Bajcsy-Zsilinszky Endre: Mátyás király [VIII.]

    17. Mátyás hadserege

   

    Nem kétséges, hogy Mátyás hadszervezőnek sem volt kisebb, mint hadvezérnek vagy diplomatának. Ezek a képességei minduntalan egymásba fonódnak, és legtöbbször szét sem választhatók. El sem lehet például képzelni, hogyan építhette volna ki aránylag olyan könnyűszerrel a maga zsoldosseregét, ha nem politikai képességei nem segítettek volna, és hogyan tudta volna felsőbbrendű államférfiúi belátás híjával összhangba fogni és egyensúlyban tartani a törzsökös magyar honvédelmi rendszert innen-onnan toborzott tarka zsoldosseregével.

    Hamar felismerte, hogy politikai és katonai szempontok egyaránt nélkülözhetetlenné teszik számára erős zsoldossereg szervezését és fönntartását.

    A magyar katona és a nyugati zsoldos

    Mikor keletkezett és honnan ered a „katona” szó, nem tudom, de az bizonyos, hogy a magyar katona fogalma sohasem fedte a nyugati zsoldos fogalmát. Jelentette és jelenti a honvédőt, mai szóval, a fegyverre kelt „állampolgárt”, aki törvényes kötelességből harcol, nem fizetségért, s épp ezért pontosan tudja kötelezettségei határait is. Ez a határ rendes körülmények között: az országhatár, amelyet a magyar nemesembernek, a teljes jogú állampolgárnak személyében és bandériumával, ha főúr, személyében, ha kisnemes, személyében és vármegyei bandériumban jobbágykatonáival való részvétel útján is, ha köznemes – meg kell védelmeznie. De a királyt hódító hadjáratára nem tartozik követni, s ha ez az alkotmányos fölfogás nem is mindig érvényesült a maga igazi értelmében és tisztaságában – hiszen vajmi gyakran nem is lehet pontos különbséget tenni védekező és támadó háború között –, s ha néha a hadikötelezettség alól való menekedés rosszhiszeműsége is megbújhatott e honvédelmi kötelezettségek keretei között: egészében véve el lehet mondani, hogy a magyar nemzet igazán nagy önvédelmi harcokban még a gyöngébb korszakok idején is páratlan önfeláldozással teljesítette katonai kötelezettségeit. Mátyás királynak már uralkodása első évében sikerült általános fölkelést szerveznie a török ellen. S általában a török ellen mindig könnyebben, mint nyugat felé, mert a nemzet ösztönei megérezték, már egy évszázaddal Mohács előtt, a délkeletről fenyegető óriási veszedelmet, és a törökkel szemben nem nagyon méricskélték a védelmi vagy támadó hadjárat határvonalait.

    Zsoldossereg nyugat felé, nemzeti sereg dél és kelet felé

    Mátyás nyugati politikája azonban legtöbbször gyanút keltett a nemzeti közvéleményben; azzal vádolták a nagy királyt, hogy fölösleges hódításokon töri a fejét, s ugyanakkor elhanyagolja a török veszedelmet. Bármennyire csak látszat volt ez valójában, a királynak számolnia kellett vele, és számolt is. Józan okossággal sohasem törekedett arra, hogy nagy nemzeti sereget indítson nyugat vagy észak felé. Évtizedes északnyugati vállalkozásain nem számíthatott csak leghívebb főurainak bandériumaira, a királyi hadtestre és – mindenekfölött – a zsoldosokra.

    Más politikai meggondolások is erősíthették benne az elhatározást, hogy erős zsoldossereget állítson, s ez önmaga lehető függetlenítésének szempontja volt a lázongásra könnyen kész főurakkal és bandériumaikkal szemben. Ellensúlyt akarta főurak hatalmával és esetleges hűtlenségével szemben. Ugyanakkor jól tudta, hogy az ország politikájától, az országgyűlések hangulatától és jóakaratától egészben mégsem függetlenítheti magát, mert hiszen ott szavazták meg a nehéz hadiadókat, amelyeknek lelkiismeretes és pontos behajtása nélkül zsoldosokat sem fogadhatott volna.

    Zsoldosseregét készen kapja

    Zsoldosokat pedig nem kellett keresnie és toboroznia. Kész zsoldosanyag adódott számára elsősorban a felvidéki cseh és lengyel zsebrákokban, akik elég sokáig zavarták az ő politikái számításait s akikkel aránylag elég kesztyűs kézzel bánt, különösen eleinte, mintha mára legelső időtől kezdve forgatta volna fejében, hogy ezeket a jórészt huszita hivatásos harcosokat megnyerje magának és zsoldosserege magjává tegye őket. Ma már nem lehet megállapítani, vajon előbb támadt-e Mátyás agyában a nagy zsoldossereg szükségletének tudata vagy a zsebrákok kényelmetlen jelenvalósága és helyzetük, beidegzettségeik lélektani fölismerése, egyben az első évek hatalmi bizonytalanságai vezették őt arra a fölismerésre, hogy úgy tud legjobban megszabadulni a kényelmetlen és hadakozó életmódjáról már nehezen leszoktatható elemtől, amelyet alig füstölt ki egy-egy várból itt, már jelentkezett helyettük egy másik „kapitány” ott, ha ő fogadja zsoldjába. De nem is fontos ennek a kérdésnek eldöntése, mely hasonlít némileg a tyúk és a tojás előbbvalóságának igazán meddő vitájára. Politikai és katonai lángelméje mindenesetre meg tudta csinálni, hogy részben legyőzze és kiirtsa, részben megfélemlítse és megtörje, legfőképpen pedig megnyerje e rakoncátlan népséget a maga óriási szellemi és katonai felsőbbségével, s ne csak megnyerje, de meg is fékezze őket, meg is tartsa túlnyomó részüket derék harcosaiként élete végéig.

