Marconnay Tibor: Világszerelem

Midőn először ért ajkamhoz ízes ajkad,
azt gondoltam: mindez csak mámor, láz, frivolság
s csak bársony arcod bíbor szélét csókolom terajtad,
ahogy föléhajolva, illatával szívnám föl a rózsát.

Ó, de varázsod mindig mélyebb, mindig erősebb lett,
(a sorsot érzem, a megállíthatatlan sorsot)
s most minden kőben, fűben, fában, minden tájon zenged
a Titkos Kéz dalát, mely messze világba kibontott.

Világba bontott, mint lobogó Jelt. És a világé
lehet csupán a kincs, amit Istenből nékem adtál,
mert bennem csak mint olthatatlan vágy ég
erősebben a gyűlöletnél s az esztelen harangnál.

Erősebben, mert nincs dúsabb erő a boldogságnál,
s a boldogságnak vagyok én azóta,
hogy rejtett lelked csókja rejtett lelkem, égi lámpám
titokzatos, boldogtalan és boldog szomjazója.

                                                                      1923