke jöjj, térj be,
Lakozzál szívembe!
Ne engedj ott helyet
Hitvány érzelmeknek:
Csak a szeretetnek.

Szeretet ünnepe,
Közelgő karácsony…
Lelkem eléd repül
Áhítozó szárnyon;
Óh, jöjj el, én várlak,
Tisztítsál meg engem:
Ne éljek a bűnben.

Legyen szelíd és jó,
Vidd véghez ezt bennem,
Taníts tűrni békén,
Óh, taníts meg engem;
Mindenek felette
Jézusom szeretni,
S érette szenvedni.

Hogy így ha jő a vég,
A lelkem békével,
Szálljon föl az égbe,
Szálljon e földről el;
S találja föl Jézust
Hűséges pásztorát:
Örök karácsonyát.

1919

[IDvez-légy Szüz Szent Borbála…]

Nota: O gloriosa Domina etc.

IDvez-légy Szüz Szent Borbála,
Szüzesség liliom-szála:
Piros vérrel festet Rósa,
Kit Mártyromság meg-mosa.

Idvez-légy minden-képpen szép,
Edes mézzel folyó szép lép:
Lelki jókkal ékesült kép,
Téged tisztel Keresztyén nép.

Idvez-légy Szentség tüköre,
Ur IESUS-nak jegy-gyürüje:
Téged édes szerelmére,
Bé-vitt kivánt örömére.

Idvez-légy tisztaság szine,
Kiben nincsen bünnek szennye:
Reád vigyáz mint Nap-fénye,
Az ártatlan Bárány szeme.

Idvez-légy Christus Jegyesse,
Ki-választatott kegyesse:
Téged bé-vitt kegyelmébe,
Mennyei menyegzöjébe.

Idvez-légy gyöngyök szépsége,
IESUS feje ékessége:
Mikor el-jút éltünk vége,
Légy lelkünknek könnyebsége.

1676

Weöres Sándor: Szent Miklós

Szent Miklós itt vagyon,
a szent ostyát osztja,
kicsiknek, nagyoknak
ajándékát hozza.

Viharban a hajó,
eltörik az árboc,
de Szent Miklós lelke
megszabadulást hoz.

Keresztények vattok,
rajtatok korbács csattog.
Szent Miklós könyörög,
elbuknak az ördögök.

Szentek találkozása,
minden teremtés lássa:
lelkek megújhodása,
idvesség áradása.

Ahol jámborak tanulnak,
örök igékből okulnak,
ott Szent Miklós is jelen van
és el nem távozik onnan.

Vándorok őrzője,
úton járók pásztora
nyomorultak gyámola,
bajban élők megmentője.

Mennyi rontás az életben!
Ember embert bántja.
Miklós püspök ártatlanul
szenvedők barátja...

1979

József Attila: Luca

Menyasszony-múlásban
szerelmem nő mogorván,
üres szél a társam,
gyenge szívem sodorván.
Hétszámra hallgatok,
meg se kérdem istenem, -
szerelmet mért adott,
hogyha rossz a szerelem.

Ahogy úr lelkemen,
tán már istenkáromlás.
Ez a bús szerelem
szépnek-jónak megromlás.
Jércének éles kés,
békés völgynek hóbika,
hímeknek herélés,
gyászlovaknak bóbita.

S nem halhatok én meg,
amíg el nem érhetem,
örökös kényének
örökös az életem.

1928

Kormos István: Mozsár

Húsvét előtt, Karácsony előtt
hányszor törtelek-zúztalak!
Dió, cukor, mák,
dió, cukor, mák,
szétzúzódott az a világ,
széttördelődött az a világ,
s te VAGY, hogy lássalak.

Sipos Soma: Búcsúztató

Menj utadra óév, menj, miként a többi!
Senki sem kívánja kereked megkötni.
Ami gondot hoztál, amitől megfosztál,
Vidd el ami rosszat minekünk okoztál.

Bőségesen ontád amiből nem kértünk,
8 szűk marokkal osztád ami után éltünk.
Az emberiséget ürge számba vetted,
Jó meleg fészkéből sorba öntögetted.

De ha már emberség nem lakozék benned:
Legalább vinnéd el mi nyomodban termett.
Ki, ahol tűz sincsen, pokolmódra éget:
Vidd rongyos fiadat, a cudar Ínséget.

Menjetek! Lássátok senki sem marasztal,
Nincsen számotokra egy terített asztal.
Könnyű nektek menni, befogad a Semmi,
Előbb-utóbb úgyis csak azzá kell lenni!

Te pedig jövendő újdonat esztendő,
Szakíts a rossz vérrel, az leszen illendő.
Akit úgyis csalnak, akit úgyis marnak:
Deríts szebb napokat a szegény magyarnak!

1880

Kosztolányi Dezső: Újévkor

A téli éjbe fergeteg dörömböl,
hahó, hahó, a fergeteg vagyok!
Száguldva rontok ki szoros körömből
s szétszórom a gyöngyös, hideg fagyot.

Nehéz melegség szállt a vén világra,
mindenki félt kuckószögletbe rég.
Siessetek nagy melletek kitárva,
élvezzük a fagy vészes éjjelét!

Hadd tépje a szélvész nagy üstökünket,
hadd rázza széjjel, ami szertedül,
elmúlt a tegnap, holnap lesz az ünnep,
a fergeteg járjon vadul elül.

Söpörje a pokolba régi házunk
és döntse szét a régi ormokat.
Mi e jeges, napos honban tanyázunk
és mindenünk az izmos gondolat.

Omoljon egybe, amit összeróttak
múlt századoknak satnya bölcsei
s a száradott lelkű, puhult, bigott had -
lelkünket is vihar söpörje ki.