     

    A cseh és lengyel zsoldoskapitányok Mátyás a magyar birodalmi eszme sugallata alatt

    Akárhogy nézzük ezt az évtizedeken keresztül magyar területen megfészkelődött zsebrákvilágot, kapitányaik között voltak jelentékeny egyéniségek is. És nem is dolog az, hogy olyan hatalmas condottiere, amilyen Giskra volt, nemcsak beadta végül a derekát teljes katonai legyőzetés nélkül is, visszaadta a királynak várait, és beállott az ő koncepciójára és seregébe sokkal szerényebb szerepben, s végig kitartott hűséggel és önfeláldozással ura oldalán. Mátyás óriási felsőbbsége katonailag is vitathatatlan, még legkiválóbb alvezéreivel szemben is; Giskra is szinte névtelenül szolgálta később a királyt, bár részt vett még az erdélyi fölkelés leverésében is, valamint a bosnyák hadjáratban, s lényeges szerepe volt az István moldvai vajda ellen félkudarccal végződött vállalkozásban is. Jellemző a Mátyás személyéből és a magyar birodalom gondolatából, hatalmából adódó sugallatra, hogy Giskra, Hunyadi János és Hunyadi Mátyás uralmának oly sokáig egyik legnagyobb szabású ellensége, élete vége felé egészen beilleszkedett a magyar eszme és a magyar élet kereteibe, s egyik levelében arra inti a boroszlóiakat, hogy legyenek hívek a szent koronához: „Das es euch wol geet und seyt bestendik pey der hailigen krone das harre wyr aus des mosen gerne.” Ugyanilyen hűségesen és hősiesen tartottak ki mellette majdnem kivétel nélkül többi zsoldosvezérei: Zeleni János, Podmaniczky László, Hag Ferenc, Tettauer, a lengyel főzsebrák Komorovszki és a többiek. Hag Ferenc éppúgy belesimult lassan a magyar rendszerbe, mint Giskra, s mind e zsoldoskapitányokat végül nem is lehetett már azzal a közönségesebb zsoldosmértékkel mérni, amely szerint ez a típus könnyűszerrel váltogatta urait, többet nyerészkedett árulásokkal, mint harcokon: Mátyás zsoldosvezérei egészen különös hűséggel szolgálták urukat és a magyar ügyet. Hag Ferenc „ispan von Trenczin”-nek nevezte magát, s nagy szolgálatokat tett a királynak úgy a nyugati, mint a déli harctereken; nyugaton mindenesetre több sikerrel harcolt, mint a török ellen. A törökkel való hadakozáshoz ő sem értett, mint általában a nyugatiak. Szabács ostrománál súlyos hadműveleti hibákat követett el, a királynak kellett azokat jóvátennie. E nevezetes végvár ostroma alatt esett el Hag Ferenc, a királynak talán legkedvesebb zsoldoskapitánya. Hálás ura halálában is megbecsülte a hűséges harcost, és a székesfehérvári székesegyházban temettette el.

    Mégis összhangba szervezi a nemzeti honvédelmet és a zsoldossereget

    Katonai és politikai tehetség együttes remeklése az a különleges összehangoló és egyensúlyozó művészet is, ahogyan Mátyás egyfelől a hagyományos és törvényes alapokon nyugvó magyar birodalmi honvédelem és az új zsoldossereg között megtalálta a felsőbb egységbe foglalás eszközeit, másfelől úgy tudta beleilleszteni a zsoldoscsapatokat a maga nagyszabású hadseregszervezetébe, hogy azok teljesen elvesztették különállásukat és korábbi öncéljukat. A legfelsőbb katonai parancsnoki állásokat majdnem mindig magyar katona főurakkal s magas zászlóúri rangra emelt új és régi nemeseivel töltötte be, úgyhogy a zsoldoskapitányok a magyar seregen belül sohasem kerekedhettek felül. Teljesen henye és idétlen gáncsoskodás tehát kifogást emelni az ellen, hogy Mátyás hadjáratait, különösen a nyugatiakat nagy részben, egyes hadjáratait talán túlnyomó részben, idegen zsoldosokkal bonyolította le, mert seregének vezetésében, szellemében, birodalmi jellegében mindvégig gondosan megóvta személyi, hadászati és harcászati vonatkozásban egyaránt a magyar felsőbbség és a magyar politikai érdek túlsúlyát, s biztosította uralkodó érvényesülését.

    A magyar ősidők óta különben is idegenkedett a zsoldba állástól; a magyar egyéniségnek élesen, majdnem túlzottan politikai lelkisége elutasította magától a zsoldoskatonáskodás – a politikai céltól és gondolattól független hadviselés – gondolatát és életformáját. Onnan kellett tehát vennie zsoldosait, ahol adódtak. És lángelméjű talpraesettséggel lehetőleg onnan vette őket, ahonnan kész, begyakorolt és zsold fejében vak engedelmességre beidegzett hadi népet legkönnyebben kaphatott: a felvidéki zsebrákvilágból, a meghódított Morvaországból, Sziléziából, majd Ausztriából s abból a nagy részben török fajú és eltörökösödött balkáni népelemből, melyhez menekült szerbek is számosan csatlakoztak. Ez a törökös balkáni elem különösen alkalmas volt könnyűlovasság alakítására, Mátyás föl is használta őket. Senki nagyobb művészettel, ösztönös biztonsággal össze nem egyeztethette a honvédelmi szempontokat a hódító szempontokkal, a honvédő katonai szervezetet a zsoldos gondolattal és szervezettel s a különböző fajták és népek katonai adottságait, harcászati beidegzettségeit egymással, egymás kiegészítésére s egyetlen nagyvonalú, sokoldalú, véletlenek és belpolitikai események, külpolitikai meglepetések révén meg nem ingatható, a magyar nép katonai és honvédő erejére s a maga hadvezéri zsenijére egyszerre támaszkodó hadszervezetté.

    Az új magyar gyalogság

    A Mátyás roppant egyénisége körül fölburjánzott henye vitatárgyak egyike az is, hogy fő fegyvernem volt-e sergében a gyalogság vagy csak kisegítő a lovasság mellett, és hogy a Ziska-féle huszita gyalogosharcmód és szekértábor volt-e a mátyási hadsereg gyalogságára nagyobb hatással vagy a török janicsársereg. Bizonyos, hogy a magyarhoz hasonlóan lovas török nemzet talán 200 évvel is megelőzte kitűnő janicsárságával az európai gyalogság lovagvilág utáni nagyobb arányú kialakulását, s hogy a lovas magyarok birodalmának is előbb volt számottevő gyalogsága, mint általában az európai hatalmaknak. Az is bizonyos, hogy nem hajlama sarkallta akár Mátyást, akár elődeit, akár utódait erős gyalogossereg kifejlesztésére, nem is elméleti meggondolások, hanem egyszerűen a szükség és annak józan fölismerése. Alighogy 1454-ben II. Mohammed elfoglalta Bizáncot, a magyar országgyűlés még ugyanabban az évben a török gyalogság erejére hivatkozva minden 100 kapu után 4 teljes lovas és két pajzsos és kopjás gyalogos kiállítását rendelte. Később a déli megyékből tisztán gyalogos telekkatonaságot is rendelt egy-egy országgyűlés, nyilvánvalóan a török gyalogság ellensúlyozására.

