Marconnay Tibor: Boldogság

Kérded, mikor vagyok boldog? Hát igazán?
Szerelmed pezsdítő, csitítja is magányom,
Jóságod emberi Jelére mindig vágyom, –
S a Szépség eltűnő lángját ontsd, Dús, reám,

De lásd: – Általad is, sorsom még többre szán,
s bár serkent gyönyörünk Percekig nászi ágyon,
E Fáklya folyton ég, s egy még nem ismert Táj von,
S nem tékozolhatom az izzást ostobán.

Boldogan meglepett akkor vagyok, ha Társam, –
Férfi, nő, régi, új, ez mindegy: – ó igen; –
Műve kétségtelen bizonyít, úgy hogy lássam,

Égetett Színei jobban, mint Műhelyem
Által, világlanak, – mint csillag, s hold, nagy éjben, –
S Örülök: van, akit Becsvágyam utol-érjen!