És jöjjenek seregbe mind a pőrék,
a száműzött, kiátkozott nagyok
s menjünk vihar-lépéssel még előrébb -
hahó, hahó, a fergeteg vagyok!

1906

Rozman József: Beethoven végnapjai

Gondolkodom sivár, nagy csendben
A napról, midőn meghalok,
És mindig bánatos szívemben
Elhallgatnak a bús dalok;
Szememből a nagy tűz kihamvad,
Testem, találva szent nyugalmat,
Csak fekszik mozdulatlanul…

De lelkem – méla, gunnyasztó sas –
Kibontja akkor szárnyait
S nagy lendülettel hagyja itten
E föld megunt, bús tájait.
Egy vágya sem lesz már lekötve,
S az ég azúrjában fürödve
A fény honába útrakél…

Megjelent a Prètres-Poètes Hongrois c. francia nyelvű antológiában.
/Edition de Pierre Massoni, Paris, 1930./

Juhász Gyula: Ének Kupa vezérről

Tar Zerind fiát énekelem én,
Ki maga volt az utolsó remény.

A régi napnak végső fénye volt,
A Bakony árnyán örök éjbe holt.

Őt nem dalolta víg udvari lant,
A neve átok, emléke bitang.

Mert ős hitünkért élt s vérzett el ő,
Új oltár alján sohse térdelő,

Új zsoltár ajkán soha nem fakadt,
Ő Ázsiából hozott szavakat:

Bús vérigéket, bánatos varázst,
Mely vérző szívre fejedelmi palást.

A honvágy volt ő Ázsiánk felé,
Kitáruló kar vén csodák elé,

Örök Turán tékozló fia volt,
Dalold szívem ma, zokogón dalold:

Mert új hit, új föld mind hiába volt,
Mert régi lángunk mind hamvába holt!

1921

Szombati Ambrus Sándor Szt. Ferenc rendi szerzetes, honvédtüzér

Született Szolnokon, Jász-Nagy-Kun-Szolnok vármegyében 1829. évi október hó 15-én. Iskoláit ugyancsak Szolnokon végezte. A költészeti osztály végeztével 1846-ban a legszentebb Üdvözítőről nevezett Szent Ferenc-rendi szerzetbe lépett.
    Mint I-ső éves hittanhallgató 1848. december havában a szerzetes öltönyt letette és a Gyöngyös városa által alakított 150 önkéntes vadászból álló csapatba lépett, és mint altiszt részt vett 1848. december 28-án Szikszónál és 1849. január 4-én Kassánál vívott csatákban.
    A magyar hadsereg ezalatt szerveztetvén, az önkéntes vadászcsapatot föloszlatták, s így Szombati újra felvéve a szerzetesi ruhát, folytatta hittani tanulmányait. De a lelkes honfi és bátor szívű kispap nem sokáig maradt a zárda falai közt. Lelkét tűzként emésztette a gondolat, hogy szeretett hazáját az ellenség dúlja föl, szent kötelességének ismerte tehát az ellenség ellen fegyverrel harcolni, miért is az 1849. ápril havában Gyöngyösön, Hatvan felé vonuló Görgey Artúr hadseregébe lépett, mint honvéd-tüzér.
    A csatákról, melyekben részt vett, biztos adatok hiányában nem emlékezhetünk meg, de az bizonyos, hogy Görgey hadseregében küzdötte végig a szabadságharcot, s így az is bizonyos, hogy majdnem minden nevezetes csatában jelenvolt, s hogy mint irányzó honvédtiszt egyik szemevilágát elvesztette.
A honárulás elkövetése után világi, illetve polgári pályán maradt, s később – hír szerint – a magyar állami vasutaknál lett alkalmazva, mint hivatalnok.
vajon életben van-e még a derék kispap és volt vitéz honvédtüzér? – nem sikerült kifürkésznünk.

Máhr Mariska: A hajó

A nagy Duna szelíd hullámain,
Szőke Tisza szeszélyes fodrain,
Lassú méltósággal úszott a hajó.
Vígan lengett a zászló árbocán,
Dal zengett a hajósok ajakán.

Kincseket érő dús rakománya
Mesebeli, pazar aranybánya.
Áldott föld, honnan gazdag terhét vitte :
Acélos búzát, tüzes, nehéz bort,
És gyapjas zsákokból rengeteg sort.

Gyakran küzdött ádáz viharokkal,
Gonosz széllel, örvénnyel, habokkal . . .
Megtépve bár, de mégis révbe jutott!
Sötét éjszakában utat talált,
Elkerülve nem egy biztos halált.

De új vihar jött, nagy és kegyetlen ...
Jött a szomorú vég kérlelhetlen,
S a szegény hajó hányódott-vetődött,
Csalóka fénysugár biztatgatta . . .
A szirén énekkel hívogatta.

Felbukva, majd ismét elmerülve,
Roncsolt testtel, félig összedőlve,
Vergődve úszott a véres habokon.
Merre szól az ének, ó, hol vagy hát ?
Ment, csak ment, és összezúzta magát.

Cs. Ladányi Margit: Könyörgő imádság

Isten segíts minket
Célunkhoz előre.
Gyújts világosságot
Rejtélyes jövőnkre.
Szép magyar hazánkat,
Mit szétdaraboltak,
Véresszájú ebek
Összemarcangoltak.
Add vissza minekünk,
Szegény árva népnek,
Hogy fáradt szemeink,
Melyben könnyek égnek,
Ébredjenek fel egy
Csudálatos napra,
Amikor szebb idők
Járnak a magyarra.
Amikor az égen
Szebb csillagok járnak,
És mind porba hullnak
A sok sötét árnyak…
Amikor a lelkünk
Megint kivirágzik.
Irgalmas jó Isten
Segíts el odáig!

1920