    Nehéz- és könnyűlovasság

    Mátyás hadseregének vezető fegyverneme azonban vitathatatlanul a lovasság, a zsoldos seregben csakúgy, mint a bandériumok és a telekkatonaság keretében. Nehézlovasság, amely azonban a magyar katonai hagyományok és beidegzettségek elpusztíthatatlan hatása alatt könnyebb fegyverzetű, mint általában a nyugaton; és könnyűlovasság, amelyet a törökkel való érintkezés és hadakozás nagy erővel támasztott fel újból és jelentékeny szerephez juttatott Mátyás hadjárataiban. Aminthogy a könnyűlovasság sohasem tűnt el egészen a magyar hadrendből, Nagy Lajosnak is erős könnyűlovas csapatai voltak. A huszár név Mátyás alatt válik általánossá, ez időben sok közöttük a balkáni elem. A huszár ebben a korban a lovagi hadviselés uralkodó hatása alatt még inkább csak kisegítő fegyver s jelenti nemcsak a könnyebb, de a gyöngébb fölszerelésű és kisebbre értékelt lovast. Ez a jelenség mutatja a nagy eltávolodást nálunk is az ősi, igazi lovas harcmód hagyományaitól; viszont az a gyorsaság, ahogyan Mátyásnak e kezdetleges könnyűlovasságából (melynek „huszár” nevéhez eleinte a hiányos fegyverzet és a zabolátlanság balkánias mellékzöngéje tapadt), az ősi hagyományok bámulatos föléledésével rövidesen újjáteremtődött és újból megjelent a harctereken az igazi magyar lovasság, s újból lenyűgözte és meghódította Európa lovas-harcászati közvéleményét: egyik legcsodálatosabb történelmi teljesítménye a magyar katonai eredetiségnek és tehetségnek, hogy utóbb a Mátyás idején még nem egészen megtisztelő „huszár” elnevezést megszabadítsa a hiányos fegyverzet és zabolátlanság mellékzöngéjétől.

    Nehéz és könnyűgyalogság

    Mátyás rendes gyalogsága is nehéz és könnyű fegyverzetű, körülbelül minden ötödiknek van puskája, s mint a lovasságnál, egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert az ütközetek eldöntésénél a könnyű fegyverzetűek. De Mátyás ráfanyalodott a cseh szekértábor felszerelésére és formáira is, mert nyilván szüksége volt erre nyugati hadakozásai során, és bizonnyal mert a birodalom különböző népeinek különleges harcászati módszereit és előnyeit is ki akarta aknázni. Ugyanakkor teljes tudatában volt annak, hogy a szekérvár merevsége és zártsága nem a magyar katonai természetnek való, sőt azt is megérezhette, hogy a szekérvárnak nincsen különleges jövője, s ideje lassan lejár. Mégsem mulasztotta el, hogy szekértáborát fejlessze, s míg 1468-ban egy német fejedelemhez írt levelében még azon panaszkodik, hogy Magyarországon nincsen megfelelő szakértője a szekértábor ügyeiben, élete vége felé már 9000 szekérrel rendelkezik hadserege. Apja, János kormányzó annyira idegen testnek érezte magyar szellemű hadseregében a szekértábort, hogy egyik hadjáratában cseh katonáit egyenesen eltiltotta a szekérharctól azzal a megokolással, hogy az ellenkezik a magyar ember természetével, aki szabad terepen szeret és szokott harcolni.

    Várostromok; mozgósított polgárság és parasztság

    Természetesen a várőrségek rendes körülmények között túlnyomórészt gyalogos csapatokból állottak, amaz esetek kivételével, mikor a várőrségek különleges támadó harcászati feladatokat kaptak, mint például a boroszlói hadjáratban, ahol azonban a lovasság túlsúlya csak a feladat megoldásának idejére szólt. Egyébként a várvédelemre vagy –ostromra Mátyás rendesen bevonta az illető vár környékének parasztságát, valamint a városok polgárságát is, illetőleg még inkábba városok zsoldosait, mert a fegyverre kelt polgársággal nem sokat tudott kezdeni. Várvédelmei és várvívásai a maguk körzeteiben mindig kisebbfajta népfölkeléssel jártak, de az így összetoborzott hiányos fölszerelésű, még hiányosabb kiképzésű gyalogság inkább csak kisegítő szerepet játszott a király hadjárataiban. Még egy fajta gyalogsága volt Mátyásnak, amelyet azonban csak néha és mindig csak a törökkel szemben vett igénybe: a keresztes jellegű fölkelés. Ennek szerepe a tömeghatáson kívül főleg az volt, hogy ellensúlyozza a török seregekben nagy számban alkalmazott csekélyebb értékű gyülevész hadat.

    Tüzérség, ostromló és védő sáncművek

    Mátyás seregében természetesen igen nagy szerep jutott a tüzérségnek is, s ezt az aránylag új fegyvernemet a király maga nagy gonddal és hozzáértéssel fejlesztette. Egyáltalában nagy művészete volt az ostromló műveknek és ostromló harcnak. Személyes vakmerősége és találékonysága gyakran segítette ki nagyszerű megfigyeléseivel az ostromot a várak tövéig vivő földsáncműveivel a várostromot mindig másodrendű hadifeladatnak tekintő magyar seregeit. Árkászok, ácsok s egyéb kézművesek csapata rendes kiegészítője volt a mátyási hadigépezetnek.

