Bartalis János: Eljön Ő

Eljön Ő.
Fehér-ködös utakon gyakorta eljön Ő.

Eljön Ő.
És Erdők vezekelnek és csupasz térdét csókolják.

Eljön Ő.
És lelkemnek nyugta nincs. Eltemetett Temetők
sírnak fel és Mezők borulnak fekete gyászba.

Eljön Ő.
Idők végtelen ködén előnéz Ő.
És nincs erőm, hogy egy zöld gallyat letépjek áldozatul.

Eljön Ő.
Tövises úton, mezítláb mindegyre eljön Ő.

Eljön Ő.
És nem tudom, hogy mitévő legyek. Csodálatom
elragadja Gondolatom szekerét, ha egyszerűen,
mezítláb, mint Ember jön el Ő.

Eljön Ő
a hír szárnyán és a fénytől elkáprázik a szemem
és megbódul a lelkem.

Eljön Ő.
Erdők nyögésében, Levelek álmában eljön Ő.

Eljön Ő,
hogy megbocsásson Nekik, mert számonkérésére
feleletet adni nem tudnak.

Ostor helyett üdvözlettel jön el Ő azok közé,
kik megtagadták, körükből kizárták és ezzel
fölmagasztalva, lekicsinyítették.

Eljön Ő.
Mert az Emberek ezen tettéért nem tudnak eleget
vezekelni az erdők és eleget zokogni az árvák.

Eljön Ő.
Én pedig hiába keresem a megértést, nem találom,
mint egy szomorú kutya arculatjában a szenvedés okát.

De eljön Ő.
Szelíden, mosolyogva és magyarázatot nem kér.

Eljön Ő.
S hiába szól a dicséret és tetteinek magasztalása, ha
úgy hirdetik, nem Ember, hanem Istennek Fia tette azt.
Hiába beszélnek akkor, még sem hiszem el, hogy nagy
cselekedet volt és Neki megtennie nehéz lett volna.

De eljön Ő
a fényes káprázat, a hatalmas illúzió.

És újra eljön Ő.
De én arcom eltakarom, esténként, ha fájó
nyögésben Erdők vezekelnek.
S Erdők vezeklése, ha kopár útszélen egy szegény
éhes zsidó fiút kísér, amint álmodozva megy:
Nincsen szükségem semmi beszédre s mégis belátom:
Ha ez Istené tud lenni, az a legnagyobb tett.

Eljön Ő.
Csak tövises úton, mezítláb, mint Ember jön el Ő.
És nekem mindig csak úgy jön el Ő.
És újra, meg újra csak úgy jön el Ő.
Mert akkor csodálatomban nem tudom, hogy mitévő legyek.
Illatos, tavaszi fűbe temetem arcom
és sajnálom magamtól a füvek illatát,
mert egyedül csak Ő érdemli meg.
Dicsőség Neki!