    Királyi beszámoló a szárazföldi haderő fölállításáról

    A nápolyi királynak írott egyik levelében fegyvernemek szerint így tagolja szárazföldi hadseregét: pajzsos, vértes és könnyűgyalogosok, kiknek ötödrésze visel puskát, páncélos lovasok és huszárok. „A nehéz fegyverzetűek – írja – fal gyanánt állanak, helyükből ki nem mozdulnak, ha mindannyinak meg is kell halnia. A könnyű fegyverzetűek pedig alkalomszerűen kitörnek s ha kifáradtak vagy nagy veszélyt sejtenek, a nehéz fegyverzetűek mögé vonulnak, míg kedvező alkalom nyíltával megújult erővel és visszanyert bátorsággal ismét előnyomulnak. Végül az egész lovasságot és a puskákat a nehéz fegyverzetűek és pajzsosok veszik körül, éppen úgy, mintha erődítményben volnának, mert a nagyobb pajzsok egymáshoz illesztve körben mintegy várat alkotnak s helyettesítik a falat.” Nyilvánvaló ebből, hogy a mozgó harcban Mátyás még nem tulajdonított döntő fontosságot a tüzérségnek, viszont harcászati elvei már kibontakoztak volt a lovagi nehézkességből, és a mozgékony könnyűgyalogságra és a nyugati átlagnál sokkal mozgékonyabb, részben könnyűlovasságra bízta elsősorban az ütközetek eldöntését, az ősi magyar harci elvek szellemében.

    A hajóhad

    Mátyásszárazföldi seregének nélkülözhetetlen kiegészítő része volt jelentékeny hajóhada, melyre nemcsak az Al-Duna környékén folytatott hadakozásai során volt szüksége, hanem ausztriai hadjárataiban is, várak vívásánál, fegyverek, élelmek szállításánál. Egy olasz kimutatás 364 ilyen magyar hajóról tud, amelyek között voltak nagyobb hadigályák, tornyos dereglyék ágyúkkal és ostromgépekkel is fölszerelve. Mindez nyilvánvalóan a magyar korona adriai partvidékének tengeri hajóin kívül, amelyek azért nem játszottak nagyobb szerepet Mátyás birodalmában, mert a nagy királynak élete végéig sem sikerült Dalmácia teljes integritását helyreállítania a korábbi velencei foglalásokkal szemben, s ez megbénította adriai akcióit. Viszont időnként olasz államok tengeri haderejére is számíthatott a magyar király, részben szövetségei révén, részben pedig, mint Ancona esetében, a magyar korona védnöki jogai révén.

    A magyar birodalom hadereje egykorú számokban

    S ha most számokban próbáljuk kifejezni a mátyási magyar birodalom haderejét, egyfelől csak valószínűségekre alapíthatunk, másfelől egykorú adatokra, amelyek azonban nyilvánvalóan nem fejezhetik ki teljesen a birodalom valóságos katonai erejét. Hiszen a magyar király, bár gyakran szinte a végsőkig feszítette az ország adakozóképességét, a birodalom egész katonai erejét egyetlen hadivállalkozásba sem vitte bele, mert ilyen óriási erőfeszítésre érdemes cél csak egy lett volna, a török visszaszorítása a Balkánon vagy kiűzése Európából, s ahhoz, hogy ezt a végső nemzeti erőfeszítést megkockáztassa, nagyobb európai szövetség vagy egyetemesebb keresztény megmozdulás kellett volna támogatásul. Ez pedig Mátyás szenvedélyes és sokszor szinte zsaroló természetű, erőszakos követeléseire sem jelentkezett soha.

    Mindamellett némi fogalmat alkothatunk magunknak a magyar király, helyesebben a magyar birodalom haderejéről e korban, ha csupán két egykorú adatot jegyzünk le. Az egyik egy olasz kimutatás, e szerint a magyar birodalom a török ellen 163 000 fegyverest állíthatott ki, ebből 70 000 havasalföldi és mondvaországi hűbéres fejedelmek segélyhada, 93 000 a királyi sereg. Ebből szárazföldi sereg 148 000, a hajóhad fegyveres népe 10 000 és 5000bből szárazföldi sereg 148 000, a hajóhad fegyveres népe 10 000 és 5000 matróz. E számok azonban kétségtelenül túlzottak, bár a túlzás mértéke ma már meg nem állapítható. A nemzetiségi megoszlást pedig így vázolja ez az olasz jelentés: a magyar király szárazföldi seregében 16 000 cseh-morva szolgált, 14 000 magyar, 32 000 székely, 20 000 erdélyi nemes és főnemes és 2000 erdélyi oláh. Az egész birodalom délkeleti seregben feltűnően nagy kontingens a havasalföldi és moldvai sereg, amit részben István vajda tehetségének és bátorságának, katonai képességeinek, részben annak a még friss kun-tatár harcias felső rétegnek javára kell írnunk, amely ebben az időben még alighogy beolvadhatott a valach alsóbb rétegek számbeli túlsúlyába, mint a mandzsu a kínaiba, megtartván azonban társadalmi és katonai felsőbbségét.

    Eltúlzottnak kell tartanunk azt az egykorú feljegyzést is, hogy 1480-ban Kinizsi Pál 32 000 fegyveressel nyomult Szerbiába, 1483 tavaszán pedig 70 000 főnyi hatalmas sereg várta volna Mátyás király parancsait a török ellen indítandó támadásra. Bizonyos csak az, hogy Mátyás korának mértéke szerint igen erős haderővel rendelkezett.

    E seregek nagysága, gazdag tagozódása, kitűnő vezérei s a seregben összegyűlt sokféle nemzetiség s különleges katonai készség együtt világosan bizonyítják, milyen szilárd és széles alapokon nyugodott Mátyás király birodalma katonailag is, mennyire részt vett annak önvédelmében és vállalkozásaiban a birodalom minden népe, s mennyire megtartotta a magyarság e széles keretek között is a maga szellemiekben és tömegerőben való vitathatatlan túlsúlyát.

    Katonai szempontok és akciók a politikai gondolat és érdek szolgálatában

    Mátyás hadászati elgondolásaiba csakúgy, mint harcászati megoldásaiba mindig belejátszott a nagy államférfiú mély politikai pillantása is, aki egész roppant katonai apparátusát mindig a nagy politikai célok irányában mozgatta, és a katonai érdekeket sohasem habozott a magasabb politikai érdeknek alárendelni. Ezt kellett is tennie, mert különben a magyar nemzet egyetemes ellenállásával került volna szembe, míg a valóságban a király államférfiúi szelleme és lelki összehangoltsága a nemzet tömegeivel mindig megtalálta azt a határt, amelyen túl hadjárataiban már nem tudta volna meggyőzni a nemzeti közvéleményt hadi vállalkozásainak birodalomvédő és birodalomépítő jellegéről s nem is tudta volna a nemzeti ellenállás és oligarchikus lázadások együtteséből keletkezett fölkeléseket elszigetelni és elfojtani.

    A hadászati és harcászati gondolatokban dúsgazdag Mátyást kivételes hadvezéri képességei talán csábították néhanapján öncélú hódításokra is, de politikai géniusza mindig visszavezette őt azokhoz a keretekhez, melyeket a nemzet és a birodalom eléje szabott. Tagadhatatlan, a nemzet s a király, a királyban pedig az államférfiú és a hadvezér sokat vitatkozhattak, küzdöttek is egymással s egymást rántották vissza végzetes lépésektől, ugyanis egymást egészítették is ki és támogatták a helyes út és mérték megtalálásában.

    A király hadvezéri s a nemzet katonai géniusza egyensúlyban

    Mátyás mindig a nemzeti közvélemény rántotta ki nyugati diplomáciai és katonai akcióinak túlságaiból és egyoldalúságaiból és fordította elterelődött figyelmét mindig újból a nagy déli kérdések és föladatok felé. Viszont a nemzet is megtanulta tisztelni nagy királyának elgondolásait, minduntalan belenyugodott annak nyugati vállalkozásaiba, ha kisebb-nagyobb dohogások és zsörtölődések között, néha fölkelések zökkenőin keresztül is. Mátyás messze tekintő szeme jobban látta a nemzeti közvéleménynél, hogy a törökkel a magyarság egyedül nem birkózhat meg sikeresen, és egyenesen a nemzeti közvélemény sürgetéseivel szemben tartott mértéket keleti hadakozásaiban. Hanem mikor törökellenes akcióiba fogott, jól tudta, hogy a nemzeti közvélemény is támogatja, s ezt a kínálkozó katonai erőt mindig bele is vetette a harcba; míg ugyanakkor nyugat felé meg volt elégedve, ha a nemzet adóbevételekkel támogatja vállalkozásait, jól ismervén e közvéleményt, amely egy kicsit mindig a király különvállalkozásainak tekintette a nyugati hadjáratokat.

    A nemzet fékező és messzire irányító eleven közvéleménye nélkül a király talán túl messze merészkedett volna nyugati hadakozásaiban, viszont a király képzelete és egyéni lángelméje nélkül már Mátyás uralmának első idejében tört volna össze a magyar birodalom délkeleti és északnyugati nyomás együttes túlerejével szemben. És az is bizonyos, hogy Mátyás hadszervező és hadvezető tehetsége s az ő páratlan zsenialitása nélkül nagy politikai és diplomáciai feladatait, melyeket nem ő keresett, hanem amelyek mögött nagy világerők a magyar birodalom összetörésére szövetkeztek, sohasem lehetett volna megoldani. Az ő hadszervező és hadvezető géniusza egészen a nagy Árpádok szellemében és példái nyomán nélkülözhetetlen tényezője volt, talán nélkülözhetetlenebb, mint elődeié, a birodalom létének és fönnmaradásának. S annak a nagyvonalú, messze tekintő és messzire nyúló külpolitikának, amely egyik legfontosabb éltető eleme volt mindig az árpádi és Szent István-i államalkotásnak.

   

    18. Mátyás külpolitikai „rendszere”

   

    A magyar birodalom külpolitikai őstörvénye és a mátyási politika

    Mátyás király külpolitikáját túl azon az alapvető elven (ami nem is az övé, hanem örökölt adottsága volt századok óta a magyar birodalomnak, amelyre ő maga is csak keserves tapasztalatok árán jutott), hogy nincs alku sem a német birodalommal, amellyel kereste ezt a megalkuvást, sem az ozmán birodalommal, amellyel szemben elment az engedékenységben egy-egy fegyverszünetig: a magyar birodalom ez őstörvényén túl, mely úgy szól, hogy nincs megalkuvás a Duna-völgyében más, akár keleti, akár nyugati birodalmi törekvésekkel – vajmi nehéz volna bármi eleve elhatározott vagy később kialakult rendszerbe foglalni. Mégis talán el lehet mondani, hogy nem ugyan a király szándéka, hanem inkább az események sodra, úgy forgatta a magyar külpolitika kormánykerekét, csak részben e roppant egyéniség tudatos akaratával, hogy a nyugati ellenséges szövetséggel és a török irányában való engesztelhetetlen ellentéttel szemben három irányban nyilvánult meg és alakult ki bizonyos barátságos együttműködés vagy szövetség vagy készség a komoly szövetségre: elsősorban a szentszékkel és a pápai állammal, mint Magyarország legállandóbb, leghatalmasabb és leghűségesebb szövetségesével és általában az itáliai államokkal, másodszor azokkal a nyugati hatalmakkal, melye a német-római császár hátában ellenséges érdekeket, így közvetve a magyar birodalommal párhuzamos érdekeket képviseltek: Burgundiával, Svájccal, Franciaországgal, harmadszor azokkal az északi hatalmakkal, amelyek a Magyarországgal, illetőleg hatalmas királyával szemben ellenséges Lengyelország hátát fenyegették, a német lovagrenddel és Poroszországgal, utóbb III. Iván Oroszországával. Az efféle megállapítás azonban túlságosan merev és ugyanakkor bizonytalan Mátyás géniuszának hallatlan rugalmasságával, szikrázó ötletességével, diplomáciai játékának kivédhetetlen és kifogyhatatlan kombinációival szemben. Az ilyen féle általánosítás legfeljebb arra jó, hogy egy kis eligazodást nyújtson, ha mégolyan tökéletlent is, a mátyási külpolitika elképesztő és megzavaró kiismerhetetlenségében, a külpolitikai gondolatok és diplomáciai mozdulatok és ötletek e kusza és fönséges rengetegében.

    A mátyási birodalom viszonya a szentszékhez, a pápai államhoz és Itáliához

    Az északkeleti, nyugati és délnyugati irányú szövetségi politikájában a legtermészetesebb, legállandóbb és legfontosabb kapcsolatok azok voltak, melyek az ő Magyarországát éppúgy mint atyjáét és koronás elődei egész sorozatáét, Itália szellemi és politikai hatalmaihoz, elsősorban a pápákhoz fűzték. A szentszék, illetőleg a pápai állam és Magyarország szövetsége valóban évszázados múltra, századok együttműködésére, eredményeire és hagyományaira tekinthetett már vissza az ő korában. Szent István hangsúlyozottan és nyilvánvalóan politikai elhatározással fordult a pápához koronáért, hogy ne a császárt kelljen népének és az ő fiatal kereszténységének nagy egyedülségében elismernie. Pápai közvetítéssel és támogatással kerültek Magyarország trónjára ama hatalmas Anjouk, akik valósággal nemzeti dinasztiává tudtak itt gyökeresedni s a magyar birodalmi gondolat ragyogó harcosait és államférfiúi művészeit adták Róbert Károlyban és különösen Nagy Lajosban a nemzetnek. A katolikus hitben való magyar hűségnek s a magyar birodalmi törekvések évszázadokon keresztül való pápai támogatásának eleven kölcsönös érdekei és kapcsolatai, legtöbbször közös éllel a német-római császárokkal szemben, Hunyadi János óta új értelmi és érdekbeli elemmel gazdagodtak a közös törökellenes politikában. Európa összes hatalmasságai közül Róma és Budavár érezte és élte át legközvetlenebbül a török veszedelmet, a pápák inkább mint az egyetemes kereszténység legfőbb pásztorai, a magyar királyok és a magyar nemzet mint Bizánc után a legközelebbről érdekelt európai nagyhatalom. El lehet mondani, hogy ha egyházjogi kérdésekben voltak is, a nemezt és királyai rendkívül eleven és finom közjogi öntudata révén elég gyakran, súrlódások a szentszék és Magyarország között, a vallási buzgóságból, de még sokkal inkább a politikai érdekközösségből táplálkozó összhang századokon keresztül majdnem zavartalan közöttük. Hunyadi János óta pedig nincs lelkesebb, önzetlenebb és áldozatkészebb támogatója a magyar birodalmi eszmének, érdekeknek, kereszténységoltalmazó szándéknak a mindenkori pápáknál. Viszont a szentszék is mindenkor számíthatott a magyar támogatásra, akár a török félhold ellen, akár a huszita mozgalom ellen, akár a császár hatalmi törekvéseivel, akár a gallikánus szakadársággal szemben kellett védeni Szent Péter utódainak trónját.

    Magyarország és az olasz reneszánsz

    Ehhez a hagyományos és fényesen bevált magyar-pápai szövetséghez új, erős szellemi kapocs járult Magyarország és Itália között a reneszánsz mozgalma és roppant művelődési sugallóereje révén, amely éppen Mátyás személyében és az ő korában érte el legnagyobb hatóerejét a magyar ébredező magasabb művelődésre. Az az ősi gyökerű rokonszenv, amely a keleti származású és szellemében a keleti szent bélyeget soha meg nem tagadó magyarságot a latin művelődéshez kapcsolta, nem magyarázható meg egyszerűen csak a római kereszténység fölvételével, még csak azzal a sok és nagyon jelentékeny politikai támogatással sem, amiben a magyar nemzet, a magyar királyok, a magyar állam részesültek Rómából.

    A magyarság mindig élesen külön tudta választani a politikai érdeket minden mástól, jórészt még a vallástól és az egyháztól is. Nem volna illő dolog elhallgatni, hogy miként semmit vagy majdnem semmit nem enyhített a magyar-török ellentéteken a faji rokonság, amelynek még olyan nagy szerepe volt alig két évszázad előtt IV. Béla kun telepítéseiben s ami még Mátyást is megmozgatta a keleten hagyott magyarok gondolatára, akként a török-magyar ellenségeskedésnek elsősorban politikai jellegét csak fokozta és színezte a keresztény-muzulmán ellentét, de meg nem változtathatta, lényegéből ki nem forgathatta. Alig kétséges, hogy a magyarság nem ugyan faji alapon, hanem kiváló politikai szellemének következményeként aránylag könnyen meg tudott volna békülni a török szomszédsággal, ha nem érezte, ösztönösen nem tudta volna, hogy a terjeszkedő török imperializmus éppen olyan vagy még nagyobb – mert erősebb és fejlődésképesebb, nagyobb lendületű – veszedelem a magyar állam önállóságára, birodalmiságára és létére, mint a sokszázados, de most tespedő, ellankadt nyugati német impérium.

    A politikai érdek tehát egyedül nem magyarázza meg a magyarságnak a latin szellem világához való régi és természetes vonódását, s azt minden mesterkéltségtől, részben még a politikai kiszámítottságtól is mentes bekapcsolódását a fiatal és politikai-katonai teljesítményektől eltekintve elmaradott magyar művelődésnek a reneszánsz és az itáliai humanizmus mozgalmába. Az csak kétségtelen viszont, hogy mikor Csezmiczei János olasz földön nőtt nagy humanista költővé, Janus Pannoniusszá s mikor a művelődésre vágyó magyar ifjúság túlnyomó részben az olasz reneszánszból és humanizmusból merítette tudását, inspirációit és eligazodását a kor művelődésének legmagasabb régióiban s amikor a kitűnő olasz művészek, diplomaták és írók egész sora szolgálta Mátyás udvarában és udvarán kívül és vele a magyar birodalom ügyét, akkor ez a rendkívül eleven szellemi kapcsolat nyilván politikai téren is éreztette a maga hatását, és nagyban erősítette Mátyás külpolitikájának Olaszország felé irányuló barátságos szándékait, kapcsolatait és szövetségeit.

    A nápolyi király lánya

    E barátságok és szövetségek újabb erősítést nyertek azzal, hogy Mátyás rengeteg tervezgetés és kétségtelen nősülési kudarcok után – aminek oka elsősorban a politika volt, nemegyszer a magyar nemzeti közvélemény ellenállása, de jó részben Mátyás szerény származása is – végül a nápolyi király lányát vette el feleségül, ami egy természetes nápolyi-magyar szövetségnek is alapjává vált. E házasságával Milánó és Ferrara fejedelmi udvaraival is rokonsági kapcsolatba jutott, s Róma, Nápoly, Milánó és Ferrara együtt talán hatalmi többségét is jelentette akkoriban az olasz félsziget fejlett és virágzó városállamainak.

    Pápai-magyar és olasz-magyar érdekpárhuzamosság – szemben a császárral

    E további ok és alap az itáliai magyar szövetségi politikára és annak kifejlesztésére az az immár évszázados rossz viszony volt, amely Magyarország és a német birodalom között megrögződött, s amelyet Mátyás életének legnagyobb erőfeszítéseivel sem tudott, legfeljebb esztendőkre enyhíteni, de valójában megjavítani sohasem. A pápaság, nemcsak hasonlóan évszázados viaskodásai miatt a német-római császárokkal, hanem főleg a török veszedelem érzetében és tudatában, majdnem mindig Magyarország mellé állott a magyar-német vitákban. Elsősorban azért, hogy el ne veszítse legerősebb támaszát és a törökellenes támadó politika természetes vezérét, a magyar királyt. A pápák Mátyás uralkodása alatt majdnem minden esetben, kisebb taktikázásoktól és epizódoktól eltekintve, a magyar király pozícióját erősítették, és néha a legerősebb egyházi megtorlásokat is hajlandók voltak latba vetni a magyar király igazának és érdekeinek védelmében. A pápai követek egész kiváló sora működött a közép-európai udvarokban, mindig készen arra, hogy latba vessék a szentszék súlyát és tekintélyét a magyar ügy és a magyar király mellett. A legtöbb, amit a császár érdekében tettek, az volt, hogy magyar részről való szorongattatásai közben meg-megjelentek az olajággal, hol a magyar király, hol a római császár udvarában, békítő szándékokkal és ötletekkel s a magyar király felé csillapító rábeszélésekkel. Rendkívül jellemző Magyarország és a szentszék szilárd barátságára és rendíthetetlen együttműködésére Piccolomini Aeneas Sylvius bíboros esete, aki hosszú ideig bizalmasa, sőt benső titkára volt Frigyes császárnak: mikor pápává választották, ama nagy egyetemes keresztény érdekek sugallatára, melyek elődeit Magyarországhoz s annak királyához kapcsolták, habozás nélkül lépett Róma és Budavár szövetségesének jól kikövezett hagyományos útjára – szemben a császárral.

    Közös érdek a törökkel szemben

    De lehetetlen volt Mátyásnak elhanyagolnia Itália földjét, államait s a velük való nagyon eleven politikai kapcsolatokat azért is, mert nemcsak egyetlen komoly támasza volt a török ellen a pápaság és lehettek többi itáliai szövetségesei, hanem a magyar korona dalmáciai uralma és Dél-Dalmáciának a velencei köztársaság részéről való megszállása s a Signoria egész bizonytalan és kétértelmű politikája is a szultánok birodalmával szemben, fokozott éberségre, minél erősebb ardiai s általában olaszországi pozíciók szerzésére sarkallták a magyar királyt. Valójában természetes szövetségese lett volna a törökkel szemben az Adria túlsó partjáról a velencei köztársaság, ugyanekkor azonban ellenfele is, mivel a köztársaság nem akart lemondani az elfoglalt dalmát részekről. S a nagy hatalmú és rendkívüli diplomáciai erőkkel rendelkező velencei szenátus nagyon ügyesen használta ki a maga kiélezett helyzetét a magyar király és a szultán között: hol szövetségben volt a királlyal, aki – a majdnem mindig csak remélt – támogatás kedvéért, elnézte neki Dél-Dalmáciát; hol külön fegyverszünetet vagy békét kötött a szultánnal, s ezzel a török felől biztosította magának dalmáciai birtokait.

    Velencei-magyar ellentét

    Mindig ez az ügyesen lavírozó Velence állott útjában Mátyásnak, hogy egy egészen nagyszabású és zavartalan biztonságú itáliai szövetségi hálózatot építhessen ki akár a török ellen, akár a császár ellen. Ez az a pont: Velence és Dalmácia, ahol a legkülönbözőbb, a legszellemesebb és a legmerészebb diplomáciai kombinációival sem tudott előbbre jutni Mátyás, ami aztán rengeteg bosszúságot és haragot halmozott fel idővel benne a csalárd és fölényes Signoria iránt.

    Velencével a császár ellen Triesztért, vagy császárral Velence ellen Dél-Dalmáciáért

    Mátyás 1477 óta foglalkozott komolyan azzal a tervvel, hogy elveszi a császártól Triesztet, s ezzel valósággal kizárja a német birodalmat az Adriáról. A következő évben azonban egy másik, sokkal régibb és alapvetőbb terve számára látszott megérni a diplomáciai talaj: Dalmácia visszahódítására Velence birtokából. A Signoria ugyanis 1478-ban szövetségre lépett a pápa és a nápolyi király ellen Firenzével, Ferrarával és Milánóval. Mátyás a pápa oltalmára azonnal kész volt a háborúra Velence ellen, bár körülbelül ugyanakkor borult fel ezernégyszázhetvenes szerződése a császárral is. Első lépése Velence ellen az volt, hogy diplomáciai elszigetelésére egyik olasz diplomatáját, Fontana Ferencet Ferrarába, a másikat, Cavietello Jusztiniánt Milánóba küldötte követségbe. Ugyanakkor pedig – egyelőre feladván a trieszti játszmát – a császárral kezdett alkudozni, hogy az eressze át a maga területén Velence ellen a magyar csapatokat. Még jobban fölingerelte Velence ellen a királyt a köztársaság ama váratlan lépése, hogy a következő év elején békét kötött a szultánnal. Sohasem lehetett többé kiverni Mátyás fejéből azt a gyanút, hogy a törököt ebben az esztendőben a Magyarország ellen való támadásra a velencei politika bíztatta és uszította.

    A Signoria nagyon komolyan vette a magyar hadi készülődést. Hírek futottak, hogy a magyar sereg már útban van Friuli felé, s a szenátus megtette védőintézkedéseit, nemcsak a katonait, hanem a diplomáciait is, követeket küldvén a magyar királyhoz. A hadjáratból azonban semmi sem lett, mert a császár megtagadta az engedelmet a magyar csapatok szabad átvonulására, ugyanakkor a nápolyi király anyagi segítsége is elmaradt, a pápa pedig – s bizonyára ez volt a döntő mozzanat – megegyezett Velencével.

    Nem bír Velencével

    A játszmát kétségtelenül Velence nyerte meg, és azzal tetézte a magyar király bosszúságát, hogy védelme alá fogadta a Mátyástól elpártolt Frangepán grófokat, és az ezek birtokában lévő Veglia szigetét a maga fennhatósága alá vette. Mátyás Magyar Balázs vezérlete alatt küldött sereget Veglia ellen, de az a feladattal nem boldogult, ugyanakkor a király szenvedelmes szemrehányásokat tett a pápának Velence támogatása miatt. De a sziget maradt a köztársaság védelme alatt.

    Bár a királyban talán a császár vagy Podjebrád ellen sem halmozódott volt föl több fogcsikorgató bosszúság, mint Velence ellen, mikor 1481-ben a nápolyi királynak sikerült ellenszövetséget összerónia egyenesen Velence megrontására Firenzével és Milánóval, s Mátyást is fölszólította a szövetséghez való csatlakozásra; ez óvatos volt, s csak az esetben mutatott hajlandóságot a csatlakozásra s Velence ellen a háború megindítására, ha legalább százezer arany segítséget kap a szövetségtől. Tízezer svájci gyalogossal és hatezer magyar lovassal készült Verona és Brescia területén megindítani a háborút. A szövetség azonban sokallta a kért összeget5, le akarta alkudni 60 000 aranyra, ami a királyt módfelett bosszantotta, ki is jelentette, hogy bár jól tudja, mennyire most volna jó alkalom a közös ellenségtől való szabadulásra, apró vállalkozásra erejét nem pazarolja. Később újabb ajánlattal küldötte Sadoleto Miklóst a nápolyi királyhoz, s azt az ajánlatot tette a szövetségnek, hogy anyagi támogatás nélkül is hajlandó belevágni a háborúba, ha a pápa biztosítja őt, hogy békét köthet, mihelyt visszahódította a magyar korona megszállott dalmáciai birtokait. A tárgyalások most sem vezettek sikerre.

    Újból előveszi a trieszti tervet, hogy kiszorítsa a császárt az Ardiáról

    Erre Mátyás, a nála nem szokatlan merész fordulattal otthagyva kicsinyes szövetségeseit, elővette a hat évvel azelőtt félretett másik játszmát: a császár ellen beállítottat, s 1484-ben szövetségi ajánlatot tett a Signoriának. Az rendkívül udvarias formában, a császárra való tekintettel kitérő választ adott. De Mátyás Bécs elfoglalása után újból elővette trieszti kedve3s tervét, melynek megoldásához szüksége volt Velence jóindulatára. Ezért 1485. szeptember 22-én Ferenc egri főesperest és Kendi Antalt küldötte Velencébe, ezek bejelentvén a szenátus előtt ünnepélyes formák között Bécs és Ausztria meghódítását, kifejezésre juttatták, hogy uruk minden más fejedelmet csak levélileg értesített erről az eseményről, de íme, a köztársasághoz követet küldött a „benső jóakarat és szövetség jeléül”. Majd előterjesztették a király ama kérését, hogy a köztársaság részesítse jóakaratú támogatásban a császár ellen működő magyar hadakat, s engedje meg e hadak lőporszükségletének velencei területen való beszerzését. A szenátus a magyar kérést sem a magyar átvonulást nem teljesítette, hivatkozván arra, hogy a császár és a király között nem szegheti meg a köteles semlegességet. Mivel pedig e bejelentés mellett védelmi intézkedéseket is tett a magyar seregek esetleges támadása ellen, megint csak levegőben lógott a király trieszti vállalkozása. S bár Székely Jakabot Stájerországból és Geréb Mátyást Horvátországból megindíttatta Triesznek seregeikkel, de azok sem Trieszttel, sem Fiuméval nem boldogulhattak. Így Velence miatt megint meghiúsult Mátyásnak egy kedves terve, az, hogy az Adriáról is kiszorítsa és az Adria felé is bekerítse a császárt.

    Átmeneti feszültség Róma és Buda között

    Közben VIII. Ince került 1484-ben a pápai trónra, aki első feladatának az itáliai általános békét tekintette, de ez a terve nemcsak hogy nem sikerült, hanem hamarosan még ő keveredett ellenséges, sőt háborús viszonyba Nápollyal. Ferdinánd király megszerezte a firenzei Mediciek és a Milánói Sforzák támogatását, és Mátyást is megkereste. A magyar király 1486. január 29-én budavári palotájában a főpapok, főurak, Velence és Firenze követei előtt bejelentette, hogy apósát még a pápa ellen is támogatni fogja, sőt arról pattogott a maga indulatos modorában, hogy az egyetemes zsinathoz fog fellebbezni a pápa sértő bullája ellen, Velencét pedig megtámadja.

    El is küldött 1000 lovast és 700 gyalogost Nápolyba. Sőt azt a nagy diplomáciai szolgálatot is megtette apósának, hogy Velencét a szultán felől fenyegette meg arra az esetre, ha a Signoria Nápolyt megtámadná.

    De a törökkel szemben mégis védi az olasz partokat

    Semmi sem jellemzőbb azonban egyfelől Mátyás egyénisége, másfelől Magyarország és a magyar király elszakíthatatlan kapcsolataira a pápasággal, hogy ebben a furcsa és szokatlan helyzetben, mikor megenyhülni látszott a török-magyar ellenséges viszony, viszont váratlan feszültség támadt Róma és Budavár között, a magyar király rögtön, habozás nélkül a török ellen fordult, s a pápa mellé állott, mihelyt a szultán újból Itália földjét fenyegette. Az Ancona közelében lévő Osimo jelentékeny condottiereje, Boccolino de Guvrino pápai területen az ozmán hatalom védnöksége alá helyezkedett. Erre Mátyás nemcsak azonnal fölajánlotta segítségét a pápának, hanem odaállásával csírájában el is fojtotta a török készülődést Olaszország partjai ellen.

    Az anconai magyar védnökség

    Nemsokára ez után a szentszék fönnhatósága alatt álló Ancona velencei szorongattatások hatása alatt a magyar király védelmét és védnökségét kérte, amit a király 1487-ben ausztriai táborozása alatt örömmel teljesített is, s megküldte a városnak a magyar birodalom zászlaját. A pápát megdöbbentette Mátyás e lépése, szemrehányásokkal el is halmozta e miatt, de a király igazoló iratot és követséget küldött Rómába, s kifejezésre juttatta hűségét őszentségéhez. Anconáról azonban nem volt hajlandó lemondani, sőt azt mint adriai politikájának egyik oszlopát, máris beillesztette maga bonyolult és mindenki más számára áttekinthetetlen külpolitikai rendszerébe.

– folytatjuk –

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf